Sűrű léptekkel próbálom a macskaköves utca hepehupáit magam mögött hagyni, de ahogy egyre jobban beleveszek a valahai városfalnak épült sikátorok útvesztőibe, mind több gödörre, meredeken kiálló kőre kell odafigyeljek. Látom, az egyik derékig földbe süppedt, több száz éves házikón óriási bádoglavór szolgál parabolaantennaként.
Csap utcának hívják, ahová igyekezem riportra. Valaha itt volt a környék egyetlen földből előtörő forráskútja, amit mára sikeresen tönkre tettek, és mindenki panaszkodik a nagy vívmánynak kikiáltott vezetékes ivóvíz pocsék minőségére. Onnan tudom, mert ezt a felelősökért kiáltó témát is megénekeltem már. Mint ahogy mindent, ami hol kies, hol kietlen városunkban megesik. Azaz dehogy is mindent.
A kis halottlátóval még sohasem találkoztam. Most igyekszem hozzá. Hódolatomat tenni-e, egyszerűen riporterként kíváncsiskodni, avagy ádáz felnőttek sötét üzelmeit leleplezni, még nem tudhatom.
Az 5-ös számú ház. Tudják, hogy érkezem, csöngetésemre szinte abban a minutában nyílik a nehezen járó, nyikorgó, vedlett kapu. Horgolt sapkás, szúrós tekintetű, ötven év feletti asszony fogad. Tetőtől talpig végigmér. Hosszú, félhomályos, dohos leheletű folyosón megyünk végig, majd fölfelé három vagy négy lépcsőt. Itt kilépünk az udvarra. Kedvetlen, földes-köves placc. Eldobott rozsdás lábas, gúlába rakott üres, részben törött virágcserepek, hatalmas nájlon leplek, széteső félben lévő kutyaház a látvány. Kutya nem mutatkozik, nagy megkönnyebbülésemre.
Az asszony előttem baktat, otthonkájának zsebében kulcsokat csörget. Kétszer is kanyarodunk, míg egy zöld ajtóhoz nem érünk. A kulccsal kinyitja. Majdnem harminc centis a küszöb, szinte úgy esek be a szobába. Itt is sötét és rossz levegő fogad. Ablak valahol messze, a teremnyi helyiség legtávolabbi falán világít csak. A bejárat mellett rögvest áll egy asztal, három székkel, fölötte konyhaszekrény féle. Az egyik széken egy kövér, borostás férfi terpeszkedik, villával pucolja a körmét. Csak biccent felém. A szoba közepére húzva dupla támlás ágy helyezkedik el, igazi régi bútordarabok, nyolcan elaludnak rajta, ha kell. Most azonban az óriási párnák és dunyhák mélyéről csak egy kis arc dereng.
Meghökkenek, mert a klinika igazgatója, kedves jó barátom, azt mesélte, hogy a kis halottlátó voltaképp nem beteg, ezt a vizsgálatok feketén-fehéren kiderítették. Eleven, nyargaló kölyöknek ismerték meg, míg bent feküdt az osztályon. Igaz, napjában kétszer, háromszor is elcsöndesedett, leült, és bár senki nem kérte, rémisztő történeteket adott elő komoly hangon. Ahogy mesélt, a körben ülők közül valaki mindig felsikoltott egy idő után, hogy de hiszen ez az én apukámmal, anyukámmal, bácsikámmal, sógorommal esett meg, honnan tudod ilyen pontosan, te kis gazember? Ilyenkor, mesélte a professzorom, a kisfiú egy pillanatra elhallgatott, felhúzta, átkulcsolta a jobb térdét, és halkan csak annyit mondott, Néha elbeszélgetek a maga apukájával, anyukájával, bácsikájával, sógorával. És az emberek majdnem beleőrültek a legényke meséibe, miközben elismerték, hogy minden szó szerint úgy volt, ahogy mondta, még a nagypapa lepottyant szivarhamujáról sem felejtett el említést tenni.
- Tán beteg a Mártonka? - kérdezem óvatosan.
Az asszony nem felel, hanem megfogja a dzsekimet a könyökömnél és odairányít az ágy elé, amerre a kisfiú a fejét fordítja. Így jobban láttam, hogy nyolc, legfeljebb kilenc éves lehet. A haját rövidre vágatták, az arca sovány. Két sötét szeme csillog.
- Szerbusz - köszönök szinte megilletődötten, mintha legalábbis a Kincskereső kisködmön torokgyíkban szenvedő hőse előtt tisztelegnék. - Tudod, ki vagyok?
- A mutter menjen ki! - kiált ekkor élesen, és kezével a paplanra csap.
Az asszony, mint akit megcsípnek, azonnal fordul, és igyekszik az ajtó felé.
- A fater is menjen ki! - parancsolja a fiúcska ellentmondást nem tűrő hangon.
A kövér férfi az asztalra dobja a villát.
- Menjetek ki.
Ezt most hirtelen halkan mondja, mint aki rettenetesen elfáradt. Erre mind ketten kioldalognak.
