Nem tudná megmondani, miért, de egész kisfiú kora óta nyomozni akart. Jobban mondva követni valakit. Természetesen, titokban. Hogy lássa mit csinál. Szilárd meggyőződése volt, hogy másokkal érdekesebb dolgok esnek meg, mint vele.
Esténként öreganyja mindig odalopózott az ágyához a sötétben, összetette a két kezét, és elsuttogta a fülébe, hogy én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem, de a tiéd nyitva, Atyám… Azt is mondta, az Istenke mindent lát, és ezt egy kicsit kellemetlennek érezte. Illetve irigyelte. Nem akart ő mindent látni, még csak az kéne. De valamit, amit más nem.
Imádta nézni, ahogy Columbo nyomoz. Meg a Derrick. A kémfilmekről nem is szólva. Egyszer próbált írni valami krimifélét, de szó szerint eltévedt benne. Egy férfi (ez lett volna ő) egy nap munkából jövet a buszmegállóban kipécéz magának egy másik embert. Aki majdnem olyan, mint saját maga. De annál érdekesebb. Van-e vajon valami titka? Nem is megy haza, hanem ezt az embert követi az írásában. De nem tudta, mit kezdjen a két figurával. Először buszoznak, aztán leszállnak a buszról, és elkezdik róni az utcákat, mintha ugyan az lenne a feltett szándékuk, hogy egyetlen délután alatt begyalogolják a várost. Jobban belefáradt a töprenkedésbe, az utcáról utcára való követősdi papírra vetésében, mintha neki kellett volna megtenni azt a sok-sok kilométert.
Néha lopva körülnézett a buszmegállóban. Hiába, mert sose látott olyasvalakit, akiről ki szeretett volna deríteni bármit is.
Karácsony előtt volt. Kibuszozott a város határában épült új szupermarketba, mondván, hogy itt egy füst alatt mindenkinek megveszi az ajándékot, alász-plajbász, nem fog bohócot csinálni magából, nem liheg a többivel, meg szórja az ablakon a pénzt. Elég kiadás maga a tél, hogy fűteni kell, és a novemberi fagyok beköszöntekor vásárolnia kellett egy vastag talpú, bélelt bakancsot is, azt vette észre: fázik a talpa, hát ezt kellett megérje. Mondogatta, a tudósoknak már csak azt kellene kifundálniuk, miképp lehetne elrakni a nyári hőségből egy kicsit télire, mint valami befőttet, aztán ilyenkor csak elő kellene szedni…
A buszon összeakadt a tekintete egy hegyes fejű férfival. Aki érezte, hogy nézik. Amikor a szemük találkozott, a hegyes fejű elkapta a tekintetét.
Azért is végigmérte.
Kire is hasonlított?
Apja másodunokatestvérének, vagy már nem is emlékszik, mindegy, távoli rokon, annak volt efféle fejformája. Egyszer csak felbukkant náluk. Börtönből szabadult. Mert hogy a Kádárék leültették, de mégsem, fejbe kólintott valami gyanús nőszemélyt. Malac vicceket mesélt neki. Rajongott érte, de csak bizonytalanul. Később, amikor már eltűnt ez az ember az életükből, akkor hitte, hogy hős volt. Neki az. Pedig még a neve sem ugrik be, nézze meg az ember.
Bámulta hát a hegyes fejűt. A garbós pulóverre csak pufi mellényt húzott ebben az átkozott hidegben. Igaz, a túlméretes szvetter ujjából a keze ki se látszott. Meg is sajnálta egy csöppet, no persze, ilyen az, amikor űzött vad az ember. De azt is gondolta, meglehetősen önző módon, hogy nem szeretne a bőrében lenni.
Harsogott a Csendes éj, és a gurulós bevásárlókocsik tömege nagyobb káoszt okozott, mint az autók a belvárosban. Gyertya után érdeklődött, nem volt gyertya, ami tetszett volna neki, ám sikerült leborítania egy hegynyi téligumit, amit most roppant jutányosan lehetett volna megszerezni a karácsonyfa alá.
