„Kigyulladt öreg méhesünk„
(Ady Endre: Emlékezés egy nyár-éjszakára)



Anya elmélázva egy utolsó falat sajtot dugott a szájába.
– Vajon mit csinálhat most? – szólalt meg, és valahová messze nézett, mert nem tőlünk kérdezte, hanem attól, ki minden titkok tudója, ha ugyan foglalkozik ilyen semmiségekkel, hogy rajta tartja a szemét Varjú Pistán. Már pedig ha valóban ez a dolga, biztos rajta tartja.
A mi betörőnkön.

– Elmész – kérdezte Varjú Gézáné a szobából, mikor hallotta kintről a kulcscsörgést. A tévében már vijjogott a sziréna, kezdődött a Kék fény, amit sose mulasztott el. Más ez, mint a krimi, nagyon más. Az élet!
– Dolgom van – kiáltotta be Varjú Pista. – Különben se lehet kibírni ebben döglesztő hőségben itt bent!
– Jajám – szólt vissza a nő -, de az időjárás jelentésben záport mondtak. Vigyél magaddal ernyőt, kisfiam. Ha elázol nekem, nyáron ugyanúgy megkapod a tüdőgyulladást!
– Jó – felelte Varjú Pista, és mert mindig anyját tisztelő, szófogadó gyerek volt. A fogasról leakasztotta a kacsafejet formázó, fanyelű, szürke ernyőt.
– Pistikém hagyd nyitva a konyhaablakot, hadd járjon a levegő! – hallotta még.
Erre is azt felelte, de már csak halkan, magának, jó, kinyitom, persze.
Világos volt még.

Világos volt még, tehát a gyerekek is csak későn jöttek fel az udvarról. Csutakolás a kádban, körmök, sebhelyek szemrevételezése, közben hangos visítás. Vajas kenyér parizerrel, zöldpaprikával. Hideg tej. Akár egy hadsereg, annyit tudnak enni egy ilyen nap után! Gyorsan, be az ágyba. Pizsama helyett elég egy trikó meg alsógatya. Meg kell kukulni ebben a melegben. A szúnyogcsípéseket nem vakarni, be lettek kenve hűsítő kenőccsel, majd rászárad. Utolsó puszi, alvás. Még szerencse, hogy se vihogni, se egymást ijesztegetni sincs erejük, tíz perc múlva szundítanak a kis gazemberek, akár bunda.
Az ablakok alatt, a játszótér bokraiban ezer apró hegedűn kezdődik a legnyáribb zenebona. Az erkélyajtó arasznyira nyitva, csak a függöny van eléje húzva.
Anya nekiáll, hogy rendbe szedje a konyhát, apa becsukja az ablakot, hogy ha felkapcsolja az íróasztali lámpát, ne jöjjenek be a szúnyogok. A Supraphon lemezjátszó karja alatt, mely leginkább egy meggörbült TU-114-es repülőre emlékeztet, elkezd forogni a Vízizene bakelitkorongja. Hátha, mint annak idején királyi bocsánatot, hoz egy kis vizet, esőt, enyhületet.

Varjú Pista nem sietett. Rögtön a kapualjban rágyújtott, elöl kicsit hosszabbra hagyott szőke haját oldalra simította. Magas, keresetlenül daliásnak mondható alakján rövid ujjú, bordó polóing és drapp vászonnadrág feszült. Tornacipőt húzott.
(Anya szerint beillett volna amerikai filmszínésznek. De legalábbis németnek. A szeme kék volt, naná, ugyanakkor a tekintete megkapóan jóindulatú és egy csöppet sem bárgyú. Különös, különös ember azon a nyáréjszakán.)
Az új, lakótelepi városrész felé bandukolt. A mozi kirakatában megszemlélte a jelenlegi és következő heti filmek képeit. A késő esti előadásban egy kelet-német kémfilm futott. Mintha mondta is volna valaki, hogy elég izgi. Vagy a strandon hallotta a délelőtt? Órájára nézett, még nem volt kilenc. Az ég alján a narancssárga már kezdett belelilulni a háztetőkbe.
Jegyet vett és két gömbölyű, gyümölcsízű rágógumit.
Egy tó fenekére süllyesztették a nácik nagy ládákban a kincset. A bőrkabátos ember, aki Achim Dätchennek adta ki magát, miközben a valódi neve Werner Bredebusch volt, nagyon átfűzte a tökkelütött nyugat-németek fejét. Persze, ehhez kellett az is, hogy Czirgibel őrnagy, aki a háborúban a wieliczkai akció kulcsa volt, pontos információkkal és szakadozott útvonaltérképekkel lássa el.
Varjú Pista a forró moziban kicsit elálmosodott, s tán bólintott is néhány percecskét. Arra ébredt, hogy nagy a kiabálás, egy Volkswagen rendőrautó az árokba borult. Véletlenül lenyelte a rágót. Úgy érezte, ki kell mennie a friss levegőre. Ahol viszont ismét azonnal rágyújtott.
Negyed tizenegy volt, épp a film végéről mondott le.

