prózák ::
BARÁTOM, FRÉDERIC
1997
Sünihajú, kerek szemüveges és manóarcú. Nagyjából így emlékszem első találkozásunkra és azóta is Frédericre. Egy messzi ország egyetemi kollégiumának szuterénjében húztuk meg magunkat az érkezésünk utáni első éjszakán. Én azért, mert a nevem alapján lánynak gondoltak, és hirtelenjében nem találtak számomra üres fiúszobát; Fréderic azért, mert a kutya sem tudott az érkeztéről – tehát ilyen szempontból még én voltam előnyben. Szabályos kinyitható tábori ágyakon nyikorogtuk végig ezt az álom nélküli éjszakát, és mint afféle közös, kivetett sorsa ítéltek, többé nem is nagyon váltunk el egymástól, míg vissza nem tértünk saját – egymástól szintén irtóztató messzeségben lévő – otthonunkba.
Fréderic tanárnak készült, én pedig semminek. Így aztán belőle idővel tanár lett, belőlem pedig, az egyenes arányosságnak megfelelően, semmi se. Ott, messze idegenben mégis nagyon jól kiegészítettük egymást. Frédericnek kellett valaki, aki szórakoztatja néha sűrű tanulmányainak közepette, én meg vágyva vágytam, hogy sűrű, komoly jelenlétnek álcázott unatkozásaim közepette egy-két órát méltó és egyben alibit is jelentő társaságában tölthessek. Pingpongoztunk és biliárdoztunk ádáz ellenségekként, órák hosszat. A hétvégék estéin a kisváros két kocsmája közül választhattunk, hol falunk be néhány adag ketchupos csirkeszárnyat a hozzá dukáló sörrel. Ilyenkor azzal szórakoztattam, hogy úgy ettem, mint egy eleven disznó. Csámcsogtam, böfögtem, tömtem magam, hagytam, hogy a szaft végigfolyjon az államon, könyékig összemaszatoltam a kezemet. Ezzel mindig nagy sikerem volt, és Fréderic, a komoly bölcsész, térdét csapkodva hahotázott, és szabályos időközönként felkiáltott:
– Árpikám te aztán vagy egy undorító!
És én – lelkem gyöngesége, tudom – örülni tudtam ennek. Sőt, azt mondom: gyönyörű estéink voltak!
Mert hedonizmusunk nem csupán a fentiekben nyilvánult meg. Nagyon is szeriőzre tudtuk fordítani a szót. Éjfél után, egy kicsit fajsúlyosabb, ujjnyi, mélysárga itallal a kézben belekezdtem az otthoni ételek elbeszélésébe. Amiket nagyanyám, anyám, a rokonság és ismerősök főznek vagy éppen főztek egy jeles alkalommal a múltban, és amely étkek, ebédek és vacsorák tán örökre eltűntek az ünnepi asztalokról a feneketlen bendők mélyén, mégis megmaradtak öröknek, illatozónak, és mesélés közben még nagyon is eleven nyelvem hegyén ott éreztem a fenséges ízeket, melyek ez alkalommal most szavakká váltak. És ezeket a szóbéli étkeket most Fréderic falta a fülével, mert a szentséges tudományok mellett valamiképp különös érzékenység élt benne az ízek, a kellemek, az élet valódi értelmét adó cselekedetek irányában. Ilyenkor kerek ókuláréja lecsúszott az orrnyergéről, sötétbarna, szinte fekete szemét az arcomba fúrta, és jóllehet engem is teljesen elragadtatott saját mesém a régmúlt egyik vacsorájáról, már-már úgy éreztem ma
gam, mint akit kíméletlenül vizsgáztatnak, mert Fréderic mindezt már tudja, és epekedő kíváncsisága csak álca – gyónok neki, kéjelegve gyónok, a feloldozás legkisebb reménye nélkül.
Tél lett. A félév hamar elszelelt. A búcsúzást nem vettük komolyan, mert ilyen hosszú, együtt töltött idő után hihetetlennek tűnt, hogy másnaptól nem látjuk majd egymást. Tudni tudtuk, hogy most egy kicsit más jön, de mégis biztosra vettük, hogy a viszontlátás csak néhány hónap, esetleg a nyári szabadságig tartó idő kérdése.
A mínusz harminckilenc fokos hidegben is fedetlen, süni fejével ott állt a kisbusz indulásakor.
