Ez afféle mesélős mese. Valaki elregélte a sorsát, s én jobb híján elhittem neki. Miután véletlenek sora hozta, hogy egyáltalán a tudomásomra jutott, s mivel nem intettek, hogy titokról lenne szó, ezért csak úgy bele, a nagyvilágba, mintha egy pohár ital mellett ücsörögve magamba beszélnék, továbbadom.
A Vakondtúrás nevű, végtelen humorral elkeresztelt vendéglátóegységbe valaha magam is sokat jártam, főképp különböző egyetemi előadások, szemináriumok helyett. De aztán évek hosszú sora alatt sem tettem be oda lábam, így a véletlenek sora azzal kezdődött, hogy a hivatalban, ahová rossz sorsom szólított, már odaérkeztem előtt végetért az ügyfélfogadás, és ezért mérgemben tértem be a közeli Vakondtúrásba. Itt a második számú véletlenbe botlottam, ugyanis Göbler Feri, akivel a középiskola padjait koptattam, rögvest a bejárat melletti asztalnál ült, és zajos örvendezés után magához invitált. Őt se láttam legalább egy évtizede. Természetesen Göbler Feri nem egyedül búsongott a cigarettaparázs égette terítőn könyökölve. Szemben vele magas, ültében is baseballsapkát viselő, karvaly orrú férfi markolta a poharát. Amúgy, lévén koradélután, a Vakondtúrásban csak két kopasz alak támaszkodott a pultnál, és rendre hajba kaptak, de csak azért, hogy újabb italt kérhessenek ki a béküléshez. A sarokban egy micisapkás hortyogott mellére bukott fejjel. Szólt a rádió, épp az az örökérvényű opusz zengett, Ha Joly-Joly Joker lehetnék... A plafonról lógva egy csigalassú ventillátor forgott körbe surrogva, keverve a füstös levegőt, haszontalanul.
Göbler Feri barátommal elég hamar kimerítettünk minden közös témát, ki hogy s mint van és mit tud a “többiekről”, miközben azt sem lehetett tudni, pontosan kiket is értünk alatta. Ám egyszer csak az órájára pislantott, és már rúgta is ki maga alól a széket.
- Azanyád, döföd, a Gabi bá' engem kicsontoz, ha nem vagyok ott secperc alatt! Csókolok mindenkit, aranyapáim, spuri van, ti csak maradjatok, dumcsizzatok, szeressétek egymást helyettem is.
A baseball sapkás és én egymásra néztünk. Erre Göbler Feri is kapcsolt.
- De prosztó vagyok, be se mutattalak egymásnak. Na, ez a Rátkay Pityu, országos cimbora még a sulis időkből, ő meg a Kefe... Mit mondjak rólad, Kefe, cseszed... Mindegy, majd te előadod magad. Karaj csávó, ez a lényeg. Na, mentem! - rikoltotta Göbler Feri, és valóban meg is cselekedte, amit mondott: kivágta az ajtót és elment.
A Kefe rám nézett, megemelte a poharát.
- Egészség!
Erre bólintottam.
- Vodka. Kérek neked is egyet.
Most nem bólintottam, de nem is tiltakoztam.
A pultoslány azonnal kihozta a széles poharat, félig töltve színtelen folyadékkal.
A baseball sapkás belemeredt az italába.
- Nem tudom, mi a nagy fene helyzet a sörrel való koccintással, de a vodkára tutira nem vonatkoznak kegyeleti szabályok - mondta, és óvatosan a poharamhoz érintette a sajátját, majd előre hajolva nagy kortyokkal a fél adagot eltűntette.