Csak azért vett fél kiló, frissnek mondott töpörtyűt, hogy mégse menjen haza üres kézzel a majd’ egy órányi tülekedésből. A mustároknál töprengett egy sort, de végül is bízott emlékezetében, hogy akad a hűtőszekrény ajtajába rejtve még egy fél tubussal.
Eszébe villant, vajon mit gondolna Sherlock Holmes, ha jóformán üres bevásárlókocsijába kukkantana. Aha, Watson, látja, a barátunk töpörtyűt vásárolt, mire következtet ebből? Éhes, mondana valami ilyesmit a derék doki. De Holmes sátáni kacajjal csapna le rá: No persze, éhes, de mire éhes? Töpörtyű a városban, ez nem lehet más, mint valami ősi nosztalgia a vidéki élet, a régi disznóölések után. Egy egyszerű sorsú, derék ember, akit az élet bekényszerített a csúnya metropoliszba, ráadásul most ilyen ki tudja, honnan származó töpörtyűvel kell töltekezzen, hogy egy kis öröme legyen. De nem fél a koleszterintől, ami lehet, csak nemtörődömség, bár kinézetre az atyafi igazi pedáns nyárspolgár, aki minden szabályt és tiltást tiszteletben tart, vagyis bizonyára nem enne töpörtyűt, ha az orvosa nem javallaná a számára. Ámbátor, ki tudja, mikor látott orvost ez a jóember… Watson meg valamit hümmögne, hogy hát igen, de azért néhanapján nem árt meg egy kissé nehezebb koszt sem, ha mértékkel fogyasztják.
Egész szeretettel nézett a fém rudacskák négyzetrácsán pihenő zacskóra, amiben sárgán-homályosan világított a töpörtyű, a vacsorája.
Körbelesett, melyik pénztárnál kígyózik a legrövidebb sor, és a tekintete azonnal a hegyes fejűre esett.
Jobbról közelített. Csak egy füles műanyagkosár volt nála. Ezen elcsodálkozott, ha tudja, hogy van kosár is, nem veszkődött volna ezzel a böhöm kocsival, de azt hitte, kötelező.
Közben már ment a hegyes fejű után. Aki természetesen a kosárral a pulóveres karján ügyesebben lavírozott a tömegben. Végre megállapodott a 19-es pénztárnál. Gyorsan mögé slisszolt, de az utolsó pillanatban kettejük közé, mintha a föld alól került volna oda, még befurakodott egy horgolt sapkás öregasszony, aki régi fajta, görbeszárú szemüvege mögül már-már ellenségesen nézett fel rá.
Kicsit nyújtogatta a nyakát, mit rejt (méghogy rejt!) a hegyes fejű kosara. Kötelet látott, aminek csíptethető kampó fityegett a végén, olyasmi, amivel vontatni szoktak. Vastag, a dobozán szupererősnek hirdetett ragasztószalag.
Az öregasszony megint hátranézett, bele a képébe. Amikor a hegyes fejű előrébb lépett egyet, a néni direkt meg sem mozdult. Oldalt kellett kikukkantson, hogy a kosarat a szeme elől ne tévessze.
Felrollnizott, műanyag szemetes zsák, 50 darabos kiszerelésben. A színe fekete.
Most megint előre dőlt, az öreglány kitette a könyökét, ami így, az ócska télikabát vastag posztóján át is hegyesen bökött, bele a májába. Bár anatómiában sose volt túlzottan erős. Sherlock Holmes bizonyára száz százalékos biztonsággal meg tudta volna mondani, mije érintkezett azzal a csontos könyökkel. Watsonról nem is beszélve.
A hegyes fejű most emelte a kosarát, és pakolt ki belőle a mozgó gumiszalagra. Utoljára, amit ő eddig nem láthatott, egy csillogó élű kisbaltát helyezett a többi tárgy mellé. Ahol meg kell markolni, pirosra pingálták a nyelét.
