Remegő gyomorral tekert hazafelé a jeges szélben. Felállt a nyeregből, úgy kerülgette a fagyott buckákat. A kormányra akasztott nyűtt műbőr társkában a 6. c. osztály irodalomfüzetei mellett (interjú Toldi Miklóssal) ott ugrált az olcsó, fémkupakos asztali bor.
Még hogy asztali! A földre teszi, a lába közé.
Az az első kérdése, ha belép. Hogy hozott-e bort. És amikor előhúzza a szatyrából, azt kapja köszönet helyett: Na, azért. Így megy minden nap, már több, mint két hete. Akkor törte el a lábát a Feri. Hideg van, hó is volt, nem képes elvánszorogni a kocsmáig egyedül. Marad az otthoni pálinka. Meg a bor, mikor a tanárnő hazajön az iskolából. Attól függ, hány órája van, ott kell-e maradjon ügyeletben. Ha igen, akkor nagy balhé van.
Ma telefonált a János. Hogy kijönnének. Ő meg a Laci.
Talán most... De jobb, ha nem éli bele magát semmibe. Elvégre mi történhet? Még több bort isznak, és röhögnek nagyokat. Volt már ilyen. Bár az is valami lenne, ha a Ferit röhögni látná, úgy istenigazából. Összepréselt fogsorral nevet, meg-megrázkódva, a cigarettát kicsit felfelé tartva, hogy a hamu ne essen le. Nem mintha a vacak rongyszőnyeget féltené, de faksznija, hogy vigyáz a hamura, mintha ez lenne az életműve. Majd lerombolja, ha neki úgy tetszik.
De valószínűleg alkalmatlan már a Feri bármiféle nevetésre. Mint ahogy saját maga is. Pedig egy tanárnő nevetés és mosoly nélkül fabatkát sem ér. Főleg itt, ebben az isten háta mögötti nyomorfaluban. Nem is jönnek már hozzá a gyerekek olyan kedvesen, mint valaha, gondolja hirtelen. Eszter néni, látta tegnap este a filmet, amiben kicsinálták azt a bajszos pasit, mikor a helikopterről gépágyúval lőttek rá... – ezt kérdezte tegnap az Orsós Patrik, egy villogó szemű kis kölök, aki most télvíz idején is csak egy óriás méretű pulóverben jár, pomponos sapkában. Azt kellett válaszolja, nem, nem látta, mert nincsen televíziújuk. És ez a málé, kicsit köpcös fiúcska, akinek a családjában senki sincs, aki reggel elmenne otthonról dolgozni, mert nincs hová, összehúzott, gyanakvó szemmel nézett rá. Tényleg? Mert nekünk van otthon tévénk...
Mit mondjon erre? Igen, Eszter néni otthon Feri bácsit nézi, mint más tévét. Olyan ez, mintha mindig adásszünet lenne, mert Feri bácsi, ha bejön az istállóból, leül a sámlira, és maga elé, a kőre teszi a poharat és a borosüveget. Tölt, rágyújt, iszik, szívja a három ujjal felfelé tartott cigit, tölt, iszik, fújja a füstöt, dédelgeti a hamut. Egyszer meg fog szólalni, Sose eszünk már? Ezt kérdi. És akkor esznek.
Eszter annak idején azt hitte, ha két nyomorúság egymásra talál, kioltják egymást, és mint a matematikában, a negatív negatívval megszorozva pozitívot eredményez. Valaha, a főiskolán Ferinek elég volt János meg Laci. Ők hárman fúrtak mélységes gondolataikkal lefelé a világ gyémánttengelyéig. Amikor aztán se a vaskos könyvek, se saját szavaik nem segítettek már, irány a Garas presszó, az atomig való berúgás, a való világból való kijózanodás. Kitalálták a Hungária Gyógyintézetet. A Hugyi! Azt hitték, így megy ez, legalább a képzelet birodalmában van egy hely, ahol gyógyíthatnak vagy gyógyulhatnak, minden esetre történik valami, ami nem evilági, ami jobb vagy még rosszabb, mint ami van. Sem Párizs, sem Bakony, csak vér és takony – ezt a rigmust üvöltötték valami csálé dallamra fűzve, három, hetven évvel elkésett, korcs Adybandi. Egyedül Feri nem gyógyult ki belőle soha.
