Minden napnak megvan a maga utolsó éjszakája.
Hajnali fél négykor kezdődött megint a köhögési roham. Mintás Gábor először elfordult a feleségétől, és félálomban arra gondolt, hogy a fronton katyusatűzben sem félt ennyire. Mert magát igazán sose féltette, tudta, hogy mindent túlél, hiszen még tíz éves sem volt, mikor családi barátjuk, a tótföldi Manó bácsi végtelen hosszú életet jövendölt néki szigorú számítások alapján, nem kevesebbet, mint százötven évet.
Hanem Matild miatt végtelenül fájt a szíve. És nem tudott rajta semmiképp segíteni, nem úgy, mint az asszony őrajta, mikor négy év hadifogság után hazaevickélt. Mintás Gábor ugyanis nem orvos volt, hanem optikus. Precíz, nyugodt ember, aki apró rézkarikák, miniatűr csavarok és hajlított drótszárak közé illesztette be a fényesre csiszolt lencséket – még most, az állami boltban is ugyanolyan lelkiismeretes munkával és már-már sztahanovizmusba hajló buzgalommal, mint hajdanán kis, Petrezselyem utcai boltocskájában.
A köhögés mind erősebb, szipákolóbb lett. A férfi felkapcsolta az éjjeliszekrény lámpáját.
– Édesem, hozzak kis vizet? – kérdezte esetlenül, feltűrődött hálóingben.
A pohár víz ott állt a másik éjjeliszekrényen. Az asszony csak intett a fejével, és köhögött tovább, a paplant a szája elé tartva, szinte belegyömöszölve. Így ment majd' egy hónapja.
Mintás Gábor részvevően felesége felé nyújtotta a kezét, de csak a paplan huzatát simította meg, mintha azt kellene sajnálni úgy igazán.
Felkelt, kétszer felemelte a jobb lábát, ami annak idején kicsit megfagyott, majd a balt. Kiment a vécébe. Itt, a meszelés elszürkült foltjait bámulva jutott eszébe először, vajon mit csinálhatnak most a fiúk? Vajon tudnak-e aludni? Ha nem, min töprengenek; és ha igen, mit álmodhatnak?
Bentről hallotta a szűnni nem akaró küzdelmet, ahogy Matild erőltetve próbálja kiköhögni magából a nyavalyát, de az karmos kézzel kapaszkodik belé, belül, a tüdejében, a torkában.
Mintásnak hirtelen az is eszébe jutott, hogy húsz éve meglátogatta egyszer volt iskolatársát a kórbonctanon, és ott látott a hideg folyosón hatalmas spirituszos üvegbe tett emberi tüdőt. Nem tudott undorodni tőle, sőt azt mondta, szinte csak magának:
– Szép...
– Fenét szép! – vágta hátba a barátja. – Minden, mi emberi, ocsmány dolog. Ezt valami görög bölcs mondta, szokás szerint! – és ezen nevetett.
– Vegyél be egyet abból a rózsaszín tablettából – mondta, mikor visszatért a szobába, ahol a felesége izzadtan, kimerülten feküdt a felpolcolt párnákon. Csak bólintott, hogy már bevette.
– Kinyitom kicsit az ablakot!
– Ne! – nyögte az asszony. – Csak bejön a hőség.
– Mintás Gábor bebújt az ágyba, megint oldalra nyúlt, és megint csak a paplanhuzatot simította meg. Maga is csodálkozott, hová lett az ágynemű alól a felesége teste.
– Kapcsold le a lámpát és aludj – szólt az asszony ekkor. – Nem kell velem törődni.
– Dehogy is nem! – vágta rá azonnal a férfi, és a következő pillanatban eloltotta a kislámpát. A sötétben még hangosabban hallotta a nehéz lihegést, és ő maga is elkezdett mélyeket sóhajtani.
– Mi van veled? – hallotta az asszony aggódó hangját szinte rögvest.
– Semmi, csak...
– Nem kell. Látod, elmúlt.
– Délelőtt úgyis jön a doktor úr. Azt mondta, a miséről hazajövet benéz – mondta a férfi, kissé bűnbánó hangon.
Erre a felesége nem felelt már.
