Nem tud beszélni, a kedveske néma.
És sír, és sír... Szegény kis kutya sír.
(Kosztolányi: A szegény kisgyermek panaszai)



A sár miatt csakis gyalog lehetett továbbmenni. Tán vége a télnek, gondolták, de ez most nem számított, mert a végeérhetetlen latyak, a még mindig kopasz bokrok feketére ázott csápjai semmiféle örömet nem küldtek a szívbe.
Egymás mögött caplattak. Cipojük nehéz volt a sártól, néha bele-belerúgtak egy vastag ágba, és a kolonc fele levált.
A vörös hajú, aki elöl ment kopott farmerdzsekiben, sál nélkül, megtorpant.
- Nézd a sas szemét!
Az ösvény mellett, a kis ároktöltésen halálos nyugalomban ült a madár. A fejét oldalt fordította, a barna mezo felé, eszében sem volt rájuk nézni. Hosszú nyakán fényesen simultak egymásra sötétbarnából világosba játszó tollai.
- Sárga mélység. Spirál kút, fekete pöttyel a fenekén, ahol kiesik minden kép a magasságból.
- Mi van a szemével? - kérdezte a hátsó férfi, aki napszemüveget viselt.
- Semmi.
- Csúnya sárga egy szeme van. Mint egy macskának.
- Macskának? Hol jut ahhoz a macska, hogy repüljön? - kérdezte a vörös.
A sas meg se rezzent.
Lassan beértek az erdobe. Ezért is tunt fel, hogy csíkosra festett vaspóznák látszottak itt is, ott is, hintatartó rudak, futballkapuk. A fák mereven, ugyanolyan élettelenül állták körbe e tárgyakat.
A kastély két szárnya messze bújt, bent a számtalan hektár birtok közepén, igazi eldugott vadászlak. Albrecht foherceg építtette itt, az Izabella-bugyorban. de hol volt ez már? Nem csak az épületek, az emlékek is porrá peregtek már, mint a sárga vakolat.- Szóval ez az - mondta a napszemüveges, mikor kiértek a tisztásra és megállt csípore tett kézzel. A vörös nem válaszolt.
A sárban nagy halom aprítatlan fa hevert. Körben forgácsok. Két fejsze is, szertehányva.
A romos kapu alól vékony, piszkos, barna-fehér karikatúra-kutya oldalgott elo, megállt a földbol kajlán kiálló csizmavakaró vas mellett. Úgy tunt, még ugatni is képtelen.
- Mi van kutyus? - szólt neki a vörös. - Hol bujkál az a drágalátos vén gazdád, te?
Az omló kapunál szárnyas mészkooroszlán meredt a semmibe, több, mint viharvert állapotban. A napszemüveges rábiggyesztette a napszemüvegét.
- Jó, mi? - kérdezte a vöröst.
De nagy hülye vagy!
A vörös bement a tágas elotérbe, lábával rugdalta el a szemetet az útból. A kutya utána somfordált behúzott farokkal. A málló, csorba lépcson indultak felfelé.
- Gyere már! - kiabált vissza.
Felértek az emeletre.
"Egy félköríves elotér kellemes, mély narancssárga színe is segíthet a rádöbbenésben, hogy a szerelem menthetetlenül átváltozott gyulöletté."
- Na, milyen? - kérdezte a napszemüveges.
- Narancssárga! - tett egy ideges mozdulatot a vörös. - Miféle ökörség ez?
- Az elso mondat. Reggeli agyszülemény.
- Kösz, ezt kitaláltam. És? Mirol szól?
- Szerelmi história gyilkossággal megpakolva. Vagy fordítva.
- Majd megolvasom, ha kész lesz - zárta le a beszélgetést a vörös.
Ott álltak egy kopott, két embernyi magasságú ajtó elott. A kutya most halkan nyikkant egyet, de ez sem volt ugatás, csak mintha udvariasan köhintene. A vörös egész testével nekifeszült az ajtónak és a fejmagasságban lévo kilincset húzva lassan nyitotta a nyikorgó ajtót.
