Mindig irigyeltem azokat a társaimat, akik különböző nénikről tudtak mesélni. Margit néniről, Guszti néniről, Vilma néniről. Nálunk csak az az öregasszony tartozott a szélesebb rokonsághoz, aki a szomszéd utca végében egy putriszerű, düledező házikóban lakott, és széles e világon mindenki csak Nyanyának hívta.
Én is.
Pedig lehet, hogy amúgy Ági néni. Vagy Kati néni.
De hát nem az.
A barátiamnak bezzeg egytől egyig akadt egy-egy rendes Ági vagy Kati nénije. Akiket ki nem állhattak. Mert ezeknek a néniknek furton furt névnapjuk, születésnapjuk van, de ha nincs, akkor is ugyanúgy kávéznak és teáznak sütemény mellett, mint mégis névnapjuk lenne. Temérdek értékes vasárnap délelőttöt és délutánt képesek ezáltal tönkretenni.
Gilbert, akinek, tudtam régóta, egy Olga nénije volt, egy napos, de amúgy szeles, hideg november eleji délután keserű szívvel közölte velem a szovjet laktanya sarkán álló trafik előtt, hogy nem jöhet át tengózni a mi udvarunkra, mert a szülei, mint “nagy fiút” rávették, hogy a közeli kórházi menzán befizetett ebédet skutellában elviszi ennek az Olgi néninek, aki gyengélkedik. és amíg a néni beebédel, leugrik a boltba a legszükségesebbekért, majd a hazaviszi az éthordót, az anyja este elmossa, ezzel se legyen gond.
Kicsit keresgélve a szavakat felajánlottam Gilbertnek, ha akarja, elkísérem erre a “rettenetes feladatra”. Nagyot meresztette a szemét, de aztán széles vigyorra húzódott a szája, nagyot sózott a hátamra, pedig nem volt rá különösebben jellemző az ilyesmi, és hangosan rikkantotta, Akkor húzzunk bele, Röcém.
No igen, engem a világon mindenki Röcének hív, és nagyon nem vagyok biztos benne, leszek-e valaha is Sanyi bácsi…
Olgi néni egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki gyengélkedik. Arany nyomatú, fekete selyemből varrt, földig érő köntösben nyitott ajtót, miközben hosszú szárú szipkából Fecske cigarettát szívott. A konyhája csak egy kis lyuk volt, ilyet már láttam, a miénk se volt sokkal fényűzőbb, de olyat még sehol sem tapasztaltam, hogy a tűzhely fölött a falon egy hatalmas olajfestmény lógott volna, amin egy kifent bajszú katona nézett morcul.
Olgi néni csak feléje hamuzott, úgy mutatta be a festett bácsit.
Áh, az én Oszkárom.
Szétszedte a skutellát, egyenként minden lábosba beleszagolt. Gilbert már el is tűnt, sietett a boltba, örült, hogy nem neki kell meghallgatnia százötvenedszer Oszkár bácsi törénetét.
Olgi néni végül is azt az éthordórészt vette maga elé, amiben a káposztasaláta volt, azt kezdte eszegetni, de a cigarettát nem oltotta el közben. A villával előbb a mellette lévő székre bökött, hogy üljek le, majd megint a tűzhely fölött lógó Oszkár bácsira.
Végigharcolta a háborút, háromszor sérült, szétlőtt térddel is visszakérte magát a tűzvonalba. De hát ez a hősi helytállás nekik, és Olgi néni ennél a “nekik”-nél heves villakörzést csinált, nekik nem volt több hazaárulásnál. Így járt az én szegény Oszkárom. 1946. február 18. A fogház udvarán, ahol a bitó állt, azt kiáltotta, Halálommal is a hazát szolgálom! Erre a kivégzőosztag vezetője képes volt megjegyezni, Ebben az egyben igazad van, te piszkos faszista.
Olgi néni rám nézett, de én nagyon rémülten bámulhattam rá, hogy erre, csak a tévében játszott filmekből úgy-ahogy ismerős jelenetre mit is mondhatnék.
Megelőzött.
Nem értem, mi a csudának teleszórni a káposztasalátát köménymaggal! Semmi mást nem érezni, csak a kömény ízét. No persze, mit várjon az ember a kórházi koszttól. Forduljon fel az a beteg, fulladjon bele a köménymagba, mi? Nem adom olyan könnyen magam, aranyoskáim, mondta Olgi néni, és egy újabb Fecskét illesztett bele a szipkába.
Na, elmesélte, hogyan nyiffantották ki az Oszkár bácsit?, kérdezte Gilbert, amikor az üres éthordót lógálva a mi házunk felé nyargaltunk, hogy leckeírás előtt még egy kis tengófoci beleférjen az időbe.
El, feleltem röviden.
Csak erről tud beszélni, mintha bárkit is érdekelne, lihegte még Gilbert, mielőtt befordultunk a kapun.
Este, a vacsoraasztalnál, amikor apám összecsattintotta a bicskáját, amivel falatozni szokott, nem állhattam tovább, hogy meg ne kérdezzem, Nem tudjátok véletlenül, hogy a Nyanyát rendes nevén minek hívják?
Apám felnézett, aztán anyám felé vágott szeme.
Már hogyne tudnánk, röhintette el magát, Szidónia a lelkem, fogadjunk, hogy ilyen nevet még álmodban sem hallottál.
Tényleg nem hallottam, de én nem mosolyogtam ezen, hanem tovább kérdeztem. És volt a Nya… a Szidónia néninek férje?
Erre apám abbahagyta a vigyorgást, és megint anyámra nézett. Anyám válaszolt hát.
Volt neki férje, de… meghalt.
A következő kérdés automatikusan jött a számra, jóformán gondolkodás nélkül.
Felakasztották?
Ezt meg honnan szeded?
1946-ban?
Nem. Később. 1959-ben. De ez titok. Megígéred, hogy nem beszélsz erről senkivel?
Némán bólintottam.
Legfőképpen a Nyanyával nem, mordult még rám apám, és újból kinyitotta, majd összecsattintotta a bicskáját.
Némán bólintottam. De azt szilárdan elhatároztam, hogy már másnap el fogok menni a… a Szidónia nénihez, és jó alaposan körülnézek a kalyibájában. Kell ott legyen valahol egy kép, bármilyen régi, pici, homályos ábrázolat a felakasztott férjéről. És ha az kép megkerül, akkor úgyis elmesél mindent magától.