Onnan emlékszem az egészre, hogy épp akkor fröcskölt le szügyig a 2-es busz a Rákóczi úton, mikor megszólalt a bunkofón, és már a telefonba mondtam bele szerény káromkodáskincsem néhány rigmusát.
– Mi van? – kérdezte Obivankenobi, akit fülileg mellbe vágott ez a nyitás.
– A szar, az van, de nagyon! – és e pillanatban teljesen komolyan gondoltam, és ha lett volna kedvem és időm, bizonyára a sors és az eleve elrendelés csöppnyit bonyolult téziseit kezdtem volna boncolgatni.
– Jössz – folytatta Obivankenobi, tisztán hallottam, hogy csámcsogott.
– Jössz te, kislány, jössz! Nem jövök, megyek! – üvöltöttem, mert épp az volt fájó pontja az életemnek, hogy egy jeles laptól érkezett írói honoráriumomat majd' teljes egészében be kellett fizetnem a közterületfelügyeletnek. A művészek mindig a tilosban járnak, mintha nem tudnák!
– Hát ez esküvőre, bunkovics! A Kinga férjezik! – nyerített a csámcsogás mellé a drága barát.
– Hülyebarommarhaállat – búcsúztam, némileg kényszerűen, mert a posta bejáratánál a portások mintapéldánya, egy tüskére nyírt bajszú, savószín szemű és ritkás fogú tag (igen: se szivar, se pofa, se muksó, még csak fószer sem – egy tag) eléjem állott, a fülemről az én telefonomat leemelte, alsó ajkát biggyeszteni kezdte, miközben a fejét csóválta. Szólni egy mukkot sem szólt.
Ez egy ilyen nap volt. Mindezek és sok más egyéb hányattatás után a postaládámból hosszúkás, merített papírú boríték fordult ki „Tc. Hámori Péternek„ címezve. Feladóként az állt rajta: „Boldog lány„. Kész, bevégeztetett, a Kinga tényleg férjezik! A lépcsőházi sötétben káprázott belé a szemem, ahogy silabizáltam az egymásba fonódó karikagyűrűk alatt, amit a szöveg domborított, hogy bizonyos Malek Ali Ibrahim Benedag'o a másik boldog, a srác (legyen inkább csóka), hát jól van.
Ott leszek.
Ott leszünk. Mind, akiket Kinga valaha megbabonázott, aztán játszott velünk kicsit, tört-zúzott a szívünkön, bizony, nem limonádé folyt ezekből a szívekből, volt, aki a csillárt tépte le. Jómagam az albérlet plafonját bámultam három nap és éjjel, mert ott egy pazar hollywoodi mozi pergett, a románcos történet némi szoft pornóval volt helyenként elegy, Kinga és szerénységem virtuóz módon, legalábbis olybá tűnt egy-egy gyenge pillanatra, jobbá tettük a világot. Dehát a filmek véget érnek, és a The End, a Fin, a Konyec a maguk keresetlen természetességükkel mindent – ha nem is egybe- -, de elboronálnak. Három nap után lezártam Kinga történetét, különösen annak fényében, hogy a házinénim ekkorra már partvisnyéllel verte az ajtót, és azzal fenyegetett, hogy kihívja az URH-t.
A dátum Szentiván-éjre szólt. Egy isten háta mögötti faluba.
Mind ott leszünk, a tanítványok. Mert nekünk a Kinga volt az első Nő, és itt nem az ő a nagy, hanem az N. Megtanított minket, hogy az élet nem fenékig... mi is?, (az analitás nem banalitás, példul), szóval hogy a világ tényleg képes megszűnni, kiszívódni az ember fejéből-lelkéből, mert az emberi és magyar szóval „szerelemnek„ nevezett kiskozmosz újrateremt mindent a maga módján. Ez egy külön élet, aminek a végén, ennél fogva, nem állhat más, mint a halál, kishalál (le petit mort, dögölj meg, Petikém).
És mégis minden folytatás.
Obivankenobi feltelefonírozott hamarosan, hogy számba vegyük, ki várható jelenlétével súlyosbítva.
– Kökényessy – mondtam én.
– Csalánossy – mondta ő.
–Müszijő Risár – mondtam én.
