Felállt, hogy az almahéjakat lassan, ahogy szokta, mintha fájdalmasan búcsúzna tőlük, az újságpapírról beleeressze a szemetesbe.
Miközben fordult, a szeme megakadt a Hója asztalán villódzó monitoron. Sose szokott beleolvasni más irományába, de most mintha megérezte volna, hogy róla van szó. Mintha az az egy szó, hogy Csalánossy, a saját neve vonta volna oda a tekintetét.
Hója e-mailt írt valakinek, de az előbb ugrasztották, várják a portánál, elfelejtette bezárni az ablakot.
“Sok hír nincs, legfeljebb annyi, hogy Csalánossy Bandi szenvedéstörténete már-már krisztusi méreteket ölt...”
Róla lenne szó, valóban? Neki “szenvedéstörténete” van?
Az almahéj-darabkák a cipője orrára potyogtak. Legalább végre valamiért meg kellett moccannia, összeszedni őket.
Lehajolt, s ahogy már hónapok óta soha, az operált oldalába iszonyatos fájdalom hasított belé.
Illetve, ez egyszer akkor ne túlozzunk, nem volt az “iszonyatos”, sokkal inkább alattomos, mintha a fájdalomnak külön élete lenne, mert íme, az ő fájdalma most, amikor pocskondiázni merik és egyszerűen leszenvedéstörténetezik, kikéri magának. A fájdalomnak is van méltósága, csak elviselni nehéz méltósággal.
Csalánossy Endre visszakapaszkodott a helyére, jobban mondva a szék szélére, ami majdnem kigurult alóla. Fáradt mozdulattal kikapcsolta a saját számítógépét, érezte, hogy ma már, ezek után, egy fél sort sem tudna leírni. Holott, dédelget magában egy jegyzetnek való témát, a régi telekről, amik kemények voltak, kegyetlenek, de nem alattomosak. Manapság a tél is alattomossá vált. Sőt, ha jobban belegondol, az ősz, de még a tavasz is. Ilyen világot élünk.
Ez a Hója, lám. A legrendesebb krapek. Nem hiszi, hogy gonoszságból írta volna. Ha gonosz lenne, meg se hallgatná a panaszkodásait. Márpedig mindig meghallgatja, ott hagy csapot-papot, megpördül a székével és figyel. Babrál a szakállával, ezt észerevette már, és amikor egy-egy szálat ki is tép, akkor Csalánossy mindig bebejezi a mondókáját, mondjuk, a harmadik szál kitépésekor.
Úgy látszik, ez jön át a sok locsogásából. Hogy az élete nem mást, mint puszta szenvedés. Azért, mert egy vesével kevesebbje van, véli Hója is, hát biztos fél, rettegve készül a halálra. Ha meg nem fél, hanem halna már inkább meg, akkor épp az a baj, hogy még élnie kell.
Összepakolt, nem szólt senkinek semmit.
Akadnak úgyis bőven, akik egy kanál vízban meg tudnák folytani. Akik rosszul éreznék magukat, ha odáig süllyednének, hogy neki megbocsátanak. Bezzeg ő, ő még a kórházban, már nekik is, mindenkinek... Azok után, hogy a műtét közben majdnem két percre leállt a szíve! Ha hencegni akarna, azt mondhatná, meghalt, és íme, feltámadt. De kinek kellett ez a ráadás?
A tetőtéri piciny lakásban nem találta a helyét. A kartondobozok, amikből élt, rettenetes falanszterként magasodtak köröskörül. Az a rend, amiről azt hitte, akár még reggel is, hogy vezérli az életét, hiszen tudja, mikor, melyik dobozba kell belenyúlnia, ha zoknira van szüksége, melyikbe, ha Hamvas Bélára, egyszerre csak egy rosszul megépített, fenyegető fallá változott át, ami bármikor a fejére omolhat és maga alá temetheti. Akarta a halált, legalábbis nem félt volna kijelenteni, de mégsem ilyen sírt képzelt el magának - saját kacatjai alatt. Mert abban biztos volt, a múltja darabkáival teletömködött dobozhegy lenne a sírja, hiába, hogy egy idő után rátörnék az ajtót, és aztán eltemetnék “rendesen”.
