A cukorbeteg gyerekek nyári táborában azért kötöttem ki, mert a kedveskedő felsőoktatási intézmény, melynek padjait koptattam, kötelezővé tette az „engedjétek hozzám a gyermekeket„ gyakorlatát. Nem is volt ezzel semmi gond, nappal fürödtünk a Balatonban sárga egyen-úszósapkában fejünkön, este pingpongoztunk a szúnyoghálóval elbarikádozott betonplaccon. És sokszor és bőségesen étkeztünk, a vércukor miatt.
Csak az éjszakák, ezek a fülledt, buja nyári éjszakák!
A hullámpalával borított tetejű faházikóban János bácsival osztoztam a kéglin.
– Először van itt? – kérdezte bemutatkozáskor, és vastag, fekete keretes szemüvegét feltolta a homlokára.
– Először – feleltem a nagy igazságot.
– Én már huszonnyolc éve járok ide táborozni – mondta erre, amivel a továbbiakra nézve minden el volt döntve, és mintegy nyomatékul a szemüveget visszapöccintette az orrnyergére, máris elmélyülten olvasott tovább.
János bácsi aszott, ráncos bőrű, aszkéta típusú agglegény volt, aki még levesevés közben is cigarettázott, éjszaka pedig rettenetesen köhögött, és mivel emiatt képtelen volt aludni, felgyújtott lámpa mellett olvasott tovább.
A viaszos dugót mélyen a fülembe gyömöszöltem, a plédet a fejemre húzva a fal felé fordulva igyekeztem elszunnyadni, de a fel-feltörő köhögésrohamok, amik valóságos öklendezésbe csaptak át, nem segítették ezt az igyekezetemet.
Első és második nap nem csináltam semmit, hol elszenderedtem, hol felriadtam, mint a legkacifántosabb vizsgák előtt, és reggel úgy álltam ott a módfelett rakoncátlan cukorbeteg gyerekek sorakoztatójánál, mint aki átlumpolta az éjszakát.
A harmadik este az ebédlői szakács és kukta társaságában valóban kilengtem, és János bácsival közös odúmba már úgy érkeztem vissza, hogy az elfogyasztott söritalok jótékony hatására apellálva gyönyörű, nyugodt éjszakára számítottam.
De János bácsi sem adta fel.
Amikor kótyagos fejjel, precízen befüldugózva lehunytam a szememet, hogy a vak álom vizein kezdjek ringatózni, szobatársam oly megveszekedett, már-már ordító köhögésbe és krákogásba kezdett, hogy amellett a halottak se nyughattak volna tovább. Gondoltam, ennél az is jobb, ha magam is villanyt gyújtok, és megpróbálok olvasni. Bölcs előrelátásképp a Varázshegyet (mint a következő évre esedékes kötelező olvasmányt) hoztam magammal, úgyhogy a könyvet kék borítójától megszabadítván magam elé helyeztem, és minden igyekezetemmel Hans Castorp és Settembrini végtelen sétáira koncentráltam.
Csodák csodájára a köhögést ettől fogva mintha elvágták volna, egy-két laza torokköszörüléstől eltekintve néhány percig csend volt.
Aztán szemüvegét a homlokára tolva megszólalt János bácsi.
– Nem alszik?
– Most nem.
– Olvas
– Olvasnék
– Mit olvas?
– A Varázshegyet. Thomas Mann írta – tettem hozzá direkt.
– Tudom Én is olvastam.
Erre nem voltam hajlandó felelni. De János bácsi most beszélgetni akart, azért sem köhögött, engem figyelt, ahogy a könyvbe bújok.
– Nem kérdezi meg, én mit olvasok?
Tényleg nem lehetett tudni, mit olvas a János bácsi, mert a könyvét mindig újságpapirosba csomagolta.
– Mit olvas? – kérdeztem megadóan, de úgy, hogy közben nem néztem fel a Varázshegyből.
– Nem találná ki soha – kínzott tovább az öreg.
– Biztos hogy nem.
– Na fogadunk?
– Miért kéne fogadnunk?
– Hogy nem találja ki!
– Én is azt mondom, hogy nem találom ki!
– Nem csodálom! – ezen mintha kuncogott volna, de ezt a nagy levegővételt azért nem úszta meg némi rekedt kehelés nélkül, ám most érződött rajta, hogy zavarja. – Na, megmondjam?
– Mért nem akarja?
János bácsi bólintott egy erőset a fejével, ettől a szemüveg visszapottyant az orrára, majd akkurátusan a könyv legelejére lapozott, és fennhangon szólt.
– Kádár János: Politikai tanulmányok, cikkek, beszédek. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1980. Megjelent 58 000 példányban, nyomta az Athenaeum Nyomda, szintén Budapesten. Ára 28,50. Tessék!
Erre már nekem is fel kellett néznem. Végtelen gonoszsággal csak annyit kérdeztem,
– Az Athenaeum? Ez azért eléggé különös.