Anya még válogat egy kis rizst a holnapi főzéshez. Ebből a szempontból rémes ez a nyár, a gyerekek itthon, enni meg kell. Bár neki már étvágya sem volt a hőségtől. Apa a szobában dolgozgat, ilyenkor, ha nem ügyel a klinikán, már az is szórakozás neki, ha tudományoskodhat. Csoda dolog ez a genetika! Hogy az ember évezredek végtelen molekulaláncolatának a végén fityeg, és az ősök mondják meg, hogy kék szemű lesz-e és kövér, lesz-e kedve fizikát tanulni vagy ő lesz a Pablo Casals Kettő! Úgy táncolnak a kromoszómapárok a diapozitívokon, mint valami fura bábfigurák. Anya szótlanul áll apa mögött, vakargatja a nyakát, a hátát, mert azt nagyon szereti, aztán annyit mond,
– Elaludtak ám, mint a sicc!
– Megcsinálom nekik a sárkányt, megígértem – teszi le a ceruzát, vonalzót apa. – Ha ezt befejeztem, lesz egy kis időm.
– Sárkány Hiszen ahhoz szél kell, nem? – csodálkozik anya.
– Meg jó hosszú madzag.
– Van a kamrában.
– Szél is lesz, meglátod – néz rá apa mosolyogva, és megfogja a vakargató kezet. – Lesz szél a sárkányunkhoz.

Varjú Pista pontosan tudta, hová tart. Már három napja figyelte, hogy a játszótér mögötti első négyemeletes erkélyén kitörött az egyik táblából a drótszálas üveg, ráadásul az ajtó a meleg miatt mindig nyitva maradt éjszakára. Tudta, hogy tizenegy óra körül sötétül el a lakás, és addigra a hosszú hajú vagány gyerekek is hazakotródnak a játszótéri padokról. Csönd volt ilyenkor, csak a tücsök, a temérdek tücsök. Ők remegtették a forró levegőt, hadd sodródjanak az álmok.
Lefordult az autószerviznél, elhaladt a felhőkarcolást mímelő pizsama-házak mellett. Innen már látszott a lapos garázssor és szemben a négyemeletesek.
Alig egy-két ablak mögött égett már csak a lámpa.

Anya utoljára egybenyitotta az egész lakást, hadd járjon egy kicsit a levegő. A gyerekek forogva szuszogtak és álmukban is vakaróztak. Apa is összekucorodott már a helyén, csak magzati pózban képes elaludni, hiába dicsekszik a drágalátos mama azzal, hogy az ő apja bezzeg („Az én apám...„, ettől anyának feláll a szőr a hátán) szálfa egyenes tartással aludt, mert csakis az az egészséges.
Az ember fekszik az ágyában, a sötétben, és képes békében becsukni a szemét. Talán az a legtökéletesebb boldogság, ha semmi a világon nem jut az eszünkbe. De ez az, ami nem létezik.

