A fiatalság nem bolondság. Lehet, hogy minden egyéb az, de a fiatalság bizonyosan nem.
Kovács Farkas szerette volna, ha kicsit tovább tart a mérge. Alig jött otthonról két saroknyit, mire a Jézus Szíve templom elé ért, már hagyta volna az egészet a fenébe. Nem megbocsátás volt ez, szó sem volt erről, az ő jó szívéről, ó nem! A konyhából kiszűrődő állandó nyüszítést nem tudta elviselni. Hogy másvalaki miatt nyüszítenek az ő fülébe. Fölháborodása nem részvéttel, hanem önzéssel volt teli. Ezért csapta be maga mögött az ajtót, és rohangászik itt hiányos öltözékben!
Lent, a lámpák alatt látta a Garas presszó teraszán ücsörgőket, Charles Bronsont és az öreg jugoszláv tábornokot, akit innen messziről is már csak néhány perc választott el attól, hogy a szokásos módon rágyújtson a legmelodikusabb Tito-dalokra. Köztük kellene ülnie, nem azért, mert „ott a helye„, hanem mert zsong a feje a latin szavaktól, és ilyenkor lefekvés előtt a legjobb altató egy kis sörital.
Hát persze, hogy Farkas is sört szeretett volna inni, harmatos falú kupát ragadni magához, és a még kemény hab alól mohón kiszürcsölni. Ez az ő vére. Híg, sörös vére van.
A sötét templomkapu és a távoli, fénybe burkolózó társaság között állt, vagy inkább lebegett kicsit, ott, hová még messzibb és főleg régibb hangok hívták egy pillanatra. „Édes kisfiam, mért nincs kitartásod soha semmihez? Farkas, hiszed vagy sem, az élet mégis csak komoly dolgok láncolata, legyenek bármily nevetségesen titkosak! Vagy azt gondolod, csak úgy véletlenségből születünk és halunk meg, egyszerűen véletlenül?„ Ezek a banális hangok valamiféle maghasadással keletkeztek hirtelen a fejében, s robbantak szét koponyájában irtózatos erővel, hogy meg kellett fognia a halántékát, és hüvelykujjával bedugta a fülét.
Jó, legyen! Csak azért is meg fogja verni Rikárd urat! Egy ilyen szemét tényleg megérdemli, hogy valaki végre elégtételt vegyen rajta sorozatos rémtetteiért. Különben is, lehet hogy ez az este erre rendeltetett. Valakit megverni és másnak irgalmazni általa. Farkas szerette volna, ha újra fölforr a gyönge, sörös vére.
Zsebre dugott kézzel újra nekivágott a sötét utcának.

Délután zokogásra ébredt szobájában. Ezen a héten már harmadszor.
Ahogy az emberi test minden porcikája elhelyezkedik valamiképpen, a maga nagyon is meghatározható és leírható, örökös helyén, olyan pontosan, szemléletesen és megbolygathatatlanul tárult föl a szoba minden álom után. A szoba, ahol Farkas állítólag legszebb ifjúi éveit tölti, Bapszi néninél. Őszi délután volt, abból a kicsit napos, korán elnehezülő és gyorsan szürkülő, félhideg fajtából. Látta a két egymás mellé tolt támlás ágyat, ahol feküdt, oldalt a két egyforma éjjeliszekrényt, a másik fal mentén a bumfordi, kétajtós szekrényt, előtte a kicsiny asztalkával. Az ablakpárkány alá egy alacsony szék állt besuvasztva. A falon, azon a helyen, ahol a kályha helye volt, nagy lyuk tátongott: mindegyre késett az új gázkályha beszerelése, a falak már hűvöset árasztottak estelente. És hallotta kintről a zokogást.
