A jugoszláv sonkakonzerv valamiképp a „Pesten élni” című létállapot alappillérévé nőtte ki magát a hosszú évek alatt. Tehetett a gyermekember röpke fővárosi látogatásokat, ücsöröghetett a Hotel Intercontinental teraszán teázva (igaz, mint húsz éven át a fejére olvasták, koszos füllel), nyerhetett a vidámparki félkarú rablón több kiló kétforintost, és járhatott a Pál utcai fiúkból oly ismerős Mária utcába (Klinikák megálló) fogszabályzásra – ha nem ehetett kedve szerint sonkakonzervet, nem tudhatta, milyen is az, teljes életet élni.
Keresztanyám, aki a „hétkerület„ körzeti orvosaként boldogot és főképp boldogtalant ismert, manó tudja miért, folyamatosan a hosszú távú túlélésre rendezkedett be, mint egy jó svájci, pedig amúgy semmi svájci erény nem szorult belé. Nálunk tett látogatásai alkalmával, mikor csupán a megérkezés pillanatától a távozásig ragadta magához a szót, végtelen szóáradattal és az orrán, száján, fülén dőlő cigarettafüst kíséretében ecsetelte, minő rafinált cselekkel töltötte fel éléskamráját.
Mert enni kell, még a kommunisták alatt is. Főleg ha néha van mit!
Jött a füles, ilyen meg olyan eldugott közértben, ne adj isten a „hatkerületben” bulgár babkonzerv kapható, pláne barack befőtt, csapot-papot ott hagyva a kis Polskiba vágta magát, és elindult, hogy kifossza a boltocskát.
Csók, doktornő!
Ó, ott ült a Pavarotti-esten is, szerzett ingyenjegyet az operaházi másodhegedűs, normális, ám hosszan fanyalgott, amiért az a kövér szivar, piros sállal a nyaka körül mint Rodolph akkorákat zökkent a színpadon, hogy sűrű pamacsokban szállt fel a por. De mi volt ez ahhoz a vietnámi, nem darabolt zöldbab- konzerv arzenálhoz képest, amire ugyanaz nap délelőtt sikerült lecsapnia, uram bocsá', a Dimitrov téri Csemegében? Nudli. Pavarotti úgyis présel, a vietnámi bab pedig késhegynyi vajon megfuttatva isteni!
A Kádár-rendszer történetének famíliánkat illetően örökre fehér foltja marad, milyen népgazdasági, vagy inkább nagypolitikai megfontolásokból jelent meg a budapesti ABC-k némelyikében a jugoszláv sonkakonzerv. Az, hogy ilyesmi isten adománya létezik, mi a végeken az egyik hetvenes évekbéli karácsony alkalmával tudtuk meg, ugyanis ez lett maga a pesti Jézuska ajándéka.
A jugó sonkakonzerv tojásdad formájú volt, sárga színű, és égő pirossal sok egyéb érthetetlen marhaság mellett annyi díszelgett nagy betűkkel: HAM. Persze, hogy ham, gondoltam én, meg kell enni. De botorság lenne azt gondolni, hogy ilyen olcsó szóviccekkel el lehetett volna intézni az egészet. Egyrészt külön ceremóniára adott okot a konzerv kibontása: kis kulcsocska dukált hozzá, a doboz oldalán ennek a segítségével lehetett letekerni egy bádogcsíkot, és ekképp a sonkáról kis fedőként leemelhető volt a fémtok. És méltóságteljes, kissé kocsonyás zsírba dermedt cuppanással és toccsanással a tányérra került, ahol felszeletelhettük.
– Valami finom pecsenye! – közölte ilyen végletesen ünnepi közös ülésekkor nagyanyám is, akit konok és konzervatív erdélyi matróna létére is meg lehetett babonázni efféle modern javakkal. – Mink Pesten csak ezt eszünk! – tette még hozzá természetes felsőbbrendűséggel.
A jugó sonka... Szóval, jobb volt, mint a Globusék löncshúsa az osztálykirándulásokról, de meg sem közelítette anyám által a közeli élelmiszer boltban hébe-hóba vásárolt mezei gépsonkát. Mi több, a jugó sonkának, legalábbis a szélén, cefetül bádogíze volt, ami a titói konyhakultúrának egy percig sem öregbítette a hírnevét.
Azonban mit számított mindez akkor, mikor az év legszentebb napján, karácsony estéjén, testben és lehetőségekben oly távol a „hétkerülettől„ mi, az incifinci Méhes család részesei lehettünk ennek a mennyei tápláléknak. Ami, mondanom sem kell, kiegészült vietnámi zöldbabbal, egzotikusabb években kubai kagylóval és a végén az obligát bulgár barackkal és szilvával.
Igen, ezek voltak azok a régi karácsonyok, amikor valamilyen ajándékot szorongatva még éjfél után is keresztanyám valós rémtörténeteit hallgathattuk különböző gazember szivarokról és pasasokról, akiknek innen a távolból, ezen emelkedett órában is többnyire azt üzente, hogy a kutya coitálja meg őket.
A konyhából a vendégség utáni romok eltakarításának halk neszei szűrődtek ki, és anyám többnyire elvágta az ujját a jugó sonkakonzerv dobozával.
De a véres történetnek nem itt van vége. Sőt, nincs is, nem is lesz vége. Hiszen annyi minden történt... Annyi történt, hogy egy júliusi reggelen keresztanyám hajnalban felkelt, de aznapi első cigarettájára már nem gyújthatott rá, holtan esett össze a konyhájában. A temetésen végig arra gondoltam, hányszor mesélt különböző rendű és rangú ismerőseinek temetéséről, mint szidta a papokat felekezetre való tekintet nélkül, s azt kérte, ha meghal, szórjuk szét a maradékát, immár valóban porként térhessen vissza mindenhová.
Kulcsot kaptam a lakásához, és ha kies városomból elkerülhetetlen ügyek intézése miatt éjszakára is Pestre szólít rossz sorsom, ott húzom meg magam a „hétkerületben„. Már megszoktam a rettenetesen csörömpölő liftet, az ablakpárkányon kopogó galambokat és a hajnali kukáskocsit. Egy alkalommal azonban, mint Judit a kékszakállú herceg várában, vétkes ajtónyitásra szántam el magamat. Beléptem a kamra sötétjébe. Hiába ölelt körül az ablak nélküli helyiség teljes feketesége, azonnal éreztem, hogy nem vagyok egyedül. A villany felkattintása után mementóként meredező oszlophegyekkel szembesültem. Egy életművel. Keresztanyám kamrájának polcai dugig vannak mind a mai napig a szocializmus konzervjeivel. A legfrissebb bulgár paradicsomos babnak is 1987-ben járt le a szavatossága. És pontosan szemben velem tíz darab jugó sonkakonzerv magasodott. Ham, ham, ham, ham, ham, ham, ham, ham, ham és utoljára is ham.
Aznap éjjel rosszul aludtam, mintha rengeteget ettem volna. Pedig nincs itt semmiféle álom. Tudom a sorsomat. Nem ma, tán nem is holnap, de eljön az a pillanat, mikor ott, a mindentől oly messzi Budapesten, keresztanyám kamrájában, immár villanyt sem gyújtva, biztos kézzel leemelem a legfelső jugó sonkakonzervet az oszlop tetejéről. És mint ahogy annak idején a gyereknek sose engedték, immár (kereszt)apaként, karácsonykor eljézuskásodva, elkezdem tekerni a kis kulccsal a bádogcsíkot. Hirtelen szagokat érzek, hangokat hallok. Mégse remeg a kezem.
Hogy azután mi következik a világ menetében, ne kérdezzétek.