– Árpikám aztán írjál, mit csinálnak a híres-neves kolbászok! – vágott hátba, és persze nyolcvanhetedszer is megígérte, hogy mindarról, amiről a fülével hallott, végre-valahára a nyelvével is meggyőződik majd, ha hamarosan meglátogat. A buszból integetés helyett én ezúttal is mutatóujjamat dugtam le a torkomon, és eltorzult arccal úgy tettem, mint aki végtelen kínok közepette rókázik. Fréderic csak vigyorgott, és szája mozgásáról tudtam, hogy a jól ismert mondatot mondja, most már csak magának:
– Árpikám te aztán vagy egy undorító!
Tizenegyezer méter magasan repülve angyalnak képzeltem magamat. Nincs testem, csontom, húsom, gyomrom. Nem eszem, nem iszom. Minden ami vagyok, egyetlen, végtelen emlékezés.
Ha ki tudnék lépni ebből a léglökéses gépből. Nem álmodoznék többé.
Aztán, ki-ki otthon, írtuk egymásnak a sűrű leveleket. Mit csinálnak a kolbászok? Jövők ám hamarost! A múlt héten voltam egy esküvőn... Ha majd ellátogatsz ide, ezek a sonkák! Az egyik leghíresebb pezsgőérlelő vidék a miénk.
És így tovább. Viccelődések. És főképp ígérgetések. Jövőre mindenképp... Mert teltek a nyarak, az évek. Fréderic írta, hogy mélységes szerelembe esett Nicole-lal. Jó, dehát nem erről volt szó...! Ritkultak is a levelek. Valami kisvárosba helyezték helyettes tanárnak, három évet kell itt lehúznia, kesergett. Alig írt valami „gusztustalant„. Utoljára egy merített, domború betűkkel nyomott fehér lap jött behajtott borítékban: hír az eljegyzésről. Aztán semmi.
Még erőltettem kicsit a dolgot. Húsvét, karácsony. A régi marhaságok. Hosszú ömlengés valami köménymagos szarvaskolbászról vagy kapros töltött kelkáposztáról. A nyálam a levélpapírra csöppent, ahol felpúposodott a papír, bekarikáztam, és odanyilaztam: „Ez nyál!„
De válasz nem érkezett soha többé.
Két további gyors év telt, összesen nyolc azóta, hogy a metsző hidegben utoljára láttam Frédericet. Sokat gondoltam rá. Talán levelezésünk megszűntének köszönhető, hogy egy idő óta szakácskönyveket vásárolok a könyvesboltokban. Sőt, a helyi újságban hirdetést is adtam fel, miszerint régi, lehetőleg kézzel írt receptesfüzetekért jó árat fizetek. Akadt is szép számmal felajánlás.
Ekkor történt, hogy kényszerű munkahelyem, egy neves biztosítótársaság egy kényes eset kivizsgálása végett külföldre küldött. Megnéztem a térképen: a helyszín mindössze nyolcvan kilométerre volt attól a kisvárostól, ahová szegény Frédericet mint helyettes tanárt száműzték. Táviratoztam neki, hogy amint elvégzem szigorú küldetésemet, elkövetkezhet a várva várt pillanat, és nyolc év múltán, mialatt már mindkettőnk összes sejtje teljesen lecserélődött, újra láthatjuk egymást.
Négy nappal később, kárszakértői munkámat befejezve, (egyébként leleplező) jelentésemet precízen elfaxolva, bérelt autóval indultam Fréderic városa felé. Október első napja volt és szemerkélt az eső. A sík autóútról még az esőfüggönyön át is messziről látszott a hegyoldalba épült város. Körben hatalmas szőlők vették körül. Amint felértem az első meredek, egyirányú utcákhoz, nem volt más választásom, mint hogy megérdeklődjem a helyes útirányt. Egy nyitott kapuban ücsörgő, főkötős öregasszonyt választottam. Mereven nézett rám, de egyik lábát levette a szék előtt lévő sámliról.
– Kit keres? – kérdezte válasz helyett.
– Fréderic T.-t – mondtam.
Erre valósággal összerándult. Keresztet vetett és pánikszerű gyorsasággal felkelt, felkapta a sámlit, és bement a házba. A kaput el is felejtette becsukni.
Zavartan hajtottam tovább. Következő állomásom egy nagy zöldséges volt. Közvetlenül a ponyvás stand elé gurultam, és hogy ne tűnjek udvariatlannak, kiszálltam kérdezősködni.
