Igaza volt G. tiszteletesnek, bárhol lehet „normálisan”, vagyis tisztességesen dolgozni. Most jó, hogy igaza volt (megint), azért mégis idegesít, hogy mindig igaza van. Bár ő azt mondja, ez nincs így, sokszor hibázik, hiszen ember ő is, mint bárki más. Úgy látszik, csak abban van kivétel nélkül igaza, ami velem kapcsolatos. Amikor régi patronáltja, Irv Biondi szólt G. tiszteletesnek, hogy lenne ez a hely a Target nevű fegyverkereskedésben, és én konokul ráztam a fejemet egy egész szombati napon és vasárnap délelőtt, még a szertartás után is, G. tiszteletes leült velem szemben a gyalult konyaasztalhoz. Nem magadat akarod végre legyőzni, Alex, fiam? Bólintottam. Nem dolgozni akarsz már mióta, egy rendes helyen? Bólintottam. Az embereken akarok segíteni, tettem hozzá érdesen. Tudom én azt, felelte G., és a kezét kinyújtotta a karom felé, de te vagy a legelső ember, akin segítened kell, nem érted? Bólintottam. Enélkül fityfenét se ér az egész, drágaságom, úgyhogy csak rajta. Ezt mondta G. tiszteletes, és megütögette a kézfejemet. Igaza volt, persze, hogy igaza. Itt voltam én, túlontúl is jó alany. Ő már segített ennek az alaknak, aki én voltam, méghozzá mennyit. Rajtam volt hát a sor.

* * *

Nagy szél. Összehúzott, magamhoz szorított dzsekivel siettem vissza kajázásból a Targetbe. Magas, hajlott hátú, botra támaszkodó papa ballagott velem szemben. Akkora szélroham jött, hogy az öreget szinte felkapta és odébbtaszította. Meg kellett kapaszkodnia a villanydúcban, a keze nem érte át a szurokkal lekent, vastag törzset. Egyik lába lelógott a járdáról. Odaugrottam, megfogtam a derekánál, visszahúztam, hogy biztonságosan álljon. Erre a bot kicsúszott kezéből, azt is felvettem és tartottam, amíg újból meg nem markolta. Kérdeztem, persze, Jól van, uram? Ne hívjak orvost? De élénken tiltakozott, Nem, nem, isten ments, kutya bajom, csak ez a nyavalyás szél. Aztán azt mondta: Maga nagyon derék fiatalember, köszönöm a figyelmességét, de most már nyugodtan menjen, elboldogulok egyedül is… Ott hagytam hát, mert igazság szerint a Boss be tud rágni, ha valaki húsz percnél tovább odavan kajázni, de mielőtt még a Flower Streetre befordultam volna, egyszer hátralestem, és láttam, hogy az öreg még mindig majdnem ugyanott bóklászik, tántorog ide-oda a szélben. Most akkor segítettem vagy nem segítettem?

* * *

G. tiszteletes azt állítja, hogy nem programszerűen teszünk jót, nem egyes, akár előre eltervezett cselekedeteket kell mutogatni, mint egy vitrinbe rakott érmet. Egész életünkkel, vagy ahogy ő nevezi, „életvitelünkkel” kellene megtestesíteni ezt a jóságot, és ez az, ami cefetül nehéz. Észrevétlenül lenni jónak, azt mondja, ilyesmire csak nagyon kevesek képesek.
Nem könnyű ezt se elfogadni.
A Boss kifejtette, hogy egy pisztolynak és puskának is lelke van. Amikor valaki kézbe veszi a fegyvert, akkor két lélek találkozik. Azt is leszögezte: sose alkalmazna olyasvalakit, aki már ölt, vagy akár csak emberre rálőtt, értsen akármilyen jól is a témához. Szerinte egy ilyennel csak úgy járna, mint egy kocsmáros haverja, aki könyörületből magához vette melózni valami rokonát, aki állítólag kigyógyult az alkoholizmusából, aztán szép lassan, titokban a tönk szélére itta a jótevőjét. Piszokmód vigyázni kell!, emelgette bozontos szemöldökét a Boss.

