Az előszobai tükör előtt nagy keservesen végre sikerült benyomorintani a legfelső gombot is a gomblyukba. Már csak a sötét szalmakalap volt hátra. Meg a pénztárca. Amit gyorsan fel is markolt a tükör alatti polcocskáról, és odalépett a konyhaajtóba, hogy a fényben ellenőrizze, van-e nála elég apró. Mármint kétezer forintos. Hát bizony, manapság már itt kezdődik az apró.
Ahogy összepattintotta a kopottas erszény zárját, Bagyal Oszkárné hatalmas keblei mögött elindult az az áramvonal, amit azóta érez, amióta képes jót tenni.
Mert akadt egy kis kiesés, mintegy negyven év, amíg – szégyelli, szégyelli, de legalább ki meri mondani – bizony nagyon el volt tévelyedve. Abból a kis aranyos, fehér ruhás, koszorús elsőáldozó kislányból mit lett egyik napról a másikra… Eldobta fátylát, elfújta a szentlélek gyertyáját, és egyszerre csak ott masírozott a DISZ-ben, osztályellenségekre mutatott rá, elhajlók szeme közé nézett szúrós tekintettel, és közben dalolt és lelkesedett. Vitte is valamire, mert néhány évvel rá, hogy Bagyal Oszkárnévá lett, minden korábbinál gyönyörűbben masírozott előre egészségügyi vonalon, no persze nem a kórteremben vagy az inspekciós szobában, hanem szakszervezeti vonalon.
De jó az Isten, jót ád. Figyelmeztető jel volt, amikor az a derék Bagyal a téesz zárszámadáson részegen legurult a pincelépcsőn, és a nyakát szegte. Immáron özvegy Bagyal Oszkárné akkor döbbent rá végleg, hogy a Jóisten ennyi elkutyálkodott év után sem feledkezett meg róla, amikor 1991-ben újból belépett néhai apácarendi iskolájának kapuján, oda, ahol a tornateremben a korábbi években többnyire április 4-i és november 7-i ünnepségeken feszített a vörös drapériával bévont pulpituson, de most hirtelenjében, a görnyedt hátú, botra támaszkodó kedvesnővér láttán azonnal a szájára tolult az a még sokkal-sokkal régebbi köszöntés, a halk és szinte kislányos vékonyságúra szerényedett Laudetur…
Akkor bizsergett meg hatalmas keble mögött az áramvonal, amikor az apáca ráemelte a jóságtól szinte fullasztóan teli égszín szemét, és amennyire a járás gyötrelmeitől arca engedte, elmosolyodva a legtermészetesebb hangon felelte, In aeternum, leányom.
Özvegy Bagyal Oszkárnének nem született se fia, se lánya, így aztán annak duplán megörült, hogy legalább ő még lehet valakinek a leánya.
Azóta… Igen, azóta próbálja… Nem is tudja, mit. Nem a múltat tenni jóvá, nincsen neki már annyi ideje hátra. Csak úgy… nem is jó, csupán egy iciripicirit jobbá lenni.
Az is az új világ vívmánya volt, hogy a régi, kivezető országút mentén megjelentek a lányok, odalátni az ablakából. A kurvincák, ahogy a Telkes néni titulálja őket, a csuda tudja, honnan szed ilyen szavakat. Ő még csak azt se mondja rájuk, hogy rossz lányok. Amióta a kedvesnővér több mint negyven év után azonnal a leányának szólította, neki is csak leányai vannak. Lám, ebben a korban, amikor már mindenből kiöregedett, lettek neki leányai. Akiknek gondját viselheti. Nem könnyű, de ki állította, hogy egyszerű dolog a nevelés? A jó út, amin ő maga is csak botladozik.
Lemasírozott a lépcsőn (ez az egy tán, a masírozás, amiről képtelen volt leszokni), és a ház kapuján kilépve a régi országút felé vette az útját. Jobb kezében erősen markolta az erszényét.