– Merre van Pitier Salpetrier utca? – kérdeztem a tüske bajszos, micisapkás zöldségest, aki zöld viaszosvászon kötényben épp tarka babot mért egy kis vászon zsákba.
– Minek az magának? – kérdezte ellenséges hangon, köszönés és válasz nélkül.
Kicsit mérges lettem.
– Dolgom van ott – és tettem egy kevéssé megengedő kézmozdulatot.
– Pont ott!
– Igen – vágtam rá ellentmondást nem tűrően.
– Az egy zsákutca – mondta erre.
– Nem tudom, sosem jártam ott. Ezért kérdezem.
– Nem lakik ott senki.
– De a barátom ott lakik – mondtam nagyon szelíden.
– És ki az híres barát? – kérdezte hideg, gúnyos hangon a zöldséges, miközben vékony vászonmadzaggal nagyot rántott a zsákocska nyakán.
– Semmi köze hozzá, de megmondom, ha úgy jobban tetszik: Fréderic T.
– Gondoltam – bólogatott most egyszerre a zöldséges, és észrevettem, hogy az alsó ajka remegni kezd. – Hát csak keresse. Én nem segítek!
Ezzel eltűnt a bolt hátsó sötétjében, csak éles zörgés és koppanások szűrődtek ki bentről.
Az én szívemet hirtelen nagyon rossz sejtés kezdte facsarni. Elhatároztam, többé, nem kérdezősködöm. Nem olyan nagy hely ez, hogy ne találnék meg egy zsákutcát. Ahogy lépésben hajtottam, mégis úgy éreztem, kíváncsi és gyűlölködő tekintetek követnek máris, képzeletbeli szipirtyók arcai hajoltak a szélvédő elé, és hiába kapcsoltam nagyobb sebességre az ablaktörlőt, nem sikerült elmosni ábrázatukat. Mikor az iskola nagy, kétemeletes épülete mellett haladtam el, eszembe villant, hiszen Fréderic tanár, bizonyára itt lakik valahol a közelben, talán épp szolgálati lakásban. Az iskola mögött, egy valószínűtlenül meredek, macskaköves utcácska sarkán ott díszelgett a zsákutca tábla. Nem kockáztattam, hogy itt felhajtsak, inkább a kerítés mellett parkoltam. Kiszálltam. Egy ballonkabátos, bottal járó férfi ment az utca másik oldalán, esernyő nélkül. Láttomra azonnal megállt és nem mozdult többé. Odabólintottam, míg előszedtem az ernyőmet a csomagtartóból, de nem reagált. A meredek utca első, kopott, rózsaszínű házának
falán megtaláltam a hosszú, Pitier Salpetrier utca feliratot.
Pedig a sarokházon kívül csak egy földszintes, behajtott zsalugáteres, mohás cserepű ház állott kicsit feljebb, rozsdás, régi kovácsoltvas kerítés mögött. Ez volt a 3-as számú ház, ami Fréderic levélcímén szerepelt. Hosszan nyomtam a csengőt, de hiába hegyeztem a fülem, nem hallottam, hogy odabent szólt volna. A kapukilincs nyikorgott, mikor lenyomtam, de nem nyílt. Közben a ballonkabátos férfi, mint valami titkos ügynök, egyre közelebb lopózott, úgymond, észrevétlenül, és már a kocsimtól néhány lépésre állt, miközben még mindig engem bámult.
A macskakövek között apró, nedves kavicsokat keresgéltem, és a zárt zsalugáterek felé célozva dobálni kezdtem a házat. Némelyik eltalálta, a többi némán ütődött a ház puha vakolatához. De nem sokáig dobálózhattam, mert egyszerre csak kivágódott az alsó, rózsaszín ház vaskeretes verandaajtaja. A szemem sarkából láttam, hogy néma kísérőm egy fa mögé bújik. Hatalmas termetű, kopasz, egyenruha-zubbonyos férfi jelent meg, és azonnal ordítani kezdett.
– Mi a faszt hajigálsz itt te, buzi, he? Odamegyek és leszedem a tökeidet mindjárt!
Még szerencse, hogy biztosítósként van bizonyos gyakorlatom, miként kell az ilyen felvetésekre válaszolni.
– Szép jó napot kívánok! Cseppet sem kívánok alkalmatlankodni...
– Mi van, mi van?
– A barátomat jöttem meglátogatni, ugyanis...
