- A szolgálatvezető tiszt úr azonnal jelentkezzen a helyén! - recsegte el a hangszóró kétszer is egymás után.
Kovács Vendel mindezen harsányságon ezúttal is csak mosolygott, s cipője orrával egy csikket tologatott el egészen a csatorna nyílásáig, hogy ott belepottyanjon. Neki már ilyeneket nem mondanak, hogy „azonnal” meg a „helyén”. Neki már csak „lassan”, vagy éppen „bármikor” van; a helye pedig, no az mindig ott van, ahol ő maga van. Legtöbbször itt, a vasútállomáson, ahogy mondogatja: a szomszédban. Ha tetszik, itt a helye - de persze nem úgy!
Mert lejöhet, végre, így március végre felé akár reggeltől estig.
Fog is a vacak tévé előtt ülni egész nap, amikor itt élőben megvan minden, és közben ő, Kovács Vendel megmaradhat mezei nézőnek, semmibe bele nem ártva magát.
Néha megszólítják, akkor válaszol, valahol emberek vagyunk, elvégre, tisztelet a kivételnek. De nem ártja magát, soha.
- Honnan tudnám, kérem, mikor indul a maga vonata, nem vagyok én vasutas.
Ilyenek ezek az utazók. Okoskodnak. Nem is lehet velük nagyon mit kezdeni, jönnek-mennek. Nézi néha a homlokukat, hát felhős, nincs nyugtuk, nincs maradásuk, a szívükbe nem is szeretne belelátni.
Az ér valamit, aki marad, mint ő is. Aki tud ragaszkodni, megbecsüli az állandóságot. Annak itt szép története kerekedik, az ér valamit. Hazamennek, persze, haza, de aztán itt vannak megint. És nem utaznak sehova.
Köszönnek egymásnak.
- A fater nem számít, egyen szalámit!
Ez például egy baráti üdvözlet a Söprő Feritől. De a Biztonságis Béla is szereti őt.
- Lazábban, mint Lozánban - és a vállára teszi a karját, annak súlya van. Aranyos dolgok ezek, emberközeliek. Igenis, még létezik ilyesmi, a huszonegyedik században is.
Ha beáll egy-egy szerelvény, és még jó sok idő van az indulásig, Kovács Vendel elhelyezkedik az egyik vagonban. Akkor remeg meg a szíve, amikor mozdulni tetszik a vonat. Pedig csak a mellette lévő indul, s ettől olyan, mintha gurulna előre. Néhány másodpercre behunyja a szemét, érzi, mindez még megindító is akár. De aztán felnéz és a villanypózna szigorú egyhelyűségén ellenőrzi: nem megy sehova. Áll, nagyon helyesen, mert abból ki tudja, miféle problémák adódnának, ha Kovács Vendel elhagyná állomáshelyét. Amit, persze, bízvást megtehetne, hiszen ott a helye, ahol épp van.
Előbb-utóbb jön valaki, egy igazi utas, és közli, ahol Kovács Vendel ül, az a helye. Sose szabadkozik ilyenkor, csak annyit mond:
- Tessék parancsolni.
Mintha az lett volna a tiszte, hogy előmelegítse az ülést. Aztán leszáll és megvárja, míg lassan kidöcög az „ő vonata”.

- Vendel bá, dobunk egy teát?
Tíz órakor a menetrendszerinti Kalapácsos Janika penderül elé. Újvidéki gyerek, még kilencvenegyben szökött el a jugó toborzás elől. A „tea” pálinkát jelent, fémeszöld termoszban őrzi egy tescos szatyor alján. Két pöttyös bögre is dukál hozzá, teás, mert egy egyedül teázni nem jó, az társas cselekvés.
A Kalapácsos Janika sokszor mesél arról, hogy egészen kisfiú kora óta fogorvos akart lenni, és itt van, tessék, hangosan bongó vonatkereket ütöget a kalapácsával.
- Most van a kettő között összefüggés vagy nincs? - kérdi néha.
Egyszer az csúszott ki a száján: rozsdás vaskereket ütöget, amivel a vonat harapja a távolságot. Kovács Vendel tudta, most a kerekeket a fogakhoz hasonlította, de ezt egy kicsit erőltetettnek érezte, nem is nagyon mondott rá semmit, hanem bekapta az utolsó korty teát. Azt is tudja, a Kalapácsos Janikának erősen fáj, hogy „sínbohócnak” csúfolják a többi vajdaságiak. Kovács Vendel sose volt erős a vigasztalásban (bár sajnálni nagyon tudott), sok mindent ennek köszönhetett az életben, ami azt jelenti: sok mindent emiatt is szenvedett el.
A Janikát meg szokta hívni sajtos-leveles pogácsára, ők kapnak mindig az első sütésből, amikor a reggeli rohanókra már rásózták a tegnapi maradékot.

A kínai büfést Hunak hívják. Roppant büszke volt rá, hogy az újonnan választott kínai elnöknek is Hu. Kovács Vendel nem tudja, mi jött rá, amikor egyszer csak elnevezte Hűhának. Azt mondta, a Hut erre kell magyarosítani. Pedig sose volt ilyen viccelődő fajta. Talán sok mindent ennek köszönhetett az életben, ami azt jelenti…
Hu elmesélte, amikor Magyarországra jött, először azt tanulta meg, hogy „Fogyasztók Országos Tanácsa”, mert az átmeneti szállás portása elhitette vele, hogy ez a köszönés errefelé. Néztek is a belügyben, amikor tartózkodási engedélyért ment. Most már csak nevet ezen is, szép emlék. Az ínye kétszer olyan nagy, mint a foga.
- Tessék fogyasztani! - kínálgatja Kovács Vendel.
- Csak semmi egzotikum, Hűha! Magyar ember maradjon meg a pogácsájánál.

