Állt a vízparton és nevetett. Mellette hatalmasra felfújt gumikrokodil.
Sörszínű délután. Meg görögdinnye-ízű délután is. Így gondolta, ezen lehet
nevetgélni, szőrös hassal.
Aztán megnyomta a zöld „Down” gombot.
A lófarkas leány a hajóhintában. Állva hajtja, csak úgy repül. A hajó!
Ez jó. És közben teljesen más illatok. A Kekszgyár felöl érkező édes
levegő keveredése a vízparti enyhe mocsárbűzzel. Nem kellemetlen, sőt!
Ahogy a bőre alól szivárog az orrába. Ezek a kis kétrészes fürdőruhás
csitri csajok! Máris tudnak valamit!
Megnyomta a „Down” gombot.
Na igen, a Piazza San Marco. Ki ne ismerné! Ez a galamb ott ő. Fényes
nappal a loggiák árnyékában egy kis zenekar cincog a háttérben. Frakk,
lakkcipő, vörös kopasz fej. A Campanellát mikor máskor restaurálnák. Egy
pech az élet. Dehát... – azért nagyon dehát.
Nyomja a „Down” gombot.
Minden mozdulatában valami kérlelhetetlen, biztos reccsenés. Mint mikor
egy múzeumi székre ülünk oda fél fenékkel, ha nem látja a felügyelő
nénike. Az biztos reccsen, harangkongatás-erősen. Hát az ő élete is. És
mégse hallja senki!
– Rácz, ne piszmogjon már! Egy órásra kérték a nagyításokat. Mi lesz?
Dezső bácsi ez a kedves, istápoló hang. Mert odafigyel, a mibenlétre.
Hogy minden voltaképpen legyen.
Rácz pedig – legyen, nevezzük ekképp, bár ő soha nem hívná így magát –,
minden eddiginél jobban összegörnyed, reccsenti tagjait, s nyomogatja a „
Down” gombot. Mert tényleg jön a tisztelt vevő egy óra múltán, s tulajdon
életét követeli vissza papírlapocskákra kicsinyítve, borítékolva. Istenem,
keveseknek adatik meg a nagy élet.
Két éve éppenséggel ilyen az élet. Van neki reggeli része, némi
délelőtt, sok-sok délután. „Down” és megint „Down”. És otthon az este. De
az egy másik élet. Anyuka az ablakhoz húzza a régi füles bőrfotelt, és az
utcai lámpa beeső fényénél horgol. Csakis sálat és pacskert. Amióta apa
lelépett azzal a perszónával, csak a sál és a vastag pacsker maradt. Rácz
egyszer megleste őket. Apa a buszmegállóban veszekedett az idegen, fáradt
arcú, festett-szőke nővel. Fölszállt velük a buszra a hátsó ajtón. Apa ott
is fújta a magáét, azt hajtogatta „Ezt olyan nehéz megérteni? Hát nem
tudod fölfogni agyilag? Nem?” A szőke nő arcát nem látta, takarta egy
kopasz ballonkabátos. Aztán ő a víztoronynál leszállt, a busz ment tovább
a telep felé.
Elég nehéz megérteni, gondolta akkor. Tudniillik, hogy miért? A sötétben
bokáig merült egy esővízzel telt kátyúban. Csak gyorsan haza, fölhúzni a
meleg pacskert, akár a sálat is, sose lehet tudni.
Megvacsoráznak. Anyuka teát háztartási keksszel, a gyomra miatt. Ő meg
deszkán, ahogy apától tanulta kisgyerekként. Minek ide tányér, höhöhö! Elő
a bicsakot, a kóbit, csak ebből legyen mindig elég! Ez volt a szentírás.
Egyben harapja a negyedkilós kenyeret. Hagymát is eszik, szinte minden
este. Anyuka sose szól, inkább biztatóan int a szemhéjával, egyél csak, ha
jól esik, egyél, te szép nagy gyerek!
Aztán végre lámpát gyújtanak, és elhelyezkednek a kanapén, ahogy már
kettecskén szoktak. A pacskeros lábukra még rátekerik puha pokrócukat, így
a legnagyobb télben sem fáztak.
– Mit hoztál? – kérdezi anyuka egyszerre élénk hangon, de sose nyúlna
egyedül semmihez. Megvárja, míg mindent eléje tárnak.
– Velence – mondja Rácz.
– Velence – bólogat anyuka. – Az a vízi város.
– Az – nyugtázza ő. Ilyenkor kicsit átvedlik. Kicsit ő maga Velence,
amint ő ül a kanapén, bebugyolálva, de csobog, ringat, gondolák siklanak
rajta, és a kezéből csuda képeket varázsol.