* * *

Koradélután bejött a boltba egy botos öregember. Először nem tudtam, honnan olyan ismerős, de amikor megszólalt, rájöttem: ő volt az, akinek néhány napja segítettem abban a megveszekedett szélben. Meg is kérdeztem, tőle, hogy Hogy tetszik lenni?, de nem túlzottan örvendett a bizalmaskodásnak. Revolvert akart vásárolni, úgyhogy fel kellett öltsem a figyelmes eladó álarcát és elkezdtem neki ajánlgatni a különböző típusokat. Láttam, a Boss is les a szeme sarkából, mintha egyfajta vizsga akart volna ez lenni a részéről, na lássuk, hogy egy ilyen, első ránézésre nem komoly, tétova vevővel vajon elboldogulok-e? Kétségtelen, a bácsi semmit sem konyított a revolverekhez, sovány, májfoltos kezével meg-megemelte őket, mintha ugyan a súlyuk lenne a legfontosabb. De lehet, hogy ebben a korban már az is számít. Azt mondta, nemrég ment el a felesége, szörnyű volt bejárni hozzá az elfekvőbe. A felesége egyszer, az utolsó napok egyikén, félig öntudatlan állapotban azt mondta, Milyen lassan halok meg, ez azóta is a fülében cseng. Kettőszázhuszonöt dollárt fizetett a revolverért. A Boss záráskor megjegyezte, még az is lehet, hogy viszem valamire ebben az átkozott (más szót használt) életben.

* * *

G. tiszteletes hisz bennem, mondja. Jó ezt hallani, de ha belegondolok, inkább nyomasztó, egy „hitnek” megfelelni. Nyilván olyasmit hisz, mint minden szülő - még akkor is, ha ő csak nevelőszülő, és ez is rám nézve megtiszteltetés -, hogy utódjából a csámborgások, kihágások, bolond tettek idejének lejártával ugyanolyan derék ember válik, mint ő maga.
Nem akarok olyan lenni, mint G. tiszteletes. Egyrészt: sose leszek tiszteletes, de még tán olyasvalaki se, akit különösebben tisztelni kellene, vagy inkább lehetne… Mégis, ennyi ragadt rám a nála töltött két év alatt - hangozzék bármilyen idiótán, mert úgy hangzik! -, egyszerűen jó ember szeretnék lenni. Úgy, hogy igazából nem tudom, milyen az, mert - ebben is biztos vagyok - olyan, vagyis annyira jó se akarok lenni, mint ő…
Ezt mintha tudná is (mindent tud!). Ezért mondhatta, ha majd „akad valaki, aki mindennél fontosabb lesz a számodra, akkor tudod meg, mennyit is ér az életed, és mire jó”. Pedig ez is olyan hülyén hangzik, szenteskedőn.
Annyit szűrtem le belőle, ezek szerint várni kell. Dolgozni. Mert lassan készül a jó. Huszonhét év nem elég hozzá. Várni kell.

* * *

Megint itt járt a Targetben az öreg. Mintha kicsit jobb bőrben volna. Élénk volt, érdeklődő. Elhozta magával a múltkor vásárolt revolvert, mint mondta, az előző alkalommal olyan zavart és megilletődött volt, mert még sose vett életében revolvert, és hát elfelejtette megkérdezni, miképpen is működik. Otthon berakta az éjjeliszekrénye fiókjába, és tegnap este rémülten gondolt rá, mi lesz, ha használnia kell, nem is tudja, hogyan töltse meg. A Boss csak intett a szemével, jobban mondva a szemöldökével, hogy nyugodtan vonuljak hátra a bácsival, és adjak neki alapos tájékoztatást a fegyver kezelését illetően.
Csak a legszükségesebbeket magyarázza el, kérte a bácsi, miután lezöttyent a karszékbe, bonyolult dolgokat nem tudok megjegyezni. Beleöregedtem az öregségbe, tudja.
Ez érdekes mondata volt, meg is jegyeztem. Aztán mégis figyelt, még kérdezgetett is, hogy akkor a töltényt pontosan hova is illeszti, meg a tárat, kipróbálta párszor, vajon fel tudja-e ütni elég erősen, hogy rendesen a helyére ugorjon. Egyszerre zsebre vágta a pisztolyt, és megkért, hívjak neki egy taxit. Kikísértem, sőt, segítettem neki beszállni az autó hátsó ülésére, beadtam a botját. Hallottam, amint azt mondja: Vigyen a temetőbe…, azaz mit is beszélek, az óceánhoz.
Furcsállottam, hogy lehet összekeverni a temetőt az óceánnal? Na, majd ha én is ennyi idős leszek, megtudom.

