Izzasztó feladat felelős magyar költőnek lenni, amikor a nyár már nem is lehetne nyarabb. És vészterhesebb.
De azért nincs vész. Toportyán Géza megérkezett.
Gimnáziumi osztálytársának a sógora, vagy még annak is valami retyerutyája a kultúrház vezetőnője. Aki, ugyebár, érthető módon, amikor nagyban szervezte a nyári irodalmi fesztivált (hagyományteremtő szándékkal, ami sejteni engedte, hogy ott, eleddig nem történt efféle), kapva kapott rajta, hogy ezen a közvetett csatornán keresztül meg lehet szerezni egy Toportyán Gézát!
Ő pedig jött, mert a küldetéstudat akkor is működik, ha nem küldik, hanem hívják. Annál is inkább, mivel - szégyen ide vagy oda - még soha életében nem járt B-ben.
És ha az igazat megvallja, jelen állapotában semmi másra nem vágyott inkább, mint a fényes-sárga nyárban, a lassan, de a hőségben szinte hallhatón érő búza- és napraforgótáblák között gurulva megérkezni egy idegen, mégis oly ismerős magyar településre, ahol ezúttal semmi más nem történik majd, mint irodalom: a porból, a remegő levegőből kikristályosodó költészet.
Ami mindahányszor elszorítja a torkát.
Csak oda kell menni, olyan alázatos lélekkel, amilyen neki van.
Amikor szombat délben, pontban tizenkét órakor megérkezett, és a katolikus templom mellett poros levelekkel némán sötétlő hársfa alatt kiszállt az izzó bádoggá lett autóból a nem kevésbé izzó főutcára, és a feje fölött abban a pillanatban megszólalt a delet verő harangszó, a Szabolcska-paródia örökérvényű sora gyöngyözött elő a memóriájából: Csodálatos, csodálatos falu.
Pedig lehet, hogy B. már rég város (közigazgatásilag, ami hej, de szépen is hangzik!), ám ha így, akkor ebben városkában a legcsodálatosabb mégis csak az, hogy falu.
A drótpostán kapott utasítás szerint a templommal szembeni kapualjba ügetett be. Nagy, eperfás udvar tárult a szeme elé, a fa árnyékában nyelvét a földig lógató, lihegő farkaskutyával. A fa homályában padocska bújt, balra, az utcafrontra merőleges épületszárny mellett kerekes kút állt. Tökéletesen csodálatos falu.
A kultúrház fogadóhelyiségében egy hosszú asztal foglalta el a legtöbb helyet. Az elején üdítős üvegek sorakoztak, mellettük tálcán a kíméletlen hőségnek kényszerűen engedő, megereszkedett sajtokkal és a kenyérszélről lenyúló felvágottal várakozó szendvicsek. Ennél maradandóbban, bármiféle idők szavával dacolva tornyosodtak az asztal végében a meghívott szerzők válogatott művei. Toportyán Géza épp csak egy pillantást vetett a testi táplálkozást szolgáló szomorú jelenetre, mielőtt a könyvek garmadája elé lépett. Villámként cikázó pillantása azonnal felmérte, hogy a kisebb-nagyobb halmok közül az övé jócskán kiemelkedik, de csak egy picinykét kellett oldalt billentenie a fejét, hogy a gerincekről lássa, az utóbbi két kötete, összegező verseskönyve, és férfikorról szóló, szintén - hiába, erre nincs jobb kifejezés: - összegző regénye nincs köztük. Mit is várhatott volna ebben a helyzetben, ami a mai könyvterjesztés mocsara, majd pont arról gondoskodnak (akiknek egyébiránt ez lenne a dolga), hogy B. (úgy is mint a “csodálatos falu”) nagy tiszteletű közönsége, kellő időben és mennyiségben hozzájuthasson a legfrissebb Toportyán-művekhez. Még szerencse, hogy ha más nem, ő gondol rájuk. Fekete pilótabőröndjét fellendítette az asztal szélére, mindkét oldalon kioldotta a számzárat, és felkattintotta a fedelét. A jobb oldalon sorakoztak a verseskönyvek, a bal oldalon a regény példányai. Egy picit ide-oda járatta a szemét a két borítón, mintha erőt gyűjtött volna, hogy megemelje ezeket a súlyos műveket.
