Öt, négy, hat, hét. János benyomta a kódot, azonnal halk berregést hallott. Nekifeszült a három méter magas tölgyfa kapunak, de alig tudta megmozdítani. A berregés abbamaradt.
Még egyszer. Most már jobban összeszedte erejét. Amint egy kis rés támadt, bedugta a nyeles cipőkanalát, aztán maga is becihelődött. Hatalmas lépcsőházban találta magát. Az első csapóajtóig tizenöt lépcső vezetett. Magas, békebeli lépcsők. A csapóajtó üvegén maratva egymásba fonódó A, J és F betűk díszlettek, igaz, a jobb oldali keresztben, szinte teljesen vízszintesen megrepedt. Mielőtt belépett volna, a levélszekrényen még egyszer ellenőrizte, valóban olyan magasra kell-e felcaplatnia. "Egészen addig menjen, ameddig a lépcső tart. Egy ajtó van odafent. Sose zárom be", mondta a telefonba Weingruber úr eligazításképpen. És valóban, a postaládába karcolva halvány számokkal ott állt: IV/7.
Elindult felfelé, a teljesen ismeretlenbe.
Egyébként az egész utat ennek szánta, felfedező kalandnak. Csak azért, mert egy Erdélyből mostanában hozzá került napló tanúsága szerint nagyapja 1917-ben, húsz éves korában itt lábadozott mintegy három hónapon át, miután Isonzónál eltalálta egy repeszdarab. Eszébe jutott Weingruber úr, a derék kolléga, akivel hét évvel korábban találkozott, csupán egyetlen délután erejéig. Igaz, akkor rekkenő nyári hőségben gyalogosan körbesétálták a várost, és Weingruber nagyon hálás volt azért, amiért János csupa olyan helyre cipelte el, ahová turista sose téved; ő, mint mondta, minden templomnál és városházánál jobban szereti a jellegtelennek tűnő, mégis nagyon árulkodó utcákat, kapualjakat, szagokat. Remekül töltötték az időt az István pince borozóban, ahová külföldi józan esze birtokában sose tenné be a lábát, pedig a hagymás-zsíros kenyér egy-egy hosszúlépés jótékony áztatólevében valóságos élmény volt, különösen a körben ücsörgő arcok tekintetében. Weingruber úr egy használt buszjegy hátoldalára vakarta oda címét és
telefonszámát.
János több ízben is megdöbbent saját látogatásának előkészítésekor. Legelőször és legjobban magának adózott csodálattal, amiért valaha eltette, és most megtalálta egy régi notesz regiszterébe csúsztatva a buszjegyet. Azon is csodálkoznia kellett, hogy Weingruber úr telefonszáma nem változott meg, és voltaképp azon is, hogy maga Weingruber úr emlékezett rá és hajlandó volt fogadni. Sőt, János úgy érezte a hangjából, hogy nem csak meglepetve, hanem megtisztelve is érzi magát, hogy távoli kollégájának, lám, az eszébe jutott, és számít a segítségére.
Kétszer telefonáltak mindössze, illetve háromszor. Először az egymásra találás először kicsit zavart örvendezése mellett elviekben tisztázták János látogatásának lehetőségét, majd a következő alkalommal kitűzték az érkezés pontos napját. Ugyan János váltig azon volt, hogy Weingruber úrnak őbelőle egy percig sem kell gondot csinálnia, számára az a lényeg, hogy tető legyen a feje fölött, majd csak elfoglalja magát, Weingruber érezhetően presztízskérdést csinált az ügyből, és vissza-visszatért ahhoz a gondolathoz, hogy ők majd ketten mi minden érdekeset látnak és tesznek János ott létekor. Aztán az utazás előtt két nappal, már elég késő este ismét Weingruber úr jelentkezett. Roppant zavarban volt, alig tudta hogy exkluzálni magát amiatt, hogy János érkeztekor nem lesz otthon, mert hivatali kötelessége (igazságügyi orvos-szakértőként) vidéke szólítja, és mivel éppen szervizben van az autója, csak vonattal tud mozogni, de nem hiszi, hogy eléri azt, amelyik hatkor indul vissza, tehát csak kilencessel jön, ami tizen
egykor ér be. Megadta a kapuzár kódját, és arra kérte János, hogy kies kis lakában érezze addig otthon magát, míg ő megérkezik, nyugodtan szolgálja ki magát a hűtőszekrényből.
