1.

Senki sem tudta, mikor kezdett el esni az eső. Éjszaka, ez egészen bizonyos, mert az egész ország esőre ébredt, ám ember legyen a talpán az az éjszakai portás, aki pontosan számot tudott volna adni az égi áldás kezdetéről. Ugyanis olyasfajta eső volt ez, ami - úgy tűnt - mintha örökké esett volna, és soha nem is akarna abbamaradni.
Rácz Gedeon például már hajnal óta hallotta, hogy a hálószoba melletti esőcsatorna erősen zörömböl, tehát esik, állapította meg, és egy kicsit bánatosan fordult a másik oldalára. Reggel B.-be kellett autókázzon (még hogy “autókázzon”, ez olyan kéjesen hangzik!), ahol élete első tárgyalásán készül valami fenomenálisat alakítani, egy igazi tyúkpörben. Hogy is van csak, az alperes lúdjai a tényállás fennforgása szerint… izé… miszerint demonstrálták volna a népszerű közmondást, hogy sok lúd disznót győz, és a jelzett sertés, amelyet azért nem hízlaltak, mert túl szűk ólat épített neki a felperes… rémálom az egész. Á, sóhajtott, Rácz Gedeon, majd csak lesz valahogy, próbált visszaaludni, és hamarosan valóban az álom útjain utazott, jártak a szeme előtt az ablaktörlők, a teherautók pedig, amik B. felől döcögtek a szűk országúton kíméletlenül lespriccelték,.
Rácz Gedeont tehát nem érte meglepetésként reggel az eső. Felugrott, és miközben heves mozdulatokkal püfölte a párnáját, rázogatta a paplant a helyére a huzatban, önkéntelenül is önserkentő dalra gyújtott.
- Mi ez? - nézett rá csodálkozva és némiképp ingerülten Rácz Gedeonné, akit talán kizökkentett szokásos néma ébredezéséből férje dalolása. - Mit dúdolsz?
- A szovjet himnuszt - felelte a legtermészetesebb hangon Rácz Gedeon, saját maga számára is meglepő módon.
- A szovjet himnuszt? - szisszent fel Rácz Gedeonné, akit különösen érzékenyen érintett e téma: csak nem régen kapta meg francia tanári oklevelét, miután orosz szakról sikeresen étképezte magát.
- Hát persze. November 7-e van - felelte kapásból Rácz Gedeon, és nagyon meg volt magával elégedve, arra gondolt, ha ennyire, szinte automatikusan vág az agya, akkor ma a lúd-disznó ügyben sem hibázhat. - Nem szép dolog, ha megfeledkezünk múltunkról.
Rácz Gedeonné nem akart hinni a fülének, hálóingét ingerült mozdulattal csapta oda a szék támlájára. Egy szál bugyiban állt a szoba közepén.
Rácz Gedeon még gondosan elrendezte a leterített paplan sarkát, így sandított fel a feleségére.
- Ha már úgyis zuhog ez a nyavalyás eső. Legyen egy kis jó kedvünk. Nagy nap ez a mai…
És tett egy lépést a szikrázó szemű asszony felé.


2.

