prózák ::
MINDIG UGYANOTT
1998
Ahogy egy öreg magyar tekintetes úr
elgondolja, hogyan is kellett volna élnie
(K. Gy.)
Minden olyan volt, mint egy hatalmas fénykép, mely teljesen körbeöleli.
Itt született a lelke.
* * *
Hirtelen milyen jók lettek.
Hirtelen milyen jó lett minden.
Kivételesen csöndesen feküdt mindenki az ágyában a villanyoltást követően.
Korbel Gyulának egy három hónappal ezelőtti, télen történt eset járt a fejében. Ugyanígy elmúlt már 10 óra, mint most. Ebem közölte, hogy ki kell nyitnia az ablakot, mert a Fegyának kibírhatatlanul büdösek a patái.
– Tegnap voltam zuhanyozni! – rikácsolt Fegya, aki úgy látszik, még fent volt, pedig korán szokott feküdni, mert a reggeli laudesre járt ministrálni.
– Nem lesz itt semmilyen ablak kinyitogatva! – hörögte a Dög az ő ágya felett.
De Ebem oda se bagózott, vette a fáradságot, kimászott az ágyból, és szélesre tárta az ablakot.
– Itt a tavasz! – közölte.
Zúdult be a két fok Celsius.
Először a Kajla, aki a legközelebb feküdt, kelt fel, és csukta be az ablakot.
Ebem nyitott.
Becsukta a Dög.
De akkor már hangosan üvöltött mindenki. Ebem könyörtelennek bizonyult, közölte, hogy a jó francba kikúrja a Fegya ótvaros cipőit. Erre újból megmozdult a paplan alatt a szentlélek, és felmondta a káromkodási szótárt a- z-ig, amúgy nagy-alföldiesen.
Egy idő után belefáradtak és visszahanyatlottak nyoszolyáikra. És az Ebem utoljára is felkelt, és sarkig nyitotta az ablakot. Csöndben. Senki nem szólt egy mukkot sem.
Negyedóra telhetett el így. Korbel akkorra kezdett rettenetesen dideregni a paplan alatt. Közben egyre égetőbb mérget érzett belül, mígnem felugrott, és csapkodva becsukta az ablakot. Mezítláb odamasírozott Ebem ágyához, aki az emeleten feküdt, és a fülébe ordította:
– Ha még egyszer kinyitod az ablakot, rohadék Kutyája, megöllek!
Ezt a „megöllek”-et most, május végén, nyitott ablak mellett már kicsit szégyellte, annyira túlzó. Különben is, hogy ölne meg ő bárkit is? Főleg az Ebet!
Így éltek pedig évekig.
Ám amióta beköszöntött az érettségi szünet, hirtelen rádöbbentek: vége. Ez már a vége. S hogy minden, ami esztendők során át kibírhatatlanul rossz volt, most jónak tűnt, mert fogyatékos kis lelkükkel valahogy megérezték, itt máris a múltban élnek. Ha van eszük, még rögzítenek valamit az utolsó pillanatokból. Nem hagyják elveszni ezt a pár maradék hetet, mint annyi előzőt. De elveszett-e valami is? Vagy még csak nem találják.
A Dög. Kilencen testvérek otthon, kilenc fiú. Korbel és ő mégis vértestvérek lettek. Elvégre a testvéreit nem válogathatja meg az ember, legyenek akárhányan. Lent az arborétum fenyői alatt vagdosták Astra csehszlovák zsilettpengével az ujjbegyüket. Kóstálták már előtte saját bugyogó vérüket nem egyszer, ették a csirke sült vérét, mégis mikor a másik ember eleven vére a nyelvükhöz ért, megborzongtak. Ez a furcsa, felejthetetlen íz volt az örök kapocs köztük. Pedig utána hányszor vesztek össze, ahogy kell, minden marhaságon. Mikor a tollbetét rugóját a Dög szemébe lőtte. Meg az a négy összetört szánkó! Hallotta, ahogy mondták a hidegben (tél volt, fehér és – piros) Ez az én vérem, ahogy tanulták.
Nézz oda, mormogta Korbel, máris emlékezem. Nem tudta, jó dolog-e ez, hogy van mire emlékeznie. A felnőtteket néha irigyelte, akik annyi érdekes történetet tudtak, háborúkról, menekülésekről, románokról, németekről, oroszokról, ávósokról, és titkos történeteket közeli ismerősökről. Ezek fényében ér-e az ő élete valamit is?
Két hónapja tudta, hogy a Dög kispapnak jelentkezett.
– Ne aggassál má' ki! – a szemébe nézett.
A Dög csak vállat vont egy huncut mosoly kíséretében, mint aki most jól átveri a cimboráját. Mégis komolyan ez volt a helyzet.
Korbel igazából nem tudhatta, milyen a jó pap. És épp ezért azt sem sejtette, mire való egy pap. Ő nem volt Fegya, aki, ha kellett vakon hitt, aztán könnyű szerrel lerázta magáról ezt a terhet a nap huszonhárom órájában.
De a Dög? Aki a négy év alatt mindent elkövetett, ami gazemberség létezik?
Talán épp ettől lesz jó pap belőle?
* * *
Nem a saját autójával jött, hanem busszal, mint régen. A húsz kilométerre lévő városban felült a távolsági járatra, s hagyta, hogy a közeledés háromnegyed órája során az emlékek kinetikus energiája felpukkassza benne az egyre mélyebben búvó burkokat. Lám, ez is valami régi kémiaóra emléke, mely szintén innét, a hegyről származik. Tele van a teste ismeretlen, furcsa anyaggal.
Ágnes tegnapelőtt befejezte a csomagolást. A két kislány anyósáéknál (ex- anyósáéknál, ez így remekül hangzik! – pedig szerette őket és most is szereti; csak a lányuk... érthetetlen) lakott már két hete. Ott állt a kivilágított előszobában, és kiengedte az ajtón Ágnest, mint egy vendéget. A kulcs!, mondta Ágnes a lépcsőről visszafutva, de ő elhárító mozdulatot tett: Tedd csak el, mondta. Emlék?, kérdezte Ágnes, és Korbel vállat vont, valami kulcs-mondaton törte az eszét, de a pillanatot nem erre teremtették. Sokkal hátborzongatóbbnak érezte, hogy amikor becsukta az ajtót, kezében maradt a kilincs. Ki fogja az ilyesmit ezek után megcsináltatni?!
Így mentek végbe tizenkét év utolsó percei.
Mindig lecsúszott a busz műanyagülésén. Alig látott ki az ablakon, a hó- szemetes tájra. Más egyéb képek után nehezére esett volna turkálni emlékezetében, abban a hatalmas, sötét barlanghoz hasonlító múlt-üregben. Igen, mintha valóban üreg lenne, de mégis inkább üresen, s csak masszív, öröktől fogva álló falai meredeznének, amin úgyis betörik a feje. Á, túlbonyolítja.