Nézte a sötétet, ami először mélységesen fekete volt, majd világosodni kezdett, barnába váltott, végül a fűzöldnél állapodott meg. Szép élénkzöld lett a szoba, és Mintás már a felfestett vonalakat is látta, a nagy téglalapot, a kezdőkört és a kapukat. De mi ez? A kapukon nincs háló, hanem hátrább még egy kisebb kapu áll, akár a jégkorongban, ráadásul csak az egyik oldalon! Nem igazság, direkt ki akarnak szúrni velünk, mert olyan jók vagyunk, nekünk mért kell jéghoki kapuba betalálni a gólt?! A világbajnoki döntőben!
Felriadt. A felesége horkolva aludt, vékonyka jobb karjával teljesen eltakarta az arcát. Feltápászkodott, és a gyönge kis végtagot a test mellé fektette. Nem akart zörögni, a konyhai csapnál mosakodott kicsit. Már most lehetett érezni, hogy rekkenő hőség lesz ma. Tejet melegített és a pótkávés doboz aljáról összekaparászott egy kanál barna port. Ahogy a konyhaszekrény fiókját húzogatta, talált egy pakli régi cigarettát. A fogság után leszokott a bagóról, most mégis, miután visszatolta a fiókot, még egyszer kihúzta megszemlélni, nem káprázott-e a szeme.
Odaült a nyitott konyhaablakba, ahonnan a terászra látott és a kert másik felébe. A bögre a kezében, és csak nézett előre, a sárga tűzfalra, melyről térképnyi foltokban pergett le a festék. Mióta megtörtént az államosítás, itt egy gyufaszálat nem tettek keresztbe. Ahhoz is engedélyt kellett volna kérnie, hogy maga kifessen. De nem erre gondolt most. Jobban mondva semmire sem gondolt. A fogságban ezt tökéletesen megtanulta: a semmire sem gondolás üdvös tudományát. Sok mindent köszönhet ennek. Mert ez jobb, mint az alvás. Az alvás veszélyes. Jön az álom, ez a végtelen gonoszságú mozis, és vetíteni kezd, kérés nélkül. És micsoda filmeket! Otthonról, feleségről, kertről, vasárnapi ebédről. Mire való az ilyesmi fogságban? Összeszorított foggal kivonta magát azokból a beszélgetésekből is, mikor a többiek kedvenc ételük elkészítéséről meséltek, egy-egy kakaspörkölt vagy tepertős túros csusza mint csúszott le a bajtársak torkán, sörrel vagy kadarka borral locsolva. Ült a barakk mellett egy betonrúdon, és csajkájábó
l egykedvűen kanalazta a betonfőzeléket. Ha meghalt valamelyikük, hajlamos volt magában azt gondolni, az emlékezésbe, a vágyakozásba halt bele. És ezt gyöngeségnek tartotta. Őt pótszülei és inaskorában a mestere is úgy nevelte mindig, hogy azt kell szeretni, ami van. Vannak célok, van holnap és holnapután, de igazából sose rajta múlott, hogyan és miként lett. Ezért hitt Istenben is. Isten talán tudja. Bár az sem lehet azért olyan jó.
Idehaza végképp beletörődött mindenben.
Csak ez a Matild. Ebbe nem lehet beletörődni. Egyszerű szerelem volt az övék, minden cirkalmazás nélkül képzelték el valaha az életet. Ki gondolta volna, hogy a történelem majd kérés nélkül kicifrázza, hogy egyik pillanatról a másikra rá sem lehet ismerni. És milyen hosszú, végtelen hosszúságú pillanatok jöttek egymás után. Matilddal szemben mindig lelkiismeretfurdalása volt. Ugyanis tudta, legbelül érezte, hogy voltaképp nem is Matildot szereti, hanem azt, hogy Matild szereti őt. Matildban az iránti érzett feltétlen odaadás volt a legszebb. Egy vékony, végtelenül elfáradt asszony. Mikor több, mint öt év után megpillantották egymást, Mintás Gábor szemét elfutotta a könny. De nem a meghatottságtól vagy az örömtől, hanem a szánalomtól. Szegény, szegény Matild. Nem ezt érdemelted!
Aztán eltelt még négy év a mai napig. Úgy élnek egymást mellett, mintha valamiféle életen túli ráadást teljesítenének. Lehet ezek után még egyszer meghalni? Hiszen a vég már oly rég elkezdődött.