A sor most mintha meglódult volna, a pénztáros fürgés húzogatta el az árut a gép árleolvasó elektromos szeme előtt, másodpercenként hallatszott a tompa pittyenés.
Csak az öregasszony tötyörgött, olyan lassan rámolta ki a holmiját, ahogyan csak bírta.
Ezt is végig kellett néznie.
Két kifli. A vacsora, gondolta. Két poharas kefir következett. Micsoda mohóság! De minden duplán volt: két kockasajt, nájlonzacskóban két szem mandarin és végül két apró csoki. Egy pillanatra egészen elfeledkezett a hegyes fejűről, aki már fizetett, és vászonszatyorba rakodta, amit vásárolt. A férjének viszi a néni, vélte első gondolatával, de ez túlontúl kézenfekvőnek tűnt. Nagyobb titok rajlik e párosával való vásárlás mögött. Sajt, gyümölcs, édesség…, töprengett, ezek mind olyan dolgok, amiket gyerekeknek szokás vinni. A néninek volt egy fia, akit rajongásig szeretett, de a feleségével együtt (akit egyébként sose állhatott) valamiért meghaltak, autóbalesetben, és a gyerekek rá, ikrek, miért is ne, rá maradtak. Az ura…, mindegy, nincs ura. Hanem ez a két kis kölök, az unokái, ők jelentik számára az élet értelmét, igenis, szükség van rá…
- Fiatalember, a bukszája!
A pénztáros kiáltott.
Döbbenten látta, amíg így elmélázott a böködős öregasszony sorsán, a hegyes fejű eltűnt a szeme elől, de most újból kivált a tömegből. Aprókat bólogatva, de egy szó nélkül átvette a pénztáros feléje nyújtott kezéből az erszényét, majd a csomagját a lába közé téve nekilátott, hogy akkurátusan a pufimellény egyik belső zsebébe helyezze el.
A néni közben fillérenként számolta elő a fizetendő pénzösszeget.
Ő csak a pénztáros kezébe nyomott egy kétszázast, meg se várta a néhány forintnyi visszajárót, már szaladt, kezében a töpörtyűs zacskóval, hagyva, hogy a bevásárlókocsiban vesszen a húszasa. Sherlock Holmes sose tenne ilyet, futott át az agyán, amint gyors léptekkel oldalazott a szupermarket végtelen parkolójában csalinkázó, üres helyet keresgélő autók között.
A hegyes fejű a szatyrának száját markolva (látta, hogy a balta nyeléhez fogja hozzá a nájlont) konokul menetelt a buszmegálló felé.
Karácsonyi ajándékokért jött!, horkant fel a hidegben, amint letáborozott a megálló szétvert padja mellett. Hát tessék, itt az ő nagy ajándéka, a hegyes fejű. Aki megérdemli, hogy egy ilyen ember kövesse, mint ő, akinek a kisujjában a tudomány, akitől megtiszteltetés, hogy annyi-annyi év fáradságos készülődése után most végre rajta, a hegyes fejűn, megmutatja, mire is képes.
Ha bárki azt hinné, hogy el lehet tűnni a tömegben, jönni-menni, mindenféle gyanús dolgokat vásárolni, azokkal odébbállni, hát nem egészen!
A töpörtyűt begyömöszölte a kabátja zsebébe. Egy szemernyi éhséget sem érzett, csak az lobbant fel minden sejtjében (éppenséggel lehet, a gyomra felől), hogy itt és most értelme lett annak, hogy a világra született, és oly sok, látszólag hasztalan évet töltött el létezéssel. Most minden gürcöléssel, evéssel, alvással, álmodozással, vakarózással agyon csapott pillanat elnyeri az értelmét.
A hegyes fejű állt, lehorgasztott fejjel. Mint egy szobor. A busz érkeztére sem moccant elsőre, csak amikor a zörgős ajtók kivágódtak, és újabb karácsonyi bevásárlók ömlöttek lefelé a lépcsőkön, akkor somfordált a járat hátuljához és szállt fel a végében.
Nekilódultak.