Eszter két évvel a főiskola után toppant be hozzá. Mikor hírét vette, hogy Feri apja halála után hazaköltözött a tanyára, disznót és lovakat vett, úgy döntött, ott a helye mellette. A néhai Wittgenstein-dolgozatokon átütött a trágyaillat, a szájszögletbe akasztott szalmaszálba Isten kapaszkodott.
Tényleg minden fordítva történik.
Ami nehéz, az szép, reménykedett Eszter is.
A faluban két kézzel kaptak utána, egyetlen képesített tanerő sem volt az igazgatón kívül. Egy márciusi napon, már olvadáskor, gyalog jött ki ide a két bőrönddel. Feri a lovat nyergelte, azzal szokott bejárni a faluba. Mikor meglátta, ahogy megállt a rozzant kerítés mellett, de tartva a bőröndöket, hogy ne legyenek sárosak, annyit mondott:
– Pont egy hete álmodtam veled. Beleestél egy hatalmas pöcegödörbe, és ott fuldokoltál. Lenyújtottam volna a seprű nyelét, hogy kihúzzalak, de az meg ezer éve el van törve, ni! – azzal Feri az istállóajtó mögül előszedett egy félbetört seprűt.
Eszter összeszedte magát, és elmosolyodott.
– Mire hazajössz, főzök valami meleg vacsorát – mondta.
– De nehogy paparikáskrumplit, baszki, mert már négy napja azt eszem! – felelte Feri. Aztán nagy nyögve felkapaszkodott a lóra, és görbe tartással, kopott barna kord zakóban, tarkóra tolt kalappal kiügetett a hátsó ösvényen.
Öt éve történt. Sokkal régebben, mint a világ teremtése.

János és Laci először az iskolába mentek, hogy szót válthassanak Eszterrel.
– Nem tudok eljönni veletek, reggel szólt a napközis kolléga, hogy beteg. Estig kell maradjak. Itt a bor, ezt vigyétek el neki.
– Hoztunk mi is egy üveggel – mondta János.
– Nem baj. Ő ezt szereti. – Eszter itt elhallgatott, két kezének ujjai egymást tekergették, aztán a kopott tanári szék támláján nyugodta meg. – Annyit azért tudnotok kell, hogy én hamarosan elhagyom őt. Nem bírom tovább. Nem magam miatt. A pusztulását nem tudom végignézni. Eddig azt hittem, képes vagyok segíteni. De nem. Nem érek egy fabatkát sem.
A két férfi hallgatott.
– Talán ti... – folytatta Eszter, de szavába vágott az élesen megszólaló órai becsengetés. – Nem, ti sem... Ne haragudjatok, mennem kell órára.

A tanya felé menet az egyik fordulóban elakadtak a hatalmas sárban. János kiszállt, hogy tolja az autót, de erőfeszítéseinek jutalma csupán annyi volt, hogy a kipörgő kerék nyakig bepermetezte ragacsos, mégis kis kemény csomókban repülő sárcsomókkal. Akkor elölről próbálta tolni, hasonló eredménnyel. Laci a kormány mögött röstelkedett.
Álltak a napsütésben a kocsi elejének támaszkodva. Nem is szóltak egy szót sem. Korai lett volna még Ferire szóban emlékezni, amíg nem látják, mi történt vele.
Negyedóra múlva az úton feltűnt egy lovaskocsi. A két cigány már messziről integetett a bakról, hogy ők majd segítenek. Így is lett. Ráakasztottak egy láncot a vonóhorogra, az autót Laci rükvercbe tette, és a két sovány lovacska ina szakadtáig erőlködve, de kihúzta az orosz autóipar e remekét a kátyúból.
– Aztán hová mész? – tette fel a megállhatatlan kérdést az idősebbik férfi, akin fényes, rózsaszín melegítő díszlett.
– Csak ide, a tanyára – mutatott János a fák közé, amerre a jobbra kanyarodó út vitt.
– A bolondhoz? – csodálkoztak el mind a ketten. – Vigyázni kell a csávóval. Az még egyszer fejszét ragad, figyeljed ám meg. Csak azért mondom – tették meg emberbaráti észrevételeiket a segítők, majd továbbzörögtek a sártengerben.