Zihálva, izzadtan indult neki az utcának, fogalma sem volt, merre, hagyta, hogy vékony, bütykös lábai vigyék, azokkal legalább még sose volt baj, a lábaiban bízhat, a lábai jók, kár, hogy nem a láb a lélek tükre. Azóta a Hója már biztos befejezte a róla szóló tudósítást, villant az eszébe. A levelet ellőtte a csuda tudja, kinek, biztos egy olyasvalakinek, aki ismeri őt, aki valahol egy másik irodában ül, hamarosan kinyitja a postáját, jót röhög magában, de az se kizárt, hogy hangosan, esetleg, ha nagyon érző lélek, esetleg csóválja fejét, és magába annyit gondol Csalánossy Endréről, hogy az a szegény ördög.
Egy ördög, krisztusi méretű szenvedéstörténettel. Ez se kutyafüle!
A lába még vitte volna tovább is, de a szíve, az oldala nem engedte.
Ott állt a Sétatér aljában. Szuszogott, s ahogy lehajtott fejjel mégis felfelé pislogott, látta a Székesegyház négy tornyát, kettőn már kisuvickolták a keresztet, a harmadikról épp hiányzott, a negyediken még zölden szomorkodott.
Elvergődött a legközelebbi padig, lezöttyent. A következő pillanatban közvetlenül a keze mellett koppant egy nagyra nőtt vadgesztenye, majd legurult a levelek közé. Bármennyire is nehezére esett, lehajolt érte. Nem a száránál fogta meg, hanem megmarkolta a tüskés burkot, de nem érezte, hogy fájna. A zöld héj felnyílt, és Csalánossy Endre szinte gyermeki kiváncsisággal és izgalommal lesett be a hasadékon. Sötétbarnára pácolódott, fényes erezetet látott, pontosan olyat, amilyennek a vadgesztenyét hatvan éve ismeri.
De hát olyan-e bármi vagy bárki is, amilyennek lennie kell? Kezdve saját magán. Vagy ott volt - no, megint rászakad a múlt, az emlékeivel teletömött dobozhegy! - Mari-Egy, majd Mari-Kettő, akik istent láttak benne valaha, aztán úgy hagyták el, mint egy levetett kapcát. És ez a jótét lélek Hója..., hát a mai szent napon nem elárulta őt?
Na, csak semmi nyavalygás. A gesztenye a kezében, mint valami titokzatos, kerekformára esztergált, aprócska bútordarab bújt a tüskehéj ajtaja mögött. Miféle élet zajlik vajon odabent? Van-e a sejtek, a molekulák között is szerelem, irigység, gőg és sértődés? Tudják-e vajon, azzal, hogy az előbb lepottyantak a fájukról, elkezdtek meghalni?
Ha ő, Csalánossy Endre most megenné ezt a vadgesztenyét, vajon meghalna-e tőle?
Körben további tüskés burkok potyogtak a fákról, lassan ő is visszaengedte közéjük a sajátját a földre.
A rozsdásodó szélű levelek között megint a Székesegyház felé pislogott. Úgy tetszett, ismeri ezt az épületet, de mintha roppant távoli, titokzatos ismerőse lett volna. Járt ő itt, hát hogyne, rövidnadrág volt rajta és fehér térdzokni, a haját pedig vizes fésüvel választotta el az anyja, akit a felnőttek szintén Marinak szólítottak. Akkor nem szerette, hogy anya egyben Mari is, pedig későbbi életében aztán kizárólag csak a Marikban bízott, akik végül ugyanúgy faképnél hagyták, mint anya azon rettentő téli éjszakán. Csak egy tompa puffanást hallott a konyhából. Anya-Mari ott feküdt a jeges kövön, nyitott szemmel. Úgy mesélte el mindenkinek: szembenézett a halállal.