Odabentrol semmi nem hallatszott, csak az ajtónyílásban jelent meg egy ferde fényhasáb, s lehetett látni, hogy a mozdulat temérdek port kavart fel. A vörös és a napszemüveges a nyitott ajtóban állt, egyedül a kutya szaladt elore, de ezúttal is némán.
Beléptek a gomolygásba.
Teremnyi szobában találták magukat, ami siralmas állapotot mutatott. A falon se festék, se tapéta nem volt, egyes helyeken a puszta tégla kandikált ki. A magas ablakok redonyei félig eresztve, leszakadva, csálén lógtak. Az intarziás parketta hosszú csíkokban fel volt szaggatva, a maradék is lötyögött, minden lépésnél fekete porpamacsok rebbentek elo a kis réseken. Szerteszét törött, lábuk nélküli bútorok hevertek évtizedes rendetlenségben. Az elso döbbenet után ezért is ugrott rögtön a szem a terem végében helyet foglaló, téglával alátámasztott, márványlapú kis asztalon álló hatalmas barokk órára, ami járt. Tiszta ütései azonban csöndes egykedvuséggel szálltak alá a porba.
Jéghideg volt.
Az ajtótól balra, az elso ablak tövében egy szurtos, rongy- és pokrócdarabkákkal borított matracon félmeztelen öregember ücsörgött, hátát a puszta falnak vetve.
Úgy tunt, nem zavartatja magát a látogatóktól, továbbra is két felhúzott térde között nézett a földre. Hogy mégis érzékelt valamit a történtekbol, annyi jelezte, hogy a mellé telepedett néma kutya fejére tette túlméretezett, ráncos és bodor osz szorökkel borított kezét. Olyan könnyedén, mintha nem is e földi kéz lett volna.
- Grusz dich, fater! - szólalt meg a vörös akkor. - A fater - vetette aztán oda a napszemüvegesnek.
Nem kaptak választ.
- Köszönj neki te is - mondta a vörös a másiknak. - Neked biztos visszaköszön, hiszen úriember.
- Szabadság! - tolta fel a homlokára a napszemüvegét a napszemüveges, és az öklét a magasba tartotta. Vigyorgott.
- Ezt jól eltrafáltad - mondta a vörös. - Ma már állítólag rühelli a komcsikat. Az elvbarátait, ugyebár!
Ekkor, változatlan pózban, minden egyéb életjel híján halk, de határozott hang jött az öreg bozontos szája irányából.
- Szabadság. - Egy gondolatnyi szünetet tartott. - A szabadság a legfontosabb az életben.
- Na, ott vagyok. Már okoskodik - mondta a vörös. Beljebb lépett. - Hát akkor, isten hozott minket! Foglaljunk helyet, ugye fater, jól mondom, mintha otthon lennénk.
- Te, itt baromira zimá van! - közölte a napszemüveges, aki csak most jött rá, mi a baja. Cefetül fázott.
- Van még parketta, majd begyújtunk - mondta a vörös. Közben fogott egy széket, és az egyetlen maradék lábát próbálta letörni. Mikor sikerült, a lábatlan széket a padlóra tette, és ráült.
- Hideg - szólalt meg ekkor megint az öreg. - A hideg a legfontosabb az életben.
- Hallhatod! - nyújtotta ki a kezét a vörös az apja felé, közben felhúzott szemöldökkel, mintegy mindent megmagyarázva a napszemüvegesre nézett. Közben o is keresgélni kezdett a sarokba tornyozott kiszaggatott támlájú székek, foszló belu fotelok között. Mindez szokatlan, ide nem illo zörgéssel járt. A napszemüveges üggyel-bajjal elovonszolt egy félbe vágott kanapét, s hogy ne billegjen, polclapokkal hozta egyensúlyba.
- Fasza! - mondta, mikor elheveredett az alkalmatosságon, és a lábát keresztbe vetette.
- Keleti kényelem, mondtam én neked - bólogatott a vörös. - Mindjárt kopognak és hozza az inas a délelotti teát.
- Rummal! - bökött a magasba a napszemüveges.