Ült a padon, a fűzfa alatt. Még elszívott egy cigarettát. Anyuka már biztosan rég alszik, gondolta Varjú Pista. Reggel majd megkérdi, merre jártál, kisfiam. Moziban, ezt fogja mondani, és azzal nem is lódít. Csüggnek egymáson, na, nincs mit szépíteni ezen. Mért is kellene, eléggé szép dolog ez. Sőt, ritka manapság a ragaszkodó szeretet. A lázadás a divat, kiröhögni az ősöket. Hát ő nem. Nem olyan. Hogy is szokta anyuka mondani? Megadtam neked mindent, kisfiam. Ha már a sors úgy intézte, hogy ne legyen édesapád. Mégse szenvedtél hiányt semmiben. Igaz? Igaz. Anyuka áldott jó teremtés. Mivé is lennének egymás nélkül?
Varjú Pista a csikket elnyomkodta a pad betontartóján. Felállt és odasétált a kitörött üvegű erkély alá. A kacsafej-nyelű szürke ernyőt a szellőztetőrácsnak támasztotta.
Érzett egy kis szívdobogást, mint mikor vizsgázott finommechanikából, és a mestere, Bandi bácsi a vállára tette a kezét. Pistám, szégyent ne hozz a fejemre! Dehogy hozott. Most megragadta a vaskorlátot és egyetlen lendülettel felhúzta magát az erkélyre. Az ajtóban fél kézzel elfogta a függönyt. A keskeny résen belépett a szobába. Aztán óvatosan kitárta az ajtót.
Fülelt egy kicsit. A másik, távolabbi helyiségből tisztán hallotta az óraketyegést. Várta, hogy a szeme hozzászokjon a sötéthez. Látta az L-alakban elhelyezett két ágyat, rajtuk az alvók fekete halmaival, a szekrényeket, az alacsony gyerekasztalt. Nesztelenül megindult a linóleum padlón.

Hosszú előszobába ért. Itt még lassabban óvakodott előre. A fogashoz érve a szemét meresztve szemlélődött, nem sokat látott. Óvatosan tapogatózott. Ruhadarabokat emelt le. Érezte, egy zakó. Mellette lógott a nadrág is. Ez jöhet, gondolta. Ha ilyen cuccok vannak, akad hozzá cipő is. Elég volt csak lenyúlni a sötétbe, máris kezében tartotta a cipőt. Mehetett tovább.
A másik szoba küszöbére érve megállt, megint fülelt. Ide még jobban bevilágított a fűzfák mögött álló játszótéri állólámpa. A hosszanti fal mellett állt a két ágy, rajtuk az alvókkal. Balra üveges szekrény magasodott, mellette íróasztal, az ablak előtt. Jobbra egy pianínó tömbje sötétlett, előtte egy kisebb asztalka, karosszékekkel körítve. A legtávolibb sarokban szerénykedett a tévé, és egy linker-könyvszekrény.
Ó, ez hát a terep, örvendett meg Varjú Pista, és egy csöppet elmosolyodott. Szeretett itt lenni, így, megékezvén valami titkon vágyottnak a kellős közepébe. Képes rá, képes a boldogságra!
A pár cipőt lerakta a kis asztalra, majd ha jön visszafelé, viszi. Abban a pillanatban észrevette egy karóra világító számlapját. Gyorsan a zsebébe süllyesztette. Az íróasztalhoz lépett, itt is körbefürkészett. Világító papirosokat, vonalzót, egymás mellé állított ceruzákat, tollszárakat látott, egy tustintás üveget. Egy nagy, cirkalmas mintázatú irattartófélét vett észre odébb, a lámpa mellett. A tetejét felemelte, de alatta is papírok bújtak. Ahogy előrébb lépett, egy picit meglökte a magas támlájú karosszéket.
Az éjszakában a legkisebb zaj a legnagyobb.
Dermedten állt egy percig. Aztán megint elvigyorodott. Semmi. Hát persze, hogy semmi.
A kezével finoman tapogatott lefelé az asztal elején. A következő pillanatban már a kezében volt az oldalsó szekrényke kulcsa. Forgatta milliméterenként jobbra. Ez is adott hangot, de olyan vigyázó, halk hangot, hogy öröm volt hallania a gerincében. A végén egy szemernyivel élesebb kattanás jelezte, hogy kész, nyitva, ezt is elvégezte.
A hozzá közelebbi ágyon megmoccant az aluvó, fordult egyet, a lába kicsüngött az egy szál lepedő alól. Épp belelógott a fénybe, de Varjú Pista nem tudta eldönteni, női vagy férfi láb-e?
A kulcsnál fogva húzta maga felé a szekrényke ajtaját. Nehezen mozgott. És ekkor, ahogy egy kicsit erősebbet rántott rajta, a zár címerét tartó aprócska csavarok egymás után bújtak ki a helyükről. És potyogtak le a parkettára.
– Te vagy az, kicsi fiam? – hallotta a közelebbi ágyból az álmos női hangot.
Varjú Pista hátraugrott, meglökte a karosszéket, ami nekiütődött az asztal szélének.
– Mártonka te vagy? – kérdezte a női hang élénkebben.
A következő pillanatban felgyulladt a falilámpa.