János erre a hűtőszekrényre gondolt, mikor megindult felfelé a lépcsősoron. Az első fordulónál kilesett az ablakon. Az udvart látta, egy szétnyitható teregetőt, amin egy fél pár zokni csüngött. A szemközti ház tűzfala a magasba veszett. A két részt egy alacsonyabb épület kötötte össze, aminek az erkélyei néztek az udvarra. Az egyik erkélyajtó nyitva volt, bentről a huzat hullámokban fújta kifelé a dagadt függönyt.
Felért az első emeletre, és érezte, hogy ver a szíve. Ugye, ezek a régiek tudtak építkezni! Tizenöt méter egy szint. A két ajtón megnézte a névtáblákat. Dr. Speck, állt az egyiken. Fam. Oelau, jelezte a másik. Ez jó, tetszik, gondolta János. Sokkal inkább, mintha azonnal egy Müllerbe vagy Schneiderbe botlott volna. Dr. Specket éppenséggel neve ellenében magas, sovány, legalább nyolcvan éves, dohányszín házikabátot viselő nyugalmazott kémiaprofesszornak képzelte, aki összecsavart újsággal a kezében üldözi lefekvés előtt a szúnyogokat. Ami Oelauékat illeti, ők inkább az elkényelmesedett nyárspolgár díszpéldányai, még a ház előtt parkírozó fekete Passat kombit is hozzájuk társította. Boldognak hiszik magukat, mégis folyton rettegnek valamitől, állapította meg a nagy igazságot János még egyszer a fényesre suvickolt sárgaréz táblácskára pislantva, és már emelte is bőröndkéjét.
A másodikon kicsit elszállt a jókedve. K. Horvath, hirdette a jobb oldali lakás ajtaján a műanyag csík. Furcsa hangsúllyal futott át rajta: egy magyar! Rögtön megnyugtatta magát, biztos, hogy nem magyar, csak valaha régen, ugyebár, ő sértődne meg a legjobban, ha a neve miatt bárki is lemagyarozná. A másik ajtón ennyi virított három centis piros betűkből kiragasztva: Ei. Mi? Szalonna mellé tojás? Röhej. Eszébe jutott apja tanmeséje, ami arról szólt, hogy valaha, egy erdélyi szász iskolában az "Ei, ei - sagte der Bauer" mintamondatot egy nebuló tökéletes leiterjakabként így fordította: "Tojás, tojás - mondá a paraszt". Szinte bosszankodva kutyagolt tovább.
A harmadik emelet bal oldali ajtaján semmilyen név nem szerepelt. Maga az ajtó megvetemedett, az alsó sarka legalább fél arasznyira elállt az ajtófélfától. Szemközt egy kampós szögön karácsonyi koszorú lógott. De olyan régi és poros, hogy János, bármilyen erős késztetést is érzett, nem mert hozzányúlni attól való félelmében, hogy akkor az egész porrá hullva elpereg. Már pedig úgy érezte, hogy ehhez a lépcsőházhoz valamiért elengedhetetlenül hozzátartozik ez a végtelenre nyúló, beporosodott ádventi várakozás, s lám, ő most megérkezett, azonban a megváltás legcsekélyebb esélye nélkül. A koszorú rálógott a névtáblára, s János úgy érezte, íme a tökéletes titok, hitünk szent titka abban, és a tudás nevetséges pótcselekvés.
A negyedik szintre úgy érkezett fel, mint Sir Edmund Hillary a Csomolungmára, és csakis azért, mert ott van. A fehér ajtóra ceruzával írták fel ákombákom betűkkel Weingruber úr nevét, akit – ezt János most tudta meg – Ralf keresztnévvel ajándékoztak meg a szülei. Az ajtó gombját tekerni lehetett, de amúgy nem mozdult. Csak egy, az erejét már-már meghaladó rántás után tárult fel előtte a lakás.