Úgy érezte, ettől a pillanattól fogva egy másik dimenzióba lépett át, nem egészen az történik, amit ő akar, a feladat, – ha jobban tetszik – a cél a hegyes fejű eddigi és jövendő életében rejlik. De nem sokáig, mert ezúttal minden kiderül.
Nyugalom, Watson, csak semmi hebehurgyaság. Szegény barátunk semmit sem sejt, nem szándékozik kibújni s bőréből. Teszi a dolgát belátása szerint. Csupán a szemünket kell nyitva tartani, nincs szükség fantazmagóriákra, a tények, meg fogja látni, magukért beszélnek, méghozzá mindennél ékesebben.
A busz nagyokat zöttyent a kátyúkban. Érezte, hogy ahogy az egyik kapaszkodócsőnek nyomódik, a zsebében őrzött töpörtyű töredezik, morzsolódik, a végén olyan lesz, mint a porrá őrölt száraz zsír, és ahogy ez eszébe jutott, borzasztó gusztustalannak találta. Kiskanállal törpörtyűport enni!
A hegyes fejű jelzett, és amikor busz a kerekek mélyített vályúba félig megdőlve beállt, fürgén ugrott le a három lépcsőfokon.
Ő uzsgyi utána.
Nahát, a Szarkaláb utca, döbbent meg, amikor a széles úttesten átvágva az első kis sikátorba a hegyes fejű után osont. Itt lakott Nelli, ide járt ő udvarolni valaha, oly rég, egy másik életében, egy szilikózisos, részeg bányász ült szétvetett lábbal a konyhai hokedlin, nézett maga elé, a keze mereven markolta a poharát. Ő meg bent, abban a lyuknyi szobában a lánnyal, fogdosták egymást, és néha kintről felhangzott a rikácsoló hang, Nelli, hozz egy fröccsöt. Pedig ott volt az öreg előtt a bor, a szóda is. De úgy szoktatta a háza népét, hogy neki megjár a kiszolgálás. Ha már egyszer keresi azt a temérdek pénzt az uránnál. Joga van elinni is… Milyen hosszú ez a Szarkaláb utca, mint az élet.
No, csak nem elragadtatni magunkat az érzelmeinktől, Watson. Emlékezni szabad, sőt kötelező, pallérozandó az agykerekeket, de meghatódni… mentsen Isten!
A hegyes fejű alábbhagyott a rohanással, sőt meg is állt, kétszer, a második alkalommal maga elé vette a szatyrot, amiben a szupermarketben vásárolt holmit cipelte, és hosszasan szemlélte a szatyor tartalmát.
Holott alig volt valamicske fény. Itt alig változott valami azóta, hogy idejárkált.
Amíg a Nelli be nem jelentette, hogy ő most már a Lajosé. Hogyhogy?, csak ennyit tudott kérdezni, és felindultságában leszakította az egyik kabátgombját. Emlékszik rá, kristálytisztán, ez Szilveszter után volt. Hát mert a Lajos akarta őt, mondta a Nelli.
Csak az érzelmeknek nem teret engedni, drága doktor!
Hallotta később a Nelli históriáját, kissé elgaloppírozta magát, a Lajos után jött a Béla, meg a Tibi, meg az Imi. Előbb-utóbb a Nellit mindenki akarta, és ez a lány olyan volt, hogy nem tudott nemet mondani, ugrott, ha jött a parancs, Nelli, hozz egy fröccsöt!
A hegyes fejű már olyan lassan lépegetett, hogy neki is vigyáznia kellett, véletlenül se tűnjön fel a lopózkodásával, beállt a betonlábú, fa villanydúc mögé. No, Holmes, most légy okos Domonkos; a kivételes képességű férfiú biztos tudná, mi a teendő, mint ahogy azt is, mi történik éppen, miféle viharok dúlnak a hegyes fejű lelkében. Hát van ennek a hegyes fejűnek lelke? Holmes, még az is lehet, pipára gyújtana, de neki nincs semmi egyéb a zsebében, mint egy zacskó jeges töpörtyű.