Akkorra ő már rég nem járt a Székesbe - azaz dehogy nem! Kiment a térre vasárnaponként, és húsvét előtt, nagyszombaton is, még csak nem is inkognitóban, és leste, hogy a gimnáziumi tanuló ifjúságból ki meri betenni a lábát a templomba, ki húz karinget, ki oson lehajtott fejjel a püspöki palota mellvédje előtt. Ezeket a diákokat egytől egyig szépen feljelentette, kellő szigorral, hiszen meg volt győződve róla, hogy a klerikális reakció valóban a jövő sírját készül ásni.
Anya-Mari sírja fölött egy ima el nem hangzott. Mari-Kettő a fejére is olvasta, milyen ember az, aki a saját anyjától is megtagadja a lelki békességet. Ilyen ember, ilyen, vicsorgott a panelház negyedik emeleti lakásában, és maga felé fordított hüvelykjével böködte a mellkasát a szíve fölött.
Az ő szíve, egy Csalánossy Endréé! Meg a veséje is.
Mindez oly megindítónak tetszett hirtelen, hogy valóban feltápászkodott és indult. Idestova ötven éve, hogy be se tette a lábát a Székesegyházba. Most, ahogy kilépett a fák árnyékából, és meglátta a teret, szemben vele Szepessy Ignác püspök szobrát, feje búbján az elmaradhatatlan galambbal, szinte érezte a háta közepében a lökést: tessék menni!
Nehezen tudta volna elmagyarázni, mi keresnivalója lenne ebben a régi templomban. Nem Istenben hisz, hanem mindennek ellenére abban, hogy az életének volt és tán van is legalább egy fikarcnyi értelme. Ha egyszer túlélte a műtétet. És - mások szemében - szenved. Az ilyesmi nem a semmiért történik, abban biztos volt.
Kaptatott felfelé girbegurba, lilás-vöröses köveken, de az a kéz, amelyik az előbb tolta, most facsarni kezdte minden tagjában. Az Ókeresztény Mauzóleumhoz vezető lépcső párkányára zöttyent, és amikor újból felpislantott a négy torony felé, biztosan érezte, nem képes odáig eljutni.
Meg kell elégedjen ezzel a mauzóleummal? Még sose járt ott lent. Óvatosan leereszkedett a lépcsőfokokon, majd az üvegtető alá érve, még lejjebb. A pénztárban kardigános, szemüveges, ősz asszony fogadta.
Egy jegyet?
Csalánossy Endre csak bámult, mintha nem értené a magyar beszédet.
Nyugdíjas?, jött a következő kérdés.
Nem, nyögte erre, majd rögvest helyesbített, zavarodottan, de, de, nyudíjas.
Nem szégyen az, drága uram, mondta az asszony, miközben egy kék tömbből letépte a szelvényt, aztán a rányomtatott 10 forintos árat egy tűhegyes grafitceruzával egyetlen erőteljes vonással kiigazította 100-ra.
Csalánossy Endre a zsebébe nyúlt, hogy aprópénzt keressen, de nem volt egy fillérje sem, s eszébe jutott, hogy a válltáskáját, amit amúgy mindig magánál hord, most abban a rettenetes lyukban felejtette, amit a lakásának nevezett amúgy.
Elnézést, de elfelejtettem magammal pénzt hozni, vallotta be, és a tenyerével végigsimított nyirkos homlokán.
Nincs száz forintja?
Nincs. De amúgy van. Csak itt nincs.
A pénztárosnő felemelt szemöldökkel csóválta a fejét, a száját beszívta, a bőr az ajka körül apró ráncokat vetett. A letépett jegyet egy gémkapoccsal visszatűzte a többi közé.
Menjen csak be, mondta aztán, de inkább amolyan tanárnősen feddő, mintsem igazán engedékeny hangon. Először van itt?
Igen.
És messziről jött?, érdeklődött tovább, miközben felkelt, és kilépett a kis fülkéből.
Az Apáca utcából.
De melyik városból?
Ebből.