Inkább nézte a téli, hideg párából kiváló hegyet, ahogy nőttön nőtt. A hegy irtóztatóan nagy, még akkor is, ha minden évezredben iderepül egy madár, megfeni rajta a csőrét, és egyszer teljesen elkopik majd. De az is lehet, hogy egy angyal érkezik, és a szárnyával suhint, amivel csak a port kavarja fel kissé, ha ugyan épp nem esik, akkor meg bolond lesz összesározni magát!
Jó lett volna elhinni, hogy semmi sem változott, miként így messziről tetszett, és vele sem történt semmi. Hogy tizennyolc éves, és egy hosszú, végtelen álmú vakációról érkezik vissza. Pontosan ugyanúgy, mint szokta, a hosszabbik kerülő úton döcögve végig, hogy végül magában gubbasszon a csotrogány járaton, és egyedül kászálódjon le a csúszós linóleumlépcsőkön az arborétum kovácsolt vaskapuja előtt.
Mert pontosan így lőn. Az ilyen pillanatokra lehet rámondani: igen, úgy tűnik, van föltámadás.
A nagykapu íve alatt rögtön meglátta Flórist. Valaha (istenem, hány mondat kezdődik majd így az elkövetkező napok során!, gondolta) Dögnek hívták. És elkezdte mondani magában, mint egy imát, rezgett az ajka: kilencen voltak testvérek otthon, kilenc fiú. Mégis vértestvérek lettek ők ketten, a Dög és ő, aki valójában Rönye volt.
A Dög volt aki maradt. Korbel sose tudta eldönteni, ez bátorság volt, vagy sokkal inkább gyávaság. Az biztos, közülük, akik mentek, senki se értette, mit akar. Talán még ő sem. Nem lehet többé Dög, és mégis itt marad? Megfoghatatlan. Flórissá lett, és olyasmivel kezdett foglalkozni, amin addig a Dög maga is nevetett. Korbel ezt nehezen emésztette meg, s rettegett a pillanattól, mikor ugyanez elkövetkezik az ő életében is, mikor megteszi, amit addig sült marhaságnak tartott, ráadásul egyszerre bölcs tettnek érzi majd, és szégyenkezve próbál nem is emlékezni régi önmagára. Megfogadta akkor, hogy semmit se szégyell majd soha, és felejteni sem lesz hajlandó.
Mikor meggyőződött róla, hogy Ágnes mögött a lépcsőházkapu is becsukódik (nem, nem kísérte le), Korbel nem az elhagyott férjnek dukáló viszkispohárért nyúlt, hanem telefonált.
– Gyere Rönyém – mondta Flóris.
– Emlékszel érettségi előtt a lelkünkre kötötték, bármikor szükségünk van rá, mi ide mindig haza jöhetünk, ugye?
– Ne izélj. Mondtam, gyere.
Kivette három évre visszamenőleg az összes szabadságát. Mert mindig úgy dolgoztam, mint egy állat, bólogatott a főnöke előtt. A foncsorozott szemüveges férfi kinyújtotta hatalmas kezét, és barátilag nyakon ragadta Korbelt. Te állat, tényleg, mondta. Ezen aztán röhögtek egyet, miközben Korbel duplán látta magát a szemüvegben tükröződni.
– Na mivanka? – kérdezte Flóris, mikor Korbel megállt előtte, kezében sporttáskájával.
Elvigyorodott. Mind a ketten, vértestvéri lelkükkel érezték, képtelenek máshogy beszélni és viselkedni, mint húsz évvel ezelőtt. Tévedés, hogy eltelt volna az idő. Dehogyis nőttek fel! Röhej!
– Nem húzunk befelé? – szólt Korbel köszönés helyett. – Megleltük a hideget, vagy mi.
Csodálkozott, hogy míg az udvarról felértek a klauzúra második, XVIII. században épült szintjére, tökéletes sötétség telepedett mindenre. Mentek végig a hosszú, alacsony, boltíves folyosón, és Korbel hónapok után először megnyugodott. Nem a szent hely méltósága költözött a lelkébe, sokkal inkább valami profán öröm. Hogy ide valóban hazaérkezett, mert még így, a sötétben is kiismeri magát. A lépcsőn feljövet felsejlett a néhai csorba lépcsőfok – és most is csorba volt! Ennél bensőségesebb fogadtatásra, úgy érezte, a világ egyetlen pontján se számíthatna. És mi kell neki több, mint ez a szótlan, amúgy is kimondhatatlan, kövekben, falakban, ajtókban bújó odaadás.
És a Dög, ez az értelmetlen nevű Flóris, aki ím, feltámadt, és van olyan kópé, hogy jelmezbált játszik itt neki, tanáraik fekete gúnyáját öltötte magára. Ebből még szép kis botrány lesz, beírás az ellenőrzőbe! – „Esztelen módon viselkedett...„ – látott már ilyet a világ.
– Itt fogsz lakni – mondta a Dög, mikor az utolsó előtti ajtóhoz értek.
Korbelnek megint bevillant ugyanez a folyosóvég régről.
– Ez Sándor bácsi szobája – közölte, mint mikor hajdan az idegenvezetéskor mutatta be a látnivalókat.
– Meghalt tavaly. Rengeteget szenvedett szegény. Ki kellett venni az egyik szemét.
Korbel maga nyitotta ki a sóskazöldre festett dupla ajtót. Ezt is hányszor! Hozta a németdolgozatot. Igazából azért jött, hogy szippanthasson a finom pipafüstből. Később maga is pipázni kezdett. Aztán Ágnesnek nem tetszett, és lassan abbahagyta.
A szoba valóban spártai volt, főleg, hogy hiányzott belőle minden élet. Se könyvek a falipolcokon, se művészi rendetlenség a hatalmas íróasztalon. És sehol egy pipa. A csíkos huzatú ágy megvetetlenül, a feltornyozott ágynemű a végében állt.
– Remélem tökély – szólt Flóris. – Az ebédlőben szóltam, annyit mondj csak, hogy az én vendégem vagy. Különben azt csinálsz, amit akarsz, banyegom. Csak arról ne feledkezz el, hogy reggel fél hétkor természetesen ébresztő, torna, reggeli stúdium, és így tovább – sorolta a Dög a valaha diáknapirendet. – Nem kell berezelni, nem komoly. De rám még ma is érvényes.
– Ciki – lesett fel Korbel.
– Anyukád az a hernyótalpas – mondta a régi Dög.
– Köszöni jól van – így Kolber.
– És Rönyém – mondta az ajtóból Dög -, ha bármire szükséged lenne, állok rendelkezésedre, tudod, hol találsz. Már hogy ilyen hivatalos legyek. Amúgy meg nyasgem, dehát ezt tudod, mindig ez a vége.
– És az amen? – meredt rá Korbel.
– No igen. De azzal azért csínján kell bánni.