– A Lókupec – mondta ő.
– A Pártonkívüli – mondtam én.
– Te van még egy hírem – fulladt ki Obivankenobi a névsorolásba. – Hívott a Kinga. Mi visszük a tortát a helyszínre!
– Nem teheti! – sikítottam.
– Bizony Négy emelet! Aznap délben készül el a cukrászdában. Olyan szépen kért.
Tudtam, tudtam, tudtam! Hogy még meg is aláz egy kicsit. Rabszolgái voltunk, rabszolgái maradunk, míg világ a világ. A torta... Tőlem egy oroszkrémet kapott a születésnapjára. Gyertyás vacsorának indult az egész, aztán, mikor a tombolás után magunkhoz tértünk, egy szál semmiben odaültünk az asztalhoz. Leveses kanállal ettük a tortát. Körülbelül három percig tartott. A filmekben eszik így a fogságból szabadultak a friss kenyeret. Szótlanul.
De azért én is készültem valamivel. Nemrég, a padláson elkövetett kutatás során előkerült egy fordítható fedelű ládából apám néhány régi fellépő ruhája a 70-es évekből. A lila bársony öltönyt választottam, hozzá egy égőpiros nyakkendőt. Csak hogy ne fulladjon szürkeségbe a Kinga esküvője a feketével.
Obivankenobi Zastavájában csupán három sebesség működött. A hátsó ülésen gubbasztottam és két kézzel, kitörő derékkal markoltam az állványos tortatartót, hogy a csipkés papírosokra pakolt, egyre kisebb torták nehogy lecsúszkáljanak. Majd megsültem a lila bársonyzakóban, de akkor már mindegy volt. Obivankenobi szivarozott, a leeresztett ablak miatt néha felém vetett szavaiból egy kukkot sem értettem.
Árokmérő olyan falu, amiről akkor hall először az ember, mikor átlépi a határát. Gyöngyszem a természet ölén, testékszer. Néhány kidőlt-bedőlt oldalú parasztház felújítva, piros cseréppel, muskátlival, ahogy kell. A maroknyi őslakosság ád tejet, túrót, vajat. Körben zöldellnek a lankák, a tetejükben néhány fenyő.
Bevonulásunk jószerével észrevétlen maradt, egyedül Kinga apja rohant utánunk, és segített elővarázsolni a tortát a hátsó ülésről. Egyébként minden úgy működött, mint egy tömérdek néppel megvert esküvőn szokás. A falu főutcácskáján sorban gördültek be az ütött-kopott, krepp-papírral díszített kelet-európai limuzinok, és végtelenül laza emberek kászálódtak elő belőlük lazán megkötött nyakkendővel. Egykettőre belebotlottunk Müsziő Risárba, Csalánossyba, a Lókupecbe, feltűnt a Pártonkívüli is. Áldomást ittunk, elhangzottak az És veled mi van, vén gengszter? típusú ál-érdeklődést sem mutató mondatok, mert az igazi kérdés az volt: hol a Kinga, látta-e már valaki? De senki sem tudott róla semmit. Csalánossy, aki ugyanolyan hülye vigyorral bagózott diplomata-tanonc létére, mint tíz éve, annyit kiszimatolt, hogy a szerecsen rokonság bent ül a régi parasztház valamelyik hűvös szobájában, teljes törzsi díszben.
Hátrasétáltunk a kert végébe, ahol nyílt tűzön tíz nyársra húzott malac pironkodott. Terepszínű katonaruhás, torzonborz alak guggolt a tűz mellett, kezében ijesztő vadásztőrt tartott. Érthetetlen nyelven mormogott magában, vagy a kényszerűen sütkérező malackáknak. Ismét Kinga apja lépett mellénk, némileg nyűtt ábrázattal.
– Szerb harcos – mondta, és csak a szemével intett a „szakács„ irányába. – Elege lett a gyilkolászósdiból. Vukovár ostroma után egyszerűen lelécelt.
– A kis dezertőr! – kotyogott közbe szokás szerint Csalánossy, csak hogy a saját hangját hallja.
– Hentes és mészáros – tartotta fel a mutatóujját a Kinga apja. – Istenien főz. Reggel kiment a mezőre, szedett egy nagy szatyor fűszernek való gazt.