Ebből?, kerekedett el a nő szeme. És épp Apáca utcából? Hiszen az itt van a szomszéd sarkon.
Csalánossy Endre, mint akinek szörnyű bűnét leplezték le, csak bólintott megadóan.
Jobb későn, mint soha, mondta a nő békülékeny hangon. És nem is tud semmit a mauzóleumról?
Csalánossy Endre a legszívesebben azt felelte volna, hogy igenis mindent tud. Még szép, hogy tudja, hogy az ókeresztények nagyon régen éltek, majdnem olyan régen, mint amikor ő kisfiú volt, és fehér térdzokniban járt ide, azaz egy kicsivel feljebb, a Székesbe, és már majdnem ministrált is, de aztán az iskolában egyik napról a másikra megszűnt a hittan óra, és Anya-Mari hiába szeretett volna továbbra is eljárni vele a vasárnapi misére, apuka többé nem engedte. Inkább moziba mentek matinét nézni, utána a Kossuth és a Kazinczy utca sarkán mindig kapott egy fél liter pattogatott kukoricát, amit a cigány bácsitól vettek kettő forintért. A pattogatott kukorica pontosan úgy tapadt a szájpadlásához, mint a szentostya.
Válasz helyett ezúttal egy kicsit felhúzta a vállát és rögtön leejtette.
No, sebaj, felelte az asszony, ha kívánja, röviden elmagyarázom, miről is van szó.
Felkapcsolta a lámpát, és Csalánossy Endre előtt belépett a sírterembe. És már mondta is.
A mauzóleumot Krisztus után a...
Csalánossy orrát hirtelen valami ősi rohadás szaga csapta meg, a torka összeszorult, úgy érezte, nem kap levegőt. Maga előtt egy falfestményt látott, Ádámot és Évát ábrázolta, a köztük magasodó fa törzsén kígyó tekerőzött, Éva könyöke mellett nyújtogatta villás nyelvét. Ádámnak egyáltalán nem volt meg a feje.
Behunyta a szemét, megtántorodott, ahogy előredőlt, megtaszította az asszonyt, majd a falat védő vastag üvegnek zuhant.
Jézusmária, mi van magával!
Csalánossy csak a kezével intett, hogy semmi, szóra sem érdemes, ezért nem is tud megszólalni.
Rosszul van?
Próbált mozdulni a kijárat irányába, de megbotlott a saját lábában és térdre esett.
Istenem, nehogy meghaljon itt nekem!
Érezte, hogy az asszony próbálja felsegíteni. De ettől, akár csak délelőtt a munkahelyen, amikor kiderült, hogy neki “szenvedéstörténete” van, pokoli fájdalom nyilallott az oldalába, a műtét helyén. Megvonaglott, és felállás helyett szinte megragadta a kőpadlót.
Dobogást, csapódást hallott, csak arra tudott gondolni, hogy az asszony kirohant segítséget hívni. Vajon mi a neve? Ha Mária lenne... Túl sok volna a bizonyosságból, ha így lenne.
Próbált felállni, az üvegfalba kapaszkodni, de kétszer is visszacsúszott.
Ősi sírkamrában, térden állva, van ebben valami... tökéletes. Ugyan, mért is rázta a fejét, amikor az asszony azon sopánkodott, hogy itt fog meghalni. Igaz, most nincs rajta hófehér térdzokni, gyér haja a nyiroktól nedves, nem szántott rajta vizes fésű. De itt van, térdepelve. Talán mondani is kellene valamit, de úgy vélte, bőven elég az, amit érez. Az üres oldalában és a túlcsorduló szívében.
Jó volt a csönd, a minden félelemmel leszámoló várakozás. Immár képes volt rá, hogy mélyeket lélegezzen, sőt egyszerre úgy érezte, még sose szippantott ilyen friss, egészséges levegőt. Még hogy én szenvedek!, gondolta szinte megbocsátó méltatlankodással.
Valahonnan messziről erősödő szirénázás kúszott a fülébe, de nem kizárt, hogy aranyosan csillogó harsonák szava ért el hozzá.