- Ó, hát itt van? - hallotta ekkor a háta mögül. - Isten hozta!
Toportyán Géza megfordult, és kis híján beleütközött egy fiatal nőbe. Szemüveget viselt, haját laza kontyba tűzte, sudár testét egyetlen ruhadarabbal tekerte körbe, ami Toportyán Gézát leginkább egy kifakult éttermi függönyre emlékeztette.
A költő meghajtotta magát, és azt mondta:
- Csókolom azt a kis kezét, amivel azokat a szép e-maileket írta nekem - És mégse csókolt kezet. - Ha megengedi, az oeuvre-öm kiegészítése. - Végre kiemelhette a pilótabőröndből a könyveket.
- Igen, igen, tessék csak! - felelte a lány, és a kontyból elugró hajtincset hosszú ujjával visszatűzte a füle mögé. - Sajnos, nincsenek jó híreim, mert négyen is lemondták a részvételt az utolsó pillanatban. Ki ezért, ki azért, biztos, hogy jó okkal, de nem így készültünk…
- Én itt vagyok! - jelentette ki Toportyán Géza, majd kiemelte a másik adag könyvet. - Biztosíthatom, semmiben sem szenvednek majd hiányt!
- Olyan hálásak vagyunk érte.
- Nem, ne hálát mondjon. Csak szeressék ezt a rongyos herceget, a magyar irodalmat, és annak szerény szolgái!
A programszervező kisasszonyt Angélának hívták. Látható zavarral küzdve kerülgette Toportyán Gézát, eldadogta, milyen őszinte lelkesedéssel olvasta a helyben fellelhető műveit, meg azt a néhány darabot, amit az internetről töltött le. A költő hagyta, hadd bontakozzon ki ez az izgatott-szende laudáció, jól tudta, nincs annál rosszabb érzés, mint ha belefojtják valakibe az előre kigondolt dícséretet.
Miután mintarendbe állította a könyveit, kezét, kicsit paposan, a mellén kulcsolta össze, s fejét balra billentve megengedő, sőt bíztató tekintetet vetett Angélára - tapasztalatbó ltudta, ez a nézése jótékony hatással van ovlasóira: ki merik tárni a szívüket.
De a lány szavai hamarosan elapadtak, s miután bizonytalan kínálására Toportyán puritán önfegyelemmel visszautasította, hogy az üdítőkből és a szendvicsekből vegyen, Angéla elrebegte, ha nincs akadálya, a költőt átkísérné szálláshelyére. Csakis azért, hogy a templomkertbe délutánra szervezett találkozóra frissen, kipihenten, nemes gondolatainak teljében jelenhessen meg.
Amikor kiléptek az utcára, oldalra dőlő teherautó porzott el mellettük, homokzsákokkal megpakolva.

A ház, amin majdan emléktábla fogja hirdetni, hogy mai napon itt szállt Toportyán Géza, a kortársak által nem kellőképpen méltányolt költő és író, egy fehér murvával leszórt zsákutca végében állt.
A levegő remegett, az út szélén kókadozó csalánrengeteg levelein finom, fehér por ült, s lépéseik nyomán is porfelhő szállt fel a lábuk alól.
Lehet, hogy mégsem olyan csodálatos falu?
Ó, dehogy nem, hiszen amikor szemét felemelte a poros levelekről, a villanydúc tetején dúsan rakott gólyafészket vett észre, amiből kis kerek, fehér pihés fiókafejek kandikáltak elő.
Angéla bátortalan hangja riasztotta fel ébrenléti álmodozásából.
- Az édesanyámnál fog lakni.
- Az édesanyja!
- Egyedül él, az apukám..., de az most nem számít. Anyu tanítónő, már nyugdíjas. Egyébként ő tanított meg engem is írni és olvasni.
