A maradék hó úgy oda tud fagyni a járdára, hogy felcsákányozni sem lehet. Ügyesen kell emelgetni a lábat cikkcakkos jégbordák tetejére, s onnan lecsúsztatni, vagy orra lefelé, vagy áthelyezni a súlypontot a sarokra, és onnan indítva a következő lépést, nagy óvatosan.
A homályos, tejüvegen át fénylő délelőttben ketten tipegtek így. A töpörödöttebb ki se látszott a téli ruházat csomagjából. Minden két számmal nagyobb volt rajta a kelleténél. Vastag, műprémgalléros kabátja kis híján a földig lógott, az egyik sófoltos hótaposó csizma orra apró mozdulattal előzte a másikat. A fejébe egy ősrégi usánkát illesztettek, ami teljesen a szemébe csúszott, s így az arcból csak a műanyagkeretes szemüveg és egy vékonyra szikkadt, pirosas bőrfelület látszott ki, az orra. Nedvességcsöpp fénylett a végén.
Nem volt már fiatal az se, aki karon fogva vezette. Teljesen feketébe öltözött asszony, aki fekete nagykabátjára, a vállára kötött, fekete kendőt terített, és ennek a hosszú kendőnek a egyik végét tekerte még a feje köré. A szabad kezével a kendőt összefogta a nyakán. Lépéseit az óriáskabátos-usánkás néni totyogásához igazította. Néha szívott egyet az orrán.
A Kassai utcára befordulva, mintha csak vártak volna a felbukkanásukra, a második ház emeleti ablakából egy éles hang kiáltott feléjük.
- Na, látom, meglett a Juliska néni!
Azok ketten odalent megálltak.
A fekete ruhás nő felnézett, közben azzal a kezével, amelyikkel a kendőjét fogta, még meg is támasztotta a kabátot, amibe belekarolt.
- Ne is mondja. Kész csoda, hogy nem esett el, nem történt semmi baja.
- Aztán merre bolyongott?
- Elment egészen a játszótérig. Ott ácsorgott a rakéta-mászóka mellett. Én vagyok a lökött, megint elfelejtettem bezárni a kaput.
- Addig jó, míg mehetnékje van, én azt mondom.
- Az aztán van neki.
- Hány is éves a Juliska néni?
- A jövő hónapban lesz kilencvenhárom.
- Amíg járni tud, nincs semmi baj. Nálunk a mama három évig nyomta az ágyat, nekem kellett forgatni, mosdatni, mindent.
- A Csilla, a gyógyszertárból, látta is, hogy botorkál át a téren. Azt mondja, hirtelen eszébe se jutott, hogy szegénykémnek nem szabadna egyedül kószálnia ebben a télben.
Zsebkendőt vett elő, megtörölte az usánka alól kilógó orrot.
- Ugye, anyuka? Mert mindig menni kell valahová. Most is ám, épp csak megvolt a reggelivel, már követelte, hogy menjünk. Kérdem, hová, anyuka, csupa jég minden. Az nem számít, menjünk! Ugye, anyuka?
Az usánka mintha kicsit megrezdült volna.
- Én azt mondom, örüljön neki. Ennél csak rosszabb jöhet.
- Lehet… - húzta össze magán a kendőt az asszony.
Továbbindultak. Lassan, jégbordáról jégbordára csúsztatva a lábukat. A nap opálos fénye feloldotta a kereteket, a Kassai utca házait, a fák és bokrok fekete kriksz-krakszjait.
Egy pillanat alatt nyár volt. Hatvankét évvel korábbi nyár. Egy mezítlábas, két és fél éves kislány ágaskodott a kapu kilincse felé. Ugrott egyet, hogy elérje, ma is érzi a tenyerében a testsúlyától lefelé hajló rézkilincs vaskosságát. És a kapu kinyílt, akinek gondja kellett volna legyen rá, elfelejtette bezárni. A két és fél éves kislány egy szál nadrágocskában, mezítláb elindult a meleg aszfalton. Nagyon messze volt az utca vége, ahol a szélesebb Kassai utca kezdődött, a sarkon túl. De csak ment, igyekezett, mint akinek sürgős dolga van.
A Králics-féle patika előtt látták eltipegni, talán a térre ment. Ahol régen a szökőkút volt, amit aztán bombatalálat ért. Atyámisten, ha abba beleesett, meg is fúlt, olyan habzó vize van annak.
Másnap mindenki anyukát kérdezgette, most is ott van a fülében minden kíváncsiskodó sopánkodása.
- Na, Julikám, meglett ez a kis haszontalan?
- Ne is kérdezze, azt hittem, belepusztulok.
- Aztán merre bolyongott?
- Elment egészen a térig. Ott hasalt a medence szélén, a kavicsokat dobálta a vízbe. Én vagyok a lökött, megint elfelejtettem bezárni a kaput.
- Végül is, nem baj, ha egy gyerek eleven. Még akkor se, ha lány.
- Eleven? Örökké mehetnékje van. Én nem tudom, mi lesz belőle.
Akkor sütött a nap, ontotta magából a meleget.
Hirtelen kicsúszott a bal lába az egyik jéggöröngyön, megbillent, rántotta magával az óriáskabátot is.
- Csak óvatosan, kislányom - hallotta egyszerre az usánka alól. - Nem rohanunk sehova. Vagy rohanunk?
- Dehogy rohanunk.
- Menjünk el legalább a térig.
- A térig?
- Igen. Az közel van.
- Rendben. De utána hazamegyünk, jó?
- Jó. Utána haza.