* * *

G. lelkipásztorhoz ma érkezett meg Gioconda, így hívja magát. Már korábban is mondta G. lelkipásztor, hogy úgy érzi, engem „sínre tett”, hamarosan úgyis elhagyom az otthonát, itt az ideje, hogy újból a szárnyai alá vegyen valakit. De mindenképp azt szerette volna, ha az új jövevénnyel egy ideig egy fedél alatt lakom, mint annak idején Irv Biondi és én, az új fiú. Ez a Gioconda nem beszél egy mukkot se. Ül a konyhában, szorongatja két marokkal a bögrét, amiben teát kapott. Megszemléltem, hová néz, hát a csukott ajtót nézte egész este. Szép a fa erezete, de ennyire? G. tiszteletes arra kért, ne kérdezzek, ne mondjak semmit Giocondának, de azért úgy se tegyek, mintha ott se lenne. Valahogy azt kellene elérni, hogy pusztán a közelségünkből megérezze, mi itt csakis jót akarunk neki, fontos a számunkra, még így is, hogy látszólag semmiféle kapcsolat nincs köztünk - nem idegen, hanem embertársunk. Emlékszel, milyen voltál két évvel ezelőtt? Emlékszel az első napokra?, kérdezte G. tiszteletes. Lehajtottam a fejemet, de el is mosolyodtam.

* * *

Ki kellett vigyek néhány fegyvert a rendőrségi lőtérre, a Boss nagy kegyet gyakorolt akkor, amikor rám bízta ezt a merőben bizalmi feladatot és odaadta furgont. O’Bryan parancsnok egyenként csomagolta ki az árut, és úgy szemlélte meg mindegyiket, mint egy-egy műremeket. Még mondta is mellé, Igen, ez nagyon finom…, ez igen…, finom, finom. Gondoltam, sok mindenféle minősítés eszembe jutna egy puska láttán, de hogy „finom”, az biztos nem. Nem hiszem, hogy jó rendőr lenne belőlem.
Közben folyamatosan tompa fegyverdurrogás hallatszott, gyakoroltak a rendőrjelöltek. Kifelé menet feltűnt, hogy lófrálnak itt mindenféle, hogy úgy mondjam, civilek, egy csomó nő, szinte leánygyermekek. Komolyan, ha Gioconda idejönne, senkinek sem tűnne fel. Szótlanul lövöldözhetne, összehúzott szemmel, ahogy otthon szokott ücsörögni.
De nem vele találkozom, hanem az öreggel. Mondhatnám lassan úgy: az én öregemmel. Ezúttal ő is megismer, futó mosolyt vélek felfedezni az arcán. Alig csoszogott, a bot mintha csak dísz lett volna a kezében, ezt szóvá is tettem. Erre azonnal botorkálni kezdett, és letorkolt. Az utcán alig megyek néhány lépést, már jön a szédülés, nyöszörögte, ha elesem és kórházba kerülök, nem tudom mi lesz… És még nem is tudom használni a pisztolyt! Tanfolyamra jár ő is, megmutatta a prospektust, amit kapott. Én is most tudom meg, hogy mintegy 120 millió lőfegyver van ez idő szerint magánszemélyek birtokában. A Boss biztos azt vakkantaná erre: Nem elég, tessék még vásárolni, még, még, és emelgetné a szemöldökbozontját. Az öregnek nagyon vékony szálú, a sárgás bőréhez simuló a szemöldöke. Már búcsúznék, hogy ne maradjak el sokáig, megígértem, hogy lemosatom a furgont visszafelé, amikor gyönge kezével megragadja a karomat: És nézze, a statisztikai adatok szerint az elmúlt évben a fegyver által bekövetkezett halálesetek 84 százaléka öngyilkosság volt. Nem sok ez?, néz rám fürkészve.
Mit mondhattam volna? G. tiszteletessel két év előtt beszélgettünk efféléről, illetve eleinte csak ő beszélt, hogy mire is kapja az ember az életét és hogy joga van-e a saját keze által…
Persze, hogy azt mondtam, sok, ez nagyon sok.
Ugye?, kérdezett vissza az öreg, de már mintha az egész nem érdekelte volna, a zsebébe gyűrte a tájékoztató lapocskát, és köszönés nélkül továbbtotyogott.
És a Boss nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze, Nem kujtorgunk, aranyapám! Esküszöm, percre kiszámolta, mennyi az út oda-vissza, a csomag átadása O’Bryennek és a mosatás együtt. Más nem fér bele.

