A magunk részéről, a kicsinyes aprólékosság
vádjától sem félve, afelé hajlunk, hogy csak
az alapos lehet igazán szórakoztató.
(Th. Mann: A varázshegy)



Rémes egy szeptember. Augusztus 31-én még sütött a nap, aztán egy csapásra jött a rossz idő. Mintha a nyárnak elvágták volna a torkát. Hideg vér folyik belőle.
A plébános melegítőben pipázik kint a csukott verandán, az őserdőre hasonlító virágözönben. Lassan felemelkedik a fonott karosszékből, és hosszan, kihagyásokkal ereszti ki magából a felgyülemlett gázokat.
– Illatáldozat – nyögi, mintegy magának, s hogy ne érezze saját szagát, két- három erőset beleszív a pipába. – Fene azt a Jókait a bablevesével együtt – mondja, miután leül, és kényelmesen keresztbe veti a lábát.
A szél az ablaküvegnek szorítja az esőt, mintha egy megelevenedett zuhany zörgetne beeresztésért.
Nyikorogva nyílik a zöld szobaajtó. Sápadt, borostás arcú férfi lép elő, hosszú, barna, kötött pulóverben. Bal kezében összehajtott papírlap.
– Sto novává? – néz rá a plébános, gyorsan felelevenítve valahai orosztudásának legjavát.
A férfi megkerüli a széket, és az ablak felöl odaáll eléje. A plébános kiveszi szájából a pipát, kerekre mereszti a szemét, és eltátja a száját. Úgy préseli, a torka mélyéről.
– Igenis mélts' uram, hallgatom.
– Nem tudom, mi van velem – mondja a férfi, és megvonja a vállát. – Megint írtam valamit.
– Már megint? Ejnye, ejnye. Hát mi történt magával fiam? Ennyi ihlet! Csak nem átköltözött magába is a Jókai abból a fránya bablevesből? Engem is megkínoz. De akkor is. Egy nap kétszer! – és vadul csóválja a fejét ültében.
– Azért felolvasnám.
– Azért csak olvassa.
A férfi szétnyitja a papirost, és halk, de beszédéhez képest mégis erős hangon kezd olvasni.

Lekapcsolja a lámpát.
Olyan ritkán sajnál egy-egy napot, hogy eltelt.
Csöndben hallgatja saját szuszogását, s szemérmesen azt gondolta, ez az élet.
Vagy a gondolatai lennének az élet, a tudata, hogy mindez nagyrészt már tovatűnt? És mi van az álmaival? Sose álmodozott, de az álmoktól képtelen szabadulni. Tudja magáról, hogy ilyenkor hanyatt fekszik, teljesen elernyed a teste, és egy moccanat nélkül tűri az álmot, mint egy büntetést, mint majdan a halált. Mindig így szokott ébredni reggel, némi bűntudattal.
Az élet is így fog véget érni hiszi.
Egyet nem tud csak, azt álmodja majd: még él, vagy már meghalt?

Az esperes mintha a végletekig elmélyedne a hallottak értelmezésében. Mutatóujját szája elé téve, lehunyt szemmel ingatja a fejét.
– Velőt borzoló! – szólal meg aztán. – „Még él, vagy már meghalt?„ Micsoda fogós kérdés! A mirelit borsó szánkázik a hátamon.
– Elmész ám te az anyádba, atyám! – kiáltja a felolvasó férfi, és vissza akar rohanni a szobába. Az esperes azonban felugrik a székből, és elkapja a pulóverénél fogva.
– Mi van már? Mióta nem lehet téged szívatni, öreg? Nem emlékszel?
A férfi elernyed, és megadóan lehunyja a szemét.
– Nem erről firkáltál össze épp valamit? Hogy nem múlik el, vagy mi a túró. Ezek itt ketten mindennek ellenére mégis csak mi vagyunk! Akár csak huszonöt éve!
– Jó lenne – motyogja megadóan a férfi.
– Nyugi öreg. Gyere, nézzük együtt az esőt – mondja a plébános, önkéntelenül is azon a hangon, amit a külvilág számára tartogat.
A másik erre azonnal hátrakapja a fejét, szemében először villan valami kaján fény.
– Atyám meg kell gyónnom! Fertelmes az én bűnöm!
– Nyugi mondtam, nyugi – feleli a plébános. – Fogsz te még gyónni, várd csak ki a végét. És arra még feloldozás sem lesz, Kutya.
– Akkor marad a pokol – vonja meg a vállát a Kutya nevű férfi. – Mindig is jobban izgatott, mint a mennyország.
Épp hogy csak nyelvet nem öltenek egymásra, mielőtt a férfi pulóverét kiszabadítván kilép az ajtón.
A plébános egy virágcserép széléhez ütögetve veri ki a hamut a pipából.