Én is beledugtam a nyelvemet a langyos, felettébb kellemetlen ízű szeszbe, ám közben felmondta magamban mindazt, amit az apjámtól hallottam erről a Haynau-féle hírhedt sörözésről az aradi akasztófák árnyékában. Apám, az amatőr történész “saját forrásaira” támaszkodva megesküdött rá, hogy bármennyire is mély hazafiúi elkötelezettségről tanúskodik a legenda (mert még történetnek sem lehet nevezni), semmiféle valós alapja nincs. A brescai hiéna talán nem is szerette sört, ki tudja, mi volt az oka, de bizonyos, hogy 1849. október 6-án nem koccantak egymáshoz habsburgi söröskupák Aradon. Ennek megfelelően az a még elképesztőbb fogadalom se születhetett meg, hogy magyar ember jóérzésből 150 éven át sörrel márpedig nem koccint. S bár ezek szerint immár “hivatalosan” is lejárt volna a tiltás, jómagam azóta sem találkoztam sörrel koccintó magyarral. Még az is az eszembe villant, két és fél deci vodkával a kezemben, hogy a legendákban épp az csodálatos, hogy a végletekig förtelmes valóságból is kicsiholnak valami szépet és nemest.
Mégis csak ittam egy kortyot. Láttam, Kefe les a szeme sarkából.
- Szomorú évfordulót ülök itt - szólalt meg hirtelen egészen élénken. - Én nem azért iszom, hogy felejtsek, hanem ellenkezőleg, hogy emlékezzek.
Épp mondani akartam, hogy szép dolog is az, hová is lennénk emlékezet nélkül, ugyebár.
- Nem rohansz sehová? - kérdezte Kefe már-már szigorral.
Csücsörítettem és a vállamat felhúztam, mint aki nem is mond semmit, annyira méltatlan a feltételezés.
- Mert akkor elmondom, hogy volt. Ha van időd. Az idő nem pénz, nekem nem kell pénz. De ha van rám időd, azt elfogadom.
Odaadó figyelmem jeleként még egyet kortyintottam a vodkából.
- Hallottad valaha is azt a nevet, hogy Kristály Emese? - kezdte Kefe, de rögtön válaszolt is rá. - Honnan hallottad volna, meghalt még 82-ben.
Igazság szerint, ez a név és a halál ténye máris felcsigázta az érdeklődésemet.
- Kristály Emese miatt történt velem minden az életben. Mindössze egyszer találkoztunk..., ha szabad így kifejeznem magam. Hülyeség, mi?
Erre, bevált módszerként megint kissé felvontam a vállamat, elvégre ennyiből nem lehetett megítélni, hogy hülyeség-e, amit a Kefe beszél.
A baseball sapkás férfi hátradőlt a székén, a majdnem üres poharat az ölébe eresztette, és most már folyamatosan beszélni kezdett.
- Gondolom, jól meg fogsz meglepődni, ha elárulom, hogy festőművésznek készültem. Sose voltam tehetséges, sose tudtam igazán jól rajzolni, de amikor megismertem a huszadik századi moderneket, amikor láttam, hogy két háromszög meg egy pötty, meg egy sima négyzet is lehet művészet, úgy döntöttem, ez nekem is megy. Amúgy autodidakta módon. Én akartam lenni az új Kassák, vagy mit tudom én, kicsoda. Elnézést, azt nem mondtam, hogy mindennek érdekében itthonról felszöktem Pestre. Drága jó atyám minden áron szőlősgazdát akart nevelni belőlem. Ki is tagadott annak rendje s módja szerint, úgyhogy csöveztem, mindenféle méltatlan albérletekben dekkoltam hasonszőrű világmegváltókkal. Hol plakátot ragasztottam, hol díszletet cipeltem a Vígszínházban, és örültem, ha visszaköszönt a Básti Lajos bácsi. Közben gyártottam a pingálmányokat, és két másik idiótával kineveztük magunkat az Őrület Csoportnak, a Fauve-ok mintájára, ugyebár, akik a Visszautasítottak Szalonjában állítottak ki. Azzal különbséggel, teszem hozzá, hogy ők tudtak festeni, míg a mi esetünkben csak annyi volt az őrület, hogy mennyire szarok voltunk. Nem is tudom, kitől hallottam