Az eresz alól előbújtak a fecskeszülők, megkezdődött a csivitelő fiókák táplálása. Az irgalmasok templomából tisztán hallatszott a hat órai harangszó. Ott bent legalább hűs van, gondolta. Nagy lyukú trikót húzott fel, és a konyhában még egyszer kihúzta azt fiókot, amelyikben a mostanra bizonyosan porrá száradt cigarettát látta. „Honvéd„, vette most észre a fakó, rossz papírra nyomott barna feliratot.
Hát ez az. A Száguldó Őrnagy. Már biztos nem alszanak ők sem. De a nagy álom még csak most következik. Csípőre tette a kezét, mint amikor izgalmas és igazából tőle idegen gondolatok szállják meg.
Matildot egy fikarcnyit sem érdekelte a futball, de ha Majláth gróffal együtt hallgatták a meccsközvetítéseket a rádióban, képes volt egy félidőn át is a férje mögött állni, és a homlokától hátrafelé simogatni a fejét, mert az állítólag nyugtat. Matild számára ez is szeretet-feladat volt, és tőle ugyan nyugodtan kiélhette magát, mert magyar találatnál sem történt egyéb, minthogy Mintás Gábor egy üres szipkával koppantott egyet a kredenc politúrján, és úgy mondta:
– Na, gól!
Majláth gróf, aki kúriájából kiebrudalván kötögetéssel kereste a kenyerét, ennyit fűzött hozzá:
– Hadd örvendezzen a Kopasz!
Odabentről neszezés szűrődött ki, majd rögtön a test legmélyéről felszakadó vad köhögés. A férfi belépett a szobába.
– Semmi, semmi – nyöszörögte az ágyból Matild.
– Készítek egy kis reggelit.
– Nekem? Minek?
– Ne beszélj így. Tudod, hogy enned kell, a doktor úr is megmondta. Te mindig hallgatni szoktál rá.
Az asszony csak fújtatott, és hosszan nézte a férjét.
– Nem kell velem törődni, apóka. Öltözz inkább, mert elkésel a miséről.
– Ugyan. Egyedül nem megyek.
– Dehogy nem. Ki fog imádkozni értem?
Csönd lett egy pillanatra, Mintás Gábor a kredenc fölötti falra pislantott, ahol aranyos rámába foglalva a szemét égek fordító szenvedő Jézus függött, rózsaszínre retusálva, pirospozsgás arccal. Ezt a képet kapták nászajándékba felesége özvegy édesanyjától.
– Kibírhatatlan ez a hőség, már most kora reggel – szólt a férfi.
– Azért csak vidd magaddal a szürke kardigánodat. Tudod, hogy a templomban mindig hideg van! – A felesége, most, hogy valami miatt aggódni lehetett, mindjárt új erőre kapott, felült az ágyban, és félresimította csatakos haját.
Mintás Gábor a falatnyi fürdőszoba homályos tükrébe pillantva mintha valami lelkiismeretfurdalás-félét érzett volna. Hirtelen szégyellte magát a túlzó szeretet miatt, amit feleségében szeretet, és ami úgy áradt felé még most is, hogy egyszerre mellbe vágta. Miközben a szappanon körözgetett a borotvaecsettel, már hallotta is a nagy huppanásokat, matracnyikorgást, parkettacsikorgást, majd pár pillanat múltán a nehezen járó szekrényajtó vonítását. Azok a vékony, gyönge kis karok csak harmadszorra tudtak megbirkózni vele. Új pengét vett elő a zsírpapírosból és óvatosan a borotvafejbe illesztette. Igen, Matild képes volt felkelni azért, hogy a szürke kardigánt saját kezűleg vegye elő a selyempapírral szegett polcról, óvatos ujjakkal leszedegessen róla néhány szöszmöszt, és odakészítse az ő fehér, rövid ujjú inge és vékony, barna nyakkendője mellé.
Matildnak nem is volt saját élete. Mintás Gábor egyetlen életét ők ketten élték.
Mikor elkészült, és ott állt az ajtóban, a szürke kardigánt a karjára vetve, tett még egy kísérletet.
– Édesem, ne maradjak mégis?