* * *

Gioconda ma este velünk együtt felállt a vacsora előtt az asztalnál és keresztet vetett. Eddig csak ült, néha furcsán elmosolyodott, amíg G. tiszteletes elmormolta az asztali áldást. Most felállt, és nekem az volt az érzésem, hogy nem először vet keresztet életében, mintha valamely réges-régi, jól ismert mozdulat éledne benne újjá. G. tiszteletes szemöldökrándítással jelezte, tegyek úgy, mintha mi sem történt volna.
Este a szobámban arra gondoltam: innentől már ismerem az utat, amit Gioconda be fog járni ebben a házban. Ez volt az első stáció, s szinte automatikusan jön utána a többi. G. tiszteletes hamarosan elkezd beszélni hozzá. Azt talán nem is kell megvárnom, hiszen már hallottam egyszer, amit mond majd. Keresek egy albérletet a közelben, főképp, hogy a Boss nagy kegyesen száz dollcsival emelte a fizumat. Azt mondta, a fene se gondolta volna, hogy ezzel a szenteskedő ábrázattal ennyi fegyvert el lehet adni. Eszembe jutott egy hang az idő végtelen mélyéből, amint kijelenti: Kasay, neked már most rá van írva a pofádra, hogy gyilkos lesz belőled egy szép napon.
G. tiszteletes nem hiába szokta ismételgetni: az a szép az életben, hogy amíg tart, addig legalább végtelen. Hát persze, hogy igaza van!

* * *

Tegnap láttam az öreget, a bolt felé botorkált. Ma meg az 561-es buszról kászálódott le, a sofőr nem várta meg, míg leszáll, becsukta az ajtót, ami odacsípte a jobb kezét. Nem mertem odamenni. De vajon miért nem?
Gyanús, hogy itt lakhat a környéken.

* * *

G. tiszteletes telefonált, és megdöbbentett: Gioconda megszólalt végre-valahára, és első szavával engem keresett. Lám, mégis csak egy érzéketlen fráter vagyok, mert amikor annak idején Irv Biondi elköltözött, bizony isten, fel sem tűnt. G. tiszteletes azt pedzegette, hogy a vacsorát esténként velük együtt költhetném el, hátha Gionconda örülne nekem, nem tudni pontosan, mi játszódik le benne, illetve - ahogy G. tiszteletes kissé zavartan fogalmazott - Gioconda mégis csak lány… Hát, ebben aztán tényleg igaza van!

* * *

Igen, az öreg itt lakik, két utcával feljebb. Ő szólított meg. Mi tagadás, elég rettenetesen néz ki. Napok óta nem borotválkozhatott. A járása még ingatagabb, mint valaha, mintha tapogatná maga előtt az utat. Azt mondta, előbújt életfogytiglan tartó magánzárkájából. Kérdeztem nagy udvariasan, bevált-e a pisztoly, jár-e még ki lövöldözni a lőtérre? Mintha először nem is értette volna, mit akarok ezzel. A revolverről beszél?, kérdezte aztán. No igen, a revolver, motyogta… Hát erről majd akarok egyszer tárgyalni magával, folytatta egyszerre kissé élénkebben. Bár, tudja, teljesen egyedül élek, tehát nem unatkozom. Egy dologtól félek, hogy a halál unalmas. Még mintha nevetett is volna ezen. Már ha egy befelé szívott, horkanás szerű hangot lehet nevetésként értelmezni.