Laci és János még gurult vagy kétszáz métert, aztán egy tiszta, füves részen leállították az autót, és gyalog indultak a messzeségben lassan kirajzolódó tanya elé. Amit leginkább lehetett látni belőle, az a kéményből feléjük szálló füst volt.
Amikor a kerítéshez értek, Feri épp kilépett az istállóból az udvarra. Fejsze volt a kezében, a másik kezében mezítlábas cigaretta. Gipszes lábára vastag barna pamutzoknit húzott, úgy bicegett az eldobált deszkadarabokon és lapos köveken.
– Na, itt vagytok – mondta, és ez inkább a kényszerű beletörődés mondata volt, mint örvendező megállapítás. Odajött a kapuhoz, de menet közben úgy ejtette ki a kezéből a fejszét, mint valami eldobni való szemetet, botként nyúlt végig a sárban. Feri a cigit a szája sarkába biggyesztette, majd körülményeskedve kihurkolta a kaput.
– Hello – szólt, és kezet adott. Ezen mintha kicsit elmosolyodott volna. – Befelé a házba! – adta ki az ukázt.
Az alacsony szobában trópusi hőség fogadta őket. A tűzhelyen egy lila fazékban rotyogott valami.
– Birkapörkölt – közölte azonnal Feri. – Egy óra múlva zabálunk.
– Nem sürgös – mondta János. – Csak nyugiban mindent, mintha itt se lennénk.
– Bazdmeg, hát itt vagytok. Enni meg kell. Az evés a legfontosabb. Meg az ivás.
– No és az alvás – egészítette ki Laci az élet értelmét taglaló röpke értekezést.
– Az alvás arra jó, hogy elválassza a két evést egymástól – vélekedett Feri, miközben egy kis szekrény nájlonfüggényét félrerántva kupicáspoharakat szedett elő, majd valahonnan a sarokból egy kétliteres kólásüveget, amiben színtelen folyadék volt színültig. – Barack meg körte. – Közben töltött.
A három pohárka összekoccant. A két vendég úgy érezte, illene mondani valamit, de semmi értelmes nem jött a szájukra.
– Ahogy Kun Béla mondta: be a szervezetbe – közölte János.
– Igyunk, hogy legyen gondolatunk – fűzte hozzá Laci.
Feri nem szólt semmit. Ő már másodszor töltött magának.

Félórája ücsörögtek a homályos szoba asztalkájánál. Feri félig kiitta maga az üveget. Minden egyes kihajtott pohár után rájuk röhögött.
– Mi a fene történt veled? – János ezt az egészre értette, de csak a gipszes láb felé bökött.
– Bezúgtam az árokba. Kurvára fújt a szél, bringástól bedöntött. Próbáltam kimászni, aztán visszacsúsztam. Akkor fordult alá a bokám.
– Fáj? – próbálkozott a társalgás menetét fenntartani Laci.
– Lófaszt fáj. Itt a gyógyszer – mondta Feri, és megint bedobott egy kupicával.
– Nem nézzük meg a lovakat? – kiáltott fel János. Úgy érezte, szétreped a feje, szétreped a körülötte a szoba, ha nem menekülhet ki innét legalább egy kis friss, hideg levegőt szívni.
Tanya, eleven temetkezési vállalat. A természet lágy ölén, a picsába, úgy látszik, csak halált hozó fű terem. Valaha a telefüstölt szemináriumi szobában még Kirkegaard volt. Itt kergekór.
Utolsónak ment ki a szobából, a rozsdás tűzhelyet nézte, ahol idillien fütyült a fezék, benne a birkapörkölt. Megbotlott a küszöbben, jóformán kizuhant az udvari sáros lábtörlőre.
– Ez azért van, mert még nem ittál eleget – mondta Feri lassan, s János ahogy tápászkodtában felfelé lesett rá, most először vélt felfedezni egy kis valahai fényt a barátja szemében. De ő már nem nézett rá, az istálló felé sántikált.
Nagy keservesen felkapaszkodott az egyik soványka, a szőrén kefét sose látott lovacskára, amelyik aztán szemében és mozdulataiban egy bányaló letargiájával lépegetett körbe a süllyedő sárban. Feri púposan ült a lóháton, gipszes lábát mereven eltartotta, csak a cigaretta billegett a szája szélén a lépések ütemére. Amikor szembe fordult, tekintete a két látogatóra esett, de azonmód elkapta a szemét, és résnyire húzva valahova a messzeségbe kémlelt.