A hegyes fejű bámult a szatyrába, majd bele is nyúlt.
Egyszer délvidéki italboltban összefutott valamelyik régi sráccal, vagy a Lajos volt, vagy a Béla vagy valamelyik következő férfi. Az mondta neki, irigykedve-sóvárogva, miközben úgy folyatta be csücsörítő száján a rumot, mint a legtitokzatosabb gyógyszert, Te milyen egy mázlista vagy, haver, képes voltál csak úgy ott hagyni a Nellit, nem csinált belőled bolyongó őrültet, gratulálok öreg, ez utánad soha, senkinek sem sikerült. A vállára tette madárcsontú kezét, az arcába hajolt, nem szólt semmit, csak vizslatta a képét, és az ő rumját is felszürcsölte.
Utána mondta, jobbra-balra ingó fejjel: Először mindenki esküdött rá, hogy megölné a Nellit, ha vele is azt tenné, mint az előző muksókámmal, de aztán mire odáig jutott a téma, nem maradt rá erő, se szív, se lélek.
A magasban, a sötét háztetők fölött egy helikopter kelepelését lehetett hallani, közeledett, a hegyes fejű is leeresztette egy pillanatra a szatyrot, felnézett az égre, ahol egy villogó fénypont közlekedett, aztán, ahogy távolodni kezdett, folytatta a kotorászást.
És végre újból megindult, amikor már újból teljes csend és némaság honolt mindenütt.
Watson, mire következtet barátunk felettébb furcsa viselkedéséből?
Watson belebújt feltűrt gallérjába, és kezét a zsebébe süllyesztette, ahol egy idegen tapintású nájlonzacskóba ütközött. Mit is mondhatott volna? Amíg lehetett, nem szeretett soha rosszra gondolni. Ez volt a baja, a megrögzött optimizmus. Úgy szerette az embereket, hogy hagyta őket, tegyenek belátásuk szerint. Kissé elrejtőzött előlük, de azért figyelt. Viszont végkövetkeztetéseket nem szívesen vont le, és abban se hitt, hogy egyik ember cselekedetei tapasztalásként szolgálhatnak a másiknak. Watson nem árulta el Holmes-nak, hogy tud valamit, túl sokat is, ezt az egész Nelli-históriát. No persze, mindent nem lehet tudni, s ily módon keveset tud. Azzal meg nem fog kérkedni.
Hogy ő az egyetlen, akiből nem lett bolyongó őrült. És ez az idegen, pulóveres, pufi mellényes lenne a második?
A hegyes fejű hirtelen összefogta a szatyor száját, és minden eddiginél sietősebbre fogta. A fejét kissé leszegte, és több méternyi távolságból is látta, hogy a szabad karját, ahol a pulóver végén nem látszott elő a kézfej, egészen mereven tartotta maga mellett.
Már látszott a kis keresztút, a Krizantém utca sarkán fénylő erős fényű lámpa.
Megállt, ott, a járda közepén. Hagyta, hogy a hegyes fejű menjen. Innen mindent látni fog.
Ahogy továbbra is lehajtott fejjel átvág az úttesten, és a másik oldalon, a kezet vállmagasságig emelve, a magas kilincset lenyomva belöki a kiskaput. A személybejárót, mert a nagykaput sose látta nyitva.
Igen, a 35-ös házba ment be a hegyes fejű. De nem úgy, mint aki hazaérkezik. Hanem mint aki távozik ebből biztonságos, csöndes utcáról. Oda be.
A többit meg elképzeli. Végigmegy a rövid kis tornácfélén. Két ajtó van, de csak a másodikat használják. Azon át rögtön a konyhába lép az ember. Ott ül az öreg a hokedlin, előtte a fröccsös pohár. Illetve… Miről beszél?
A kapu tompán döndült.
Ebben a pillanatban a zsebében matató mutatóujja átszakította a nájlonzacskót, aztán némiképp kapkodó mozdulatokkal a szájába tömte az első előcibált töpörtyűszemet.
Mintha életmentő pirula lenne, úgy.