– A gazember – ez a Lókupec zárt fogsorral és merev arccal elsütött poénja vala.
Zsebre dugott kézzel, másik kézben egy-egy üveg sörrel álltunk és bámultuk a lakodalmi lakomának valót és a szerb harcost, aki a guggolásból fel sem állva vándorolt az egyik malactól a másikig.
– Hát a menyasszony? Meg a vőlegény? – nem állhattam már, hogy meg ne kérdezzem.
Az alacsony, piros arcú, kecskeszakállas férfi ránk emelte a szemét, és lassan, egyenként végignézett rajtunk. Mintha azt kereste volna, melyikünkhöz is adta volna szívesebben egy szem lányát, úgy éreztem.
– Tudjátok fiúk... – de itt elakadt. – Készülődnek. Kiküldöm a Kingát – mondta gyorsan, és elsietett. De nem küldte.
A nyugati dombtető felöl felhők kezdtek úszkálni a falucskát és a menyegzőt bearanyozni igyekvő Nap felé.
– Emlékeztek – kezdte Müsziő Risár, aki közülünk utoljára járt Kingával, és saját bevallása szerint még mindig úgy elfacsarodott a szíve az esküdői hír hallatán, mint aki újból megcsalatott.
– Emlékszünk – vágtuk rá mindannyian, és hirtelen szétszéledtünk az egyre inkább idegenekkel is benépesülő udvaron. Igazából senki se akart mélyebben emlékezni, mint amennyire lelki kondíciónk megengedte.
Különben is megszólalt Árokmérő aprócska templomának vékony hangú, hívó harangja.
Sikerült még elhappolnom egy összecsukható széket, azzal igyekeztem minél előrébb, és közvetlenül a sekrestyeajtó mellett letáboroztam. Szemben azonnal észrevettem Obivankenobit, aki ugyanolyan grimaszokat vágott, mint valaha a vizsgák előtt. Feje fölött egy aranyba öntött Szent Sebestyén tekergett nyilaktól kínzatva, s dülledt, sután kifaragott szemét a templom beázott, penészes vakolatú plafonjára meresztette.
Ekkor valaki lecsapott a kis harmónium billentyűire, és a visító asszonykórus a Téged Uram di-í-csérünk kezdetű dalra gyújtott. Az alacsony templomajtóban feltűnt Kinga apja és a karján Kinga.
Ő volt az?
Végigfuttattam a szememet a tömegen, és mintha szemben velem Obivankenobi, a távoli sarokban Csalánossy, a padsorokban szorongva Müsziő Risár és a Lókupec is a fejüket rázták volna. Ó, ez az arc döbbenetesen hasonlított a Kingáéra, mégis minden hiányzott belőle, ami a Kinga volt! Mereven tartotta magát, a homlokát mintha ráncolta volna kissé, a szája pengévé préselve.
Mögötte pedig ott lépkedett egy két méter magas, szénfekete dalia, rendkívül finom, értelmes arcú, szemüvegben, ami mögött csak a szeme fehére villogott.
Azt kellett gondoljam, vajon neki is mondja-e a Kinga, Te rusnya, horkincázó medve! Lehet, hogy a négerek nem is horkolnak!
Mire a hosszú, magyar és angol nyelvű misével egybekötött esketés a végére ért, és az ifjú pár, immár egymásba karolva megjelent a kápolna kijáratában, a szemközti dombocska fenyőfái alig váltak el a sötét háttértől. Kinga szerényen mosolygott, pedig hogy tudott kacagni, az összes gyönyörű foga látszott ilyenkor, rengeteg foga volt, sokkal több, mint harminckettő, de most csak a nevemet suttogta halkan, mint egy felsejlő, bizonytalan emlékét, aki eléje szökkent a nagy kavargásban, aztán úgyis elsodorják a külső és belső káoszok, ahogy valójában történt is.
Kingával férfiasan kezet fogtam és két baráti csókot nyomtam a hozzám hajoló Malek Ali Ibrahim Benedag'o sima, Giorgio Armanitól illatozó arcára.