Laci fényképezőgépet szedett elő a hátizsákból.
– Egy sztárfotót? – kérdezte, miközben az objektívet állította.
– Nem kell – kiáltott rá Feri. A lovat megállította, és kezdett lefelé mászni. – Nem vagyok én cirkuszi majom.
– Ki mondta, hogy az vagy?
– Tedd el azt a gépet.
Hirtelen széllökés söpört végig az udvaron, eldőlt egy falnak támasztott fagereblye. Feri az istállóban vitte a lovat. Hallották, hogy odabent morog valamit, de azt nem tudták kivenni, hogy őket szidja-e, vagy csak az állatokkal beszélget. Mikor végzett, bebicegett a házba. Az ajtót nyitva hagyta. Néhány másodperc múlva felhangzott a kiáltása.
– Na! Mi lesz?
A szobában még melegebb volt, mint korábban. Feri a sarokban kuporgott a sámlin, előtte a földön az üveg, ahogy Eszter mesélte.
– Mindjárt kajálunk.
– Ráér – felelték szinte egyszerre. Feri egy pillanatra odanézett. Aztán megint töltött.

A pökölt tűzforró volt, veszekedetten csípős, a hús cafrangos és kemény.
– Egyszerű hideg szóda nincs? – kérdezte Laci, egészen megszeppenten.
– Az nincs. Húzhatsz a kútról vizet – közölte Feri, aki látható élvezettel szürcsölgette a gulyást. Aztán mintha megenyhült volna saját ötletétől: – A pincelépcsőn van még egy üveg bor, az hideg. Hozd fel.
Laci elégett szájába ki-beszívva a levegőt kiment, és a ház mögött, egy földbe vájt ajtó formájában megtalálta a pincelejáratot. A deszkával megtámogatott döngölt lépcsőn valóban ott állt a borosüveg. Ám ha már itt volt, nem tudta megállni, hogy körül ne nézzen. Hat fokot ment lefelé. A fal mellett némi sáros krumpli, répa, hagyma hevert kupacokban, összekeveredve. Aztán szintén sáros és legfőképpen üres üvegek garmadája. Három méter után a pince kissé kiöblösödött. De még így is majdnem elzárta az utat egy óriási hordó. Laci megkocogtatta, mély, kongó hangott hallatott. A hordó mögött már jóformán teljes sötétség uralkodott. A göröngyös talajon csak csúsztatta a cipője talpát. Mégis majdnem felbukott egy a térdéig érő építményben. Lehajolt, érezte, hogy valamiféle papirosokat érint a keze, de ezek mintha foszlottak, estek volna szét, amint megérintette őket. Végre valami vaskosat tapintott ki, ezt megmarkolta, és kisietett vele a fényre. Ott végre megpillanathatta a tanyai pince titkát. A kezében Hans-Georg Gadamer Igazság és módszer című vaskos könyvét tartotta, aminek a felét már elemésztette a tűz, és a maradék lapok is megpörkölődve, gyűrötten, sárgán meredeztek szerteszét.
Onnan a világosból visszahajította a Gadamert a sötétbe.
Nyakon kapta a borosüveget. Vissza ahhoz a másik pörkölthöz, a felvilágba.

Kint beborult, odabent teljesen besötétedett. A tányérok karimájára narancssárga zsírkarikák dermedtek, csontok és mócsingok sötétlettek. Egy illedelmes, csöndes macska került elő valahonnan, és várta, hogy jussát megkaphassa.
Feri magába roskadva ült az asztalfőn, domború homloka sárgán fénylett. János és Laci szinte titokban, maguk között arról pusmogott, hogy lassan indulni kéne, ha elered az eső, ne adj' isten, a hó, nehéz lesz kikecmeregni innen, s ki tudja, jön e megint a cigány fuvaros?
– Na, Feri bácsi, hát köszönjük a jól tartást, nem rontjuk itt tovább a levegőt. Lassan odébbállunk – szólalt meg végül János hangosan, és már tolta is ki maga alól a széket. Laci is abban a minutában felugrott, leporolta magáról a morzsákat.