* * *
Az ablakból a falura látott. Ott lent is pontosan ismert mindent. A fodrászt, a boltot, ahová mindig lekéredzkedtek fogkrémet venni, és a presszót, ahol a Döggel rendszeresen „mulattak„, gesztenyepürét rendeltek kólával, és háromnegyed óra erejéig, az egészségügyi séta alatt úgy érezték, valahol másutt, egészen messze vannak, és semmiféle hegy nem magasodik fölébük.
Hosszú, reszelős köhögést hallott a fal másik oldaláról. Pedig ez nem vékony panel volt. Nem emlékezett, ki lakott régen az utolsó szobában.
Kipakolt, igyekezett mindenhová valami apróságot rakni. Az asztali kislámpát meggyújtotta. A térdeplőzsámolyt az ágy végébe állította, alája dugta a másik cipőjét. Hallotta, hogy valaki gyakorol a bazilika orgonáján. Legvégül a bőrönd oldalzsebébe passzírozott spirálfüzetet halászta elő. Valahai versíró füzetét, megsárgult lapokkal. Az utolsó bejegyzés az érettségi előtt két nappal született. Ezt olvasta:
Ehem behem
miezin hopkő
veila rop eninen
letela sziontő.
Ritka csekély alvás -
És azóta semmi. Lehet, hogy tényleg semmi sem történt két elröppent évtized alatt? És Zsuzska meg Petra? Megrázta a fejét. Hiszen elhatározta, hogy amíg itt lesz, akarattal nem gondol a kislányokra. Akkor talán nem hiányoznak majd.
Írni akart, rögzíteni valamit abból, ami most ő. Holnap majd átmegy a főkönyvtárba azért a régi, fekete lakkos Adler-írógépért, amin valaha a ferde vállú könyvtáros atya kopogtatta a katalóguscédulák sorait.
A sötét, boltíves klauzúra-folyosón úgy ballagott végig, mint a nagyon öreg atyák, akiket kisdiákként valósággal megcsodált, mikor idekerült, és akikről azt gondolta titkon, hogy sose halnak meg, mert ezek a falak nem létezhetnek nélkülük.
Megvacsorázott, és életében először minden ízlett. Pedig pástétomos kenyér volt brómos teával, az a menü, amit valaha az itteni lét elviselhetetlenségének egyik szimbólumaként tartottak nyilván. Nézte a mostani arcokat, hallotta a vihogást, az evőeszköz csörömpölést, a székzörgést. Tehát itt azóta is, mindig, ugyanúgy. Hiszen tudhatta! Arra gondolt, hogy ez mégis csak valamiképp az öröklét, és egyszerre maró fájdalommal kezdte irigyelni a Dögöt.
Aztán bent ült a prefektusi szobában, vagyis inkább elheveredett a zöld pokróccal letakart heverőn.
– Téged nem nagyon kínoz az emlékezés, mi? – kérdezte Korbel Gyula.
– Hogyhogy – nézett fel Flóris atya a pipatömködésből.
– Mindig itt vagy. Nincs múlt meg jelen. Csakis ez van.
– És
– Azt kérdezem, hogy ez most jó vagy rossz?
– Mit hazudjak erre? – szállt fel az illatos pipafüst. – Tudod te is, ilyen nincs, hogy valami „jó„ vagy „rossz„. Csak az Úristen jó maradéktalanul. Ez meg... na, hogy pontos legyek: jobb, mint rossz – mondta a pap, és leverte a skapuláréjára potyogott hamut.
– Akkor az jó, magyarán. Understandoltam a dolgot!
– Mért irigyelsz tán? – csapott le Flóris, és a hangjába mintha egy csipetnyi izgalom vegyült volna.
– Majd bedöbbensz, Dögkeselyű! – igyekezett csúfondárosan nevetni Korbel.
Hallgattak, csak a pipaszár szörcsögése hallatszott.
– No ne csak kérdezgess, mondjál is valami szépet, Rönyém! – mondta Flóris a fogai közül szűrve a szavakat.
– A pöttyös gatyának elszakadt a korca, a pék cipőjébe beleesett a morzsa! – hadarta maga elé.
– Ez mi a frászkarika?
– Férfiak póráz nélkül. Olasz film. Nem emlékszel? Együtt néztük a nagyteremben. Tele volt pucér csajjal. Abban mondogatta ezt Ugo Tognazzi.
– Lehet – vont vállat a pap.
– Más szépet nem tudok – mondta halkan Korbel.
– A sorry hangjait pengetem. Rönye, ne akassz ki teljesen! Csak emlékezni vagy képes?
– Attól félek, igen. Én bűnöm, én bűnöm, én igen nagy bűnöm!
– Szerintem ez inkább a büntetésed – mondta némi tűnődés után nagyon komolyan a pap, és olyan pillantással nézett a barátjára, amilyet Korbel Gyula még sosem látott tőle.
* * *
Majd' megvette az Isten hidege a padon, a bástyafal tövében. Olyan picire húzta össze magát, amekkorára csak bírta, a kezét a kabátzsebbe dugta. Innen szokta nézni a naplementét. Nem emlékszik, látott-e valamit is a narancssárga korongban, amely – úgy tűnt – az arca előtt néhány méterrel bújt el a szemközti, havasoknak csúfolt dombocskák mögött.
Mi is az ő büntetése?
Hogy még él. Nem, ezt minden kudarc és rémkép ellenére sem gondolta így. Az igaz, néha már kicsit unta az életet, mint ahogy egy hosszú filmet un az ember, amiben minden lépés jó előre kiszámítható. Mindegy is, hogy happy enddel végződik vagy tragédiával. Csak legyen vége már.
És hadd folytatódjék az élet.
Akkor hát hogy is van ez?
Nap nem volt az égen, sem egyetlen csillag.
Úgy fázott, mint ahogy mások imádkozni szoktak. Testestül-lelkestül.
* * *
Így ült Sándor bácsi is valaha a fotel mélyén, mint ő most. Végtelenül jóságos arca, hullámos, fehér haja a kis asztali lámpa sárga fénykörébe ért, minden mást sötétség borított. Hányszor gubbasztottak így! Még a Beethoven kilencediket is meghallgatták egyszer.
Tizenhat éves kis lelkével folyton irigyelte és sajnálta ezeket a férfiakat, akikkel egy fedél alatt élt az „ezeréves„ falak között, azzal a bizonyos tudattal, hogy ő – mint valami kivételezett példány – majd eltávozik innen egy szép napon (nem sejthette, milyen csúnya, hideg-szeles, esős júniusi nap lesz!), és... és nehéz ezt folytatni ép ésszel. Hiszen irigyelte is őket. Mit irigyelt? Azt hitte, így véli most, hogy nekik nem kell megvívni az élet harcait. Hogy nekik minden olyan egyszerű, nyugodalmas. Fűtött szoba, kislámpa fénye, pipafüst.