- Rummal hát! Porto Ricoi, jamaicai, kubai, választhatsz, nem gond.
Ezen kicsit kuncogtak.
- Választás - hangzott erre ismét az öreg hangja, miközben tekintete továbbra is a parketta felbontott hasadéka irányába szegezodött. - A választás a legfontosabb az életben.
A másik ketto összenézett.
- Remélem, jegyzetelsz - szólalt meg a vörös. - Most már tudod, én mitol vagyok ilyen okos!
Az óra a terem távoli végében hármat ütött, jelezve a háromnegyedet. A hangja most olyan volt, mintha fent ülnének egy katedrális harangtornyában.
Ám ennél fontosabb is történt, mert az öreg felkapta a fejét és odanézett az órára. Most ebben a pózban merevedett meg. Látszott, hogy csupasz melle szabályosan emelkedik le s föl.
- Húha, húha! - kezdett mu-szörnyülködésben a vörös. - Megint eltelt egy negyedóra, húha! Hamarosan itt a világvége!
De a napszemüveges most nem válaszolt. Eloredolt, a térdére könyökölt, s mintha szuggerálná, hogy fordítsa feléje a fejét, öklére támaszkodva meron nézte az öreget, aki hozzá volt közelebb.
De o meg se moccant, sot, mintha mellkasának járása is alábbhagyott volna, mintha nem is lélegzett volna.
- És most mi lesz? - kérdezte hosszú ido után a napszemüveges, összepréselt ajkai közül potyogtatva a szavakat.
- Nézd csak, nézd ot - mondta a vörös, ezúttal komoly, már-már parancsoló hangon. - Nem drága érte semmi ido. Nézzed! Nem tudsz olyan jó író lenni, hogy ot megírd.
- Cöcö - ingatta a fejét picit a napszemüveges, de mintha o is megmerevedett volna, csak nézte az öreget tovább, jóformán pislantás nélkül.
Tizenegy óra lett. Az óra hosszan, kíméletlenül ütötte a magáét. A napszemüveges látta, hogy az öreg szeme minden ütésre becsukódik, majd gyorsan kinyílik.
- Te nem tudod, ki ez, akit itt látsz - hallotta egy ido után a vörös hangját a háta mögül, jobbról.
- Osöd, nem? - mondta a napszemüveges ezúttal is összepréselt ajakkal morogva.
- Az, az! - csattan fel a vörös hangja. - Apuka, az egyetlen, a jóságos, az édes! A fater! - a vörös eroltetve kacagott, majd felugrott a padlóra tett támlás székülokérol, és elére lépett, hogy a napszemüveges látóterében legyen. - Te azt hiszed, hogy valami kis öreg bácsika! Vagy egy szikár öregúr! Egy remete, tudom is én! Netán egy igazi bölcs!
A vörös izgatottan megkerülte a napszemüveges szétbaltázott kanapéját.
Ekkor az öreg ismét szólásra nyitotta a bajusz-szakáll között láthatatlan száját.
- Apa... - csak ennyit tudott mondani egyszerre, mikor a vörös érdesen felkiáltott.
- Ki ne mondd! - és kinyújtott jobb kezének mutatóujját az öregre szegezte. - Látod? - lesett hátra a napszemüvegesre. - A vén szemétláda még most is mit nem merészel?
- Mi van már? - kelt fel a napszemüveges is, és lefogta a vörös kezét. - Húzzál vissza a helyedre kussolni. Nem errol volt szó!
- Nem? Én tudom, hogy mirol volt szó! Most már tudom - sziszegte visszafojtott dühvel a vörös. - Megmondom neked, hogy ki ez. Egy ávós, egy szemét hóhér... - Csitulj el szépen! - taszigálta vissza a napszemüveges a szék felé a vöröst.
- Te nem tudod, mért van itt. He? Mért pont itt bujkál? Mért játssza meg, hogy vezekel? - forgatta a szemét a vörös. - Itt volt a kis kínzókamrájuk, a pincében. A rohadék gyilkos!
A napszemüveges nem engedte el a vöröst, de most megint az öreget bámulta.