Pilaszanovich Nikolett kilépett a Hegedű utcai ház nehezen járó fa kapuján. Ma már másodszor. Reggel elszaladt a sarokra bevásárolni Gelb nénihez, legyen otthon friss zsemle, tej, kefír, túró rudi, azt szereti anyus. Szegényt, megint nagyon gyötri az asztma. De szerencsére elvan egyedül egész nap. Dél körül beadják neki az ablakon a skutellában az ebédet, ki se kell mennie, aztán úgyis alszik egy nagyot, délután pedig kezdődnek a sorozatok. Csak győzze fejben tartani, melyik filmben szerepel a Juan, melyikben a Carlos, Angelica kettőben is akad, neki ez már magas, de anyus úgy fújja az egész vircsaftot, mint az egyszeregyet.
Megmondta neki, hogy csak később jön ma haza.
- Mikor? - kérdezte azzal a szokásos szemdüllesztő grimasszal, amiről már tudni lehet, hogy a nemtetszés első jele. Utána jön a köhögés.
Pilaszanovics Nikolett azonban most nem volt hajlandó meghatódni ezen a műsoron.
- Nem lesz semmi baj. Jövök, amikor jövök.
Felhúzta az esernyőjét, bár inkább gumicsizmát húzott volna: a hegyről lezúduló víz egy perc alatt eláztatta a cipőjét, a nadrágja szárát. Ahogy lépkedett munkahelye, a kalapbolt felé, szigorúan maga elé bámult a fényes, fekete aszfaltra, figyelte, amint a vízcsíkok átlátszó, fürge kis gilisztaként iramodnak lefelé, őt is folyamatosan megelőzve.
Arra gondolt: hátha ma elad egy kalapot. Nem is emlékezett, mikor adott el utoljára kalapot. Sapkát, azt igen. De kalapot? Pedig valaha milyen büszke volt rá, hogy egy kalapboltot vezet, ugyebár, a kalap komoly dolog, nem hord akárki kalapot. Hát, el lehet mondani, senki se hord kalapot. Nincsenek komoly emberek.
Arra gondolt: este hat órakor találkozik azzal a palival, vagyis hát… Hiszen ez a neve: Palival. Azt írta neki, kalap lesz rajta, arról ismeri majd meg a Caflischban. Van a hátsó polcon egy mályva színű kalap, azóta nem kelt el, hogy ott dolgozik, hét éve is megvan már, hát ma felavatja.
Csak eláll addig ez az eső.
És Pali is eljön.


3.

Herlicska G. Nándor rettenetesen unatkozott az Egyetemi Könyvtár feldolgozó irodájában. Már hatvannyolc darab Beszterce ostromába nyomta bele a könyvtár pecsétjét a címlap hátoldalán és az utolsó oldalon, továbbá a 16. oldalt is kis körpecséttel látta el. Úgy érezte, jogosan tart pihenőt, ami abból állt, hogy a könyvhegyeket tizenöt centivel előrébb tolta, maga elé tett egy elrontott katalóguscédulát, tollat fogott a kezébe, és versírás gyanánt nekiállt kifelé bámulni az ablakon. Szentül hitte, hogy a konvektor bensőséges pattogása, a vizes ablaküvegen át impresszionistává váló város kiváló ihlethozónak bizonyul.
De nem sokáig várhatta a múzsa csókját, mert megszólalt az alanyi költők legkegyetlenebb ellensége, a telefon. Herlicska G. Nándor azonban nem fordította el a fejét az ablakról, úgy nyúlt a kagylóért.
- Apám, kapd össze magad, aztán spuri ide, mert szarrá ázik a könyved az udvaron - hallotta a vonal túlsó végéről.
Herlicska G. Nándor kezéből kihullott a golyóstoll.
- Mi van? - kérdezte síri hangon.
- A köszörűs költőhöz van szerencsém? Na! “Még csak kicsit fáj”, ide van írva a címlapra, e. - tudósított a hang a messzeségből.
- Az első könyvem… - lehelte a kagylóba Herlicska G. Nándor. - Hát megjelent!
- Meg ám! Az előbb jött egy melák csóré ilyen Moszkvics furgonnal, épp kint voltam egy cigire, a Herlicsek?, azt kérdi, tőlem, érted. Mondtam, Herlicska, és a kettes lakás, de nincs itthon. Erre fogta, kiráncigált egy baszom nagy dobozt, azt odahajította az udvar közepére, de csak úgy ám, teteje nincs is neki, és már húzott is el.
- Egy nagy dobozban - szorult össze Herlicska G. Nándor szíve. - És ázik?
- Jajám. Érted, Nándikám, én a műtött gerincsérvemmel odább nem tudom taszajtani. Rádobtam egy pokrócot. Nájlonyomon nincs, most mit csináljak. Ilyen bunkók vannak: odakúrja, mit számít neki. Hogy ez kultúra, meg költészet. Nekem nem kell mondani, de ezek…
- Rohanok, Jani bácsi! - kiáltotta halkan Herlicska G. Nándor első kötetes költő, és faképnél hagyva további százharminckettő iskolakönyvtári használatra szánt, még bepecsételetlen Beszterce ostromát, valóban rohant kifelé.
A ruhatárban ülő Szidi néninek csak annyit szólt hátra:
- Majd jövök!
Azt már nem is hallotta, hogy a hófehér hajú, berakott frizurás öreg hölgy, aki mindig is a nagymamájára emlékeztette, még utána kiáltott.
- Nándika, édes gyerekem, hát agyon ázol ebben a cudar időben…!