Dehát kivették a szemét, iszonyodott el, és be kellett hunynia a szemét.
Kopogtak.
Flóris atya, a Dög érkezett. Leült vele szemben, oda, ahol valaha az ő helye volt, az irigykedő és szánakozó kisfiúé. Korbel behajolt a kislámpa fénykörébe.
– Sto novává? – fitogtatta valahai orosztudásának legjavát, miközben az előtte heverő papirosokat összeszedegette, és begyűrte a fiókba.
– Apám kórházba került – mondta a pap. – Holnap hazautazom hozzá. Kérni jöttem valamit.
– Tessék – mondta Korbel, és jól tudta, ezt most pontosan ugyanazzal a hangsúllyal mondta, mint egykori prefektusa, ha ő kért tőle valamit.
– Legfeljebb két napra tudok elmenni, mert aztán jön az egyházi iskolák szakfelügyelője. Rád bíznám addig a fiúkat.
– Tessék – mondta Korbel, egészen másképp, mint az imént.
– Rád bízom az osztályt. Mindent tudsz, mi a teendő, nem? Végre megbosszulhatod a múltat!
– Ugyan – krákogott Korbel. A lámpa fényéből hátradőlt a sötétbe. Érezte, hogy tenyere hideg-nyirkos lesz, pontosan úgy, mint legutóbb akkor, mikor Ágnes bejelentette, hogy elhagyja. „És a gyerekekkel mi lesz?„, kérdezte akkor azonnal. – És a gyerekekkel mi lesz? – kérdezte most.
– A füleden ülsz, Rönyém? – hajolt feléje a Dög. – Két napig te leszel a góré, understand? Ne mondd, hogy nem vállalod.
– Jó vállalom.
– Valami baj van? – kérdezte a Dög halkan.
– Semmi csak...
– Tudom ne is folytasd. Másodszor lépsz bele ugyanabba az álomba. Csak most, miközben megint álmodsz, téged is álmodnak mások. Reggel már tiéd az ébresztés. Finom, nem?
Csak bólogatni tudott. És nem kérdezte meg, hogy mi is a Dög apjának a betegsége. Alacsony, kopaszodó, bajszos bácsira emlékezett, aki már húsz éve is idősnek tűnt, ahogy ült a vaságy szélén, mikor évente egyszer eljött ide a fiaihoz. Kilenc fiú, jutott eszébe megint, kilencen indulnak most haza.
És az ő „fiai„, harmincheten, a harmadik emeleti hálókban. Harminchét álom készülődik, harminchét hazavágyódás. Vagy ki tudja?
És Zsuzska és Petra, a két kislány, valahol. Csak rájuk nem szabad gondolni, rájuk nem!
* * *
Reggel már fél hatkor talpon volt. Gondosan megborotválkozott, fehér inget húzott, nyakkendőt kötött. Mint itt utoljára akkor, amikor érettségizni mentek. No most, most majd elválik, mit tanult! Miképp kell ébreszteni és végigvezényelni egy egész napot, amire könnyen rámondani, hogy egy a sok közül!
A sötét folyosókon sötét, reggeli ájtatosságra csoszogó árnyak vették körül. Csak a boltív tövébe bepasszintott kétszáz éves óraremek ütötte csilingelően szenvtelen hanggal az időt. Megállt előtte, és az üveges óraszekrényben egy pillanatra végigmérte homályosan derengő önmagát. Úgy tűnt, mintha valamiféle függőleges veremből, a mélyből tekintene fel, a múltból, egy rég lezajlott élet után szökve vissza.
A klauzúráról a lilán ködlő udvaron át sietett a kollégium épületébe. Aztán ott állt a harmadik emeleti hálóterem ajtaja előtt. Lenyomta a kilincset és az ajtó magától kinyílt. Arcba csapta az a telealudott-teleálmodott, nehéz levegő. Megkapaszkodott a legközelebbi ágy vastámlájában.
– Gyerekek jó reggelt! Itt az ideje felkelni – mondta ugyanazokat a szavakat, amiket otthon szokott, mikor benyitott a két kislány szobájába.
Egyszerre gombócot érzett a torkában és ijedten nézett körbe.
Az ágyak megmozdultak és a paplanok mélyéről borzas fejek és álmos arcok bújtak elő egymás után az ismeretlen, nem eföldi, kedves hangra. Tágra meredt, csodálkozó szempárokat látott.
Zavarában megigazította nyakkendőjét. Valami feltolult benne, és többé már nem akarata szerint cselekedett.
Éles csattanással három hatalmasat tapsolt, hogy fájt, és mindent elárulva száraz torokkal ezt kiáltotta:
–Gyönyörűszép reggel van! Új nap, új lehetőségek!
És a fiúk rögtön tudták, hogy néhány pillanatnyi pótálom után ez innentől már a valós ébrenlét. Halk, szitkokkal elegy morgással kászálódtak ki az ágyból, és indultak botorkálva a józanítóan hűvös folyosóra reggeli tornázni.
Korbel Gyula pedig elfoglalta helyét a bizonytalan tornasorrá fejlődött társasággal szemben.
* * *
Este tizenegykor, miután már harmadszor is ellenőrizte, hogy a hálóban csönd van, ott ült íróasztala mellett a kislámpa fényében. Régi spirálfüzete fölé hajolt. Írt. Először lassan rajzolva a betűket, aztán egyre gyorsabban szaladt a golyóstoll hegye a papíron.
„Az élet nem folytatás.
A férfi a plébánia kis vendégkamrájában arra ébred, hogy magömlése volt. Nyitott szemmel fekszik, nézi az alacsony mennyezetet szétszabdaló, feketére ősiesedett gerendákat. Álmából egyetlen női testre vagy kéjérzetre nem emlékszik.
Megzördül az ajtó.
– Elmondjam a rituális szavakat? – hallja a pap hangját.
– Szerinted segítene valamit is? – kérdez vissza.
– A szavak? Hogy az ördögbe segítenének?
Nem jön bentről felelet.
– Történt valami? – egy más hang.
A férfi ujjai benyúlnak a pizsamanadrágba, a nyúlós, szőrös tocsogásba.
Újabb zörgetés.
– Mesterem mintha kérdeztem volna valamit!
Lassan mozgatja a kezét. Valamit válaszolnia kell.
– Nem Semmi rendkívüli nem történt.
– Már azt hittem! – távolodó padlónyikorgás.
Kis csönd után egy kiáltás bentről:
– Majd elfeledtem, atyám!
– Mi a frászkarikát?
– Ugye az imáiba szokott foglalni engem, vén bűnöst?
– Hát persze – jön a messziről kiáltott válasz -, elvégre ez az élet rendje!
Zörgés hallatszik, koppanás és halk zsörtölődés.
Gyönyörűszép reggel van. És a többi.
* * *
A torony harangja, Korbel Gyula úgy érezte, körülbelül tíz centiméterrel a feje fölött, egyetlen hatalmasat kondult.