Az ajtó a helyére nyikordul, és abban a pillanatban Mártonka félkönyékre támaszkodik, lábával kettőt rúgva ledobja magáról a vastag paplant.
- Mindig kivisznek a meccsre! Utálok pedig odajárni. Foci! Kit érdekel! A szotyi héja befut a körmön alá, egy hétig ég tőle a hüvelykujjam. A múltkor meg esett. Képzelheti. Lila volt már a szám. Aztán döntetlen lett, null-null. Még a mutter is megsajnált a végén. De a fater még csak elment a köpködőre, ilyenkor kitárgyalják, mi történt az aranylábú gyerekekkel. Mi meg beültünk a restibe. Hát. Az asztalon olyan száraz pogácsa volt kirakva, bárkinek beletörött volna a foga. A földhöz vágom, csak úgy pattan. A pincér bácsi meg elkezd kiabálni. Adta szutykos gyereke, menjek már a jó izébe, tetszik tudni. Akkor már nincs mit csinálni. Hiába ráz meg a mutter. Lehunyom a szemem, és elkezdem mondani. De mintha nem is én mondanám, valaki más mondja bennem. Akarom is meg nem is. Hogy ez a pincér addig pisztergálta a tulajdon bátyját mindenféle marhasággal, míg teljesen megkergült, és akkor fogadott vele, valami régi, gyerekkori vetélkedésükre hivatkozva, hogy végig tudnak-e menni a hegyi utat szegélyező korláton. Mezítláb. Persze, hogy ez a szerencsétlen bácsi lezuhant, de még három hétig életben tartották mindenféle gépekkel a klinikán. A pincér bácsi már rég a sógornőjére fente a fogát, mert szerinte valaha a bátyja csapta le az ő kezéről. És most szédíthette, hogy csak ők maradtak egymásnak, mivé is lennének a másik nélkül. A temetésre már szinte úgy mentek el, mint egy pár, aki közeli ismerősüket gyászolják… A pincér bácsinak szokás szerint remegni kezdett a keze, a szája széle, a szájából furcsa hangok törtek elő. A mutter ilyenkor összecsomagolna, mint egy kazal ruhát, hogy gyerünk innen. Egy idő után sikerül kinyitnom a szemem, csodálkozom a körém gyűlt arcokon, amik rettegnek, utálkoznak és csodálnak. Érzem, de nem tudok tenni értük semmit se. A fater meg kukkot sem hisz az egészből.
Mártonka sóhajt egy nagyot.
- Rossz ennyi mindent tudni - mondja aztán.
Csöndben állok, megbénult bennem a száguldó riporter. Pedig, ha most nem, akkor mikor? De azt érzem, hogy a szívem mélyén félek már kérdezni is, lovat adni e gyermeknyi tudás alá, nehogy lehunyt szemmel kezdje el taglalni nagynéném, apám vagy volt feleségem halálának körülményeit.
Bűnösök vagyunk valamennyien. Néha bizony kell, hogy valaki figyelmeztessen erre. És az ég mégse nyílhat meg ilyen csekélység miatt.
Mártonka visszazöttyen párnáira. A plafonra bámul (hál’ istennek), miközben beszél.
- Sajnállak titeket. Rossz lesz, hogy megtudjátok majd a kíméletlen valóságot. Hogy miként lett az életből halál, és hogy a halál mennyire, de mennyire más, mint az élet. És magamat is sajnálom, talán mindenki közül a legjobban. A mutter és a fater is elmegy majd egy napon, és nekem is halmozódnak majd a bűneim. Mért pont én maradnék meg tisztának? Ha szerencsém van, mégis betegnek, bolondnak vélnek majd.
Megint feltápászkodik.
- Bocsásson meg. Igazából nem tudom, mit akar tőlem. Lehet, hogy máris megint túl sokat kotyogtam. Lehet, szócséplés, minden, amit mondok. Olyan mindegy. Örülnék, ha elmenne. Nem titkot látott, nehogy azt higgye. De ne is sajnáljon, a világért se. A legnehezebbet fogom kérni a bácsitól, amit embertől lehet: felejtse el, hogy itt járt, hogy látott engem.
Oldalt fordul, igéző szemével rám mered.
Aztán behunyja őket.
Én meg, mint aki tűzvész elől menekül, igyekszem kifelé a szobából.
Az udvaron az asszony és a férfi kérdőn néz rám.
- Alszik - mondom, és köszönés nélkül sietek az utcai kapu felé.
Szerkesztőm érdeklődve várja beszámolómat a látogatásról. Kolumnás riportot szeretett volna tőlem a szombati számba. Szótlanul állok előtte, és a fejemet rázom. Nem érti. Nem mondja, de látszik, mérhetetlenül csalódott bennem.
Fekszem otthon az ágyban, sötétben. A kis halottidézőre gondolok. Borzasztó messzinek és hihetetlennek tűnik minden, ami történt. Lassan le merem hunyni a szemem, mert elhiszem, egyetlen pillanat sem igaz abból, amit most álmodni fogok.