* * *

Feltettem G. tiszteletesnek a kérdést: lehet, hogy a halál unalmas?
Épp leütötte a lágytojás tetejét, rám meredt.
Gioconda hátradőlt a széken, és szakasztott ugyanolyan hangot hallatott, mint az öreg. Szinte beleborzongtam. G. tiszteletes mintha neheztelt volna ezért a kérdésemért, legalábbis a hangja nagyon kioktató, már-már leckéztető volt, amikor válaszolt, mert a választ nem kerülhette meg. A halálról semmit sem tudunk, csak hiszünk. Valószínű, semmiféle emberi gondolat, semmiféle emberi szó nem képes a földi létből való távozás utáni állapotot még csak megsejtetni sem. Unalmas? Ugyan mit is jelent ez? Mindenkinek mást és mást. Hogyan lehetne a halál titkát egyetlen jelzővel leírni? Ki venné ehhez a bátorságot? Az életben minden unalmassá válhat, tán még a szeretet is. De mi a Teremtő szeretetében hiszünk. Ami az idők kezdete óta tart, és mégse unalmas. Amit mi „halálnak” nevezünk az az Ő legnagyobb tudománya, az életnél is nagyobb és végtelenebb. Hogy ez unalmas lenne, én egyáltalán nem ebben hiszek!
A tojás sárgájának tetején merev, tompa fényű hártya képződött, láttam.
G. tiszteletes most nem jól ismert, szeretetteljes komolyságával, inkább szigorúan nézett rám. És a következő pillanatban nagy csörömpölés verte fel ezt a szigorú csöndet: Gioconda valahogy fellökte a vizeskancsót, ami nagy zajjal borult rá a sajtostál búrájára, össze is tört rögvest.
G. tiszteletes felugrott, de a következő pillanatban, igaz, kissé rekedt hangon, azt mondta: Semmi baj, kislányom.

* * *

Kutya hideg az idei február. A Targetban csörgött a telefon, szólt a Boss, hogy „azt a rendes fiatalembert” keresi valami kísértet, és emelgette hozzá a szemöldökét. Tényleg, mintha a túlvilágról érkezett volna a hang, ami a kagylóban megszólalt. Az öreg volt az. Pontosan elmagyarázta, honnan is kellene ismernem, de biztosítottam róla, hogy nagyon jól emlékszem rá. Azt kérdezte, lenne-e némi ráérő időm, hogy meglátogassam, valami roppant fontos, ugyanakkor felettébb személyes elintéznivalója lenne, amiben segítségére lehetnék. Ma vagy holnap, vagy azután, bár igazság szerint jobb lenne minél előbb. Megígértem neki, hogy jövök, bízhat bennem. Elvégre mindig is ezt akartam: segíteni, ahol lehet, jónak lenni, akármilyen dedósan is hangzik.
Holnap elmegyek hozzá.

