Tizenöt év nem a világ.
Négy év sokkal több volt, még most is tart.
A maradék, így ötösönként (állítólag az „élet„) csupán egy-egy pont a rég befejezettnek hitt mondat végén, hogy... Meg hogy mégsem...
Iskola. Tanulás. Képzelgés és emlékezés. Mind-mind a tudatlanság végtelen labirintusának egy-egy becsapósan megvilágított szegletében.
Korbelt megcsapja a hegyi levegő. Megérkezett.


A tablók tövében Ebem izompolóban villan elő. Szakad róla a víz, nagy kockás ruhazsebkendőbe törölközik percenként.
– A kurva augusztusát neki!
Sose voltak itt augusztusban, vakáció, a mosókonyhában már rég szétfújta a szél a bizonyítvány osztás után elégetett kémiakönyvek pernyéjét.
Érkezett Mohácsról frissen sült oldalas, meleg pogácsa mellé. Bor? Teljességgel evidens. A hosszú gyalult asztalhoz ülnek. Halk pusmogás, bicskára szúrt katonák. Ebem valami fekete nőről mesél, akit nem is akart úgy igazán megizélni, de végül is nem lehetett kitérni a Gondviselés elöl. Diókámnak erről eszébe jut, hogy inni kéne egy kis körtepáleszt, továbbá hogy a tanáriban, már a mostaniban, ahol tanít, a Béla bá' mindig azt kérdezi az egyik kartársnőtől: „Belenyalhatok egy kicsit a feketédbe?„, és ezen mindig röhögnek (az m-i tanári kar, és most ők is); Dió kisütötte, azt kellene válaszolni e költői kérdésre, hogy „Csak szőrmentén„.
Zsíros pofák és kezek a déli, ablakkeresztekkel osztott napfényben.


– Hová tűntél tizenöt évre? – kérdezi az Ebet.
– Sehová Mindig voltam valahol.
– És amúgy? Mi van?
– Amúgy semmi. Lejössz és megnézed.


Kiderül, hogy mindenkinek van saját élete: feleség, gyerekek, ház – teljesen, mint aki él, aki felnőtt, aki már nem... Az egyik hosszan, töredelmesen vall, a másik érthetetlen, szövevényes történetet ad elő, a harmadik a száraz tényekre szorítkozik. Korbel önzőn, mikor már leszerepelt, úgy a névsor szerinti M-betűsök táján kezd el ásítozni.
Aztán hajnalig vihognak. Amikor a Dzsungi..., amikor a Szöcske..., meg az öreg Brendi! Róla nem nagyon vannak történetek. Korbel eltűnődik, mi a csudát csinált négy éven át? Pedig ha visszagondol, mindig a fényképekről ismert régi önmagát látja képzeletben, amint épp ide megy, oda megy, áll vagy ül. Alig-alig érdekes. Talán mikor a kutyák elöl menekültek a sárban, dehát azt ki látta? Gonné volt ott, a jóságos Gonné, aki most az emeletes ágynak támaszkodik, és arisztokratikusan mosolyog valami ősi sztorin, ami Fegyával esett meg: képes volt negyedszerre is kidobni a szemüvegét a harmadik emeletről, csak hogy bemehessen Gy-be felíratni az újat, menekülendő valamilyen doga elöl. Érdekes, ezt senki se felejtette el!


Mikor vége, és a döglesztő melegben letekert ablak mellett autózik hazafelé, Korbel nem tud másra gondolni, mint hogy ez a két nap semmit nem változtat meg az egyre régebben elmúlt négy éven. Két vidám, nevetgélős, vállveregetős nap, de tudja, hogy ha megint rászánnák magukat és ott maradnának, jönnének a másmilyen napok.
Dinnyét vesz, sokáig válogat, kopogtat, lékeltet. A kopasz cigány^ember felvilágosított, hogy ilyen mézédes cuki dinnyét nem egyhamar talál a környéken. Jó, ezt kéri, egyezik meg vele Korbel. Ahogy viszi visszafelé az autóhoz, az árokszélen megbotlik egy alattomosan előbukkanó platángyökérben. A dinnyét valósággal kihajítja az országút közepére. Azonnal több darabba reped szét. Bársonyos pirosa úgy világít az izzó aszfalt közepén, mintha valami borzalmas baleset történt volna.