Biztos lenne, aki kacsintva azt sutyorogná, Kovács Vendel nem a vonatokért járkál a vasútállomásra, mintha itt lenne a legjobb a világon, hanem a Csomagmegőrzős Tecus miatt. Ott aztán vannak ütközők!
Hát valahol mégis csak emberek vagyunk, ugyebár, tisztelet a kivételnek. Nem lehet, hogy ne beszélgessen az ember néhanapján egy asszonnyal is.
Így mondja mindig: asszony, pedig a Tecus özvegy. A szeme zöld, a haja festett vörös. A bőre fehér. Piros-fehér-zöld - ezt nem mondta neki, de egyszer az eszébe jutott, ahogy vele szemben ült. A melle nagy, hát istenem, sok nő utálja saját hatalmas mellét. Ilyesmiről sose beszélgettek, mit is lehet erről mondani.
Amúgy is leginkább csöndesen ülnek. Ha hoznak egy pakkot, Kovács Vendel ugrik és átveszi, a pultról átlendíti a polcra, ahol üres hely van. Hozzágombostűzi a jegyet.
Amikor visszaülnek, s a Tecus rágyújt egy ultralájt Szofira, akkor morfondírozik kicsit, tán a bodorodó füst teszi.
- Elég jó kis utazótáska. Biztos tele van menő cuccokkal. Meg illatszerekkel. No persze, örökké csomagolni meg utazgatni, a francnak se hiányzik.
Máskor azt mondja:
- Most nézze meg, milyen szerencsétlen, ócska kis bőrönd. Nagyapámnak volt ilyen. Manapság már nem látni ilyet. Aztán ki tudja, lehet, hogy ez a divat. Amilyen világot élünk.
Ha végigszívta a cigarettáját, nem is nagyon mondott többet a Tecus. Eleinte sokat nézett Kovács Vendel a zöld szemével, később csak a csikket gyürködte a hamutartóban. Kovács Vendel pedig sose volt erős abban, hogy a látható dolgok mögött kutakodjon, bár sok mindent ennek köszönhetett az életben, bizonyára.

A fél hetes pesti személy érkezése után ballag haza, a nonstopban még tud venni ezt-azt, bár addigra már teljesen ki van fosztva. Gabi úr, a fodrász az ajtóban áll, elszív egy cigarettát az utolsó vendég érkezése előtt.
- Hogy van mindig, drága Kovács uram? - ezt kérdi a fodrász, és magasról, vállból kinyújtott kézzel veri le a hamut.
Kovács Vendel szereti ezt az otthonos kérdést, azt, hogy őt „drágának” nevezi valaki, még ha az egy bőven a nyugdíjas koron túl lévő, köpcös, kopasz fodrász is, és nem, csak a példa kedvéért, a Csomagmegőrzős Tecus.
A konyhából épp a pályaudvar utcafronti részét látja, az északra néző szobából a három pár sínt és néhány raktárépületet. Ahogy tesz-vesz, csak nem tudja megállni, hogy ne vessen egy-egy hosszabb pillantást odakintre, nem történik-e valami rendellenes. Néha sajnálja, hogy nem dohányzik, akkor milyen egyszerű lenne kikönyökölni a nyitott ablakba, és hosszan, ráérősen bámulni lefelé. De telhetetlennek se szabad lenni. Aki nem tud várni, nem tud készülődni a holnap rá váró jóra, az meg se érdemli igazából.
Kilenc órakor az ágyban van már, körbe tekeri magán a paplant. Elhelyezkedik a saját este mélyítette lyukban. Nem is nagyon mozdul reggelig Kovács Vendel ebből a pózból, míg öt óra után fel nem pattan, hogy ott legyen az első munkásvonatok érkezésekor.
Fekszik, hunyt szemmel, csak a falak, az ablaküveg mögül érkező zajok jutnak el hozzá. Halk zörgés, búgás, csattanás. Ez vált át minden este tömegszerű morajlásba, csoszogásba, tülekedés zajába. Amibe belevegyül egy-egy élesebb, kiáltásszerű hang is. És már látja is, nagyon homályosan, nagyon szürkén, ugyanezen a konyhaablakon át, ahol nem ők, hanem Kovácsék laktak, és ahová ő, neki így mondták, vendégeskedni jött egy időre, látja négy évesen, amint sok-sok ember halad rendőrök között. Az anyja, az apja, a nagyanyja is velük tart, van náluk egy kis csomag, épp csak valami, látni véli őket a hömpölygő tömegben, míg a Kovács bácsi le nem parancsolja a hokedliről, mondván, késő van, persze, júliusban hosszúak a nappalok, hát szót fogad, mert megígérte az anyjának és az apjának, meg a nagyanyjának is, hogy szót fogad a Kovács bácsinak, ott hagyja az ablakot. Elment aludni. És minden este ezzel a képpel alszik el.
Reggel a kihalt állomás várja, mint akkor is, másnap, szép rend és nyugalom volt, mindenki elutazott, akinek el kellett utaznia.