– Mi ebben a különös? – kérdezte rögvest őszinte megdöbbenéssel.
– Hát ez a név. Valahogy nem illik ide – vontam meg a vállam.
Ezt azért emészteni kellett kicsit. János bácsi aprókat köhintett, mint aki nagyon is ügyel rá, nehogy megzavarjon. De aztán csak folytatta.
– Tudja megvettem ezt a könyvet a félárú boltban, aztán otthon gondoltam egy nagyot. Becsomagoltam szépen, megcímeztem, és egy udvarias levél kíséretében elküldtem, föl, Budapestre. Neki.
– Kinek neki? – kérdeztem megadóan, mert tudtam már, hogy János bácsi erre vár.
– A Kádár elvtársnak. Leírtam röviden, mennyire tisztelem, becsülöm azért, amit a népért tett, és arra kértem, dedikálja számomra a mellékelt könyvet. Csak ennyit.
– És Mi történt? – eresztettem le megint a Varázshegyet, ezúttal már valós érdeklődéssel.
János bácsi felült, lábát leeresztette a linóleum padlóra.
– Hát kérem szépen, az történt, hogy nem telt bele két hét, mikor a negyedik óra kellős közepén bejött az igazgatóhelyettes a történelem órámra, a hatodikban. Nagy titokzatos ábrázattal azt súgta, jöjjek azonnal, mert itt vannak a budapesti pártközpontból, autóval jöttek, engem keresnek. Képzelheti! Először eszembe se jutott a könyv! Az irodában egy fiatal, öltönyös férfi várt, bemutatkozott. Aztán az aktatáskájából elővett egy kis csomagot, és azt közölte, ezt a Kádár János elvtárs küldi magának, jó egészséget és jó munkát kíván, tehát a részéről ennyi lenne, siet is tovább.
János bácsi itt megállt egy pillanatra, megint lapozott a könyvben.
– Ugye – mondta aztán -, itt van... Itt van ni, aláírva. Megnézi?
– Megmutatja
– Hogyne mutatnám! Várjon, odajövök – szólt János bácsi, és papucsba bújt, az ágyamhoz csoszogott. Az éjjeliszekrény szélére ült, és nagy óvatosan a kezembe csúsztatta a könyvét, a Varázshegy tetejébe.
Láttam a címlapot és rajta kék golyóstollal a bejegyzést. De akkor már hosszú, barna, száraz ujjával odabökött, és fennhangon olvasta.
– Vancsura János elvtársnak, általános iskolai tanárnak, „druszámnak„ baráti üdvözlettel és kézszorítással, Kádár János, Budapest, 1985. május 20. Tessék, itt van!
– Látom
– Azért ez nagy dolog, nem? – kérdezte János bácsi, miközben ugyanolyan óvatosan, mint hozta, elvette tőlem a könyvet.
– De eléggé nagy.
János bácsi visszament a helyére, elhelyezkedett az ágyon. A könyvét nézegette egy ideig, aztán megszólalt.
– Ne aludjunk?
– Aludhatunk
–Akkor aludjunk. Holnap is lesz nap.
Lekapcsoltuk a lámpákat, újra sötét lett. Vártam, mikor hangzik fel megint a tüdőt tépő köhögés. De nem történt semmi, csak nagy ritkán szűrődött a másik sarokból valami elfojtott, halk nyüszítés. János bácsi a szemérmesen paplanba köhögött! Mikor megint bedugaszoltam fülem, szinte semmit se lehetett hallani belőle.
Hamar eltelt a két hét, szinte meghatódva búcsúzott tőlem.
– Ne magázz tovább, kollégák vagyunk, vagy mifene? Nyugodtan mondd, szervusz, János bácsi!
Ezek után Így búcsúztam el tőle.
– Szervusz János bácsi! – és integettem utána, mikor egy degeszre tömött Trabant egyik utasaként kipöfögött az üdülő kavicsos udvaráról.
Egy év múlva (kétszeri szakmai gyakorlatot írtak elő!) még üres volt a házikó, mikor elfoglaltam a helyemet. Mikor elmentem köszönni a tábor vezetőjének, aki civilben a soproni siketek intézetének igazgatója volt, érdeklődtem János bácsi felöl.
– Nem tudtad? Meghalt szegény. Épp a tavaszi szünetben. Nem volt neki se kutyája, se macskája. Csak egy hét után találtak rá, mikor megint elkezdődött a tanítás, akkor keresték.
Nem tudtam másra gondolni, ahogy bandukoltam a vízpart felé, megejtendő első idei fürdőzésemet, vajon ki kaparintotta meg azt a nevezetes dedikált Kádár-könyvet, és vajon megfelelő becsben őrzi-e tovább?
Éjszaka füldugó nélkül aludtam, álom nélkül, egyedül.