Rend



Egy pillanatra behunyta a szemét. Azt remélte, hogy a vonat kerekeinek zakatolása majd egy kicsit elzsongítja. Telik az idő.
De hát miféle idő ez?
Rögtön azt látta, Andi ott áll a nagyszobában, porszívózik, szájában az az átkozott bagó, húzkodja ide-oda a szőnyegen a porszívó fejét, ha leesik a hamu a cigaretta végéről, odarántja, és halad tovább. És mit mondott? Rendnek kell lenni, apuci. Ilyen az, amikor borzongva hallja vissza az ember azt a mondatot, amit egy életen át sulykolt a gyerekébe. Megtanulta, mert tényleg, mégis mintha csak a szavak lennének ugyanazok, amiket egymás után rak, s a jelentésük teljesen más.
Ilyen volt a lány világ életében. Mondhatná, hogy makacs meg önfejű, de ennél sokkal fontosabb, hogy mindig akart valamit. Jó, hozzáment ahhoz a Bogdánhoz. Mindig is azt tanította neki, ember és ember között nincsen különbség. Ha van, csak annyi: rendes, dolgos és a lusta gazember. Erre a Sanyira egy szavuk nem lehetett. Cigány létére rendőrnek állt, hogy majd ő megmutatja. Andinak is ez imponált, a szinte lehetetlen. Az elköltözés volt hülyeség. Mert hogy az asszonynak a férje családjánál van helye, ebből a Sanyi nem engedett. Amikor náluk ezerszer kényelmesebben elfértek volna. Kinek építették a házat, ha nem az Andinak, hogy továbbra is együtt, békében, öregesen, az unokákkal. Odamenni idegenek közé, az ország másik végébe! Munkája se volt a GYES után, legalább egy évig. Akkor jött aztán a világmegváltó ötlet, menjen az Andi is rendőrnek. Az ő lánya! Mert hiszen, rendnek kell lenni, apuci. Megint látta, ahogy porszívózott, mintha már örökre így maradt volna meg neki a lánya. Az ő régi, töredezett lakkpapucsa volt a lábán, s potyogott, potyogott a hamu a rövidülő cigarettavégről.
Felrebbent. A felesége mereven ült vele szemben, az ölében feküdt az unoka. Ez a kis haramiavezér Peti. Elaludt, hát persze, ötkor kellett kelni. Ahogy összegömbölyödve feküdt a nagyanyja fekete szoknyáján, sötét haja egészen a szemébe csüngött. Az eszébe villant, jó lett volna elvinni a borbélyhoz, de ugyan ki gondolt ezzel.
A felesége gombóccá gyűrt zsebkendőt nyomogatott a szeméhez.
Félrenézett, ki, az ablakon. Már nem akarta ismételgetni azokat az ócska, vigasztaló szavakat. Amik különben sem voltak igazak. Úgy tűnhetett, hogy ő az erősebb, neki nem fáj annyira. A gyereknek még meg sem mondták. Majd az apja. Mégis csak ők hárman a család. Voltak a család.
Szaladt visszafelé a sáros, barna novemberi világ.
Nézte a falusi házakat, a feléjük, a vasúti töltés felé nyúló hosszú, nadrágszíj telkeket. A kéményekből füst ugrándozott a szürke pajzzsá feszült ég felé. Ilyen házban nőtt fel ő is valaha, egy tanító tisztes kis házikójában. Milyen ritkán gondol a szüleire, ez most megdöbbentette. Apa a zöld burás lámpa meleg fényénél hajol a zöld posztóval fedett asztal fölé, füzeteket javít. Közvetíti anyának a dolgozatokat, aki az étkező asztal végében varrogat. Ez a Kovács, ez a Kovács, tudja, a bádogosék fia, pedig jó esze van. De hát az az Áron is csak iszik, nem törődik velük, nem lesz így belőle semmi. Ahol nincs rend, ott soha nem lesz semmi. Ilyesmiket mondott az esti fényben az apja. Aztán irgalmatlanul jött az új rend, ők meg pakolhattak egy szál rozoga szekérre, szerbusz világ! Az apja bele is halt. Most arra gondolt, ha nem kergetik el őket, ha legalább lett volna hova menekülniük, akkor minden másképpen történt volna. Nem ülne itt a vonaton, talpig feketében. Ha nincs az a temérdek “ha” az életében. Mintha csupa “ha” lenne a sorsa. Mintha valaki röhögne rajta.