Farkas a nyár végétől élvezte Bapszi néni vendégszeretetét medikus minőségben. Amikor először lépett be ebbe a megbolygathatatlan szobába, azt gondolta, jó helye lesz, nem kell félnie, hogy fölfalják a hétköznapok. Béke volt, némi óraütéssel felcicomázva, ezek azonban nem az idő múlását voltak hivatottak jelezni. Nagyanyó írt Bapszi néninek, akivel valaha az elemi iskola padjaiban rakoncátlankodtak, bár ez teljesen hihetetlennek tűnt két hajhálós, fáslizott lábú öregasszonyról. „Ebből a gyerekből orvos lesz! Jóravaló, szorgalmas és tiszta! Csöndes!„ Így festett Farkas nagyanyó ajánlósoraival, szolid színekkel lefestve, mintha egy régi fényképen kinőtt öltönyben ácsorogna. Bapszi néniről annyit tudott, hogy áldott jó szívű asszony, szegénynek meghalt az ura, már régen, leesett a tetőről. Egyedül nevelte föl a gyereket sok vesződség, nélkülözés közepette.
Farkas beköltözött a megbolygathatatlan szobába, és pakolással kezdte el saját életének teremtését. És este lett és reggel, első nap.
Majd sokszor, egymás után. Bebújt a dunyha mélyére, és a kis ernyős lámpa fényénél „jóravaló, szorgalmas és tiszta„ diákként nekiállt az emberi csontok latin nevének: ulna, radius, os lunatum, os triquetrum, os pisiforme, os hamatum. A kezét nézegette, milyen bonyolult is ő, és arra is gondolt, a sírban minden egyszerűbbé válik, csak ezek a vasszorgalommal megtanulható csontocskák maradnak, nem fedi őket szép fehér bőr. Nézte a kezét, aztán bedugta a dunyha alá. Szemből, a kórház kerítésén át sütött még a bágyadt nap, összecsíkozta az ágyat, a hengermintázott falat.

Lassan kezdett beborulni az ég. (Vagy kiborulni? – minden esetre esős napok jöttek.) Karcsika, az utca mindenese kicserélte a halkan ciripelő csöngőt egy nagyobb teljesítményű, baráti országból származó darabra, azóta olyan hangot adott, mint a koponyafűrész. Halkan esett, mikor Farkas szombat délután pár sort írt nagyanyónak: jól érzi magát, csak egy kicsit hamarabb beköszöntött a hideg, küldje el még a melegítő mackót és sálat, kesztyűt.

Farkas zokogásra ébredt, és mikor belenézett a tükörbe, hogy kicsit meggyűrögesse fiatal ráncait, alig találta az arcát az aranyos rámába foglalt, fáradt foncsorozású üveglapon. Látta a szoba mélyét, a polcot, szamárfészek ágyát saját hűlő helyével, de ahhoz, hogy az arcát is megpillantsa, sokáig kellett tekintgetnie odaátra.
Tudta, hogy a konyhában Bapszi néni lánya, a Titi sír. Azért sírt, mert élettársa, Rikárd úr, aki tornatanár és önkéntes tűzoltó, gorombán bánt vele, emberhez méltatlanul. Minden vacsorakor ezt hallotta a mamuszban körben totyogó Bapszi nénitől. Kegyetlen és igazságtalan az élet, mindig a legelesettebbek és az ártatlanok szenvednek. Titi harmincöt év körüli kisasszony volt, és még senki se kérte feleségül. Ezért volt kénytelen Rikárd úr atyainak alig nevezhető pártfogását eltűrni, mert neki megnyugtatóbb volt egy férfi miatt szenvedni, mint csak úgy, férfi nélkül, egyszál egyedül. Farkasnak már az is rég a tudomására jutott, hogy Rikárd úr egy hatalmas és öreg házban lakik, és bármilyen szép is az a ház, már olyan ósdi, hogy bármelyik pillanatban Rikárd úr és Titi fejére rogyhat. És Bapszi néni ezt nem bírta idegekkel, mind csak kapacitálta a Titit, hogy hagyja ott azt a gonosz embert, jöjjön haza hozzá, édes anyukához. Világ életükben kettesben éltek, mért is kellett mindennek megváltoznia? Ennél a monda
tnál kezdett Titi rendszerint zokogni, az asztalra borult. Közben az „édes anyukának„ nevezett Bapszi néni kezét szorongatta, és végképp nem tudta, mitévő legyen?