– Miféle barátodat, te szarházi?! – üvöltött a kopasz, és papucsban kilépve a verandáról már indult felfelé.
Akkor érkezett meg nagy féknyikorgással a zsákutca bejárata elé egy fehér autó, tetején villogó kék lámpával. Magas férfi ugrott ki belőle.
– Maradj veszteg, Paul! – kiáltott a kopasz felé. – Majd én!
– Ennek barátja... Azt mondja a szarházi, hogy barátja neki... – rikácsolt tovább a kopasz, de már megállt és a hangjába sírás vegyült.
A magas férfi máris ott állt előttem.
– Berger nyomozó – mondta és nagyon szigorúan nézett. – Meg kell kérdeznem, mit keres itt?
– Fréderic T.-t – feleltem ezúttal is.
– Értem És őt a barátjának nevezi?
– Igen
– Értem Akkor velem kell jönnie.
– Miért Letartóztat? – kérdeztem megrökönyödve.
– Nem De beszélnünk kell. És nem itt.
– Eszerint Fréderic nincs itt? – pislantottam a ház felé.
– Nincs Jöjjön.
Megindultunk lefelé. A kopasz férfi még mindig kint állt a kertben papucsban, és minket bámult.
– Bemehetsz Paul – szólt oda neki a magas. – Mindjárt kezdődik a meccsközvetítés.
– Meccs – riadt föl.
– Szerda van – mondta mindent lezáró magyarázatként a magas.
Az utcán megkért, hogy kövessem a saját autómmal. A ballonkabátos, botos férfi most ugyanott állt, mint mikor ideérkeztem, és láttam, amint beindítottam a motort, máris lendítette a botját, és sétált tovább.
Lapostetejű, terméskőből rakott épület, a rendőrség elé értünk. Odabent Berger becsukta az irodája ajtaját, végigropogtatta mind a tíz ujját, és annyit szólt:
– Nos
Csöndben vártam.
– Szóval semmi sem tud – mondta aztán a nyomozó, és szemben velem az íróasztalra könyökölt.
Megvontam a vállam.
– A tényállást mondom. Fréderic T., a helyi gimnázium tanára a városban töltött két és fél során szám szerint tizenegy, tíz és tizennégy év közötti lányt gyilkolt meg. Sose hallott a „b-i rémről„? Tele voltak vele a hírek az év elején.
A fejemet ráztam.
– Hát ő volt az. Itt élt közöttünk. Senki sem sejtette róla.
Berger rövid szünetet tartott, majd folytatta.
– Minden abban a házban történt, ahova maga elment. Feltrancsírozta az áldozatait, sőt, azt gyanítjuk, hogy bizonyos szerveiket megehette.
Hallgattam megint.
– Bizony – mondta erre a rendőr. – És egyszer csak eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Maga... – kezdte bizonytalanul – nem tud semmit róla?
A fejemet ráztam.
– Tehát
– Nem – mondtam ekkor kemény, erős hangon.
– Értem – mondta Berger és felállt.
– És mi lett a menyasszonyával? – kérdeztem én egyszerre.
– Miféle menyasszonyával? T.-nek nem volt menyasszonya.
– Nekem küldött emlékeztetőt az eljegyzéséről.
– Nincs magánál véletlenül?
– Nincs
– Kár
Berger kiment, majd kisvártatva visszatért.
– Kár – mondta megint. – Kár, hogy nem segíthetünk egymáson. Apropó, van hol aludjon?
– Nincs
– Felajánlom hogy itt elalhat.
– Hol
– A fogdában. Úgyis üres.
– Köszönöm – feleltem automatikusan, de csak ültem tovább, meredtem előre, a nyomozó asztala mögötti falra. És a szemem előtt egyszerre Fréderic tüskeböki frizurája, kópés szeme jelent meg, és némán mozgó szája, amint csak egyetlen mondatot mondhat, azt a régi, nagyon igaz mondatot: „Árpikám, te aztán vagy egy undorító!„
Hazatértem tán nem voltam rest, elzarándokoltam a könyvtárba, és felügyelő által jelzett időpont sajtójában valóban találtam néhány rövidebb híradást a kisvárosi gyilkosságokról, név nélkül.