4.

k. Ilyen bunkók vannak: odakúrja, mit számít neki. Hogy ez kultúra, meg költészet. Nekem nem kell mondani, de ezek…
- Rohanok, Jani bácsi! - kiáltotta halkan Herlicska G. Nándor első kötetes költő, és faképnél hagyva további százharminckettő iskolakönyvtári használatra szánt, még bepecsételetlen Beszterce ostromát, valóban rohant kifelé.
A ruhatárban ülő Szidi néninek csak annyit szólt hátra:
- Majd jövök!
Azt már nem is hallotta, hogy a hófehér hajú, berakott frizurás öreg hölgy, aki mindig is a nagymamájára emlékeztette, még utána kiáltott.
- Nándika, édes gyerekem, hát agyon ázol ebben a cudar időben…!


4.

Tóth Erika, aki az egész vonatúton azon töprengett, hogy a Vanda vagy a Yvette nevet válassza most kezdődő örömlányi pályájához, hiába ácsorgott az idegen nyugat-magyarországi állomás szemetes nagycsarnokában, falubélije, Kriszta sehol sem volt. Hallotta, hogy a feje fölött, a madárürüléktől teljesen sötétté varázsolt üvegtetőn tompán puffannak az esőcseppek. Fél öt volt, és már teljesen sötét. Annyit tudott, hogy a Wesselényi utcába kell eljutnia, és az 5/A szám alatt a kaputelefonon a „Kitty”-t nyomnia. Még szerencse, hogy a farzsebéből előkerült egy fecni, amire ezt felakaprta, még otthon, nem gondolta, hogy szüksége lesz rá, a Kriszti tutira ígérte, hogy kijön érte.
Hat órakor indult el gyalog. Már akkor bőrig ázott, amikor a taxik sora előtt elhaladt, de eszébe sem jutott, hogy kocsiba szálljon, a faluban is gyalog menne, zuhogjon akárhogy is, ha elküldenék meglátogatni a keresztanyját. Ernyőt, persze, vinne magával.
Pontosan hét órát harangoztak egy közeli templomban, amikor bőrig ázva megnyomta azt a bizonyos „Kitty” gombot a kaputelefonon.
- Ki vagy? - kérdezte egy női hang.
Ebben a pillanatban kellett döntenie.
- Vanda - felelte didergő hangon.
- Vanda én vagyok, édesem - hallotta az előbbi hangot. Egy pillanatra teljesen megzavarodott.
- Yvette - nyögte ki aztán.
- Gyere - szólt a hang engedékenyebben, és Tóth Erika már hallotta is a kapu berregését.
A lakásban három lány ücsörgött cigarettázva. Krisztáról semmit sem tudtak, már több, mint három napja nem látták.
- Majd jön - mondta egy szőke, akinek delfin volt a vállára tetoválva.
Tóth Erikát egy folyosó végi szobába küldték, hogy ott cuccoljon le, aztán majd dumálnak.
Megállt a homályos helyiség közepén. Vizesen fénylő táskáját leeresztette a szőnyegre. Hallotta a konvektor jóleső pattogását, mégis végtelen didergés fogta el. Riadtan fordult meg, de a nagy, üveges ajtó zárva volt, a lányok hangja csak távoli neszként szűrődött idáig.
Kétségeesett mozdulattal felkapcsolta a villanyt.
Nem áradt szét valami nagy fényesség, de amint körülnézett, mégis békesség költözött belé.
A dupla ágy fölül, a falon aranyos rámából Mária nézett vele szembe végtelen szomorúsággal, miközben ölében szöggel átütött kezű és lábú halott fiát ringatta.
A tiszta szobára gondolt. Erre a képre gondolt, ami otthon lóg a szülői ágy fölött.
Arra nem is mert gondolni: lám, valaki tán mégis vigyáz rá, bármi essen is meg.