A Kutya szobájában ül, a cserépkályhában vidám tűz pattog. Az asztal fölé görnyed, elbámul a telefirkált, agyonjavítgatott papírlapok fölött a semmibe. A két méterre lévő függönyös ablak is alig látszik a sötétben. Arról szeretne összeszedni valamit, hogy kicsoda neki ez a pap, mért menekült ide hozzá, életének legválságosabb pillanataiban. Nem vigasztalta egy árva szóval sem, úgy kezeli, mintha a Kutya egy végtelenre nyúlott vakációról jött volna vissza a közös asztalhoz, a közös hálóhoz. Jó, külön helyiségben alszanak, de mégis egy fedél alatt, mint annyi éven át. Mikor még az álmuk is összefolyt. Persze... ő még álmodni sem merte volna, hogy kópé barátjából pap lesz. Nem mintha álmodozás kérdése lenne az ilyesmi. Széles, barnára sült, vigyori ábrázat, vastag, hurkás ujjak, hordó has. Hol van itt Szent Sebestyén kifordult tekintete és a testét átdöfő temérdek nyílvessző, ahogy azt egy sötét folyosószeglet mélyén bámulták együtt hosszú délutánokon át?
Vajon szabad-e szenvedés nélkül élni?
Rágcsálja a toll végét, a kupak majdnem lecsúszik a torkán. Kiköpi, köhög, majd az asztal alá ereszkedve keresgéli a hajópadlón és a rongyszőnyegen. Hirtelen azt érzi, milyen jó is ez, a meleg, biztonságos szobában való homályos tapogatózás. A fogalmazás-képtelenség. A képzelet részleges vagy teljes bénultsága. Igen, a szenvedés, ha képes mindennek a helyébe lépni és kitölteni egy egész életet, lehet a boldogság talpköve!
És a drágalátos plébános atya? Vajon mi az ő titka?
Sose voltak titkaink egymás előtt, véli a Kutya négykézláb a padlón. De majd most! Imádkozzon!