Egy roncstelepet látott. Hirtelen úgy tűnt, köze van, igenis, személyes köze van a távolból felismert limlomokhoz. Egy kanapéhoz. Ahogy azon ültek a gazdái. Keresztbe vetett lábbal kávéztak. Fogták egymás kezét. Sőt, egy fiatal férfi ledöntött rá egy fiatal nőt, épp csak alul szabadultak meg a ruháiktól, és szerelmeskedtek. Mért ne? Meg egy kibelezett Skoda 110-es. Nekik is volt olyan. A Suzuki és a Zsiguli előtt. Hát hogyne. Micsoda öröm volt az, átvenni egy ilyen autót. Andika egészen kicsi volt még. Térdelt az első ülésen, csücsörített szájjal berregett. Pontosan emlékezett rá, hogy fehér autót igényelt, de amikor kiértesítették őket, hogy mehetnek érte, csak barna volt és zöld. A felesége mondta, hogy akkor legyen barna, az olyan semleges szín.
Most megint a barna tájra figyelt. A november semleges hónap lenne? Ami halottak napjával kezdődik és… úgy is folytatódik?
Petike fordult egyet az öreganyja ölében. Hanyatt feküdt, kis szája elnyílott kicsit. Most az nyilallt belé: ő maradt a lányából. Ez a fiúcska az övé, nem akarja visszaadni az apjának. Odaadta neki Andreát, nem vigyázott rá, hát most cserébe kéri a gyereket.
Megfacsarta a szívét, hogy ez mennyire elképzelhetetlen.
Mégis elképzelte. Csak hát, nem ez az élet rendje. Pedig ha Andival ez történhetett, akkor az életnek igazából nincs is rendje. Mi az, hogy “szolgálat teljesítése közben”? Hol volt akkor a férje, vagy a bajtársa? Egy ilyen lányt küldeni ki egy tanyára? Ez nem rend. Ez rendetlenség, fertelmes, megalázó és a végtelenségig elszomorító káosz.
Hirtelenjében az ablak alatti asztalkáról felkapta a gyerek sapkáját. Forgatta a sötétbordó plüsst. Furcsa szabása volt, csillag alakú, ha Peti fölveszi, úgy fest benne, mint az amerikai szabadságszobor piciben. Ő biztos nem vett volna neki ilyesmit, de azért aranyos benne. Talán Andikától kapta. De nem, nem hiszi. Mindegy.
Jött a kalauz, új felszállók után érdeklődve. Nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze.
- Mintha némi késésben lennénk.
- Max tíz perc, simán behozzuk – pislantott az órájára a pajeszos fiatalember.
- Mert tetszik tudni, temetésre megyünk. Meghalt a lányunk.
Nem is értette, mért mondta. Érezte, hogy a felesége ráemeli a tekintetét. Arra is megesküdött volna, hogy máris gyűrögeti a zsebkendőjét. De valahogy jól esett ezt mondania. Még azt is hozzátette.
- Csak harmincegy éves volt.
A kalauz egy pillanatig habozott, mit is mondjon.
- Minden rendben lesz - bökte ki végül -, nem kell aggódni.
- Tehát rendben - kérdezett vissza, mint aki egyszerre belekapaszkodik ebbe a szóba.
- Tök rendben - felelte a kalauz.
A következő pillanatban a vonat süvítve szaladt be egy alagútba, éjfekete sötétet bocsátva mindenüvé.