először Kristály Emeséről, de hát csakis a saját kis körünkön belül fedezhette fel valaki. Ha jól emlékszem, ajkai bige volt, aki semmi mást nem csinált, mint saját magát festette teljesen pucéran. Magyarán önaktképek voltak, amiken különböző illetlen testtartásban volt látható ő maga. Én csak mindenfélét hallottam róla egészen addig, amíg 1982 tavaszán, április 4-e alkalmából egy isten háta mögötti kerület kultúrházában nem rendeztek nekünk kiállítást, ahová becsempészték Kristály Emese három képét is. Képzelheted, micsoda szellemi nyomor uralkodhatott Pestborzasztón, pontosan már nem is tudom, hol, ha velünk kívánták méltón megülni a felszabadulás évfordulóját. Mindegy, biztos akadt egy derék liberális helyi kis KISZ-es, aki azt mondta, márpedig támogatni kell a vidéki sorból származó fiatalok kibontakozását, hogy sajátos formanyelvükkel hozzájárulhassanak a szocialista kultúra felvirágzásához. Megmondom neked az őszintét... - de egyelőre mégse mondott semmit a Kefe, hanem kiürítette a poharát, majd feltartott mutató- és középső ujjal jelezte, hogy két újabb pohár rendel. Aztán folytatta. - Engem még így festmény, de talán semmi egyéb nem izgatott fel. És nem csupán érzékileg, hogy úgy mondjam. Mert ez más volt, mint az így-úgy becsempészett nyugati szexújságot nézegetni. Ez a csaj, ez a hús-vér nő itt volt, ebben az országban, ugyanabban a városban állt mezítelenül a tükör és a vászon előtt, ahol én is éltem. Ezt teszi, ezt meri tenni, ezt tartja üdvözítőnek, hogy így mutatkozzon meg. Nem ám karika a melle helyén, meg háromszög a lába között. Nem tudnám neked megmondani, jó festő volt-e Kristály Emese, de olyan nőket reprodukált saját magából, hogy legszívesebben ráugrottam volna a vászonra, külön-külön. Hozzátartozik, amióta elhúztam otthonról, akkor majdnem két éve már, nem volt semmiféle kapcsolatom, egyszerűen semmi sem jött össze, olyan magányos voltam, hogy annál magányosabb már csak a farkam volt. Pardon - mondta Kefe, és a második poharat is félig itta. - Először csak a képeket láttam. Az egyiken a festett Kristály Emese felhúzott és szétterpesztett combokkal ült egy kék-narancs csíkozású szőnyegen, keze a térdén. A következőn mintha ebből a pózból hátragurult volna, és most próbálná visszabillenteni magát. A harmadikon olyan volt, mint a koppenhágai kis hableány-szobor, de a válla sokkal inkább felvonva, az arca előretolva. A képeken hosszú, szőke haj, nagy, barna szem, de olyan furcsán körbefestve, mintha karikás lenne, vagy táskás. És akkora szájakat mázolt magának, mintha nem is a nagy melleivel meg a bozontosra pepecselt puncijával akarna hódítani, hanem csakis a vörös szájával. Nem tudom, mi volt aznap, miféle holdállás, milyen hormonális folyamatok mentek végbe bennem, de valóban megőrültem ettől a három képtől. Hát még azután, hogy a haverom be is mutatott Kristály Emesének. A nő pontosan úgy nézett ki élőben is, mint a vásznon, még az se számított, hogy fel volt öltözve. Egyébként valami lehetetlen ezüst színű kollekciót viselt, amit maga fabrikált, emlékszem, feltűnt, még az akkoriban divatos, egybe-parafatalpas szandálját is ezüstre festette át. Szőke, deuerolt haja majdnem a derekáig leért, nem győzte rendezgetni. A szeme világosbarna, de tényleg karikás, sőt már-már ráncos, ettől egyszerre tűnt öregnek és fiatalnak. A szája meg... - tett egy, az elmondhatatlanságot helyettesítő mozdulatot Kefe -, ahogy az előbb mondtam. Egy szóra sem emlékszem, mit