- Ha elmesélné, hogyan is esett meg az a nevezetes dolog, amikor ön Horthy titkos követeként, zsebében a voltaképpeni kapitulációs okmányokkal…
- Sose fogom elfelejteni azt a napot! Hozzátartozik, hogy egy különösen meleg, szinte csalóka őszi nap volt, egy szerda, ugyebár, egy szokványos szerda, amiről akkor még csak annyit tudtam, hogy majdan, este, a Zeneakadémián egy Csajkovszkij-koncertet fogok meghallgatni, apai nagynéném, Galimberti Fanny előadásában. Hű, az volt csak a csodálatos asszony. A magam huszonkét évével és nagy svihákságával fülig szerelmes voltam belé, nagynéni ide vagy oda, és ő ezt tudta is, mindig megpaskolgatott, és a tenyerét tán az ildomosnál tovább is ott tartotta az arcomon.
- Igen…, és mikor szerzett róla tudomást, hogy…
- Ne szaladjunk a dolgok elébe, mert minden pillanatnak különös jelentősége van! Mi tagadás, már eléggé bent jártunk a délelőttben, amikor még mindig otthoni köntösben kávézgattam, jócskán tíz után. Az egy roppant egyedi köntös volt! Nagyanyám húga, valamikor a kilencszázas évek legelején ment férjhez az akkori urugayi nagykövethez, majd amikor annak letelt a szolgálati ideje, szépen elköltöztek Montevideóba. Jóval később, ha jól rémlik, 1924-ben, szintén valamiféle diplomáciai megbízatás során tettek egy európai utat, és eljutottak Galíciába is. Ott nagyanyám húga, aki akkor már rég a Mária Rosa Popas nevet viselte, míg a férjeura a diplomaták szivarködös szalonjaiban ücsörgött, járta a zsidó piacokat. És teljesen beleszeretett az ottani kelmékbe, amikből az ünnepi kaftánokat készítették…
- No igen, de Horthyék, ugye…
- Az otthoni, vagyis a montevideói szalon bútorzatát szerette volna áthúzatni olyan anyaggal, amit a lembergi, vagy ki tudja melyik piacon lelt fel. Megvette, becsomagoltatta a végeket, és amikor befejeződött a nagy misszió, indultak haza. De hát csak a hajóút volt öt hét akkoriban. És otthon mi derült ki? Amíg odavoltak, anyósa azzal szerette volna meglepni őket, hogy teljesen felújíttatta azt a bizonyos szalongarnitúrát. Mivel feleslegessé vált a drága galícia kelme, a nagynéninek az jutott eszébe, hogy fogja és hajópostán elküldi a magyarországi rokonoknak, hátha örömet szerez nekik. Ebből a nyomott, sötét bordó selyemből készült az a háziköntös is, amit eredetileg apám hordott, majd sajnálatos halála után rám testálódott, én pedig hordtam rendületlenül, éppenséggel azon a reggelen is.
- De aztán tizenegy előtt megjelent önnél vitéz Gombaváry Kúnó…
- Hát persze. Az Annuska szólt, hogy keresnek. Ez egy olyan finom, törékeny kis nő volt, valahonnan a Kisalföldről. De én mondom, ha felöltöztették volna, bármelyik kormányzói bálon megállta volna a helyét. Ha nekem azt mondják, hogy íme, Pallavicini Crescence vagy Héderváry Méry, hát én rögvest elhiszem. A keze, pedig dolgozott az mindent, durva munkát is jócskán, olyan fehér és üde maradt, mint az alabástrom. Ugye, ezt szokták mondani, hogy alabástrom? Néha összekeverem az alabárddal, de most kivételesen tudom, melyik micsoda…
- Mit mondott önnek vitéz Gombaváry?
- Ez az Anna korábban, évekkel előtte Ságváriéknál szolgált, a Ságvári Endrééknél, valahol Budán. És elmesélte, kérem, hogy ezek a Ságváriék bizony csak ugyanolyan emberek voltak, mint bárki más, ha a cselédről volt szó, nyúzták és gyötörték, pökhendi hangon társalogtak vele. Külön megemlítette, hogy a „fiatalúr” milyen gúnyos és megalázó tudott lenni, volt benne valami izgága fortyogás, amit sokszor rajta töltött ki, egy ízben „bamba tyúknak” titulálta. Hallotta, amikor meglőtték ott a Pasarét fölött, a remiznél, és a maga együgyű, felebaráti módján sajnálta is, de nekem bevallotta, hogy titokban azt gondolta, lám a Jóisten nem hagy annyiban minden embertelenséget, és elégtételt vesz azokon, akik bántják a szegény embert. Aztán nekem sebtiben kezet csókolt ez az Anna, de én sose állhattam az ilyesmit. Inkább adtam neki egy pengőt, hogy menjen, vegyen magának valami édességet a kimenőjén, sőt, ha akarja, adja oda a Szent Antalnak a Ságvári lelki üdvéért. Lehajtotta a fejét, mégis mintha elmosolyodott volna a lelkem.
- Szóval… így történt?
- Bizony így. Kutyakemény idők járták, ez már a háború végjátéka volt. Rajtam kívül nincs is már szinte senki, aki pontosan fel tudná idézni, mi történt, és aki tudná, ami történt, mért úgy történt, ahogy.
Az arc kimerevül, elsötétül. Snitt.