Farkas csak sejtette, merre található Rikárd úr ósdi háza, és bizony az nem volt közel. Sietett és közben mondatokat forgatott a fejében. Bár tudta, hogy ez a legrosszabb. Járt már úgy, hogy a túlzott készülődésnek keserűen megitta a levét, és nemhogy a legszebben eltervezett mondatok nem kerültek kimondásra, de nyökögésével és dadogásával nagyobb kárt tett (leginkább önmagában), mintha meg se szólalt volna.
Most is mit mond majd? Becsönget, és rögtön azzal kezdi, hogy „Idefigyelj, öreg...„? Azt sem tudta, hogy néz ki ez a Rikárd úr. Nagydarab, sörtére nyírt hajú állatot képzelt el. De akkor hogyan fogja összeverni? Egy tornatanárt és önkéntes tűzoltót? Úgy kivágja fél kézzel az utcára, hogy Farkas csak nyekken, örülhet, ha nem törik valamely latinul is megnevezendő csontja. Beszélni kell a fejével, normális hangon, „Nézze, kedves uram...„ – megkaphatja, hogy mit pofázik bele Farkas az ő dolgába, és ezzel együtt hajítja ki. Vagy be se engedi az ósdi házába. Még a végén meggyanúsítja, hogy valami „köze van„ a Titihez... Pedig ez nem igaz. Még csak nem is a hős lovag igazságérzete miatt megy oda. Egyszerűen csöndet akar, nyugodtan szeretne tanulni. Vagy egy leendő orvos köteles elviselni mások nyüszítését? Úgy, hogy közben egy szava se legyen?
Csöndes, lassan emelkedő kis utcákon kaptatott fölfelé. A legtöbb ablak mögül a tévé kékes fénye szitált ki. Farkas, hogy terhes gondolatait elhessegesse, énekelni kezdett. Mostanában úgyis mindig valami régi mozgalmi nótát dúdolgatott. Nem csupán fülbe-, sokkal inkább lélekbe-mászóak voltak ezek a dalocskák. Akik harcba mentek, mindig énekeltek, száz csatát zeng, idéz a régi dal, zöngicsélte. Egyre nagyobb hangerőre kapcsolt, és mikor a repertoárban odajutott, a Poljúska végén teljes hangerővel elkurjantotta azt a bizonyos hej!-t. Ez annyira megtetszett neki, hogy többször is végigfújta, egyik kezével még vezényelt is hozzá.
A meredek utcán végre fölért a dombtetőre. A sarkon álló fa villanydúc magasából hirtelen sok sárga fény terült el a környező házakon.
De följebb már teljes sötétség uralkodott. Farkas bokrokat sejtett arra. Fojtott kiabálás, zörgés és mozgás hallatszott. Mikor az utolsó Poljúska záró- hej!-ét elkiáltotta, megelevenedett a sötét.
– Pucolás Hagyd a francba! Dögölj meg! A cumót! – izgatott mondatfoszlányokat hallott. A feketeségből három alak vált ki, és tompa dobogással elnyargaltak a párhuzamos, lejtős utcácskán. A lámpa fénykörét nem érintették.
Farkas megállt és fülelt. A bokornak vélt sötétből nyöszörgés hallatszott. Halk, ütemes és ziháló nyögés.
Odasietett fénykör szélére. Belebámult a sötétbe, és hamarosan már látott is valamit. Egy kis játszótér állt itt, és valóban, körötte néhány bokor. A ziháló nyögés közvetlen közelről jött, a mérleghinta tövéből.