Az igazi utóirat azonban ezután következett. Karácsony előtt csinos borítékot hozott a posta, amiből egy születési értesítő pottyant ki. Nyomtatott szűkszavú kis kártya, amin illusztrációként egy rácsos ágyban alvó kis mackó díszelgett. Tudomására hozzák mindenkinek, hogy örüljön, miszerint december 13-án, pontban déli 12 órakor, 3850 grammal és 54 centivel világra jött Tobias. Aláírás nem szerepelt sehol.
Az jutott eszembe, milyen divatosak manapság az alliteráló nevek. És többször is elmormoltam egymás után egy távoli, ismeretlen kisbaba nevét.
Fréderic tanárnak készült, én pedig semminek. Így aztán belőle idővel tanár lett, belőlem pedig, az egyenes arányosságnak megfelelően, semmi se. Ott, messze idegenben mégis nagyon jól kiegészítettük egymást. Frédericnek kellett valaki, aki szórakoztatja néha sűrű tanulmányainak közepette, én meg vágyva vágytam, hogy sűrű, komoly jelenlétnek álcázott unatkozásaim közepette egy-két órát méltó és egyben alibit is jelentő társaságában tölthessek. Pingpongoztunk és biliárdoztunk ádáz ellenségekként, órák hosszat. A hétvégék estéin a kisváros két kocsmája közül választhattunk, hol falunk be néhány adag ketchupos csirkeszárnyat a hozzá dukáló sörrel. Ilyenkor azzal szórakoztattam, hogy úgy ettem, mint egy eleven disznó. Csámcsogtam, böfögtem, tömtem magam, hagytam, hogy a szaft végigfolyjon az államon, könyékig összemaszatoltam a kezemet. Ezzel mindig nagy sikerem volt, és Fréderic, a komoly bölcsész, térdét csapkodva hahotázott, és szabályos időközönként felkiáltott:
– Árpikám te aztán vagy egy undorító!
És én – lelkem gyöngesége, tudom – örülni tudtam ennek. Sőt, azt mondom: gyönyörű estéink voltak!
Mert hedonizmusunk nem csupán a fentiekben nyilvánult meg. Nagyon is szeriőzre tudtuk fordítani a szót. Éjfél után, egy kicsit fajsúlyosabb, ujjnyi, mélysárga itallal a kézben belekezdtem az otthoni ételek elbeszélésébe. Amiket nagyanyám, anyám, a rokonság és ismerősök főznek vagy éppen főztek egy jeles alkalommal a múltban, és amely étkek, ebédek és vacsorák tán örökre eltűntek az ünnepi asztalokról a feneketlen bendők mélyén, mégis megmaradtak öröknek, illatozónak, és mesélés közben még nagyon is eleven nyelvem hegyén ott éreztem a fenséges ízeket, melyek ez alkalommal most szavakká váltak. És ezeket a szóbéli étkeket most Fréderic falta a fülével, mert a szentséges tudományok mellett valamiképp különös érzékenység élt benne az ízek, a kellemek, az élet valódi értelmét adó cselekedetek irányában. Ilyenkor kerek ókuláréja lecsúszott az orrnyergéről, sötétbarna, szinte fekete szemét az arcomba fúrta, és jóllehet engem is teljesen elragadtatott saját mesém a régmúlt egyik vacsorájáról, már-már úgy éreztem ma
gam, mint akit kíméletlenül vizsgáztatnak, mert Fréderic mindezt már tudja, és epekedő kíváncsisága csak álca – gyónok neki, kéjelegve gyónok, a feloldozás legkisebb reménye nélkül.
Tél lett. A félév hamar elszelelt. A búcsúzást nem vettük komolyan, mert ilyen hosszú, együtt töltött idő után hihetetlennek tűnt, hogy másnaptól nem látjuk majd egymást. Tudni tudtuk, hogy most egy kicsit más jön, de mégis biztosra vettük, hogy a viszontlátás csak néhány hónap, esetleg a nyári szabadságig tartó idő kérdése.
A mínusz harminckilenc fokos hidegben is fedetlen, süni fejével ott állt a kisbusz indulásakor.
– Árpikám aztán írjál, mit csinálnak a híres-neves kolbászok! – vágott hátba, és persze nyolcvanhetedszer is megígérte, hogy mindarról, amiről a fülével hallott, végre-valahára a nyelvével is meggyőződik majd, ha hamarosan meglátogat. A buszból integetés helyett én ezúttal is mutatóujjamat dugtam le a torkomon, és eltorzult arccal úgy tettem, mint aki végtelen kínok közepette rókázik. Fréderic csak vigyorgott, és szája mozgásáról tudtam, hogy a jól ismert mondatot mondja, most már csak magának:
– Árpikám te aztán vagy egy undorító!