Weingruber úr otthona egyetlen szobából állott. Igaz, teremnyi szoba volt ez, és a teret a parkettán csalafintán elhelyezett könyvvonulatok osztották fel. Az ajtótól jobbra, illetve a nyitott ajtó esetében mögötte, két hatalmas, ósdi szekrény állt, ajtószárnyai nyitva, ezeken vállfán különböző tisztasági fokú és célú ruhadarabok lógtak: fehér köpeny, stüszi vadász kabátka, télikabát, néhány vasalót soha nem látott ing. Maradt néhány üres vállfa, sőt ezekből a padlóra is jutott vagy fél tucat, valószínűleg azon ruhakellékek tartói, amiket Weingruber e pillanatban hordott magán vagy épp a szennyesben várták megtisztulásukat. János mindezeket persze csak később gondolta végig, mikor már bőven jutott ideje arra, hogy centiméterről centiméterre szemlélje végig szobát.
A belépéskor ugyanis a megérkezés elcsigázott öröme omlott szét benne, és első mozdulatával a bal oldali kis asztalra állított papírlapot emelte a szeme elé. Semmi különöset nem olvasott rajta, Weingruber úr üdvözölte szerény lakában, kérte érezze otthon magát, amíg ő a jelzett időben befut, és ismételten felhívta János figyelmét a szabad prédává előlépő hűtőszekrény kincseire. Én ugyan boros vagyok – írta –, de önnek vettem néhány sört. Persze, ez semmire sem kötelezi, ha kedve van, nyugodtan bontson fel egy üveg bort.
János egy forgó fotelba rakta a hátizsákját, és a közvetlenül a televízió szomszédságában álló hűtőhöz masírozott. Mikor kinyitotta, ugyan csak elcsodálkozott: két palack sörön és egy boron kívül semmi egyebet nem lelt benne, csak néhány ránézésre is lejárt szavatosságú gyógyszert az egyik lehajtható műanyag ajtócska mögött. Egy pillanatra előkapta a bort, megnézte a címkéjét, Valpollicella, nyugtázta, majd a két sörrel a kezében a lábával billentette a helyére az ajtót. Az egyik üveggel felbontotta a másikat, de mielőtt ivott volna, az ablakon beömlő fényben azon kellett eltöprengenie, vajon mikor és hol történt az, amikor ő utoljára ugyanígy megérkezett valahová – egy terem volt, üres terem, mészszag, és akkor is azzal a már-már kínzó nyugalommal ténfergett, hogy itt neki a világon semmi dolga.
Azért is ivott, a torkát szinte marta a hideg folyadék.
Megnézte az óráját, Weingruber úr hazaérkezése még nagyon messze volt. Megvizsgálta a mutató ujja hegyét, jól érezte, egy kis vágást találta rajta, de fogalma sem volt, mi okozhatta a néhány milliméteres sebet.
Lassan pakolászni kezdett, mert a szoba méretében arra jutott, hogy itt egyedül lakik majd, sőt most az eszébe ötlött, hogy Weingruber, akire emlékezete szerint amúgy tökéletesen illett a minden agglegények agglegény titulus, mintha tett volna valami homályos célzást, mikor János szabadkozott, hogy isten ments, hogy zavarna, majd megoldja, amúgy sem alszik mindig otthon.
Egy idegen és üres lakás olyan, mint egy múzeum. Lakják, sőt János hajlamos úgy érezni: lakták, mégis, a tárgyakat, könyveket, bútorokat úgy érintette meg, mintha az eleven élet tanúit, senki se szólt rá, nem pisszegett, befekhetett Weingruber úr keskeny, könyvekkel felpolcolt ágyába, ahogy Ady Endréébe soha, pedig de szeretett volna!
A lépcsőházból, a résnyire nyitva maradt ajtón át először csoszogást hallott, majd sziszegést, mint mikor erős vízsugárral locsol valaki. Kióvakodott, körülnézett, lefelé is, a lépcsőház feneketlen bugyraiba, de senkit nem látott. Ekkor vette észre a lépcsőkorlát mellett szerényen meghúzódó ajtót, és ismét a fülében hallotta Weingruber úr bizonytalan, halk hangját, amikor a telefonban arról az apró kellemetlenségről világosította fel, hogy a vécé a folyosón található, a benne lévő kulccsal nyílik az ajtó, és János kicsit húzza be a nyakát, ha belép, mert a szemöldökfa a szokottnál jóval alacsonyabban van.
Bekukkantott a rend kedvéért. Eléggé gondozatlan állapotban lévő, némileg csorba, ám almazöld színben pompázó vécécsészét talált utálatos faülőkével. A fal mellett magas stócokban álltak az újsághalmok, amitől János kicsit megijedt, de aztán megnyugodva látta, hogy a hengerbe fűzött zsinegen rendes papír is lóg egy falba vert szögön.