5.


Pilláry Palinak nem volt érkezése, hogy délután a Caflisch cukrászda óvó melegében és kávéillatában (igaz, ő konyakot rendelt volna, mint ahogy máshol, más körülmények között meg is tette) töltse az idejét. Ugyanis pontosan délben, a postán érve csörgött rá a mobilján dr. Harcsás Kálmánné, és kioktató, sőt, a rikácsolás határát súroló hangon közölte vele, hogy a Tündinek elfolyt a magzatvize, és ha Pilláry Pali volt olyan szíves, és felcsinálta a lányát (dr. Harcsás Kálmánné ilyen régimódi kifejezésekkel élt néha, ha izgatott volt), annyit igazán megtehetne, hogy bemegy hozzá a szülésre, ő a vizes szívével örül, ha túléli ezt a napot.
Pilláry Pali arra gondolt, hogy ma neki is vizes lesz a szíve, ahogy feltűrt gallérral futólépésben igyekezett az alsó szülészetre. Amikor egy kátyúba beledöccenő teherautó nyakig lefröcsölte, csak beszívta az alsó ajkát, és a következő pillanatban leintett egy taxit. A sofőr, amikor bemondta címet, nagy szemet meresztett.
- Hárfa utca? Uram, ez a szomszéd sarok. Idelátszik - jegyezte meg készségesen.
- Induljunk - adta ki a jelszót Pilláry Pali és megborzongott.
Két óra múlva egy kopár, rosszul megvilágított kórteremben ácsorgott, homlokát az ablaküvegnek döntve. Háta mögött a bal szélső ágyban Harcsás Tünde kismama feküdt, kissé oldalt fordulva, mert az osztály új szabályzatának értelmében szinte azonnal maga mellé kaphatta újszülöttjét, hogy ismerkedjen véle. Ha csöppségre nézett, elgyötört vonásai kisimultak, de ha néha felkapta a tekintetét, és meglátta az ablakot elálló férfihátat, úgy érezte, ez a szülés sohasem fejeződik be.
- Még mindig esik - mondta egyszer csak Pilláry Pali, vissza sem fordulva, csak úgy, maga elé. - Nem is baj. Az eső a bőség jele. - Egy pillanatot várt. - Az eső szerencsét hoz a kisfiamra.
S ekkor mintha egy éleset pattant volna az ablaküveg.


6.


A kis szobában gőzölgött a költészet. Herlicska G. Nándor bérelt ingatlanjának szinte minden négyzetméternyi felületét hullámosra ázott, iskolafüzet méretű, amúgy égő vörös címlappal megáldott, szétteregetett kötetek lepték el, s e piros háttérből ugrottak ki a betűk, amelyeket mintha vad ecsetvonásokkal húztak volna: “Még csak kicsit fáj”.
Herlicska G. Nándor a nyitott könyvek között hagyott arasznyi folyosón tipegett mackónadrágjában, és egy-egy gondos kézmozdulattal kisimította azokat a lapokat, amik a száradástól már kirívóan nagy hullámot vetettek. Ilyenkor nem állhatta meg, hogy az egyes példányokat ne vegye a keze közé, és ne pislantson oda egyik vagy másik oldalra, ahol a kötetek épp fel voltak ütve. “Megjelent a szerző kiadásában, 300 pld-ban”, avagy egy kétsoros, “Elegem van Teriből, olyan nagyon terrible”, vagy egy hosszú-hosszú elégia zárószavai, “…s a párka csak fonja, fonja. Nincsen neki mobiltelefonja.”
Herlicska G. Nándor óvatos csosszant egyik őrhelyéről a másikra, amikor valaki vadul verni kezdte az üveges bejárati ajtót.
- Nándikám, leég a ház! - hallotta a zörgetéssel egy időben. Ellavírozott a könyv-folyosókon az ajtóig, s a kis függönyt félrehúzva a szomszéd Jani bá’ rémült ábrázatát látta maga előtt. A keze már a kulcson volt, hogy fordítaná, de még az üvegen át ordítva kérdezte:
- Magának meg mi baja?
- Édes fiam, segíts gyorsan, kigyulladt a plédem…
- Micsoda?
- Kipotyogott a számból a nyavalyás bagó! - tudósította siránkozó hangon Jani bácsi.
Akkor már Herlicska G. Nándor is látta, hogy a szomszéd ajtóból füst bújik kifelé, ami az eresz alatt gomolyog, de amint kiérne a szabad ég alá, azonnal elveri a fáradhatatlanul ömlő eső.
Egy mozdulattal kapta a zománcos vödröt, és a fali csapnál erős sugárban engedte bele a vizet, ám amíg a vödör telt, egy furcsa, bizsergető érzés futott végig a hátán. Lám, gondolta, és szeme egy másodpercre a szoba felé vágott, elázhatnak a versek, a sima papír göröngyössé válhat, de a költő mégis a tűz rokona. A tűz nem feledkezik el róla soha.
Nekiiramodott a vödörrel.