Toportyán Géza máris erős hálát érzett a most még ismeretle asszony iránt, hiszen közvetve neki köszönhető, hogy ma itt lehet, ha ő nem tanítja meg olvasni a kis Angélát, sose fedezheti fel a Torportyán-versek (és a próza, igenis: a próza!) mélységeit és csúcsait.
A kapu rozsdásan és csálén lógott a fél pánton, a járda töredezett keramitlapokból állt. Az egész házat megkerülték, Toportyán Géza eközben egy árnyékban gubbasztó lusta macskán és egy ezeréves, fakó törülközőktől terhes ósdi szárítón kívül semmi egyebet nem látott.
De egy költő ne legyen válogatós, tartotta mindig is, egy költő nem kiötlő, úgy szeresse a világot, ahogyan kapta, s akként adja tovább, ne akarja megváltoztatni, a világ nem az övé.
Előbb a szúnyoghálós kereten, majd a valódi ajtón is belépve egy cserzett bőrű, hatalmas mennyiségű, feketére festett haját kontyba tornyozó, szemüveges asszonyt talált maga előtt. Rengeteg fényes, egyforma foggal mosolygott. Toportyán Géza régi tézise volt, hogy mindenki hasonlít valaki másra, de most úgy érezte, ez a mosolygó nő máris képpé lenyégült benne, s ha a jövőben találkozik majd olyanokkal, akik emlékeztetni fognak rá, és ő akkor azt gondolhatja: igen, az a különös tanítónő B-ben.
Ez a különös tanítónő különös, néma lelkendezéssel nyújtotta a kezét, egy ívet írt le a levegőben, míg elhelyezte Toportyán Géza tenyerében. Mosolya közben nem szűnt, a csillogó fogak közül azonban csak egyetlen szó érkezett, az, hogy “Olgi”. Toportyán Géza megint az érezte, ez az “Olgi” örökre ott ragad a fülében.
Angéla a további teendőkre hivatkozva gyorsan elköszönt, miután megegyeztek abban, hogy a költő (és író) négy órára a templomkertbe megy, ahol avatott pályatársaival közösen elmélkednek majd az írott szó és az élet mibenlétéről.
- A szobája - szólalt meg Olgi, amikor magukban maradtak, és előrelendítette a karját, majd megindult a homályos folyosón.
Hosszú, valamiféle virágmintás szőnyegpadlóval borított helyiségen vonultak végig, a végéből nyílt a szoba. Berendezése a hetvenes évekbéli szekrénysor maradékából állott, amit pálmafás pléddel letakart ágy egészített ki. A falon óriási karóra mutatta az időt, az ágy fölött bongyor hajú, lila selyemzakót viselő, vigyorgó férfi képe díszelgett, csak egy csöppet kiszítta már a nap.
- A lányom szobája volt - intett körbe sután Olgi, mintha az utolsó pillanatban megérezte volna, nincs ezen mit mutogatni, hiszen minden látható.
- De ugye nem túrtam ki a kedves lányát? - érdeklődött Toportyán Géza, miközben pilótabőröndjét a pálmafás pokrócra fektette.
- Ma este... másutt alszik.
- Értem.
- Ha nincs ellenére, csak ketten leszünk - mondta Olgi, s mintha elszégyellte volna magát e mondat miatt, lehajtotta a fejét.
- Kérem szépen - tett egy mozdulatot Torpotyán Géza, ami kicsit lakájosra sikeredett, jóllehet, Jávor Palisan akarta jelezni: neki ez így tökéletesen megfelel. Mi több: rendelkezzenek vele, hiszen azért jött, hogy osztogassa kincseit.
Olgi kiment, de a szobaajtót nem csukta be. Toportyán kisvártatva hallotta, hogy megszólal a rádió, komoly férfihangon.