Ezt hallja a Kutya a fal túlsó oldaláról. És megdobban a szíve. Hát mit akar mást? Papirost ragad és már írja is.
– Tetszik ismerni, milyen a Béla – panaszolja egy női hang. Szipog.
– Puding a Béla – feleli a plébános.
– De nem ám otthon! Rajtunk tölti ki minden mérgét!
– Mért mérges a Béla? Jó helye van, hagyják is dolgozni, nem?
– Nem tudom. Amiket nekem mond néha.
– Mit mond?
– Hogy hát...
– Ahogy ő szokta, mondja nyugodtan. Értek magyarul.
– Basztatják Jaj, elnézést, plébános úr!
– És Kicsoda?
– A Gellért. Mert hogy a vejének kell a Béla helye.
– Az tényleg egy nagy strici. De akkor is tudja, hogy a Béla nélkül senki és semmi. Ki a veje?
– A körhintás Karcsi, tetszik ismerni.
– Az Üzemvezetőnek? Ki van csukva, Bori néni.
– Na szóval a Béla már hülyét kap tőlük. Meló után felmegy a hegyre, csak estére jön haza. Még ha dolgozna! Iszik a szerencsétlen. Ott van a Tóbiás, az a vén marha, együtt tintáznak.
– És maga?
– Mit én?
– Beszélt vele?
– Hát nem lehet! Tegnap is hazajött, és cipőstül feküdt a frissen húzott ágyba! A két lány meg ott óbégat, húzzák-vonják, hogy édesapa, ne! Jól van, büdös kis kurvák, akkor is imádlak titeket, ilyeneket beszél, szóljon hozzá!
– Ha este nem lehet vele beszélni, akkor reggel kell.
– Reggel Nem úgy van ám, ahogy gondolni tetszik!
– Bizony hogy úgy van. A hallgatás csak úgy ér valamit, ha szavakat választ el.
– Plébános úr, mit mond a Biblia?
– A Biblia sok mindent mond, de ezt most én mondom magának. Maguk szeretik egymást, nem?
Erre csönd lesz egy kis ideig.
– Tudom hogy sose lesz olyan, mint régen. De én szeretem a Bélámat. És néha igenis érzem, hogy ő is engem. Nem mondja, talán sose mondta. De...
– Na látja.
– Beszél vele, plébános úr? Olyan nagy tisztelője a Béla!
– Jól értem, amit mond? Pap létemre én valljak késői szerelmet a kedves férjének?
– Hát
Féktelen röhögés tör ki erre.
– Mit tetszik nevetni? Mi olyan vicces?
A hahotázásba torokszavak keverednek.
– Nem meri! Hát így szeret maga? Még hogy én...!
– Hiszen a plébános úrnak csak néhány keresetlen szó. Nekem az egész életem! Magában akkora a szívjóság.
– Aki ilyen szavakat használ, drága asszonyság! Szívjóság... – még mindig gurgulázó a hang.
– Aki így tud nevetni... Ne haragudjon, mennem kell. Dicsértessék!
Székzörgés hallatszik, kapkodó mozdulatok, ajtónyitódás, majd az üvegtáblák éles csörrenése. És egy pillanat múlva újabb székzörgés, kilincsrántás.
– Zókné Imádkozom magukért, jó? Abban nagyon erős vagyok.
Aztán megint becsukódik az ajtó. A Kutya hallja a plébános hangját, mintha neki mondaná, a fal túloldalára.
– Ilyenek vagyunk, a francba. Az egyik Istennek nem hisz, a másik az embereknek, a harmadik önmagának. Még egy nap, reggel és este.
Kutya sokáig nem jön elő a szobájából. Hol a teleszántott papírlapra, hol a sötétbe mered.


Kivágódik a zöld ajtó. A jó meleget egyszerre a sarokba szorítja a hideglelős, nedvességszagot szállító levegő.
– Azt a kutya meg a mája! – kiált a plébános a Kutyára, aki rendes helyén, az asztal mögött gunnyaszt. – D53-as, magának külön kérvényt kell benyújtani? Hát álljon mán valahová!
– Indulunk – kérdi a Kutya halk csalódottsággal a hangjában.
– Binyiglável a kastélyhó'! Eztet mondogatom én itten a szájammal!
– Akkor összepakolok.
– Illő és büdvös lesz. Mert a Trabant előállott.
– És hová?
– Mondjam Teljes a repertoár. Majkon keresztelünk, Bélafalván temetés, Rózsahegyen meg Pácsán a hittanosok várnak. Tiszta hakni.
A Kutya furcsán elvigyorodik.
– Azt meg kell hagyni...
– Bizony költőkém, hogy szedjem le a füleidet! Na, adjunk a davajnak!
A plébános előresiet. A Kutya, míg kardigánját gombolja, az íróasztal fölött méláz. Újra és újra elolvassa a legfelső lapon piros tintával virító három lefelé vivő, kusza sort.
Mert nem ott vagyok, ahol lennem kéne. Ha ugyan tudja valaki is, hol kéne lennem. Én se tudom, csak érzem. Biztos, hogy ebben a csinált bonyolultságban is ott van valahol az egyszerűség, mint mindenben.