* * *

Akkor leírom, ahogy történt.
Ma délután elmentem hozzá. A Boss meg is jegyezte: De sietős egyeseknek. Dolgom van, hadartam, nem kellett volna, mert erre rögvest lecsapott: Dolgod az itt van, a többi szórakozás.
Az a ház, az öregé, olyan is, meg nem is, amilyenre számítottam. Mintha két utcával feljebb egészen más világ lenne már. Minden olyan, mint az öreg maga. Málló, rozoga, szürke. Az ajtaján nem angol név állt, nem tudtam megjegyezni, micsoda. M-mel kezdődik, azt tudom.
Benyomtam a csengőt, de nem szólt, hát kopogtam. Jöjjön be!, hangzott fel szinte azonnal a hangja, az a kísérteties hang, ahogy a Boss emlegette.
Egészen furcsa, soha nem érzett szag fogagott. Csak azért merem leírni, mert néhány perccel később ő maga állította: a halál szaga volt ez. Az öreg azt mondta: Már milyen rég óta érzem a halál szagát. Itt van egészen közel.
Koszlott, mély fotelban ült. Néztem és valahogy furcsállottam, hiszen eddig csak állva, lassú, totyogó járás közben láttam. Hiányzott a botja. Egy nyitott, sárga papírú könyv feküdt az ölében, az se angol nyelvű.
Végre, mondta, és intett, hogy üljek le, vele szembe. Vártam már, pedig mióta nem várok senkit.
Az a rendes fiatalember, próbáltam viccesnek lenni, de nem reagált rá, elnézett mellettem.
Elég hosszú csönd következett ezután, szinte zavart. Pedig megadta a magyarázatát.
Tudja, alig látok már. Fél oldalt se tudok egyvégtében elolvasni. Akkor meg minek?
A kérdés, érzékeltem én, nem nekem szólt. Nem is fordította arra a tekintetét, amerre ültem.
Várom, várom a behívót, sokáig úgy gondoltam, nem siettetem. De most már elég.
Megköszörültem a torkomat. Nagyon nehéz volt itt a levegő. Száraz, kaparós.
Látja, ott az éjjeliszekrényem, már beszéltem róla magának.
Jobb felé intett a kezével. Láttam, persze. Most egyszerre azt is tudtam, mit akar az éjjeliszekrénnyel. Ott tartja a pisztolyt, a fiókban, tényleg mesélte.
És akkor elkezdte mondani: Azt ígérte, segít. Én tényleg megtenném, mert meg akarom tenni, de addig halogattam, hogy most már érzem, kevés hozzá az erőm. Igen, ott van, a helyén. Megtöltöttem, úgy, ahogy maga mutatta. A lőtéren is ellenőriztettem egy rendőrnővel, a helyére ütöttem a tárat, kibiztosítottam, meg is dícsért, azt mondta, ügyes. De már a kezemet se tudom megemelni. Legyen olyan jó, vegye ki a fiókból, és adja ide. Semmi rosszat nem kell tennie, ne féljen. Maga csak segít. Segít egy vénembernek, hogy méltóságának utolsó szikráját latba vetve úgy távozhasson, ahogy mindig is akart élni: szabadon... Ha érti, amit mondok.
Éreztem, jeges kezem-lábam, mégis habozás nélkül azt feleltem, Igen, uram, hogyne.
Hát akkor, mire vár? A szeme most először találkozott az én szememmel.
Felálltam és a három lépésre lévő éjjeliszekérnyhez mentem. Húztam a fiókot, egészen kicsit akadt csak. A pisztoly, betekerve a puha ruhadarabba, előttem hevert, mint valami régi ismerős.
Nem adja?, hallottam az öreg furán csengő, sürgetőnek tűnő hangját. Akkor odavittem hozzá, és megint szemben voltam vele. De már csak a fegyverre szegezte a tekintetét. Igen, igen, így kell lennie, motyogta. Aztán megint: Maga jó ember, ezt én érzem. Rég nem éreztem ilyet, higgye el.
A kezébe vette a pisztoly markolatát, és tényleg nem tudta felemelni, holott látszott, hogy mennyire akarja. No!, rikkantott szinte, Hát most segítsen!
Valamiféle miazmás köd ereszkedett az agyamra, és ettől fogva mintha robotként cselekedtem volna. Megkerültem a fotelt, mögéje álltam. Megfogtam a kezét, amivel a pisztoly tartotta. Lassan emelni kezdtem ezt a se hideg, se meleg emberi kezet, éreztem a papírvékony bőrön át a csontokat, és a csontokon át a pisztolyt.
Ahogy emeltem a kezét, vagyis a kezünket a feje magasságába, nem kerülte el a figyelmemet, hogy az öreg, mint egy rendszerető, pedáns úr, a szabad bal kezével kitapogatva becsukja a sárga lapú könyvet, ami az ölében a hevert, az az idegen című.
A pisztoly csövének vége akkor ért a halántékához, meg is löktem vele egy kicsit.
Aztán kibiztosítottam.

* * *

Beszéltem G. tiszteletessel. Érdekes, egyszerre úgy tűnt, már csak semmitmondó formaságokat, hétköznapi dolgokat mondunk egymásnak. Hogy Gioconda jó úton halad, lesz belőle valaki. Mint ahogy belőled is lett, Alex, mondta G. tiszteletes, de sokkal darálósabban, nem olyan túlfűtve, mint korábban. Én pedig röviden beszámoltam róla, hogy minden a szokásos módon, rendben megy, a Boss meg van velem elégedve. Talán a jövő héten csinálhatunk valami közös programot, vetette fel G. tiszteletes. Már Gioconda is hajlandó kimozdulni a házból, ha pedig meghallja, hogy te is jössz, akkor biztosan nagy kedve lesz hozzá. Itt kicsit elhallgatott. Végül is ebben maradtunk. De előtte azért még hívjuk egymást.