– Nézd. A tenger.
– Látom.
– Meg ezek a házak.
– Igen.
– Egész palotasorok.
– Gyönyörű.
Hallgatnak kicsit, míg egymás után rakja a fényképeket. Ahogy annak
lennie kell. A San Marco. És a restaurálás alatt álló Campanella. A
zenészek az árkádok tövében.
– Azért szép lehet valódiban – sóhajt anyuka egy idő után. Ezért az
egyért mérges rá. Vágyakozni a nagy semmibe!
– Minek? Olyan, mint itt. Nagyobb valamivel. Na és aztán.
– Mi van még? - kérdezi anyuka.
– Valami esküvő – feleli. De ettől már elment a kedve. Odaadja a másik
borítékot. Már nem ő Velence. Vőlegény pedig végképp nem kíván lenni. Ül,
hirtelen teljesen magányosan, még a fényből is odébbhúzódva. Alig figyel
anyuka felkiáltásaira:
– Ennyi kövér embert! Hány éves lehet ez a menyasszony? Mit esznek ezek
itt? Cilinder, nahát, létezik még manapság cilinder!
Lassan elbúcsúzik ilyenkor. Külön szobájuk van. Majd reggel gyorsan
összekapkodja a képeket. Megy lefeküdni. Azt tartja magáról, álló éjszaka
nem is alszik, csakis álmodik. Képeket lát, és egy láthatatlan gombot
nyomogat szorgalmasan.
Az alkalmi csoporttá összeálló társaság, milyen vicces! Sítalpas lábukat
az égnek emelik. A távoli hegyek csúcsáról és az arcukról különös fény
sugárzik.
Down.
Hát két éves vagy, kicsi húsom! Hogy egyem meg azt az aranyos pofidat.
Mondd szépen a mamának, hogy "mama", na mondd! Nem mondod? Mekkora torta,
istenem! Fújjunk egy nagyot! Ki az ügyes kislány?
Down.
Csak fények. Nem tudni, melyik a tó, az erdő, az ég. A feketezöld, a
lila, a rózsaszín, az öntöttsárga. És még valami. Valami marokba illő,
nehéz, mégis puha. Jó fogású, de borzongató. Lüktetve élő, mégis ősöreg és
soha nem pusztuló.
Down.
– Nézze csak, Dezső úr – mondja délután, zárás után.
– Na mi van, Rácz, ma nem megyünk haza? – emeli föl a szemöldökét a
főnök.
– Mutatnék néhány képet, amit a múltkor csináltam, tudja, mikor két
hétig távol voltam.
– Nem beteg volt maga?
– Dehogy. Utazgattam egy kicsit.
– Vagy úgy. Nem panaszkodhat, hallja. Legutóbb Jeruzsálembe vitte a jó
sorsa, ha nem csalódom. És most mit akar mutatni?
– Velence – teszi elő a képeket. – Tetszik tudni, a csatornák városa.
– Tudom hát! Azt hiszi, én nem voltam? Mindenütt jártam már. Ezért tudok
megmaradni a fenekemen. Tudom, hogy jobb így.
– De azért micsoda élmény, ugye? A San Marco! És a Campanella. Sajnos,
épp renoválták, mikor ott jártam.
– Látom. És ez a pucér nő meg micsoda?
– Ó, bocsánat, véletlenül keveredett ide.
– Mutassa csak! – kap utána Dezső úr. – Nem is rossz tyúk.
– A menyasszonyom – rebegi.
– Igen? Gratulálok, Rácz. Ezt ki se néztem volna magából. De most elég a
mesedélutánból, nekem haza kell menni. Magát is várja a kedves mama, és
ezek szerint a boldog ara, ha nem tévedek.
Hová siet Dezső úr mindig, ez a megrögzött agglegény? Azt beszélik,
iszik. De még soha, senki nem látta részegen. Lehet, hogy tényleg dolga
van?
Mikor már kellemesen keveredik a szájában az elfogyasztott hagyma egy
kis sajt utóízével, ott ül Rácz anyuka mellett a kanapén.
– Jól elvagyunk mi így ketten, a kutya sem hiányzik, nem igaz, bogárkám?
– kérdezi anyuka, és megsimogatja Rácz pokrócba bugyolált lábát. - Mi lesz
ma?
– A hegyek. Nincs szebb a hegyeknél – mondja Rácz, s különös borzongás
fut végig rajta, amint a fényképeket előveszi a borítékból. – Mint egy
szikrázó fehér test, olyanok – teszi hozzá, és merőn anyuka meghökkent,
barna szemébe néz.