Varjú Gézáné egyre nehezebben viselte ezt a forróságot. Éjszaka talán még rosszabb volt, mint nappal. Figyelte, hátha megjön a Pista. Nem jött. Sehogy sem tudott kényelmesen feküdni. Kitakarózott, de akkor meg – butaság, tudja – attól félt, hogy valaki megfogdossa a sötétben.
Most különösen nyomta valami feneség a szívét. Mintha tényleg rámásznának a szellemek. No jó, persze, a vérnyomása a padláson van! Ilyen a vére, nyom. De nagyon.
Kiült az ágy szélére, csatakos haját hátrasimította. Remegő ujjal nyomta ki a gyógyszeres levélből a tablettát. A nyelve alá, azt mondta a doktor, hát akkor a nyelve alá.
Különös, különös, hogy mindig csak éjszaka.

Anya csakis így meséli, kipirosodó arccal, távolba meredő, cikázó szemmel.
– Felkapcsoltam a lámpát és ott állt velem szemben egy vadidegen pasas. Azt elmondani nem lehet, mit éreztem. Úristen, a gyerekek, ez jutott eszembe azonnal! Ez akkor már szaladt. Én a piros hálóingben utána. Talán sikoltoztam is... biztos, sikoltoztam! Az előszobában felkaptam a gyerekek műanyag kardját, azzal nyargaltam utána. Persze, addigra már árkon-bokron túl volt, ilyen stramm, bivalyerős fiatal srác, egy ugrással eltűnt a sötétben. Apa mindeközben édesen aludt, akár egy medve. Hiába ébresztgettem, alig akarta kinyitni a szemét. Azt hitte, csak rosszat álmodtam.
Apa veszi át a szót, szinte még most hitetlenkedve beszél.
– Tényleg arra gondoltam, hogy csak hiszti az egész. Mondtam, feküdjön le szépen, aludjon. De ha már így felvertek, megnéztem volna, hány óra van. Az órámat nem találtam. Gondoltam, lehet, hogy benne felejtettem a zakóm zsebében. Keresem a fogason, hát nincs sehol a zakó se. Ellenben ott látom a pár cipőt az asztalon kikészítve. Ez már nekem is gyanús volt... Aztán megtaláltuk az erkély tövében a szürke esernyőt is.

Varjú Pista a nadrágot kidobta a kukába, mert túl nagynak bizonyult neki. A zakót viszont hordta, és az automata Omega órát is, tetetett rá egy divatos fém szíjat. Így bukott le nem is olyan sokkal később, egy másik, immár nyárvégi éjszakán, mikor szerelmének, a számára megvalósítható lehetetlennek hódolt.
Tisztított diót látott meg egy szutykos boltocska derengő kirakatában. Hántott dió!, örült meg neki, és rögtön az jutott az eszébe, hogy egy ilyen kis közértben biztos van méz, maciméz. Imádta a diót mézzel, édes volt, mint egy emlék. Nem is zavartatta magát, midőn néhány perccel később éktelen fékcsikorgással érkezett a betört kirakat elé a villogó lámpás Warszawa rendőrkocsi.
Akik boldognak akarták tudni őt, Varjú Pistát (bár ténylegesen nem voltak sokan), nem kellett csalatkozzanak benne. Elintézte magának, hogy boldog lehessen. A többi meg...

Anya mondja,
– Rettenetes volt őt újra látni a bíróságon. Én voltam a koronatanú! Na, képzelhetitek. Négy évet kapott. Az édesanyja is kint ült velünk a folyosón, egy nagyon tiszta arcú, kendős, kövér néni. Sírdogált, néha bevett egy gyógyszert. Később mindig attól féltem, ha kiszabadul, akkor megkeres és eljön. Néha most is azt álmodom, jön a Varjú Pista...

Hogy mi lett vele?
Én egyszer elővettem a telefonkönyvet, és felütöttem a v-nél. Öt Varjú Istvánt találtam, az egyik doktorként szerepelt.
De hiába is kérdeznék annyi mindent, ha a legelső és legfontosabb kérdést nem tehetem fel. Azt, hogy,
– Maga a betörő?