A szobában a forgószékbe vetette magát, lerúgta a cipőjét. Most a múzeum helyett az jutott eszébe, hogy jó az életben néha egy lakást prédaként megkapni. Amikor hirtelen minden az övé lesz, becsesebb dolgok, mint egy lottó öt találatos, egy élet színtere, a fogadására felsorakozó múlt (tehát mégis múzeum?). Körülszemlélt a két, L-alakban egymásnak tolt asztalkán. Semmi különöset nem fedezett fel: papírzsebkendőt, kivágott tetejű Coca Colás-dobozba állított láthatólag régi és poros íróeszközöket, köztük egy 0.2-es csőtollat. Ezt kivette a többi közül, letekerte a kupakját, de csak rászáradt fekete tintát látott a végében összegyűlni, nem fogott. A szemközti fal tele volt fényképekkel. A legtöbbjük régi, fekete-fehér fotó volt, gyűrt sarkokkal, felrajzszögelve. Majdnem mindegyiken egy kisfiút látott, aki hol egyedül, hol egy magas, ballonkabátos férfi társaságában bámul a lencsébe. Szinte sose mosolyogtak. Egymás mellett álltak valamiféle földes úton, bokrok előterében, vagy egyéb kivehetetlen helyszínen. Soha nem érintették egymást, csak álltak, egy kép kivételével, ahol a kisfiú egy ódivatú férfi kerékpár vázán csücsül, lábát a szemlélő felé lógatva. Ezen látszott, hogy a ballonkabátos férfi, aki kárómintás pulóvert viselt és nyakkendőt, hátulról fogja, míg a másik kezével a bicikli kormányát tartja.
János próbálta emlékezete legprecízebb előhívó-mechanizmusával maga elé idézni Weingruber úr hét éve nem látott ábrázatát, és ezt a tejüvegen át érzékelt, tünékeny képet összehasonlítani a gyerekével. Nem sokra ment. Sőt, minél tovább bámulta a fényképeket, az a kísérteties érzése támadt, hogy saját magát látja, a pufók, szöszi kisfiút, aki sose szeretett fényképezkedni, és az “Itt repül a kismadár!” felszólításokra annak idején igyekezett olyan morcos képet vágni, amilyet csak tudott. Ma ezt nem morcosságnak látja, hanem szomorúságnak.
Még végig is simított az arcán.
De hiszen nem ő az! Weingruber úr, aki lassan bekászálódik a g.-i vicinálisba, hogy hazabumlizzon hozzá.
Éhes lett. Egyetlen összenyomorodott szendvics maradt még a zsákjában, de most valahogy nem volt kedve a madárlátta, csöpögő sajttól és szalámitól leginkább szivacsra emlékeztető zsemléhez. “Ételt kidobni, édes gyerekem!”, hallotta azonnal nagyanyja hangját. “Bezzeg megetted volna a hadifogságban!
Azért se! Most nem fogja megzabolázni a múlt. Egy préda-lakásban! Elhatározta, hogy majd az utcán kidobja a kukába. De most ezért menjen le? Négy emeletet? Megpördült a fotellal, merőn szemlélte a hűtőt, mintha azt várta volna, hogy puszta tekintetétől kinyílik az ajtaja.
Megitta a másik sört is. Még jobban éhes lett.
Kinézett az ablakon, a környező tűzfalakra már hosszú árnyékok vetülnek. A szomszéd ház első emeleti erkélyén egy négerbarnára sült férfi feküdt a nyugszéken, a lebukó nap utolsó sugaraival is süttetve magát. János vágyakozva látta, hogy a mellette lévő kerek asztalon tálcán szendvicsek vannak, egy tálkában paprika és paradicsom. De a szikár, kopasz férfi mozdulatlan volt.
Toporgott kicsit, a polcról levett egy vaskos Freud-kötetet, majd mint aki megtalálta a helyzet nyitját, a dobozokból épült székrénnyel és függönnyel leválasztott mosdófülkéhez lépett, és kinyitotta a piperésszekrénykét. Egy félig kiürült Giorgio Armani Giót talált, amivel alaposan besprézte magát.
Indulnia kellett.