Januárban Ebemmel álmodik. A Naplemente Hálójában nagy az esti nyüzsgés. Két perccel az álomra szólító csöngetés előtt Fegya égszínkék nyelű vadászkéssel vakargatja a farkát, Cickány a biológiakönyv fölött tűnődik félig letolt gatyával, Korbel pedig már viszonylag előrehaladott készenléti fokon épp az ágyazás művészetének hódol, mikor Ebem őrült ordítása hallatszik a mosdóból, Ki mosott fogat a fogkefémmel? Hamar kiderül, hogy a bűnös ő, illetve ők ketten teljesen egyforma piros Amodent fogkefe birtokosai, és mint az igazán szerelmetes házasok, valószínűleg már napok óta egymás fogkeféjét használják, ahogy épp esik.
Így volt? De mennyire, hogy így!
Néhány gyors telefon és időpontegyeztetés után indul. Istennek tetsző cselekedet lehet ez a részéről, mert az addigi nyűgös, nyálas, nyavalyás januárnak egyszerre nyoma sincs, és kellemes napos időben gurulhat végig a határszélen.
Babócsán kiszáll, mert valaha a szomszédjukban Babócsai néni lakott, akiről rettenetes emlékeket őriz Korbel. Folyton ki akarta hívni az URH-t, még azért is, mert a gyerekek színes krétával a járdára rajzoltak a háza előtt. De ez sem volt elég, az apját is megfenyegette, amikor a Moszkvicsot mosta, azokkal a lassú, precíz mozdulatokkal, és a Mos6-os víz csak úgy áradt, körbefolyta a kerítést, és ezt Babócsai néni a cukrával és vizes szívével (meg az elkurvult lányával – de erről csak sokkal később szerzett tudomást) nem tolerálta.
Ez hát a késleltetés, gondolja nagy önirónikusan, miközben megállapította azt is, hogy maga Babócsa a januári napsütésben sokkal csinosabb, mint Babócsai néni bármikor az emlékeiben. És lehet, hogy valami nagyon jót késleltet azzal, hogy a fagytól felengedő sártócsákat óvatosan kerülgetve körbesétálja a jelentéktelen templomot, s mint valami egyedüli jelenséget, hosszan követi tekintetével a melegítőnadrágban biciklin a boltba igyekvő, horgolt sapkás asszonyokat. Aki visszafelé karikázik, annak nagy, két kilós kenyér kandikál ki a szatyrából.
Hát persze, hogy minden késleltetés. Valami más éppen nem történik meg.