Már megint másnap volt.
elgondolja, hogyan is kellett volna élnie
(K. Gy.)
Minden olyan volt, mint egy hatalmas fénykép, mely teljesen körbeöleli.
Itt született a lelke.
* * *
Hirtelen milyen jók lettek.
Hirtelen milyen jó lett minden.
Kivételesen csöndesen feküdt mindenki az ágyában a villanyoltást követően.
Korbel Gyulának egy három hónappal ezelőtti, télen történt eset járt a fejében. Ugyanígy elmúlt már 10 óra, mint most. Ebem közölte, hogy ki kell nyitnia az ablakot, mert a Fegyának kibírhatatlanul büdösek a patái.
– Tegnap voltam zuhanyozni! – rikácsolt Fegya, aki úgy látszik, még fent volt, pedig korán szokott feküdni, mert a reggeli laudesre járt ministrálni.
– Nem lesz itt semmilyen ablak kinyitogatva! – hörögte a Dög az ő ágya felett.
De Ebem oda se bagózott, vette a fáradságot, kimászott az ágyból, és szélesre tárta az ablakot.
– Itt a tavasz! – közölte.
Zúdult be a két fok Celsius.
Először a Kajla, aki a legközelebb feküdt, kelt fel, és csukta be az ablakot.
Ebem nyitott.
Becsukta a Dög.
De akkor már hangosan üvöltött mindenki. Ebem könyörtelennek bizonyult, közölte, hogy a jó francba kikúrja a Fegya ótvaros cipőit. Erre újból megmozdult a paplan alatt a szentlélek, és felmondta a káromkodási szótárt a- z-ig, amúgy nagy-alföldiesen.
Egy idő után belefáradtak és visszahanyatlottak nyoszolyáikra. És az Ebem utoljára is felkelt, és sarkig nyitotta az ablakot. Csöndben. Senki nem szólt egy mukkot sem.
Negyedóra telhetett el így. Korbel akkorra kezdett rettenetesen dideregni a paplan alatt. Közben egyre égetőbb mérget érzett belül, mígnem felugrott, és csapkodva becsukta az ablakot. Mezítláb odamasírozott Ebem ágyához, aki az emeleten feküdt, és a fülébe ordította:
– Ha még egyszer kinyitod az ablakot, rohadék Kutyája, megöllek!
Ezt a „megöllek”-et most, május végén, nyitott ablak mellett már kicsit szégyellte, annyira túlzó. Különben is, hogy ölne meg ő bárkit is? Főleg az Ebet!
Így éltek pedig évekig.
Ám amióta beköszöntött az érettségi szünet, hirtelen rádöbbentek: vége. Ez már a vége. S hogy minden, ami esztendők során át kibírhatatlanul rossz volt, most jónak tűnt, mert fogyatékos kis lelkükkel valahogy megérezték, itt máris a múltban élnek. Ha van eszük, még rögzítenek valamit az utolsó pillanatokból. Nem hagyják elveszni ezt a pár maradék hetet, mint annyi előzőt. De elveszett-e valami is? Vagy még csak nem találják.
A Dög. Kilencen testvérek otthon, kilenc fiú. Korbel és ő mégis vértestvérek lettek. Elvégre a testvéreit nem válogathatja meg az ember, legyenek akárhányan. Lent az arborétum fenyői alatt vagdosták Astra csehszlovák zsilettpengével az ujjbegyüket. Kóstálták már előtte saját bugyogó vérüket nem egyszer, ették a csirke sült vérét, mégis mikor a másik ember eleven vére a nyelvükhöz ért, megborzongtak. Ez a furcsa, felejthetetlen íz volt az örök kapocs köztük. Pedig utána hányszor vesztek össze, ahogy kell, minden marhaságon. Mikor a tollbetét rugóját a Dög szemébe lőtte. Meg az a négy összetört szánkó! Hallotta, ahogy mondták a hidegben (tél volt, fehér és – piros) Ez az én vérem, ahogy tanulták.
Nézz oda, mormogta Korbel, máris emlékezem. Nem tudta, jó dolog-e ez, hogy van mire emlékeznie. A felnőtteket néha irigyelte, akik annyi érdekes történetet tudtak, háborúkról, menekülésekről, románokról, németekről, oroszokról, ávósokról, és titkos történeteket közeli ismerősökről. Ezek fényében ér-e az ő élete valamit is?
Két hónapja tudta, hogy a Dög kispapnak jelentkezett.
– Ne aggassál má' ki! – a szemébe nézett.
A Dög csak vállat vont egy huncut mosoly kíséretében, mint aki most jól átveri a cimboráját. Mégis komolyan ez volt a helyzet.
Korbel igazából nem tudhatta, milyen a jó pap. És épp ezért azt sem sejtette, mire való egy pap. Ő nem volt Fegya, aki, ha kellett vakon hitt, aztán könnyű szerrel lerázta magáról ezt a terhet a nap huszonhárom órájában.
De a Dög? Aki a négy év alatt mindent elkövetett, ami gazemberség létezik?
Talán épp ettől lesz jó pap belőle?
* * *
Nem a saját autójával jött, hanem busszal, mint régen. A húsz kilométerre lévő városban felült a távolsági járatra, s hagyta, hogy a közeledés háromnegyed órája során az emlékek kinetikus energiája felpukkassza benne az egyre mélyebben búvó burkokat. Lám, ez is valami régi kémiaóra emléke, mely szintén innét, a hegyről származik. Tele van a teste ismeretlen, furcsa anyaggal.
Ágnes tegnapelőtt befejezte a csomagolást. A két kislány anyósáéknál (ex- anyósáéknál, ez így remekül hangzik! – pedig szerette őket és most is szereti; csak a lányuk... érthetetlen) lakott már két hete. Ott állt a kivilágított előszobában, és kiengedte az ajtón Ágnest, mint egy vendéget. A kulcs!, mondta Ágnes a lépcsőről visszafutva, de ő elhárító mozdulatot tett: Tedd csak el, mondta. Emlék?, kérdezte Ágnes, és Korbel vállat vont, valami kulcs-mondaton törte az eszét, de a pillanatot nem erre teremtették. Sokkal hátborzongatóbbnak érezte, hogy amikor becsukta az ajtót, kezében maradt a kilincs. Ki fogja az ilyesmit ezek után megcsináltatni?!
Így mentek végbe tizenkét év utolsó percei.
Mindig lecsúszott a busz műanyagülésén. Alig látott ki az ablakon, a hó- szemetes tájra. Más egyéb képek után nehezére esett volna turkálni emlékezetében, abban a hatalmas, sötét barlanghoz hasonlító múlt-üregben. Igen, mintha valóban üreg lenne, de mégis inkább üresen, s csak masszív, öröktől fogva álló falai meredeznének, amin úgyis betörik a feje. Á, túlbonyolítja.