Három ifjú hölgy állt a kanyar menti bokros rész árnyékában. Kettőt már ismert is Bagyal Oszkárné, a harmadikon, az új lányon, amelyik a legmagasabb volt, de talán csak az arasznyi vastag talpú neonsárga szandálja miatt, felül jóformán semmi sem volt. Legalábbis Bagyal Oszkárné, aki a 95D-s méretére szokott vásárolni, a két keresztbe vetett zsinórt nem nevezhette melltartónak.
- Kislányok – kezdte, amint elébük ért -, ejnye no, hát szép dolog itt tölteni a drága időt, amikor olyan sok más okosat lehetne csinálni?
A már ismerős két lány összevihogott és azt mondták:
- Csókolom.
- Ugye, ugye. Én bizony azt mondanám, felejtsük el ezt a csúnya, koszos országutat. Nincs nektek itt semmi keresnivalótok.
A lányok visszafojtva kuncogtak, a harmadik összehúzott szemmel méregette Bagyal Oszkárnét. Aki közben már a buksza csatját nyitotta.
- Mindig arra gondoljatok, hogy a Jóistennek nagy tervei vannak veletek, hiszen evégett születettek erre a csodás világra, nem igaz? De hát minden apró sikerért meg kell ám dolgozni. A lelketek mélyén tudjátok ti ezt jól.
Míg erről beszélt, Bagyal Oszkátné három darab kétezer forintost húzott elő az erszényből, és kisimította őket.
- No kislányok. Én is szeretlek benneteket, persze nem annyira, mint a Jóisten, mert nálánál jobban nem szeret senki se. Nem méltó hozzátok itt ácsorogni. Tessék, fogjátok ezt a kis pénzecskét.
A két lány szinte kikapta Bagyal Oszkárné kezéből a kétezrest, míg a harmadik továbbra is farkasszemet nézett vele, és csak aztán, lassú mozdulattal, mint aki nagy kegyet gyakorol, fogta el két újjal a bakjegyet.
- Úgy ni – nyugtázta Bagyal Oszkárné, hogy jótevő küldetése ím célt ért. – És most menjetek szépen haza. Az embernek otthon van a helye, a szerettei körében. Nem is érdemes másért élni, ugyebár.
A két lány megindult, egyikük oldalba bökte az újat is, aki erre a noszogatásra csatlakozott hozzájuk. Bagyal Oszkárné mögöttük masírozott. Az üres erszényt a zsebébe süllyesztette. A lakópark első házaihoz érve még egyszer a lányok után szólt.
- Jó kislányok vagytok. Örüljetek a fiatalságotoknak, előttetek az élet, és főképp annak örüljetek, hogy a Jóisten mindenkinél jobban szeret benneteket és vigyáz rátok!
A viháncolók félig visszafordulva megint azt mondák:
- Csókolom.
A harmadik a neonsárga szandáljában egyszerűen tovább lépkedett.
Bagyal Oszkárnénak az előszobai tükör előtt állva nagy keservesen sikerült kigombolnia az legfölső gombot. Fellélegzett. A tükör alatti polc fiókjába zárta az erszényét, úgy, ahogy volt, üresen. A fekete szalmakalapot visszaakasztotta a fogasra, majd néhány ősz hajszálat, ami előkunkorodott, visszasimított a füle mögé.
A három lány egy kisebb kerülő után ekkor ért vissza a régi országút szélére, a bokrok árnyékába. Már a másik kettő sem vihorászott, egyszerűen lekuporodtak az útpadkára, és övtáskájukból automatikus mozdulatokkal cigarettát, öngyújtót vettek elő, vigyázva arra, hogy a kétezer forintost véletlenül nehogy kirántsák.
- A vén kurva – szólalt meg végül az új lány, és rágyújtott. Egy mély slukkot szívott a bagóból, és olyan sokáig bent tartotta, mintha sose akarná kieregetni a füstöt.
A poros úton egy félredőlt, cirokseprűvel felékesített IFA döcögött el mellettük. De a sofőr még csak feléjük sem sandított, nem hogy lassított volna.