- „A Duna folyamatosan árad, a vízgyűjtőterületeken zajló, napok óta tartó esőzések miatt arra kell számítani, hogy a helyzet tovább súlyosbodik. A katasztrófavédelem parancsnokságán harmadfokú készültséget rendeltek el…”
Toportyán Géza hanyatt feküdt, a tarkója alá egy kispárnát gyűrt, két kezét összefonta a mellén. Szeretett így aludni, elsősorban délutánonként, ahogy nem ritkán emlegette, halotti pózban, amiből másfél, uszkve két óra után biztos a feltámadás.

Nem emlékezett mit álmodott, pedig a délutáni szundikálás különbejáratú életfilozófiája szerint arra adatott, hogy a nap első és második fertályát az álom csodálatos csirizével ragassza egymáshoz. Nem álmodott, ráadásul túl hirtelen, riasztásszerűen ébredt. Mintha távoli szirénahangot hallott volna… Adriai tengernek szirénája, no igen, hát persze.
A házban mélységes csend uralkodott, amilyennek a boldogságos istenhátamögöttiséget Toportyán Géza világ életében elképzelte. Amihez szakasztott ez a hőség dukált, a már-már fuldoklásos meleg, ami mégis olyan jó. És igenis, a por. Amiből minden vétetik.
Órakongást hallott valamelyik távoli szobából. Négyet ütött. Nem emlékezett, mit mondott Angéla, hányra is várják. Felugrott fektéből, most érezte, mennyire megizzadt. Csomagjából friss, fehér inget cibált elő. Vett egy mély levegőt. Ez most már lassan ő volt, aki az álom másvilágában ugyan megmártózik alkalomadtán, de két erős lába mindig is e földi lét talajának feszül, és sose rest tenni kiszabott dolgát. Becsatolta a nadrágszíját, húzott egy lyuknyit rajta, haját tíz ujjával hátratúrta, és megmarkolta a pilótabőrönd fülét.
A folyosón átmasírozva a konyhában a most is mosolyába feledkezett háziasszonyt találta maga előtt.
- Felébredt? - kérdezte, és a kezével megint hullámvonalakat írt le a levegőben.
- Sietnem kell. Várnak.
- Kávét?
- Köszönöm, nem. Kialudtam magam.
- Sütöttem borzas Katát.
- Ilyenkor nem szokásom enni. A vonalaim, tudja - tette hozzá Toportyán, és szabad kezével a hasára paskolt.
- Ugyan már - mosolyodott el a nő, de nem erőszakoskodott, a nájlonfóliát visszaterítette a tálon gúla alakban feltornyozott süteményre.
Toportyán Géza az asztalt megkerülve a kijárat felé igyekezett, keze már a lötyögős alumíniumkilincsen volt, amikor Olgi, épp csak felé fordulva, de el nem engedve a szék támláját, megint megszólalt.
- Jön az árvíz, hallotta?
- Árvíz? - kérdezett vissza, mintha e kifejezést még életében nem hallotta volna.
- A szerb templomnál már a kertet mossa a folyó. Elrendelték a riadót.
Á, hát ez volt az álombéli szirénaszó! Szinte felvillanyozódott. Az árvízi költő, Torportyán Géza! Csak annyit mondott:
-Akkor sietek!
És kilépett a harminchét fokos melegben remegő kopár udvarra. Az ég kékje kissé megsápadt a féktelen izzásban, a forró levegő szinte szúrta a légúti járatait, ahogy belélegezte. A csontja velejében érezte: egy örökre felejthetetlen nap története költözik a sejtjeibe!

Az utcán kifejezett nyüzsgést tapasztalt ahhoz képest, mint amikor délben megérkezett. Biciklisek tekertek izzadva, a csomagtartón és a vázon keresztben egy-egy homokzsákot cipelve. Traktor zötyögött el mellette, utánfutóján homokkupac magasodott, a tetejében két félmeztelen férfi ült, ásónyelet fogtak a kezükben, és hátrafelé néztek, egyáltalán nem Toportyán Gézára, hanem abba az irányba, amerre haladtak, a folyó felé.
A művelődési ház hosszú épülete L-alakban tört meg, s mintha csak megrendelésre, a szürke palatetőből kinyúló kémény tetején itt is gólyafészek boglyosodott, s a gólya se hiányzott belőle.