beszélgettünk. Megmertem-e dícsérni? Őszintén szólva, nem hiszem. Vagy ő méltatta-e megjegyzésre a zöld meg lila csíkjaimat, amiket eredeti módon, “Cím nélkül” tettem közzé? Még az is lehet. Azt az egyet tudom, hogy attól fogva nem voltam képes szem elől téveszteni. Figyeltem minden moccanását. Sarkokba bújtam el, kabátokkal teleaggatott fogasok mögé, hogy ne legyek olyan feltűnő. Persze, közben engem is lekapcsoltak néha, egy-egy jóakaratú barom hosszan értekezett a lila és zöld csíkjaimról, különösen az őket átszelő szaggatott vonal mély mögötteséről és jelentésrétegeiről. Valahonnan vodka is került, ittam két vagy három kupicával. De a szemem sarkából csakis Kristály Emesét figyeltem, ahogy ide-oda lépkedett, rázta a haját, még saját képe elé is beállt, a lábát keresztbe téve, így fényképezték le. Nem hiszem, hogy ő is lesett volna engem, ugyan mért tette volna, ám egészen biztosan érzékelte, hogy a nyomában járok, mert egy ízben, amikor ráadásul elég messze álltam tőle, és összeakadt a tekintetünk, kicsit csücsörített azzal a hatalmas ajkaival, és megcsóválta a fejét, mintha ugyan valami rosszat tettem volna! El is rohantam inni egy vodkát.
És az emlékek lehető legtökéletesebb felidézése végett Kefe ekkor magához vett néhány kortyot az italból.
- Aztán jött a legrémesebb. Kristály Emese eltűnt! Én legalábbis nem leltem sehol. Akkor sem estem volna ilyen pánikba, ha a nagyapámtól örökölt órát vesztem el - csapott Kefe a jobb csuklóján hordott, fekete számlapú Doxára. - Szaladgáltam az egyik teremből ki, a másikba be, közben felhajtottam még egy kupicával, meg még eggyel. Nem részegséget éreztem, hanem az alkohol az összes bennem kavargó indulatot mintha desztillálta volna, de ugyanakkor ezek össze is adódtak. A vágy, az egyedüllét, a sikertelenség és a görcsös igyekezet. Elbolyongtam hátrafelé, ahol a vécét sejtettem, és meg is találtam. Nem volt fűtés, a falak összefirkálva, a csempe letörve. Arra gondoltam, hogy ez a hideg vécé sokkal többet árul el a világról, mint a művészet nevében megrendezett kiállítás odabent. Amikor kiléptem az ajtón, jött vagy ment, nem tudom, de ott állt előttem Kristály Emese. Ha Jézus Krisztus vagy Kádár János az, lehet, hogy csak köszönök és megyek tovább. De ez a nő megbabonázott. Mi a fenét keresett épp akkor ott? A következő pillanatban megragadtam a karját, olyan erős voltam, mint az életben még soha, és bevonszoltam a férfi vécébe. Nem tudom, mit akartam. Megesküszöm neked, haver, eszembe se jutott, hogy erőszakot tegyek rajta - mégis azóta hív mindenki Kefének. Talán legszívesebben megvertem volna, de ennek se látom az igazi indítékát, különben sem voltam verekedős fajta. Talán mégis csak... érezni szerettem volna, milyen az nő fizikai valójában, akinek a látványa ilyen hatást tesz rám. Persze, innen már nem volt visszaút. Kristály Emese sikoltozni kezdett, rúgott, harapott, én pedig próbáltam betuszkolni az egyik fülkébe, bár sejtelmem sincs, ha ez sikerül, akkor mi következett volna. Elcsúsztunk a nedves kövezeten, ő feküdt alul, én fölötte, a klasszikus póz, ugyebár. A szája, az a hatalmas, vörös szája egy centiméterre volt a szememtől, amikor leköpött. És szinte ugyanakkor hátulról valaki egyetlen mozdulattal hátrarántott, s mint egy darab rongyot, kidobott a vécéből, hogy a folyosó szemközti falán koppant a fejem. Egy veterán volt, aki a Vörös Hadseregben harcolta végig a háborút, és ott lakott a kerületben, meg volt hívva a felszabadulás ünnepére, naná...