Megevett egy gulyásfélét, sört ivott megint. Nézte a fogadóst, a két barázdált arcú szakit, a törzsvendégeket. Halkan beszélgettek, nem értette, mit. Szinte csönd volt. Nem szólt diszkózene, nem pityegett a fülébe játékautomata, nem szitkozódott valaki, ahogy dobálja bele a pénzt. Mint valaha, régen – ilyesmit kéne gondolnia, pedig ez most van. A boldog békeidő, a távolság, a furcsa büszkeségféle, hogy lám, neki sikerült. Elvégre itt ül. Köztük. Mindegy, hogy kik ők. Jó emberek, véli. Nem mint otthon. Annak ellenére, hogy az arcok ismerősek, mert lehet, hogy minden városban, faluban megvan a hasonmásuk. Aki ugyanígy ül most egy vendéglő pultjánál, a gyufával vagy a söralátéttel játszva, oda se hederítve az idegenre – épp azért, mert ő sem idegen, hasonlít valakire, aki be-be szokott térni efféle helyekre egy gulyásra, sörre, bámul maga elé szótlanul, megtörli a száját, a külföldi pénzzel kicsit bizonytalanul számolgatva fizet és távozóban köszön.
János felfedező sétára szánta magát. Eltervezte, holnap bevásárol, nem engedi, hogy Weingruber úr tartsa el. Megitta már a sört a hűtőből, ki tudja, tán a borra is rákap, de a kosztról mindenképp maga gondoskodik. Hosszú, egyenes utca volt, ahol Weingruber úr masszív, legalább száz éve épült bérpalotája állt a többi sorában. Messze, az utca vége kissé emelkedett. Egy-egy házszám húsz, harminc méter gyaloglást jelentett. Bolt, szupermarket sehol, egyetlen gyógyszertárt talált, ami már rég bezárt. A következő sarkon balra fordult, megjegyezte az utcatáblát, és mint akinek roppant fontos küldetése van, egyre inkább szaporázta lépteit. Talált egy egészségügyi segédeszköz-kereskedést, ennek a kirakatánál elmélázott. Az ábrázolt beteg testrészek mellett szörnyűbbnél szörnyűbb kínzószerszámok sorakoztak, ráadásul bődületes árért. János megállapította, tényleg kifizetődőbb egészségesnek maradni. Vajon neki meddig sikerül? Kicsattanó, harmincöt éves férfi. Hagyta, hogy bizonytalan tükörképe megcsillanjon az üvegen, mégis elhomályosítva a kirakati tárgyakat.
Úgy tűnt, nem egészen a belváros felé tart, mert a házak kisebbek, nyűttebbek lettek lassacskán. Megszaporodtak a kocsmák, az utcán, a házak előtt kupacokban állt a szemét, kibelezett rekamié, rozsdás centrifuga. Itt már zene is kiszűrődött innen-onnan.
– Vigyázz, kész, tűz! – lépett elé egy magas, a meleg estében is feltűrt hajtókájú zakót viselő, borostás férfi.
– Tessék? – kérdezett vissza riadtan János.
– Nincs tüzed, testvér? – szólt nagyon halkan, szinte csodálkozó hangon.
János nem dohányzott, de mindig volt nála öngyújtó, praktikus okokból. Befagyott lakatot lehetett vele melegíteni télen. És tudott tüzet adni idegen helyen, furcsa idegeneknek. A férfi mélyet szívott a cigarettából, majd a kezében tartott üres dobozra meredt. Elmosolyodott, és lassan, mintha legalábbis követ morzsolna, összegyűrte. János az utolsó pillanatban elolvasta még a feliratot: Carpatia.