Angéla lépett ki a ház ajtaján, ezúttal rózsaszín szalmakalapot viselt, és a hatalmas platánfa alatt felállított asztalka felé igyekezett egy fonott kosárnyi pogácsával. Az asztal köré mintegy húsz ülőalkalmatosságot állítottak, akadt ott fonott karszék és műanyag hokedli vegyesen. Lerakta a pogácsát, megfordult, akkor vette észre a fehér ingében virító, pilótabőrönddel felmálházott Toportyán Gézát.
- Ó, hát itt van? - de mintha nem örült volna. Zavartan kulcsolta össze két kezét.
- Kicsit korán jöttem, tudom - mondta a költő. - Én már csak ilyen vagyok. Reggel még a kakaskukorékolást is megelőzöm.
Angéla azonban eleresztette a füle mellett ezt a szellemes, tematikájában kifejezetten B-re szabott megjegyzést.
- Nagyon jön a víz. Percenként emelkedik a folyó szintje. Estére vihart mondanak - hadarta Angéla, és ő is hátrafordult, amerre a víz folyik.
- De azért… - Toportyán Géza elharapta a mondatot. Úgy érezte, a kezében tartott kisbőrönd hirtelen roppant súlyos lett, le kellett raknia maga mellé, az aszott fűbe.
- Megpróbáljuk tartani a programot. Igaz, önön kívül eddig csak Szabó Gedeon érkezett meg. Ismerik egymást?
- Szabó Gedeon? Sose hallottam róla.
- Költő ő is - adta meg a bővebb felvilágosítást Angéla, és egy bocsánatkérő váll-lejtéssel megindult vissza a házba.
Toportyán szerette még volna zárásképp megjegyezni, hogy “Vagy úgy…”, de Angéla már hátat fordítva sietett, így csak magának mormolta el: költő ő is, egyem a zúzáját.
Továbbra is izgatott hangok, autók berregése, puffanások zaja jutott el a kultúrház udvarának csendes szigetére, ahol Toportyán Géza a leginkább hívogató karosszékben helyezkedett el, úgy, hogy az alig bólogató platánlevelek közül kileskelve pontosan a gólyafészekre lásson, és így szívja be erősen orrával, szemével és fülével, hogy még igenis létezik ilyesmi, ennyire csodálatos - már bocsánat - falu.
Nem is tudta, mennyi ideig mélázhatott itt, amikor vad, recsegő pöfögéssel egy Trabant rontott be ebbe az idillbe, és motort le sem állítva egy lófarkas fiatalember ugrott ki a kormány mögül, és vágtatott be a házba.
Toportyán Géza kicsit előrehajolt ültében, bár nem remélte, hogy ettől többet lát majd a házban zajló eseményekből, amik igazából nem is érdekelték.
De aztán éles utasítások ütötték meg a fülét.
- Mindenki! Még szép! Aki él és mozog, jöjjön. Az most nem érdekes, hagyd a büdös francba! - heves, izgatott hang volt, nyilván az előbb érkezett fiatalemberé.
- Mint a régi szép időkben, amikor éjjel vagont rakodtam Kelenföldön! Sose bántam! Mindig azt tartottam, aki költő, minden körülmények között költő. Egy árvíz, ha úgy veszem… - ezt lassúbb, mélyebb hang mondta, azonban itt megint félreszakította az előbbi.
- Háromezer zsákot küldtek át M-ből, azt kell telerámolni homokkal. Na, tépessünk!
Az ajtóban megjelent a lófarkas fiú, mögötte egy kopasz, bajuszos, zömök alak, fehér ingben, nyakkendősen, aztán Angéla és a sor legvégén egy öreg, töpörödött bácsi, aki egyesével szedte lefelé a három lépcsőfokot. A lófarkas a pöfögő Trabanthoz ugrott, amikor észrevette a platánfa alatt ücsörgő férfit.
- Az meg ott ki a bánat?