Tizenegyezer méter magasan repülve angyalnak képzeltem magamat. Nincs testem, csontom, húsom, gyomrom. Nem eszem, nem iszom. Minden ami vagyok, egyetlen, végtelen emlékezés.
Ha ki tudnék lépni ebből a léglökéses gépből. Nem álmodoznék többé.
Aztán, ki-ki otthon, írtuk egymásnak a sűrű leveleket. Mit csinálnak a kolbászok? Jövők ám hamarost! A múlt héten voltam egy esküvőn... Ha majd ellátogatsz ide, ezek a sonkák! Az egyik leghíresebb pezsgőérlelő vidék a miénk.
És így tovább. Viccelődések. És főképp ígérgetések. Jövőre mindenképp... Mert teltek a nyarak, az évek. Fréderic írta, hogy mélységes szerelembe esett Nicole-lal. Jó, dehát nem erről volt szó...! Ritkultak is a levelek. Valami kisvárosba helyezték helyettes tanárnak, három évet kell itt lehúznia, kesergett. Alig írt valami „gusztustalant„. Utoljára egy merített, domború betűkkel nyomott fehér lap jött behajtott borítékban: hír az eljegyzésről. Aztán semmi.
Még erőltettem kicsit a dolgot. Húsvét, karácsony. A régi marhaságok. Hosszú ömlengés valami köménymagos szarvaskolbászról vagy kapros töltött kelkáposztáról. A nyálam a levélpapírra csöppent, ahol felpúposodott a papír, bekarikáztam, és odanyilaztam: „Ez nyál!„
De válasz nem érkezett soha többé.
Két további gyors év telt, összesen nyolc azóta, hogy a metsző hidegben utoljára láttam Frédericet. Sokat gondoltam rá. Talán levelezésünk megszűntének köszönhető, hogy egy idő óta szakácskönyveket vásárolok a könyvesboltokban. Sőt, a helyi újságban hirdetést is adtam fel, miszerint régi, lehetőleg kézzel írt receptesfüzetekért jó árat fizetek. Akadt is szép számmal felajánlás.
Ekkor történt, hogy kényszerű munkahelyem, egy neves biztosítótársaság egy kényes eset kivizsgálása végett külföldre küldött. Megnéztem a térképen: a helyszín mindössze nyolcvan kilométerre volt attól a kisvárostól, ahová szegény Frédericet mint helyettes tanárt száműzték. Táviratoztam neki, hogy amint elvégzem szigorú küldetésemet, elkövetkezhet a várva várt pillanat, és nyolc év múltán, mialatt már mindkettőnk összes sejtje teljesen lecserélődött, újra láthatjuk egymást.
Négy nappal később, kárszakértői munkámat befejezve, (egyébként leleplező) jelentésemet precízen elfaxolva, bérelt autóval indultam Fréderic városa felé. Október első napja volt és szemerkélt az eső. A sík autóútról még az esőfüggönyön át is messziről látszott a hegyoldalba épült város. Körben hatalmas szőlők vették körül. Amint felértem az első meredek, egyirányú utcákhoz, nem volt más választásom, mint hogy megérdeklődjem a helyes útirányt. Egy nyitott kapuban ücsörgő, főkötős öregasszonyt választottam. Mereven nézett rám, de egyik lábát levette a szék előtt lévő sámliról.
– Kit keres? – kérdezte válasz helyett.
– Fréderic T.-t – mondtam.
Erre valósággal összerándult. Keresztet vetett és pánikszerű gyorsasággal felkelt, felkapta a sámlit, és bement a házba. A kaput el is felejtette becsukni.
Zavartan hajtottam tovább. Következő állomásom egy nagy zöldséges volt. Közvetlenül a ponyvás stand elé gurultam, és hogy ne tűnjek udvariatlannak, kiszálltam kérdezősködni.
– Merre van Pitier Salpetrier utca? – kérdeztem a tüske bajszos, micisapkás zöldségest, aki zöld viaszosvászon kötényben épp tarka babot mért egy kis vászon zsákba.
– Minek az magának? – kérdezte ellenséges hangon, köszönés és válasz nélkül.
Kicsit mérges lettem.
– Dolgom van ott – és tettem egy kevéssé megengedő kézmozdulatot.