Bentről zihálást és mintha egy csipetnyi türelmetlenséggel vegyes sóhajtást követően érkezett a válasz.
– Apóka, vasárnap van!
– Az Úrjézus megbocsátaná.
– Szükséged van egy kis időre nélkülem.
– Nekem? Hat évem volt nélküled. Hat év.
– Mire való ez a beszéd. Menjél már! – Matild hangja szinte parancsoló volt. Mintás Gábor zavarában a vállára dobta a kardigánt.
– Hát akkor megyek. Hazafelé hozom a doktor urat.
Erre a sípoláson kívül már nem érkezett válasz.

Térdelt a padban, két összekulcsolt kezére döntve homlokát próbált átkerülni lélekben abba a másik világba, amit már annyiszor megtapasztalt, hogy van, és ezért hitt Istenben, hitte, hogy van földön túli jó, ami sosem ér véget, nem úgy, mint itt. A fogságban és azóta is, ha nagyon akart, el tudott röppenni valahová máshová. Más volt ez mindennél, mert nem volt olyan színes és pezsgő, mint a képzelet vagy az álom, de az ima jótékonyan tompító monotóniájánál – így kell mondja – mégis izgalmasabb volt. Egy külön tartomány, aminek nem voltak színei, nem volt története; talán ezért képzelte úgy, hogy ez maga a vágy nélküli boldogság.
De most hiába erőltette az utazást. Összepréselte a szemhéját, igyekezett tudomást sem venni a kappanhangú Tibor atya langyos szentbeszédéről, mégis a fülébe kúsztak a szavak. Hát hogy ez a Dániel próféta, lám-lám, oroszlánok vették körül, mint bennünket is e hazában, ám akik valóban különös anyagból vannak gyúrva, azok mi vagyunk, keresztény katolikusok, és majd... Pedig Tibor atyát egyszer már lecsukták kilenc hónapra, de a mostohatestvére valami nagykutya a fővárosban, és Nagy Imre előrelépésével kieszközölte – Mintás e szép szóval hallotta emlegetni a templomszolgától -, hogy nem csak huszonnégy órán belül szabadult, de a régi helyére is visszakerülhetett.
Végre csönd volt.
Föllesett, ahol a magasban az üvegablakokon át színes hasábokban zuhant be a fény, és az oltár fölött metszették egymást. Piros volt a legteteje, aztán égetően fehér és zöld alatta. Mintás Gábor kapkodva magára cibálta a szürke, még a háború előtti időkből való kardigánját, majd visszahanyatlott a padra, és hogy semmit se halljon, végül is magában mormolva imádkozni kezdett.
A templomból kifelé jövet vett egy újságot, és azonnal az utolsó oldalt kezdte böngészni. Aztán bosszúsan a hóna alá csapta lapot. Az Új Embernek persze, hogy nincs sportoldala! Hiba, nagy hiba. Hol lehetne igazabb a mondás, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek?
A platánfa árnyékában várta, hogy feltűnjön a doktor, aki a mise végeztével még konspirálni szokott kicsit a sekrestyében Tibor atyával, akit heves gyomorgörcsök kínoztak, nem egyszer még szentbeszéd közben is, és csakis egy becsületes katolikus orvos tanácsaiban bízott. Azok után, amit megért, érhető is, ugyebár, tett egy oly sok mindent elhallgató mozdulatot az orvos, mikor erről beszélt.
De most csak nem jött. Mintás Gábor visszasétált a templom hűvösébe. Néhány kitartó öregasszony ücsörgött csak odabent.
Amikor megint kilépett az utcára, egy nyári kalapos, csokornyakkendős, ugyan kopottas, ám kifogástalan öregúr ragadta meg a tekintetét. Fehér vászonkesztyűs bal kezében fogta a jobb kesztyűt. Ahogy illik. Ahogy illett, valaha. A szigorú, mégis őszinte és jóságos arc nagyon ismerős volt neki. Egyszerre érezte, hogy lelkének mélységes mély rétegei szakadnak fel, és keresi ezt a rég eltemetett, egykor nagyon is fontos arcot.
Az öregúr épp csak rápislantott, majd levette a szemüvegét és díszzsebkendőjét elővonva akkurátusan elkezdte törölgetni a lencséket.