Angéla összecsapta a kezét.
- Toportyán Géza, a költő, tudod, aki… - de a lófarkas megint közbevágott.
- Még egy költő? Hé, majesztró, csak nem ott akarod növeszteni a valagadat, miközben a víz elviszi a fél falut?
- Feri! - kiáltotta haragosan Angéla.
- Jó, bocsi! De most lehet megmutatni, ki a legnagyobb király! Indulás!
A nyakkendős, zömök alak feléje intett:
- Jöjjön, kolléga, megmutatjuk ezeknek, ki a legény a gáton!
Angéla odaszaladt a karszékből feltápászkodó Toportyán Gézához.
- Látja, mi van itt! Olyan szörnyű ez az egész. De mit lehet tenni? - kérdezte kétségbeesetten.
Toportyán Géza, aki az előbb kis híján rikoltott valamit a lófarkas nyikhajnak (magában rögtön így minősítette), most megfogta Angéla kezét, és a szájához emelte.
- De hiszen ez is költészet, kedves hölgyem, ne higgye, hogy nem az! Sőt… De most ne filozofáljunk. A víz is olyan, mint az ihlet: ha jön, akkor jön. Nézzük meg, mit tud ez az áradás… Nem szégyen tanulni valaki nálunk hatalmasabbtól. Ha érti, mire célzok - mondta Toportyán Géza, és ismét felkapta a műveit tartalmazó pilótabőröndöt.
Amint elhagyták a kultúrház sárgászölden izzó udvarát, hogy ne lehessen részvétlenséggel vádolni, a gólya is felemelkedett fészkéről és elkezdett úszni az égbolt végtelenül áradó kék vizében.

Éjfél múlt néhány perccel, amikor az első kövér cseppek aláhullottak, miután a szél már hosszú ideje hírül adta a vihar közeledtét. A folyó felső szakaszán folyamatosan zúduló esők semmi jóval nem kecsegtettek, az alsó házak lábát már elérte a víz. Mintha ki se került volna az a néhány ezer homokzsák. Azok, akik ott álltak ezen az éjszakán csatakosan, elmerevülő karral, megtapasztalhatták, miről beszélt, akit azt írta, hogy „a víz az úr”.
Toportyán Gézának épp csak jártányi ereje maradt, hogy eljusson a számára kijelölt szállásra. Amikor kihajtotta a szúnyoghálós ajtót, akkorát villámlott, majd rögvest dörgött a közelben, hogy összerezzent.
A következő pillanatban felgyulladt a konyhai lámpa.
- Hát itt van? - Olgi állt előtte, jóformán ugyanúgy, mint délután, amikor itt hagyta. Toportyán Géza szeme rögtön megtalálta a kredencen a fóliával letakart borzas Katát. Egy csöpp éhséget sem érzett.
Ahogy az asszony végigmérte, egy lépést tett feléje. De aztán megtorpant.
- Esik? - ezt kérdezte sután.
- Igen, esik. Meg fúj. Meg árad.
- Látja - mondta erre Olgi, mint aki csak nyugtázza az előre kiszámítható dolgok beköszöntét.
Most nem mosolygott.
Toportyán Géza egyszerre rádöbbent, a gigászi munkavégzés után mitől van benne mégis kínzó hiányérzet: pilótabőröndje, benne eddigi oeuvre-ének legfontosabb (úgy is mint összegző) darabjaival, szőrén-szálán eltűnt a sötétben. Lerakta a…, nem emlékezett, hol rakta le. Biztosan viszi valahol a víz. Áznak a könyvlapok, a sorok, a mondatok, amiket valaha olyan nagy gonddal kopogott le egymás után feketén csillogó Adler írógépén. “Valamit visz a víz”, rémlett fel előtte a régi film címe, és egy villanásra látta, amint Karády Katalin cigarettát dug egy hosszú szipkába. Borzas Kata.
Olgi keze a keménydobozos Sophianae után nyúlt, aztán meggondolta magát, és óvatosan visszatette az abroszra.