Inkább nézte a téli, hideg párából kiváló hegyet, ahogy nőttön nőtt. A hegy irtóztatóan nagy, még akkor is, ha minden évezredben iderepül egy madár, megfeni rajta a csőrét, és egyszer teljesen elkopik majd. De az is lehet, hogy egy angyal érkezik, és a szárnyával suhint, amivel csak a port kavarja fel kissé, ha ugyan épp nem esik, akkor meg bolond lesz összesározni magát!
Jó lett volna elhinni, hogy semmi sem változott, miként így messziről tetszett, és vele sem történt semmi. Hogy tizennyolc éves, és egy hosszú, végtelen álmú vakációról érkezik vissza. Pontosan ugyanúgy, mint szokta, a hosszabbik kerülő úton döcögve végig, hogy végül magában gubbasszon a csotrogány járaton, és egyedül kászálódjon le a csúszós linóleumlépcsőkön az arborétum kovácsolt vaskapuja előtt.
Mert pontosan így lőn. Az ilyen pillanatokra lehet rámondani: igen, úgy tűnik, van föltámadás.
A nagykapu íve alatt rögtön meglátta Flórist. Valaha (istenem, hány mondat kezdődik majd így az elkövetkező napok során!, gondolta) Dögnek hívták. És elkezdte mondani magában, mint egy imát, rezgett az ajka: kilencen voltak testvérek otthon, kilenc fiú. Mégis vértestvérek lettek ők ketten, a Dög és ő, aki valójában Rönye volt.
A Dög volt aki maradt. Korbel sose tudta eldönteni, ez bátorság volt, vagy sokkal inkább gyávaság. Az biztos, közülük, akik mentek, senki se értette, mit akar. Talán még ő sem. Nem lehet többé Dög, és mégis itt marad? Megfoghatatlan. Flórissá lett, és olyasmivel kezdett foglalkozni, amin addig a Dög maga is nevetett. Korbel ezt nehezen emésztette meg, s rettegett a pillanattól, mikor ugyanez elkövetkezik az ő életében is, mikor megteszi, amit addig sült marhaságnak tartott, ráadásul egyszerre bölcs tettnek érzi majd, és szégyenkezve próbál nem is emlékezni régi önmagára. Megfogadta akkor, hogy semmit se szégyell majd soha, és felejteni sem lesz hajlandó.
Mikor meggyőződött róla, hogy Ágnes mögött a lépcsőházkapu is becsukódik (nem, nem kísérte le), Korbel nem az elhagyott férjnek dukáló viszkispohárért nyúlt, hanem telefonált.
– Gyere Rönyém – mondta Flóris.
– Emlékszel érettségi előtt a lelkünkre kötötték, bármikor szükségünk van rá, mi ide mindig haza jöhetünk, ugye?
– Ne izélj. Mondtam, gyere.
Kivette három évre visszamenőleg az összes szabadságát. Mert mindig úgy dolgoztam, mint egy állat, bólogatott a főnöke előtt. A foncsorozott szemüveges férfi kinyújtotta hatalmas kezét, és barátilag nyakon ragadta Korbelt. Te állat, tényleg, mondta. Ezen aztán röhögtek egyet, miközben Korbel duplán látta magát a szemüvegben tükröződni.
– Na mivanka? – kérdezte Flóris, mikor Korbel megállt előtte, kezében sporttáskájával.
Elvigyorodott. Mind a ketten, vértestvéri lelkükkel érezték, képtelenek máshogy beszélni és viselkedni, mint húsz évvel ezelőtt. Tévedés, hogy eltelt volna az idő. Dehogyis nőttek fel! Röhej!
– Nem húzunk befelé? – szólt Korbel köszönés helyett. – Megleltük a hideget, vagy mi.
Csodálkozott, hogy míg az udvarról felértek a klauzúra második, XVIII. században épült szintjére, tökéletes sötétség telepedett mindenre. Mentek végig a hosszú, alacsony, boltíves folyosón, és Korbel hónapok után először megnyugodott. Nem a szent hely méltósága költözött a lelkébe, sokkal inkább valami profán öröm. Hogy ide valóban hazaérkezett, mert még így, a sötétben is kiismeri magát. A lépcsőn feljövet felsejlett a néhai csorba lépcsőfok – és most is csorba volt! Ennél bensőségesebb fogadtatásra, úgy érezte, a világ egyetlen pontján se számíthatna. És mi kell neki több, mint ez a szótlan, amúgy is kimondhatatlan, kövekben, falakban, ajtókban bújó odaadás.
És a Dög, ez az értelmetlen nevű Flóris, aki ím, feltámadt, és van olyan kópé, hogy jelmezbált játszik itt neki, tanáraik fekete gúnyáját öltötte magára. Ebből még szép kis botrány lesz, beírás az ellenőrzőbe! – „Esztelen módon viselkedett...„ – látott már ilyet a világ.
– Itt fogsz lakni – mondta a Dög, mikor az utolsó előtti ajtóhoz értek.
Korbelnek megint bevillant ugyanez a folyosóvég régről.
– Ez Sándor bácsi szobája – közölte, mint mikor hajdan az idegenvezetéskor mutatta be a látnivalókat.
– Meghalt tavaly. Rengeteget szenvedett szegény. Ki kellett venni az egyik szemét.
Korbel maga nyitotta ki a sóskazöldre festett dupla ajtót. Ezt is hányszor! Hozta a németdolgozatot. Igazából azért jött, hogy szippanthasson a finom pipafüstből. Később maga is pipázni kezdett. Aztán Ágnesnek nem tetszett, és lassan abbahagyta.
A szoba valóban spártai volt, főleg, hogy hiányzott belőle minden élet. Se könyvek a falipolcokon, se művészi rendetlenség a hatalmas íróasztalon. És sehol egy pipa. A csíkos huzatú ágy megvetetlenül, a feltornyozott ágynemű a végében állt.
– Remélem tökély – szólt Flóris. – Az ebédlőben szóltam, annyit mondj csak, hogy az én vendégem vagy. Különben azt csinálsz, amit akarsz, banyegom. Csak arról ne feledkezz el, hogy reggel fél hétkor természetesen ébresztő, torna, reggeli stúdium, és így tovább – sorolta a Dög a valaha diáknapirendet. – Nem kell berezelni, nem komoly. De rám még ma is érvényes.
– Ciki – lesett fel Korbel.
– Anyukád az a hernyótalpas – mondta a régi Dög.
– Köszöni jól van – így Kolber.
– És Rönyém – mondta az ajtóból Dög -, ha bármire szükséged lenne, állok rendelkezésedre, tudod, hol találsz. Már hogy ilyen hivatalos legyek. Amúgy meg nyasgem, dehát ezt tudod, mindig ez a vége.
– És az amen? – meredt rá Korbel.
– No igen. De azzal azért csínján kell bánni.