Mintás Gábor archívumából ekkor ugrott elő végérvényesen az arc és tolult nyelve hegyére azonnal a név is.
– Toszkán Ede tanár úr – mondta, de még csak magának.
Az öregúr feltette a szemüvegét.
–Tanár úr! Teljes tiszteletem, tanár úr! – hallotta, és amint felnézett, látta, hogy a templomajtóban álló férfi feléje hajlong.
Mintás Gábor közelebb lépett.
–Biztos nem tetszik rám emlékezni. Alsó reál, az 1925-ös évfolyam. Mintás Gábor.
–Á, á! – horkant fel az öregúr.
– Pedig még szertárosa is voltam a tanár úrnak. Én cipeltem a kitömött rókát meg a baglyot!
– Hogy is hívnak? – tette vékony májfoltos kezét a tanár egykori diákja vállára.
–Mintás Gábor.
–Szóval, te még élsz, Mintás? – kérdezte szigorúan.
–Engedelmével, igen.
–Az jó. – Itt egy pillanatra elhallgatott. – Mert mindenki meghalt. Mindenki.
–Hiszen a tanár úrnak is élni tetszik – csúszott ki a száján -, szerencsére! – tette hozzá rögvest.
–Nem tetszik, de élek, fiam. És, amúgy, mi újság? – kérdezte az öregúr elfordulva, némi szórakozottsággal a hangjában.
–Megvagyok, tetszik tudni. Dolgozom – felelte.
–Az jó – mondta a tanár.
–Sajnos, szegény feleségem eléggé beteg.
–Az rossz – mondta a tanár.
–Eltelik az élet – ezt nem tudta, minek jegyezte meg.
–El – mondta a tanár.
Ekkor, a sekrestyéből vezető kis ajtóban, ahonnan Mintás a doktor felbukkanását várta, egy nagyon öreg, nagyon töpörödött, kalapos, fátylas néni jelent meg, majd fürgén hozzájuk tipegett.
–Nézze, kivel találkoztam, aranyom – mutatott Mintás Gáborra a tanár úr. – A legjobb tanítványom volt. Mondja csak a nevét!
–Mintás Gábor – felelt, és meghajtotta magát.
–Ő volt a szertárosom, úgy bizony. Cipelte a kitömött rókát!
–Igenis – lehelte.
–Aranyos – mondta a nénike, és elragadtatottan az öregúrra nézett. – Látod, apuska, ez az, ami csak neked adatott meg. Ezek a találkozások. Köszönjük, fiatalember – fordult megint Mintáshoz. – A férjemet ezek éltetik, ezek a régi hangok és arcok. Hogy mindennek azért még sincs vége. Köszönjük.
Mintás Gábor csak dadogni tudott valami búcsúzásfélét. Pedig hirtelenjében el szerette volna még mondani, hogy valaha mennyire rajongott az élővilágért. Még az is megfordult a fejében, hátha lehet belőle egyszer orvos, de a nevelőszülei a négy alreál után beadták tanoncnak.
El szerette volna mondani, hogy a fogságban evett sült rókát.
El szerette volna mondani, hogy majd negyven év múlva igenis szeretne ugyanígy templomba járni a Matilddal, mint a tanár úrék.
Otthon néma csönd fogadta. Nem nézett be a hálóba. Állt egy pillanatig a hőségtől átforrósodott konyhában. Paprikás krumplit készít, így döntött. Pedig egy csöpp éhséget sem érzett. Majd megjön az étvágya. Van otthon egy szál lókolbász. Malvin vette, mikor még ő járt a boltba. A végén még megromlik. Lement a szuterénbe krumpliért. Négy közepes nagyságút vitt magával.
Leült a konyhaasztalhoz, s mielőtt – akár a fogságban – a bicskájával elkezdett volna hámozni, befülelt egy pillanatra.
Semmi.
Egy villanásra újra felrémlett előtte a tanár úr máig jóságos arca, de most nem érzett fájó vágyódást se a múltba, se a jövőbe. Arra gondolt, miközben az első barna krumplihéj-csík a lába között a földre pottyant, vajon mit esznek a fiúk, mi jóval tömik meg a bendőjüket, mielőtt csatába indulnak a végső győzelemért. Mert a győzelem is fontos az életben, nem csak az őszinte részvét, ugyebár.