Továbbsétált, megint befordult a sarkon. Most már kezdte izgatni, hogy eltévedt, legalábbis fejből nem tudta volna visszaidézni a Weingruber úr házáig vezető útvonalat. Örvendezve azt gondolta, kalandot keresett, az ismeretlent, s lám, gyönyörűen teljesülnek kívánságai. Az egyik girbe-gurba tetejű, de szépen rendben tartott ház falán emléktáblát vett észre: itt élt és alkotott a zeneszerző zseni, Ludwig van Beethoven kétszáz évvel ezelőtt. János nem volt nagy zenebolond, de szeme elé ugrott még az iskolai énekteremből ismert Beethoven-rézkarc, ahogy a mester borzolt üstökkel, összepréselt ajakkal, leszegett fejjel meredt a tanuló ifjúságra. Bent, a ház udvarán a kövezet a középre ültetett óriási vadgesztenyefa felé lejtett. Azt gondolta, még Beethoven is ücsörgött így nyári estéken a lomb hűvösében, ám abban hirtelen nem volt biztos, hogy a vadgesztenyefák elélnek-e kétszáz évet? A magasföldszinten zöld vaskorlát futott végig, mögötte sötétebb zölddel festett ajtók. Az alkonyodó nyárest idillje már-már nyomasztóan ült udvaron. János az Örömódát kezdte fütyülni, felettébb hamisan. Kifelé fordultában belerúgott egy kőbe, ami azonban erősen bele volt nőve a földbe. Nagylábujjában szúró fájdalmat érzett, fél lábon sántikálva káromkodott. Érezte, a körme beszakadhatott, tán vérzik is. Átkozta magát, amiért ilyen messze távolodott Weingruber úr lakásától. A rohadék Beethovenjét neki!
A sejtett irányba indult. Egy idős, egymást vezető házaspártól megkérdezte, merre van Kaunitz utca. A két öreg összenézett, és szinte egyszerre mondták:
– Jaj, nagyon messze!
János a sarkán át meg átgördülve igyekezett, és vágyódva nézett az autók és egy-egy taxi után. Sajnos, a pénztárcáját biztonsági okokból a lakásban hagyta, és a nála lévő apróval nem merte megkockáztatni az autóutat.
Harangozást hallott, pontosan tíz óra volt. Weingruber úr érkeztéig még kereken egy órája maradt. A bérházak ablakai mögül szürkés fény villózott.
– Vigyázz, kész, tűz! – hallotta ekkor az ismerős felszólítást. Szinte örült, hogy megállhatott. – Te vagy az, testvér? – csodálkozott egy nagyot a feltűrt hajtókájú férfi.
János, feledve sanyarúságát, ravasz nyomozóként figyelte, hogy milyen cigit vesz elő. Most egy Kenthez adott tüzet.
– Téged meg mi lelt? – kérdezte aztán a férfi.
– Kis baleset. Kicsit elkeveredtem. Sántikálok a szállásom felé – mondta János, saját maga előtt is meglepő bőbeszédűséggel.
Erre a férfi azonnal felajánlotta, hogy elkíséri, és meg is lódult. A cigarettázó kezét a másikkal alul, a könyökénél megtámasztotta, úgy hatott, mintha asztalnál ücsörögne. Beszélni kezdett.
– Én is idegen vagyok itt, testvér, nem csak te. Románia, onnan jöttem. Sose találod ki, miért. Elmondom. Beszerveztek, na. Sose titkoltam. A szekus ezredes oda az asztal szélére és bele a képembe. Na, te kis pöcs. Mert ha azt hiszed, hogy fasz vagy, tévedsz. Csak egy kis pöcs vagy, értve? Írtam a jelentéseket. De túljártam az eszükön! Mit érdekelt a többi nyomorult? Azt mondtam, ki a fontos? Csak én. Naplót vezettem. Arról, ami velem történt, érted, testvér? Megfigyeltem magamat. Mit, hol, kikkel. Ez volt a legcikisebb. Az én életem mások élete is. Naná. Mint most mi ketten, testvér. Összefutunk. Két cigaretta. Kikerülhetetlen.
János cigarettaszívásnyi szünetben válaszolni szeretett volna valamit, de csak krákogásra futotta.
– Aztán mi történt? Durr, Csaut agyon, olyan volt, mintha véget ért volna. Elővettem tizenöt év történését. Megmutattam azoknak, akikről szólt. Fogcsikorgatva olvasták. Aztán sírva borultak a nyakamba. Egy év múlva megjelent a könyv. A címe? Patkányhíradó. Na ja.
Megállt, és egy közlekedési tábla rúdján elnyomkodta a csikket.
– El kellett menekülnöd? – kérdezte félve János.
– Miről beszélsz, testvér? – hőkölt vissza a férfi. – Ösztöndíjas vagyok. Röhej, nem? Azért kóválygok itt, mint gólyaszar a levegőben. A történetnek vége. Mi lehet itt még megírni? Most kezdjek el hazudozni, meg kitalálni mindenfélét? Gyönge dolog lenne...
– Kaunitz utca – mondta János. – Tudod, merre van?
– Ühüm – szólt a férfi, már újabb cigarettával a szájában.