* * *
Az ablakból a falura látott. Ott lent is pontosan ismert mindent. A fodrászt, a boltot, ahová mindig lekéredzkedtek fogkrémet venni, és a presszót, ahol a Döggel rendszeresen „mulattak„, gesztenyepürét rendeltek kólával, és háromnegyed óra erejéig, az egészségügyi séta alatt úgy érezték, valahol másutt, egészen messze vannak, és semmiféle hegy nem magasodik fölébük.
Hosszú, reszelős köhögést hallott a fal másik oldaláról. Pedig ez nem vékony panel volt. Nem emlékezett, ki lakott régen az utolsó szobában.
Kipakolt, igyekezett mindenhová valami apróságot rakni. Az asztali kislámpát meggyújtotta. A térdeplőzsámolyt az ágy végébe állította, alája dugta a másik cipőjét. Hallotta, hogy valaki gyakorol a bazilika orgonáján. Legvégül a bőrönd oldalzsebébe passzírozott spirálfüzetet halászta elő. Valahai versíró füzetét, megsárgult lapokkal. Az utolsó bejegyzés az érettségi előtt két nappal született. Ezt olvasta:
Ehem behem
miezin hopkő
veila rop eninen
letela sziontő.
Ritka csekély alvás -
És azóta semmi. Lehet, hogy tényleg semmi sem történt két elröppent évtized alatt? És Zsuzska meg Petra? Megrázta a fejét. Hiszen elhatározta, hogy amíg itt lesz, akarattal nem gondol a kislányokra. Akkor talán nem hiányoznak majd.
Írni akart, rögzíteni valamit abból, ami most ő. Holnap majd átmegy a főkönyvtárba azért a régi, fekete lakkos Adler-írógépért, amin valaha a ferde vállú könyvtáros atya kopogtatta a katalóguscédulák sorait.
A sötét, boltíves klauzúra-folyosón úgy ballagott végig, mint a nagyon öreg atyák, akiket kisdiákként valósággal megcsodált, mikor idekerült, és akikről azt gondolta titkon, hogy sose halnak meg, mert ezek a falak nem létezhetnek nélkülük.
Megvacsorázott, és életében először minden ízlett. Pedig pástétomos kenyér volt brómos teával, az a menü, amit valaha az itteni lét elviselhetetlenségének egyik szimbólumaként tartottak nyilván. Nézte a mostani arcokat, hallotta a vihogást, az evőeszköz csörömpölést, a székzörgést. Tehát itt azóta is, mindig, ugyanúgy. Hiszen tudhatta! Arra gondolt, hogy ez mégis csak valamiképp az öröklét, és egyszerre maró fájdalommal kezdte irigyelni a Dögöt.
Aztán bent ült a prefektusi szobában, vagyis inkább elheveredett a zöld pokróccal letakart heverőn.
– Téged nem nagyon kínoz az emlékezés, mi? – kérdezte Korbel Gyula.
– Hogyhogy – nézett fel Flóris atya a pipatömködésből.
– Mindig itt vagy. Nincs múlt meg jelen. Csakis ez van.
– És
– Azt kérdezem, hogy ez most jó vagy rossz?
– Mit hazudjak erre? – szállt fel az illatos pipafüst. – Tudod te is, ilyen nincs, hogy valami „jó„ vagy „rossz„. Csak az Úristen jó maradéktalanul. Ez meg... na, hogy pontos legyek: jobb, mint rossz – mondta a pap, és leverte a skapuláréjára potyogott hamut.
– Akkor az jó, magyarán. Understandoltam a dolgot!
– Mért irigyelsz tán? – csapott le Flóris, és a hangjába mintha egy csipetnyi izgalom vegyült volna.
– Majd bedöbbensz, Dögkeselyű! – igyekezett csúfondárosan nevetni Korbel.
Hallgattak, csak a pipaszár szörcsögése hallatszott.
– No ne csak kérdezgess, mondjál is valami szépet, Rönyém! – mondta Flóris a fogai közül szűrve a szavakat.
– A pöttyös gatyának elszakadt a korca, a pék cipőjébe beleesett a morzsa! – hadarta maga elé.
– Ez mi a frászkarika?
– Férfiak póráz nélkül. Olasz film. Nem emlékszel? Együtt néztük a nagyteremben. Tele volt pucér csajjal. Abban mondogatta ezt Ugo Tognazzi.
– Lehet – vont vállat a pap.
– Más szépet nem tudok – mondta halkan Korbel.
– A sorry hangjait pengetem. Rönye, ne akassz ki teljesen! Csak emlékezni vagy képes?
– Attól félek, igen. Én bűnöm, én bűnöm, én igen nagy bűnöm!
– Szerintem ez inkább a büntetésed – mondta némi tűnődés után nagyon komolyan a pap, és olyan pillantással nézett a barátjára, amilyet Korbel Gyula még sosem látott tőle.
* * *
Majd' megvette az Isten hidege a padon, a bástyafal tövében. Olyan picire húzta össze magát, amekkorára csak bírta, a kezét a kabátzsebbe dugta. Innen szokta nézni a naplementét. Nem emlékszik, látott-e valamit is a narancssárga korongban, amely – úgy tűnt – az arca előtt néhány méterrel bújt el a szemközti, havasoknak csúfolt dombocskák mögött.
Mi is az ő büntetése?
Hogy még él. Nem, ezt minden kudarc és rémkép ellenére sem gondolta így. Az igaz, néha már kicsit unta az életet, mint ahogy egy hosszú filmet un az ember, amiben minden lépés jó előre kiszámítható. Mindegy is, hogy happy enddel végződik vagy tragédiával. Csak legyen vége már.
És hadd folytatódjék az élet.
Akkor hát hogy is van ez?
Nap nem volt az égen, sem egyetlen csillag.
Úgy fázott, mint ahogy mások imádkozni szoktak. Testestül-lelkestül.
* * *
Így ült Sándor bácsi is valaha a fotel mélyén, mint ő most. Végtelenül jóságos arca, hullámos, fehér haja a kis asztali lámpa sárga fénykörébe ért, minden mást sötétség borított. Hányszor gubbasztottak így! Még a Beethoven kilencediket is meghallgatták egyszer.
Tizenhat éves kis lelkével folyton irigyelte és sajnálta ezeket a férfiakat, akikkel egy fedél alatt élt az „ezeréves„ falak között, azzal a bizonyos tudattal, hogy ő – mint valami kivételezett példány – majd eltávozik innen egy szép napon (nem sejthette, milyen csúnya, hideg-szeles, esős júniusi nap lesz!), és... és nehéz ezt folytatni ép ésszel. Hiszen irigyelte is őket. Mit irigyelt? Azt hitte, így véli most, hogy nekik nem kell megvívni az élet harcait. Hogy nekik minden olyan egyszerű, nyugodalmas. Fűtött szoba, kislámpa fénye, pipafüst.
Dehát kivették a szemét, iszonyodott el, és be kellett hunynia a szemét.