Ebem ólja (hogy' hívhatta volna másképp?) alacsony és rendkívül hosszú. Hat helyiség egymás után, mindegyikben ágyak, székek, asztalok egyáltalán nem művészi rendetlenségben. Elképzeli Korbel, milyen jól meg lehetne csinálni, fölcsiszolni és lelakkozni a hajópadlót, vágatni még két ablakot, hadd legyen világos, kimeszelni mindent fehérre. Mert nem ilyen egyáltalán.
Ülnek a konyhában. Sistereg az olaj a hagyma alatt. A fényes tekintetű vendégre főz Marika, mint a... – itt Korbelnak a tanszéki főnöke jut eszébe, ő mondja mindarra, amit (n)agyon akar dicsérni, hogy süt-főz, biztos felszedte a folyosói diákdumából.
Marika, Ebem felesége. A telefonban olyan kedves hangja volt. Korbel filigrán, fehér bőrű, kék szemű, kicsit svábos teremtést képzelt el, akinek esetleg copfba van fogva a haja. Ez a Marika semmilyen. A legrosszabb. Nincs arca. Ha rá is néz Korbel, igazából nem látja. Még a gáztűzhely is nyilvánvalóbban létezik, különösen az után, hogy az olajon pirított hagymára ráugranak a húskockák. Az, hogy mindez Marika cselekedete, nem számít.
És a négy gyerek. Szépen köszönnek, elfogadják az ajándékba kapott Milkát. Itt legalább nincs vita, a lila az lila, nem úgy mint Korbel gyerekkorában, akkor a Tibi csoki játszott, de mennyire nem volt mindegy, hogy piros vagy világos kék csomagolás bújik ki a selyempapírosból! Az ét és a tej variáció. Ebem csak vigyorog, kezében a sörösüveggel.
– Büdös kis kurvák, de imádom őket!
– Sándor hogy' beszélsz! – szólal meg ekkor Marika, inkább kedveskedve, mint mérgesen.
– Asszony kuss! Ez itt az én hazám, úgy beszélek, ahogy akarok! Nem igaz, Bönye?
Korbel elhúzza a száját régi neve hallatán, aztán gyorsan iszik, hogy ne kelljen megszólalnia.


Meg kellene szólalni, de nem nagyon akad mit mondani. Ha kiürülnek az üvegek, Ebem annyit mond:
– Bönyém iszunk még egyet, nem? Normális.
Marika azt javasolja a brassói pecsenye és a gesztenyepüré után, hogy nyugodtan dőljenek le egy kicsit.
– Asszony te ne ugass bele mindenbe! Ha akarok lefekszem, ha akarok, nem!
– Azt hittem, te vagy a kutya! – mondja csöndesen Korbel az ugatásra célozva. Egy pillanatig úgy véli, hogy nevetnek majd egyet, de Marika csak törölget, Ebem pedig nagyon komolyan válaszolja.
– Bánni kell tudni ezekkel. Nem árt, ha egy ilyen süket agglegény is megjegyzi, mint te, Bönyém. Oda kell figyelni a büdös kurvákra!
De ezt már egészen máshogy mondja, mint az előbb. Korbel egyszerre örül és szégyelli is magát, hogy háttal ül a „ház asszonyának„.

Délután aztán nyakukba veszik a falut. Ebem komplett idegenvezetést tart kocsmák tekintetében – tekintetéből semmi más nem olvasható ki, mint hogy a füstös, keramitköves, csőlábú székekkel telezsúfolt lyukakban sokkal inkább otthon érzi magát, mint hosszú, alacsony „óljában„ Marika és lányok oldalán. Korbel mindenhol illemtudóan köszön. A haverok kapásból letegezik, így minden egyszerűbb, mondhatni pontosabb, majdnem azt gondolja: ahogy az rendjén való. Elnézi a nyíratlan, pajeszos, rezes orrú, többnyire festékfoltos katonanadrágba és nyűtt cipőbe öltözött embereket. A magyar nép, ők voltak azok, nem vitás, a sokmillió, akik az ő számára kicsit mesefiguráknak tűntek mindig is. És elnézi az Ebet, becsületes nevén Dezsényi Sándort, akivel ők ketten egyek voltak hajdanán, és bizonyára még most is azok, a felmerülő különbségek és egyéb furcsaságok csupán e témára írt variációk, hogy még szebb és izgalmasabb legyen a múlt.
Kicsit beszélgetnek a gyanúsan jó időről, meglesz még ennek a böjtje, majd májusban esik a hó, állítja a gumicsizmás, aztán a jugó meccs ügyében zajlik némi káromkodás. Megérdemeltük, baszkikám, tizenkettőt beszopni a csetnikektől két menetben egy kicsit durva, mekkora egy borjú az a... Korbel a hat-nullás szovjet ruha óta nem néz magyar focit, az új neveket egyáltalán nem ismeri. Aztán egy Eta nevű nőről kerül szó, akiről hamar kiderül, hogy valami ménkű nagy helyi ordas, mindenkinek volt egy-két jó szava az Eta által művelt lepedőakrobatikáról, Ebem csak mutatja, ő hogyan csinálta, és lebiggyesztett ajakkal bólogat jelentőségteljesen Korbel felé. Mindegy, mert most az Etát alaposan összeverte a Gyuri, be kellett vinni a kórházba.
A Royalban (egy fabodega, rózsaszín neoncsövekkel körbeaggatva, plusz két nyerőgép, hogy a Las Vegas meg a lesz vigasz helyi érdekű legyen) Nándiba botlanak. Nándi nagy ember, mentős. Most szabadnapos, majd holnap megy huszonnégy órázni, issza a kólát. Állítólag attól is be lehet rúgni. Két csaj is görnyedezik a sarokban, fújják a füstöt.
– Az ott rád pislog olyan nagy szemekkel, körülbelül – mondja Nándi az Ebnek. Állával a hosszú hajú lány felé bök, aki néha hátranézeget.
– Az Hülye. Ismerem a telepről. Szűzkurva. Ha be akarsz nyúlni neki, rinyál.
Megint elmesélnek egy-egy emlékezetes esetet, coitare necesse est.
A végére unicum dukál, hogy fűtse őket egy kis hév hazamenet is.