– Máris elmentek? – kérdezte Feri meglepődött, de az italtól ugyan csak lassú hangon. Felemelte a fejét, és hol egyikük, hol másikuk felette sötétlő alakjára nézett. – És mikor jöttök megint? – kérdezte szinte kétségbeesetten.
– Összehozzuk – biztosította Laci gyorsan. – Negyven kilométer, mi az? Semmi. Látod, jövünk, megyünk.
– Sima liba – tette hozzá János.
– Akkor jó – mondta Feri. – Még egy utolsó kortyot?
– Nem lehet, sajnos, a rendőr bácsi mérges lesz, ha rálehelek! – tette fel a kezét Laci.
– Te? – nézett Jánosra a ház ura.
– Legközelebb, megegyeztünk, nem? – hárította el ő is a maradék bort.
Az udvar a hideg szürkeségben még sivárabbnak tűnt, mint délelőtt. A két vendég gyorsan összehúzta magán a kabátot, de Feri csak állt kopott kord zakójában, és egy automatikus mozdulattal a szutykos szürke kalapot csapta a fejébe az eresz alól.
– Ha leszedik ezt a francot a lábamról, lehet, hogy bemegyek a városba – közölte Feri egyszerre a kerítésnél.
– Persze, gyere csak. Eszter majd megtelefonálja az iskolából.
– De csak ha jó idő lesz már, nem ilyen szar – folytatta Feri, és mintha most ő is megborzongott volna.
Kezet fogtak. Feri keze érdes volt és hideg. Most is csak annyit mondott:
– Hello.
A két férfi elidult az út melletti füves részen, ahol nem volt akkora sár. Néhány méter után visszafordultak, hogy intsenek még egyszer. De Ferinek csak a barna zakós hátát látták. Akkor fordult be az istállóba, a lovához.

Alig értek ki a műútra, a szél valóban hegyes, fehér, száraz nyilacskákat kezdett szórni a szélvédőre. Sűrűn esett, olyan volt, mintha az űrben utaznának, szemben a világmindenség összes apró égitestével.
– Eszter most indulhat haza – mondta Laci. – Biciklivel.
– Ő meg visszament a házba. És tovább iszik.
Egy ideig némán haladtak. Aztán megint János szólalt meg, nagyon halkan.
– Agyon kellett volna csapni. A saját fejszéjével. Mint egy veszett kutyát. Úgyis elveszett már. Akkor minek éljen. Ne éljen. Így ne. – Oldalt nézett a másikra. – Ki más kegyelmezhetne neki, ha nem mi?
Laci egy pillanatra résnyire húzta az ablakot, talán hogy szálljanak el ezek a szavak, aztán becsukta.
De ő sem tudott mást mondani.
– A mi vétkünk is, ha hagyjuk. Hogy ez így folytatódjon.
János kifakadt.
– Én sem akarok így élni. Tudni, hogy...
Az ablaktörlő sikálta a világmindenség darabkáit az üvegen. Semmilyen jármű nem jött szembe. Mintha egyhelyben álltak volna, nem közeledtek sehová, nem távolodtak sehonnan.
– Meglátogatjuk újra – közölte János elszántan.
– Mikor? – kérdezte azonnal Laci.
A barátja ránézett.
Az autó lelassult. Megállt. Tolatni kezdett. Megint megállt. Majd újból előre gurult.
Várt.
Aztán kettes sebességben kihúzatva visító motorral tűnt el a sötétben.

Amikor három és fél hét múlva a televízióban bemutatták Feri fényképét, hogy eltűnt, keresik, két ember egyszerre kapott a telefon után.
– Látod, Eszter nem tudta ott hagyni, mint mi. Keresteti – mondta Laci.
– És ha ő ragadott fejszét? – kérdezte János.
– Mindegy is. Az, hogy hivatalosan is eltűnt, csak fáziskésés.
– Láttad a fotóját? Legalább tízenöt éves kép.
– Ilyen ember nem is létezik. Hiába keresnék.
– Eltűnt.
– El.
– Most aztán nyugodtan aludhatunk – mondta János.
– Én már azóta egyszer álmodtam vele – mondta Laci.
– Én még nem.
– Akkor jó éjszakát.
– Jó éjszakát.