Tudtam, hogy Kingától kapta ezt az eau de toiletet – mik nem jutnak bele az észbe ilyen vert helyzetben! -, nekem is volt.
Mire visszasétáltam a kert végébe, megérkeztek az első esőcseppek. A szerb harcos továbbra is magában motyorászott, s mikor meglátott, odanyújtotta óriási tőrét, szakállával a malacok felé bökött. Kigomboltam rettenetes lila bársonyzakómat, és leguggolva az egyik malac rozsdabarnára sült füléből kanyarítottam egy darabkát.
– Jó – mondtam, miközben rágcsáltam.
De a szerb harcos nem felelt semmit, vadásztőrét az övébe nyomta, majd a nyárs két végét megmarkolva felkapta az első malacot és az egyre szaporábban szitáló eső elöl elkezdte bemenekíteni a lakomának valót a fészerbe.
Előkerült Obivankenobi.
– Na – nézett rám hamiskás fürkészéssel.
– Giorgio Armani – feleltem.
– Személyesen De akkor mi értelme az egésznek?
– Hogy pont ő?
– Például Nem mintha... Tök jó fej a veréb...
– Én csókának neveztem.
– Mert turáni rasszista vagy!
– És anyukád hogy van a hernyótalpával?
– Kösz elvan. – Obivankenobi hirtelen félre billentette a fejét. – Miről is dumálunk mi most?
– Nem tudom – feleltem a teljesen őszintét.
– Szar hogy semmi sem tudható – Obivankenobi ivott.
– Esik ez van.
– És mik meg nem esnek!
– Roppantul kell vigyázni!
– Csak egészség legyen!
– Meg szívjóság!
– Az dögivel. Hogy mi milyen kurvára hülyék vagyunk! – nézett rám Obivankenobi, s vártam, hogy szokás szerint nyerít egyet, de csak bámult.
Kiadták a jelszót, hogy a kerti ünnepély lefújva, ki-ki iszkoljon a falu legvégében lévő kultúrházba, ott zajlik tovább a dínom-dánom. Elindultunk gyalog, egy csöppet sem sietve. Az ördög tudja honnan, de jobbról is, balról csatlakozott hozzánk Müsziő Risár, Csalánossy (most is cigarettezve), a Lókupec, láthatólag máris elázva, de nem az esőtől, és Kökényessy is, meg a Pártonkívüli. Így ballagtunk, mi, Kinga legrégebbi és legigazibb rokonai, egy összetartó család, ahogy ő mondaná, szarrá ázva, és ezen kacagna, édesen, ahogy tán már sose fog. (Hány és hány fog!)
A kultúrban kezdődött az igazi népnyomor. Árokmérő művelődésre szomjúhozó lakosságát bizonyára bőven kiszolgálta hellyel ez a hosszúkás, egyetlen boltívvel elválasztott helyiség, ám most, mikor messzi földrészek fiai és lányai találkoztak, szűkösnek bizonyult. Csalánossynak még megeresztettem egy poént a buzizásról, mivel enyhén szólva is hozzám préselődött hátulról, de aztán akár egy tömött buszon, kiszúrtam a számomra legnyugalmasabbnak tetsző pontot, és az izzadt-ázott testeken keresztül elkezdtem arrafelé nyomulni. A falhoz érve már biztonságban éreztem magam. Nekivetettem a hátam a hűvös vályognak, és egy pillanatra lehunytam a szemem. Úgy tűnt, álmodom, mikor finom a zsongásból kiválva kellemesen erőteljes bariton hangot hallottam, mely rendkívül gyatra magyarsággal szólt a kedves egybegyűltekhez.
– Én tudni én kapom Kinga legbájosan ajándék önök te gyönyörös hazája és mindenki köszönem nagyonra őt eddig szerette és segítetni életét és köszönem is ti ma itt jönnek látni a boldogság óra...
Igen, Kingáról talán csak így lehet igazat szólni, sután, akadozva. A daliás néger férfi beszélt hozzánk, s közben fogta a Kinga kezét, amin ott villogott a karikagyűrű. Az ifjú feleség maga elé nézett, másik kezét a hasán nyugtatta, és egy ruháját díszítő gyöngyszemet morzsolgatott. Felcsattant a taps, ekkor a Kinga felnézett a férjére, és az arcán ugyanaz a tétova mosoly futott át, mint amikor néhány perce velem kezet fogott.