Az autó ablaka a két utas leheletétől azonnal bepárásodik. Az ablaktörlők közül csak a bal oldali hajlandó sikálni a csuromvíz szélvédőt. A plébános vezetés közben kénytelen néha teljesen áthajol a Kutyához, hogy lásson is valamit. Aztán valahol alul kezd kotorászni, végül előhúz egy cigarettát és rágyújt.
– Csak ha megyek valahová. Ha már a tragacs így füstöl, füstölök én is – mondja, a bagót alsó ajkával szinte függőlegesbe állítja, épp hogy nem éri el az orrát.
Hatalmasakat huppannak a kátyúkban, a pocsolyavíz az ablakok magasságába csap fel.
– Te
– Ugass Kutyám!
– Te most annyiféle helyen fogsz beszélni néhány órán belül. Mindenről. Születésről, halálról, Istenről. Hogy van ez?
– Mi hogy van? Az élet dolgai. Van rá néhány szavunk, amiket ilyenkor használunk. Nem lehet mást tenni.
– De mire gondolsz közben?
– Közben Ez jó! Mért, te Kutyám, eszem a zúzádat, te mire gondolnál?
– Keresztelés közben biztosan Zolika keresztelőjére, ahogy ott feküdt a kis bundazsákjában a hideg templomban. Temetéskor... temetéskor is rá gondolnék, hogy mért hittem azt, hogy egy hét éves gyereket feltétlenül el kell vinnem magammal focimeccsre százharminc kilométer messzeségbe...
– Ne mard magad, öreg! Tettél egy fogadalmat.
– Nem marom. Nem én voltam a hibás, az az ökörállat jött belénk elsőbbség adás nélkül. Csak az az egy biztos, hogy nekünk, nekem meg a Zolikának semmi keresnivalónk nem lett volna ott! Apa és fia, amint egy vacak magyar focimeccsre igyekeznek! De szép dolog is! A feleség kérte, ne menjenek. De ők akkor is! Lehet, hogy itt kell elkezdeni az Istenről való beszédet...
– Szerintem – kezd a mondatba a plébános, mikor az autó hátsó része az alvázig zöttyen. Éles pattanás hallatszik, egy nagy rántást éreznek. Amint a sofőr fékezni kezd, a farrész kifelé fordul, és menthetetlenül csúszik le padka szélén túlra, nekiütődve egy útjelző botnak.
Ülnek egy percig némán. A plébános barretsapkát húzva a homlokába kiugrik a Trabantból, az esőben gyorsan megkerüli az autót, alákukkant, kétszer megtaszajtja az oldalát, majd visszaiszkol a helyére. Csak most állítja le a motort. Az egyetlen működő ablaktörlő függőlegesen marad állva, a lecsurgó vizet szétválasztja.
– Szerinted – szólal meg a Kutya.
– Mi van?
– Elkezdted mondani, hogy szerinted...
A pap sóhajt egy nagyot, a kormányról a keze az ölébe hull.
– Igen Szerintem Isten nem sors vagy élet. Nem autó és nem eső. Nem mi vagyunk.
– Nem keresztelő, nem temetés, nem hittanóra – szól a Kutya.
– Egyáltalán nem.
– Hanem
– Itt meg is állhatsz, öreg. Hanem. Isten – egyenlő – hanem. Megegyezhetünk ebben?
– Meg
–Akkor most te mondsz valamit.
– Istenről
– Tudsz másról is?
Csönd van, csak az eső kopogása hallik a kartontetőn át. Sokára szólal meg a Kutya, halk, tiszta hangon.
– Ott egy őz. Erre néz.
– Hol Nem látom.
– Az úttest túloldalán. Kijött a fák elé.
– Semmit se látok – dönti az ablaknak a homlokát a plébános.
– Pedig ott van. Pont rám néz. A szemembe.