– Pont ott!
– Igen – vágtam rá ellentmondást nem tűrően.
– Az egy zsákutca – mondta erre.
– Nem tudom, sosem jártam ott. Ezért kérdezem.
– Nem lakik ott senki.
– De a barátom ott lakik – mondtam nagyon szelíden.
– És ki az híres barát? – kérdezte hideg, gúnyos hangon a zöldséges, miközben vékony vászonmadzaggal nagyot rántott a zsákocska nyakán.
– Semmi köze hozzá, de megmondom, ha úgy jobban tetszik: Fréderic T.
– Gondoltam – bólogatott most egyszerre a zöldséges, és észrevettem, hogy az alsó ajka remegni kezd. – Hát csak keresse. Én nem segítek!
Ezzel eltűnt a bolt hátsó sötétjében, csak éles zörgés és koppanások szűrődtek ki bentről.
Az én szívemet hirtelen nagyon rossz sejtés kezdte facsarni. Elhatároztam, többé, nem kérdezősködöm. Nem olyan nagy hely ez, hogy ne találnék meg egy zsákutcát. Ahogy lépésben hajtottam, mégis úgy éreztem, kíváncsi és gyűlölködő tekintetek követnek máris, képzeletbeli szipirtyók arcai hajoltak a szélvédő elé, és hiába kapcsoltam nagyobb sebességre az ablaktörlőt, nem sikerült elmosni ábrázatukat. Mikor az iskola nagy, kétemeletes épülete mellett haladtam el, eszembe villant, hiszen Fréderic tanár, bizonyára itt lakik valahol a közelben, talán épp szolgálati lakásban. Az iskola mögött, egy valószínűtlenül meredek, macskaköves utcácska sarkán ott díszelgett a zsákutca tábla. Nem kockáztattam, hogy itt felhajtsak, inkább a kerítés mellett parkoltam. Kiszálltam. Egy ballonkabátos, bottal járó férfi ment az utca másik oldalán, esernyő nélkül. Láttomra azonnal megállt és nem mozdult többé. Odabólintottam, míg előszedtem az ernyőmet a csomagtartóból, de nem reagált. A meredek utca első, kopott, rózsaszínű házának
falán megtaláltam a hosszú, Pitier Salpetrier utca feliratot.
Pedig a sarokházon kívül csak egy földszintes, behajtott zsalugáteres, mohás cserepű ház állott kicsit feljebb, rozsdás, régi kovácsoltvas kerítés mögött. Ez volt a 3-as számú ház, ami Fréderic levélcímén szerepelt. Hosszan nyomtam a csengőt, de hiába hegyeztem a fülem, nem hallottam, hogy odabent szólt volna. A kapukilincs nyikorgott, mikor lenyomtam, de nem nyílt. Közben a ballonkabátos férfi, mint valami titkos ügynök, egyre közelebb lopózott, úgymond, észrevétlenül, és már a kocsimtól néhány lépésre állt, miközben még mindig engem bámult.
A macskakövek között apró, nedves kavicsokat keresgéltem, és a zárt zsalugáterek felé célozva dobálni kezdtem a házat. Némelyik eltalálta, a többi némán ütődött a ház puha vakolatához. De nem sokáig dobálózhattam, mert egyszerre csak kivágódott az alsó, rózsaszín ház vaskeretes verandaajtaja. A szemem sarkából láttam, hogy néma kísérőm egy fa mögé bújik. Hatalmas termetű, kopasz, egyenruha-zubbonyos férfi jelent meg, és azonnal ordítani kezdett.
– Mi a faszt hajigálsz itt te, buzi, he? Odamegyek és leszedem a tökeidet mindjárt!
Még szerencse, hogy biztosítósként van bizonyos gyakorlatom, miként kell az ilyen felvetésekre válaszolni.
– Szép jó napot kívánok! Cseppet sem kívánok alkalmatlankodni...
– Mi van, mi van?
– A barátomat jöttem meglátogatni, ugyanis...
– Miféle barátodat, te szarházi?! – üvöltött a kopasz, és papucsban kilépve a verandáról már indult felfelé.
Akkor érkezett meg nagy féknyikorgással a zsákutca bejárata elé egy fehér autó, tetején villogó kék lámpával. Magas férfi ugrott ki belőle.
– Maradj veszteg, Paul! – kiáltott a kopasz felé. – Majd én!