Azt hittem, a beszédek hosszú sora következik, de a szerecsen rokonság termetes tagjai totemszoborként álltak az ifjú pár mögött, s Kinga apja is inkább egy kék kockás ruhazsebkendővel törölgette az arcát, a szemét, ahelyett, hogy szólásra emelkedett volna. Mindemellett egyszerre felhangzott valami furcsa muzsika. A legtávolabbi sarokban szétnyílt a tömeg a zenészek előtt, és üdvözült vigyorral előlépett egy hegedűs, egy bőgős és legnagyobb megrökönyödésemre a torzonborz szerb harcos, aki véletlenül sem vigyorgott, azonban egy furulya féle sípot fújt összevont szemöldökkel. Direkt kepeszkedtem, hogy lássam, ott van-e az övében a puszta vadásztőr. Ott volt.
Ahogy az ágaskodásból visszahuppantam, először azt éreztem, hogy valakinek a lábán tiprok, majd a hátam mögül eltűnt a fal. Egy ajtó volt, ahol álltam, ugyanolyan fehér, mint a meszelés, fehér műanyagkilinccsel. Sikerült megkapaszkodnom az ajtófélfában, és nagyon riadt szemekkel nézhettem a mellettem álló lányra, mert a szája elé kapta a kezét, úgy nevetett.
– Hová megy? – kérdezte kínjában, hogy ne csak röhögjön.
– Ki – nyögtem.
– Hát maga!
– Ki Mármint friss levegőt szívni.
– Aha
– Nem akartam megtaposni.
– Nem gond.
– Marad
– Mért ne maradnék?
– Mert kijön.
– Az esőbe?
– Ha egyszer csak kint esik!
– Nem hallom a muzsikát. Tetszik.
– Bőven hallani itt is. – Közben normálisan két lábra álltam, s ahogy körbelestem, észrevettem, hogy a kultúr mögötti kis udvaron van egy nyitott, hullámpalával fedett placc, közepén pingpong-asztallal, mellette valami öltözőszekrény-félével. – Ütünk párat.
– Mi van?
– Pitypang Magyarán pingpong. Tud játszani?
– Tudok kicsit.
–Akkor kámon!
Előrerohantam, és sejtésem szerint a szekrénykében találtam néhány elnyűtt, mindennemű szoftborítást nélkülöző ütőt és egy szem labdát. Elkezdtem pattogtatni az asztalon. Erre ismét megjelent a lány feje az ajtóban.
– Zene füleimnek! – kiáltottam oda.
Még egy pillanatra eltűnt, de aztán kilépett az ajtón, óvatosan behúzta maga mögött, és a tűsarkú cipőben óvakodva odatáncolt hozzám. Elvette a felé nyújtott ütőt, és a következő pillanatban már egy kegyetlenül pörgetett fonákot küldött a túloldalról. Néhány ütés után letette a blézerét.
– Nem veszi le azt a csodás lila zakót? – villant felém a szeme.
– Újpesti Dózsa! – kiáltottam, és nyakig begombolkoztam.
Pötyögtünk tovább, többnyire én szedtem a labdát, bentről egyre furább dallamok és mind erősebb dübörgés szűrődött ki.
Egyszer csak bal kézzel elkapta labdát.
– Innentől már élesben megy! – mondta. – Három nyert szett, oké?
– Semmi gond, csak előbb hadd kérdezzek valamit.
– Túl sok a kérdés!
– Kije maga a Kingának? Csak úgy, érdekelne.
– Én Senkije se vagyok. Nem is ismerem. Az apám hozott el, a csaj szülei hívtak meg.
– Világos
–Akkor jó. És te – váltott hirtelen tegezésbe -, te kije vagy neki?
– Én is... – biggyesztettem az ajkam.
– Mit te is?
– Én is a senkije vagyok. A többi nem érdekes.
A lány egy picit várt, leeresztette a pingpongütőt. De aztán csak megvonta a vállát.
–Akkor bedobom! – mondta komoly hangon.
– Jó dobd be!
Bele se tudtam piszkálni a szervájába.