Korbel a folyosón botorkál. Cipőkbe, papucsokba botlik, valami a falat súrolva dőlni kezd, majd koppan a kövön. Eszébe jut, mi lehet az, az egyik gyerek fakardja.
A konyhában felgyullad a villany.
– Gábor te vagy az? – ez Marika hangja.
Korbel egy szál alsógatyában kissé elszégyelli magát.
– Csak megszomjaztam. Egy kis vizet – suttogja, mint valami sivatagi vándor.
– Gyere ülj le – mondja Marika. Becsukja a konyhaajtót mind a két irányba, poharat szed elő.
– Ebem – nyögi Korbel.
– Alszik az, mint egy medve.
– És te?
– Én Hát én nem alszom – vonja meg a vállát. – Mit kérsz? Kólát, narancsot?
– Vizet
– Sört Egy kis pálinkát? – folytatja Marika, mintha süket lenne.
– Csak vizet.
Mikor megkapja, lassú kortyokban iszik. Marika leül vele szemben, a kockás abroszra könyököl.
Nem szól semmit, csak néz. Korbel megköszöni a vizet, a poharat eltolja maga elöl. Képtelen felállni. Pucér mellkasa előtt keresztbe fonja a karját.
– Nem vagy álmos? – kérdezi Marika.
Csak a fejét rázza.
– Ne is szólj semmit – mondja aztán. – Jó így. Egy konyha éjjel. Két idegen ember. Hiszen nem ismerjük egymást. Csak sejtünk egy-két dolgot. Azért jobb ez a néma ücsörgés. – Elmosolyodik. – Mondom én, miközben folyton beszélek. De olyan, mintha meghallgatnál. Sándor meg... Nem, megfogadtam magamnak, erről nem beszélek. Ti úgyis mindent tudtok egymásról. Mi újat mondhatnék.
Marika elhallgat. Nézi Korbelt. Egy ideig állja az asszony tekintetét, aztán lesüti a szemét.
– Ne haragudj – dünnyögi -, tényleg nem jut eszembe semmi okos... Okos! – csak legyint.
A szódásüveg egyszer csak elkezd halkan szivárogni.
Mind a ketten odanéznek.
Korbel azt gondolja, ezen a világon úgysincs sohase csönd. Mégis csak az legboldogabb, aki alszik.
Marikára néz. Aki továbbra is merőn bámulja a szódát, miközben Korbel óvatosan feláll, és lassan emelve visszateszi a konyhaszéket a helyére.