Kefe szó nélkül az asztalra tette a poharat, és maga elé húzta az enyémet.
- Másfél évet sóztak a nyakamba erőszakos nemi közösülés kísérlete miatt. Súlyosbító körülményként értékelték, hogy mindezt a szocialista művészet nevében, ráadásul április 4-én követtem el. Más kérdés, és ezt csak jóval később tudtam meg, már újra szabadlábon, hogy a tárlatot két nappal később bezáratták erkölcsi kifogások miatt. De ezek a kifogások már nem rám vonatkoztak, hanem Kristály Emese festményeire! A börtönben kizárólag művészettörténeti munkákat olvastam, Gombrovichot, Lyka Károlyt, meg ilyesmiket. Még a buzik is békén hagytak.
Kefe rám emelte a szemét, zavartan megigazította a fején a baseball sapkát.
- Hát, így van ez - mondta kicsit kaparós torokkal.
- És ő... tényleg meghalt? - kérdeztem bátortalanul.
- Honnan tudod? - csodálkozott el Kefe.
- Mintha említetted volna.
- Ja, meghalt. A tárgyaláson még ott volt. Levágatta a haját, jellegtelen, csíkos dzsörzé-kosztümben ült, és maga elé bámult. Amikor az ügyész kérdezte, mentegetett. Azt mondta, hogy teljesen részeg voltam, és, mintha a kettőnek bármi köze is lenne egymáshoz, bizonygatta, hogy tehetséges festő vagyok. Hiába, azok a feledhetetlen lila és zöld csíkok, amilyenekre csak én voltam képes...! Aztán rá egy évvel irgalmatlan mennyiségű altatót szedett be, állítólag reménytelenül szerelmes volt, de senki nem tudta megmondani, kibe. Amikor kijöttem a sitről, érted, aznap, a dögmelegben egy temetési menet miatt le volt zárva egy csomó utca, nem engedtek tovább, ott kellett dekkoljak a járdaszélen, míg elhúznak. Mondom a zsernyáknak, legalább azt árulja el, ki patkolt el, ki miatt kell itt szobrozzak a napon. Mi a franc, maga nem hallotta?, förmedt rám, hát a Hornyik elvtárs hunyt el. Hornyik, mormogom magam elé, de baromira ismerős nekem ez a név... Még szép, nagykutya volt, ugatja a képembe a rendőr, miközben rázendít a menet a Munkásgyászindulóra, 45-ös veterán! Hornyik, a veterán, mondom, hát persze, ő vágott ki a budiból... Micsoda?, hunyorít a rendőr, majd lila lesz a feje, úgy elkezd üvölteni, hogy túlüvölti a rezesbandát. Na, elhúz maga innen a bús picsába, fog itt nekem rendet bontani a Hornyik elvtárs temetésén!..., és a mellemnél taszigál hátrafelé. Így szabadultam meg a börtöntől és a veteránomtól is, egyugyanazon nap alatt - húzta el a száját Kefe, de jól láttam: nem mosoly ez. - Jóval később, már a nyolcvanas évek végefelé, újra itthon, a Király utcai képcsarnok kirakatában megláttam egy aktot, ami hátborzongatóan hasonlított Kristály Emese képeihez. Berohantam, hogy ez kell nekem, megvettem volna bármi pénzért, de azt állították, hogy a képet valami Tullner Árpád festette... A mai napig nem tudom, mi lett a Kristály Emese-életmű sorsa. Jobban izgatna, mint teszem azt, a nagybányai mesterek. De mindegy. Ez már elmúlt. Legalább az április 4-e megmaradt, ráadásul minden évben van. Lehet rá inni, Battonyától Nemesmedvesig, mi...?
Kefe emelte a vodkáspoharát, hát emeltem én is.