Kopogtak.
Flóris atya, a Dög érkezett. Leült vele szemben, oda, ahol valaha az ő helye volt, az irigykedő és szánakozó kisfiúé. Korbel behajolt a kislámpa fénykörébe.
– Sto novává? – fitogtatta valahai orosztudásának legjavát, miközben az előtte heverő papirosokat összeszedegette, és begyűrte a fiókba.
– Apám kórházba került – mondta a pap. – Holnap hazautazom hozzá. Kérni jöttem valamit.
– Tessék – mondta Korbel, és jól tudta, ezt most pontosan ugyanazzal a hangsúllyal mondta, mint egykori prefektusa, ha ő kért tőle valamit.
– Legfeljebb két napra tudok elmenni, mert aztán jön az egyházi iskolák szakfelügyelője. Rád bíznám addig a fiúkat.
– Tessék – mondta Korbel, egészen másképp, mint az imént.
– Rád bízom az osztályt. Mindent tudsz, mi a teendő, nem? Végre megbosszulhatod a múltat!
– Ugyan – krákogott Korbel. A lámpa fényéből hátradőlt a sötétbe. Érezte, hogy tenyere hideg-nyirkos lesz, pontosan úgy, mint legutóbb akkor, mikor Ágnes bejelentette, hogy elhagyja. „És a gyerekekkel mi lesz?„, kérdezte akkor azonnal. – És a gyerekekkel mi lesz? – kérdezte most.
– A füleden ülsz, Rönyém? – hajolt feléje a Dög. – Két napig te leszel a góré, understand? Ne mondd, hogy nem vállalod.
– Jó vállalom.
– Valami baj van? – kérdezte a Dög halkan.
– Semmi csak...
– Tudom ne is folytasd. Másodszor lépsz bele ugyanabba az álomba. Csak most, miközben megint álmodsz, téged is álmodnak mások. Reggel már tiéd az ébresztés. Finom, nem?
Csak bólogatni tudott. És nem kérdezte meg, hogy mi is a Dög apjának a betegsége. Alacsony, kopaszodó, bajszos bácsira emlékezett, aki már húsz éve is idősnek tűnt, ahogy ült a vaságy szélén, mikor évente egyszer eljött ide a fiaihoz. Kilenc fiú, jutott eszébe megint, kilencen indulnak most haza.
És az ő „fiai„, harmincheten, a harmadik emeleti hálókban. Harminchét álom készülődik, harminchét hazavágyódás. Vagy ki tudja?
És Zsuzska és Petra, a két kislány, valahol. Csak rájuk nem szabad gondolni, rájuk nem!
* * *
Reggel már fél hatkor talpon volt. Gondosan megborotválkozott, fehér inget húzott, nyakkendőt kötött. Mint itt utoljára akkor, amikor érettségizni mentek. No most, most majd elválik, mit tanult! Miképp kell ébreszteni és végigvezényelni egy egész napot, amire könnyen rámondani, hogy egy a sok közül!
A sötét folyosókon sötét, reggeli ájtatosságra csoszogó árnyak vették körül. Csak a boltív tövébe bepasszintott kétszáz éves óraremek ütötte csilingelően szenvtelen hanggal az időt. Megállt előtte, és az üveges óraszekrényben egy pillanatra végigmérte homályosan derengő önmagát. Úgy tűnt, mintha valamiféle függőleges veremből, a mélyből tekintene fel, a múltból, egy rég lezajlott élet után szökve vissza.
A klauzúráról a lilán ködlő udvaron át sietett a kollégium épületébe. Aztán ott állt a harmadik emeleti hálóterem ajtaja előtt. Lenyomta a kilincset és az ajtó magától kinyílt. Arcba csapta az a telealudott-teleálmodott, nehéz levegő. Megkapaszkodott a legközelebbi ágy vastámlájában.
– Gyerekek jó reggelt! Itt az ideje felkelni – mondta ugyanazokat a szavakat, amiket otthon szokott, mikor benyitott a két kislány szobájába.
Egyszerre gombócot érzett a torkában és ijedten nézett körbe.
Az ágyak megmozdultak és a paplanok mélyéről borzas fejek és álmos arcok bújtak elő egymás után az ismeretlen, nem eföldi, kedves hangra. Tágra meredt, csodálkozó szempárokat látott.
Zavarában megigazította nyakkendőjét. Valami feltolult benne, és többé már nem akarata szerint cselekedett.
Éles csattanással három hatalmasat tapsolt, hogy fájt, és mindent elárulva száraz torokkal ezt kiáltotta:
–Gyönyörűszép reggel van! Új nap, új lehetőségek!
És a fiúk rögtön tudták, hogy néhány pillanatnyi pótálom után ez innentől már a valós ébrenlét. Halk, szitkokkal elegy morgással kászálódtak ki az ágyból, és indultak botorkálva a józanítóan hűvös folyosóra reggeli tornázni.
Korbel Gyula pedig elfoglalta helyét a bizonytalan tornasorrá fejlődött társasággal szemben.
* * *
Este tizenegykor, miután már harmadszor is ellenőrizte, hogy a hálóban csönd van, ott ült íróasztala mellett a kislámpa fényében. Régi spirálfüzete fölé hajolt. Írt. Először lassan rajzolva a betűket, aztán egyre gyorsabban szaladt a golyóstoll hegye a papíron.
„Az élet nem folytatás.
A férfi a plébánia kis vendégkamrájában arra ébred, hogy magömlése volt. Nyitott szemmel fekszik, nézi az alacsony mennyezetet szétszabdaló, feketére ősiesedett gerendákat. Álmából egyetlen női testre vagy kéjérzetre nem emlékszik.
Megzördül az ajtó.
– Elmondjam a rituális szavakat? – hallja a pap hangját.
– Szerinted segítene valamit is? – kérdez vissza.
– A szavak? Hogy az ördögbe segítenének?
Nem jön bentről felelet.
– Történt valami? – egy más hang.
A férfi ujjai benyúlnak a pizsamanadrágba, a nyúlós, szőrös tocsogásba.
Újabb zörgetés.
– Mesterem mintha kérdeztem volna valamit!
Lassan mozgatja a kezét. Valamit válaszolnia kell.
– Nem Semmi rendkívüli nem történt.
– Már azt hittem! – távolodó padlónyikorgás.
Kis csönd után egy kiáltás bentről:
– Majd elfeledtem, atyám!
– Mi a frászkarikát?
– Ugye az imáiba szokott foglalni engem, vén bűnöst?
– Hát persze – jön a messziről kiáltott válasz -, elvégre ez az élet rendje!
Zörgés hallatszik, koppanás és halk zsörtölődés.
Gyönyörűszép reggel van. És a többi.
* * *
A torony harangja, Korbel Gyula úgy érezte, körülbelül tíz centiméterrel a feje fölött, egyetlen hatalmasat kondult.
Már megint másnap volt.