- Mindenkit kinyírt, még akit nem kellett volna, azokat is. Akik szerették, mert nem is sejthették, hogy ki o. Mert csak pusztítani tudott. Engem is megölt, de én feltámadtam, fel ám!
- Ki a fene ölt meg téged? - hüledezett a napszemüveges.
- Ott sunyít, ni! - böködött az állával elore a vörös. - Az én ki faterkám! Az o pucér testével! Nincs annyi vér a rozoga ereiben, mint amennyi vér tapad a kezéhez! Csak nézd ezt a komoly férfikezet!
- Most már nyugi legyen! - mondta nyomatékosan a napszemüveges, és erovel visszanyomta a vöröst a székre.
Ebben a pillanatban újból megszólalt az öreg, és kíméletlen lassúsággal, de kicsivel hangosabban mondta:
- Apa. Az apa a legfontosabb az életben.
- Nem! Nem igaz! - üvöltötte céklapirosan a vörös, de nem tudott felkelni, mert a napszemüveges fogta. Tajtékozott a tehetetlen dühtol. - Elég! Úgyis kicsinállak!
Szaggatottan hörögni kezdett, aztán egyszerre kifordult a szemefehérje, és elnyúlt a padlón. A napszemüveges próbálta megtámasztani a vörös ernyedt testét, de az hol jobbra, hol balra csuklott. Végül úgy hagyta.
Ugyanis arra lett figyelmes, hogy vackán szedelozködni kezd az öreg. Guggoló pózban a matracon hevero pokrócmaradványokat rendezgette mintaszeru rendbe. Aztán a matrac mögül elozúzott egy hosszú, rozsdás vascsövet, abba kapaszkodott, mikor felállt. A hatalmas ablakokon bezúduló télvégi nap különös fénybe vonta a testét. Nem nézett semerre. Pillantása csak egy pillanatra siklott az óra felé. Még nyolc perc volt fél tizenkettoig. Megfordult, és a vasrudat súlyosan a padlóhoz koppintgatva szilárd léptekkel indult az ajtó felé. A napszemüveges csak most vette észre, hogy lábán méretes sarkantyúval díszített csizmát visel.
A napszemüveges ott hagyta az alélt vöröst a székében, és tett két tétova lépést az öreg nyomában.
- Uram... - szólt utána vékony, bátortalan hangon.
A férfi hátranézett és alig észrevehetoen megrázta bozontos fejét. A kutyája most is néma árnyékként követte a folyosóra. A napszemüveges arra rezzent fel, hogy tompa döndüléssel becsukódott a terem óriási ajtaja.
Egyedül maradt. Hirtelen valamiféle földöntúli félelem kerítette hatalmába. Az ablakhoz ugrott és a leszakadt redony lécein kilesve néhány perc múlva látta, hogy az öreg leérkezik a bejárathoz, ahol a kopott mészko oroszlánok vigyázták a kastélyt. Felülrol nézve szürke és sárgás foltokból összemosódó látomásnak tunt csupán. Elougrált a kutya is. Egy lépéssel megállt az öreg elott. Ekkor - a napszemüveges minden porcikáját jeges iszonyat töltötte ki - egyetlen suhintó mozdulattal a vasbottal pontos csapást mért a kutya fejére. A napszemüveges fent az emeleten, a csukott ablak mögött is hallani vélte a kis koponya éles recscsenését. Az állat, akár csak életében, most is egy nyikkanás nélkül terült el a földön.
Az öreg átlépte a fehér-barna tarka testet, mely ahelyett, hogy kinyúlt volna, sokkal inkább összekucorodott halálában, és a napszemüvegesék érkeztével ellenkezo irányba elsétált a suru bokrok között az ösvényen.
"Halál - gondolta minden ízében dideregve a napszemüveges, szemüvegét a dzsekije zsebébe süllyesztve. - A halál a legfontosabb az életben."
Visszafordult az ablaktól. Látta, hogy a székrol szinte teljesen lecsúszva még mindig eszméletlenül hevert a vörös. Vagy ahogy most gondolt rá valamiért: ez a szerencsétlen gyerek.