7.

Rácz Gedeonné csak várta a férjét, várta, de az nem jött. A mobil hangpostára állítva, a munkaközösségben már rég senki. Ki tudhat róla? Ugyan ki jegyzi, hogy B.-ben, a városi bíróság ma tárgyalta első fokon a disznó-ügyet (Ráczné csak így hallotta emlegetni, és igazából nem is tudta, mi benne a disznóság.)
Késő este csöngettek, és Rácz Gedeonné a legrosszabbakra vonult ajtót nyitni. Meg kellett volna könnyebbüljön, hiszen a bejárat előtt nem más állt csurom vizesen, mint Rácz Gedeon, aki hamiskásan vigyorgott.
- Hát te meg? - csapta össze a kezét a felesége. - Hol áztál így agyon?
Rácz Gedeon arcán még szélesebbre húzódott a vigyor, és csak a fejét ingatta.
- És az autót hol hagytad?
Rácz csak a fejét rángatta hátrafelé, de a félig üdvözültnek, félig idiótának mondható mosoly egyszerűen nem akart eltűnni az arcáról.
- Mi bajod van? - cövekelt le előtte az asszony, és még a várakozás alattinál rosszabb sejtelem kezdett el gomolyogni benne. - Te elvesztetted azt a nyavalyás pert!
Rácz kitért előle, csak valami elnyújtott torokhangot hallatott, vigyorgott tovább, ingatta a fejét.
- Hát akkor? - indult utána Ráczné, és elkapta kabátjának az ujját, amiből facsarni lehetett a vizet. - Akkor megnyerted?
Rácz továbbra sem volt hajlandó megszólalni, csetlett-botlott, hagyta, hogy a felesége lassan kihámozza a kabátjából, majd a szobába lépve azonnal megbotlott szőnyeg felpúposodott szélében. Egyensúlyát elvesztette, a kezében szorongatott diplomatatáskát messzire hajította, ami a padlón landolva kinyílt, és tengernyi gépelt papiros potyogott ki belőle, Rácznak pedig még annyit sikerült alakítania testének zuhanásán, hogy a legközelebbi oftelban terüljön el.
Arca a puha plüss huzatba fúródott, két karja maga alá szorult. Arcából csak vékony csík látszott.
Rácz Gedeonné komoly aggodalommal hajolt föléje, és minden rossz érzése ellenére, vékony, alázatos hangon szólítgatta.
Rácz Gedeon egynegyed arca mögül rekedtes, dünnyögő hangok szűrődtek ki, a plüssön átszűrve.
- Édesem, egy szavadat sem értem - dadogta zavarodottan Rácz Gedeonné.
Rácz Gedeont azonban ez láthatólag nem érdekelte, a dünnyögés tovább folytatódott.
Rácz Gedeonné továbbra sem értett egyetlen szót sem. De hirtelen felállt a guggolásból, mintha megcsípték volna.
- Mert a dallamot, ugyanis Rácz Gedeon dúdolt valamit, a dallamot, bármily torz is volt, felismerte.
Amit, úgy tűnt, ezer éve nem hallott már, de aztán rájött: reggel hallotta utoljára, épp ma reggel.