Lehajolt.
Egy férfi feküdt a kavicsos homokon. Az arca teljesen véres volt. Farkas megérintette. Az orrnyeregtől fölfelé húzódóan fölhasadt bőr, erősen vérzett. Az orr (nasal septum) eltörött, ezt nem volt nehéz megállapítania.
Az érintésre a férfi fájdalmasan följajdult. Ahogy Farkas elrántotta a kezét, valamibe beleakadt. Egy kettévált szemüveg egyik szárát tartotta a kezében. Arra gondolt, hogy a támadók a mérleghinta végével üthették a férfi fejét.
– Hall engem? – kérdezte.
Nyögés volt a válasz.
– Kik tették ezt magával?
Újabb nyögés.
Farkas megkereste a férfi pulzusát, szaporán vert.
– Föl tud állni?
Nyögés.
– Hívok mentőt – mondta, bár fogalma sem volt, hogy honnan telefonálna.
– Nem hívsz – motyogta a férfi alig hallhatóan. – Nem kell mentő.
Farkas tanácstalanságában fölállt, majd újból leguggolt a férfi véres fejéhez. Amennyire meg tudta állapítani, erősen kopaszodó, negyven év körüli volt.
– Húzzál innen – emelte rá ekkor bedagadt szemét.
– Nem hagyhatom itt. Orvostanhallgató vagyok. Segítek magán.
– Nem kell.
– Dehogy nem. Föl kellene állni. Hazakísérem. Hol lakik?
– Szemben – mondta a férfi, és erőtlen kezével a sarki nagy, kétemeletes, rozzant házra mutatott.
Farkas úgy érezte, fuvola a gerince, és valaki halkan belefújt egyet. Hangok és hideg áramlások szaladtak szét benne mindenfelé. Alaposabban végigmérte a vérben fekvő testet. A sötétben alig látott valamit.
– No jöjjön, kapaszkodjon belém – ragadta meg a férfit, és kezdte fölfelé húzni.
Ismét hangos sziszegés volt a válasz. De érezte, hogy a férfi már hagyja magát emelni, és a lábával próbál segíteni a fölállásban.
– Az a nagy ház a magáé? – kérdezte még egyszer Farkas.
– Aha
– Csak pár méter. Induljunk.
– Hol a táskám? – kérdezte a férfi.
– Miféle táska?
– Sporttáska
– Itt nincs. Nem látok semmit.
– Szemetek – mondta a férfi rekedten.
– Tudja kik voltak?
Lassan botorkáltak, egymásba kapaszkodva.
– Benne volt a lóvé. Az a szaros kis fizetés. Mindegy. A dögök!
Farkas érezte, hogy férfi fejéből lassan csorgó vércsöppek potyognak a kezefejére.
– Doki vagy, vagy mi? – kérdezte nyersen, s mintha Farkasra neheztelt volna.
– Nem csak leszek.
– Hideg a kezed, baszkikám. Egy orvosnak legyen meleg a keze. Vagy legalább langyos.
Elértek a kapuig.
– Magánál van a kulcs?
– Naná benne volt a szütyőben.
A férfi egyre súlyosabban nehézkedett rá. Farkas a fülén és a tarkóján érezte a leheletét.
– Csöngess már! – parancsolt rá zihálva.
– Nincs itthon senki – felelte automatikusan Farkas, és úgy érezte, életében még sosem volt ilyen szerencséje. Nem is szerencse volt ez, hanem maga az igazság.
– Mit dumálsz itt? – moccant meg a férfi, és megszorította a kezét. – Csöngess csak nyugiban. – Kicsit várt. – Itthon kell lennie. Hol a túróban lenne ilyenkor másutt, mi?
Farkas megnyomta a gombot. Először röviden, aztán nekitámaszkodott. Zengett, csörömpölt a néptelen és sötét ósdi ház.