- Készítettem magának törülközőt az ágyra - mondta halkan, mint aki titkot oszt meg.
- Köszönöm - felelte Toportyán Géza. Érezte a hangján, ő maga is suttog.

Ilyen irtózatos erejű dörgéseket tán még sose hallott. A szobácska maga volt a katlan, kintről a vad erejű szél nekiszorította az esőt az ablakredőnynek. Aztán megint villanás és dörgés, szinte a füle mellett.
- Csak egy pillanatra zavarhatom? - hallotta a sötétből Olgi hangját. - Sose tudok aludni, ha vihar van odakint.
- Hogyne… én se alszom még - felelte Toportyán Géza, és izzadt nyaka alatt megigazította a plüsshuzatú díszpárnát.
- Köszönöm - a nő leült az egyik fotelbe és beszélni kezdett. - Kislánykoromban annyira féltem mindenféle természeti zenebonától. De anyám nagyon kemény volt, soha nem engedte meg, hogy odabújjak hozzá, kinevetett, amiért félek. Én pedig rettegtem a paplan alatt. Sose felejtem el, apám egyszer megint későn jött meg. Kint zörgött, dörgött, villámlott. Hallottam, amikor érkezik, és azon imádkoztam, csak nézzen be a szobámba. És bejött. Látta, ahogy nyitott szemmel fekszem, és úgy, ahogy volt, az ázott kabátjában, odafeküdt mellém az ágyba. Nem volt boldog élete, nem csinálhatta azt, amihez kedve és tehetsége lett volna. Bele is halt, ötven éves se volt szegénykém. Engem nagyon szeretett... Akkor este megint bor- és füstszaga volt, amit máskor ki nem állhattam volna, de akkor mindez maga volt a megváltás. Csak arra emlékszem, hogy öleltem-szorítottam a kabátja vizes posztógallérját, és így is éreztem ziháló melegét, és többé nem értek el a szívemig a villámok. Azóta is félek kicsit a vihartól, látja, most se tudom lehunyni a szememet, de ha mégis lehunyom, felidéződik bennem ez az ölelés, és úgy érzem, semmiféle baj nem érhet, akármekkorát is üvölt rám az ég…
Olgi elhallgatott.
Csönd volt egyszerre. Odakint is.
- Mondja, olvasott valamit tőlem? - kérdezte halkan Toportyán Géza.
- Nem - jött rögvest az őszinte válasz. - A lányom azt mondja, szépeket ír.
- Hát igen... - felelte a költő. - Sajnos, az összes könyvet, amit magammal hoztam, elvitte a víz. De majd írok magának valamit, ha megengedi, jó lesz?
- Zavarba hoz. Nem tudom... Azt hiszem ideje, hogy menjek. Hosszú volt a mai nap. Sőt, már nem is ma van, hanem holnap...

Nyitva volt az ablak. A rádióban épp a vízállásjelentést olvasták, 795 centi, még mindig emelkedik. Özvegy Madár Gellértné - Olgi - lehúzta az ágyneműt, s ahogy rázott egyet a gubancos paplanhuzaton, az éjjeliszekrényül is szolgáló kis asztalkáról egy összehajtogatott papiros lebbent a magasba, majd hullott vissza a parkettára.
Felemelte és szétnyitotta.
Kusza, mégis erős, férfias kézírással három négysoros versszak állott rajta.
Elolvasta egyszer, kétszer, elolvasta háromszor.
A tárt ablak felé lesett, amin csak úgy áradt befelé a fény. Egészen picit megcsóválta a fejét, inkább hitetlenkedve, mint rosszallva bármit is. Lassan összehajtogatta a papírt, és otthonkája zsebébe csúsztatta. De aztán mégis mást gondolt, és átsietett a nagyszobába. Az elhúzható üvegű polcról röpke keresgélés után kiemelte A magyar költészet kincsestára kötetet, és az első oldalra, közvetlenül a belső címlap után szépen, pontosan odaillesztette a papírlapot. Aztán rácsukta a fedelét és visszatette a könyvet a helyére.