– Ennek barátja... Azt mondja a szarházi, hogy barátja neki... – rikácsolt tovább a kopasz, de már megállt és a hangjába sírás vegyült.
A magas férfi máris ott állt előttem.
– Berger nyomozó – mondta és nagyon szigorúan nézett. – Meg kell kérdeznem, mit keres itt?
– Fréderic T.-t – feleltem ezúttal is.
– Értem És őt a barátjának nevezi?
– Igen
– Értem Akkor velem kell jönnie.
– Miért Letartóztat? – kérdeztem megrökönyödve.
– Nem De beszélnünk kell. És nem itt.
– Eszerint Fréderic nincs itt? – pislantottam a ház felé.
– Nincs Jöjjön.
Megindultunk lefelé. A kopasz férfi még mindig kint állt a kertben papucsban, és minket bámult.
– Bemehetsz Paul – szólt oda neki a magas. – Mindjárt kezdődik a meccsközvetítés.
– Meccs – riadt föl.
– Szerda van – mondta mindent lezáró magyarázatként a magas.
Az utcán megkért, hogy kövessem a saját autómmal. A ballonkabátos, botos férfi most ugyanott állt, mint mikor ideérkeztem, és láttam, amint beindítottam a motort, máris lendítette a botját, és sétált tovább.
Lapostetejű, terméskőből rakott épület, a rendőrség elé értünk. Odabent Berger becsukta az irodája ajtaját, végigropogtatta mind a tíz ujját, és annyit szólt:
– Nos
Csöndben vártam.
– Szóval semmi sem tud – mondta aztán a nyomozó, és szemben velem az íróasztalra könyökölt.
Megvontam a vállam.
– A tényállást mondom. Fréderic T., a helyi gimnázium tanára a városban töltött két és fél során szám szerint tizenegy, tíz és tizennégy év közötti lányt gyilkolt meg. Sose hallott a „b-i rémről„? Tele voltak vele a hírek az év elején.
A fejemet ráztam.
– Hát ő volt az. Itt élt közöttünk. Senki sem sejtette róla.
Berger rövid szünetet tartott, majd folytatta.
– Minden abban a házban történt, ahova maga elment. Feltrancsírozta az áldozatait, sőt, azt gyanítjuk, hogy bizonyos szerveiket megehette.
Hallgattam megint.
– Bizony – mondta erre a rendőr. – És egyszer csak eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Maga... – kezdte bizonytalanul – nem tud semmit róla?
A fejemet ráztam.
– Tehát
– Nem – mondtam ekkor kemény, erős hangon.
– Értem – mondta Berger és felállt.
– És mi lett a menyasszonyával? – kérdeztem én egyszerre.
– Miféle menyasszonyával? T.-nek nem volt menyasszonya.
– Nekem küldött emlékeztetőt az eljegyzéséről.
– Nincs magánál véletlenül?
– Nincs
– Kár
Berger kiment, majd kisvártatva visszatért.
– Kár – mondta megint. – Kár, hogy nem segíthetünk egymáson. Apropó, van hol aludjon?
– Nincs
– Felajánlom hogy itt elalhat.
– Hol
– A fogdában. Úgyis üres.
– Köszönöm – feleltem automatikusan, de csak ültem tovább, meredtem előre, a nyomozó asztala mögötti falra. És a szemem előtt egyszerre Fréderic tüskeböki frizurája, kópés szeme jelent meg, és némán mozgó szája, amint csak egyetlen mondatot mondhat, azt a régi, nagyon igaz mondatot: „Árpikám, te aztán vagy egy undorító!„
Hazatértem tán nem voltam rest, elzarándokoltam a könyvtárba, és felügyelő által jelzett időpont sajtójában valóban találtam néhány rövidebb híradást a kisvárosi gyilkosságokról, név nélkül.
Az igazi utóirat azonban ezután következett. Karácsony előtt csinos borítékot hozott a posta, amiből egy születési értesítő pottyant ki. Nyomtatott szűkszavú kis kártya, amin illusztrációként egy rácsos ágyban alvó kis mackó díszelgett. Tudomására hozzák mindenkinek, hogy örüljön, miszerint december 13-án, pontban déli 12 órakor, 3850 grammal és 54 centivel világra jött Tobias. Aláírás nem szerepelt sehol.
Az jutott eszembe, milyen divatosak manapság az alliteráló nevek. És többször is elmormoltam egymás után egy távoli, ismeretlen kisbaba nevét.
