Azt mondta, menjek. Egy halott is tud hozzánk beszélni, ha hallottuk szólni élő voltában. Mama ágya mellett ott állt az összekészített kisbőrönd, a fedővel letakart bili és az imádságoskönyv, melyből a lapok már ugyanúgy peregtek, mint az elmúlt hetven esztendő alatt közéjük tömködött szentképek. „Ezüstmisém emlékére”, állt az egyik hátulján, és valaha úgy képzeltem az egészet, hogy egy ezüst templomban, ezüst oltár mellett egy színezüst pap bácsi misézik, széttárt kézzel, magasba meresztett ezüst színű szemmel, s mindehhez halk, ezüsthangú csilingelés dukált.
Rég volt.
Mama ujjaira teker rózsafüzérrel mondta a magáét.
– Édes gyerekem, ez a te feladatod lesz. Minket elkergettek, elüldöztek. Összepakoltunk, hoztuk, amit bírtunk. De nekem ne beszélje azt senki, hogy ami volt, elmúlik. Mindennek meg kell lennie valahol. Egyszer elmész, és megkeresed. A tiéd.
Vászonpelenkából kötött kendővel a nyakán nézett kék szemével.
– Szoktál te esténként imádkozni? Nem, ugyi. Sebaj, én úgyis minden este imádkozom érted.
A varrógépszekrényen állt egy rámás fénykép a mamáról, fiatalon. Aztán találtam egy öregkori képet, és kicseréltem. Az a szempár, amelyik az ágyból nézett rám, az kell, hogy figyelmeztessen.
Maradni vagy elindulni nehezebb-e? Kár, hogy egyszerre csak egy dolog történhet velünk.

* * *

A pincérnő fehér selyemblúzban, fekete csipkés selyem miniszoknyában és magas szárú, fűzős vászoncipőben támaszkodott a pultnak, mintha koreográfiát adna elő arról, hogy egy pincérnő miképp várja a vendég beléptét. A szálló emeleti étterme teljesen üres volt. A sarokasztalt választottam, ahonnan láttam a hatalmas belső és az ablakokon túli külső teret, a napfény hullámzását és az egykori patina minden percről percre való fogyatkozását. – Jónapot – mondtam. – Nem értem az étlapot -, és felemeltem a stencilezett papírt, tele számomra érthetetlen étkek nevével.
– Na, mondom, mi van – mondta a pincérnő. – Disznóhús és hozzá gamba.
– Gomba?
– Gamba. Nagyon finom.
– Jó. Milyen saláta van?
– Minden van.
– Uborkát kérek paradicsommal.
– És desszertet is?
– Miféle?
– Olyan sütemény... Barna és lekváros.
– Finom?
– Nem finom nincs! – jött a sértődött válasz.
Vártam, míg a televízióban egy katonai egyenruhás nő a hadseregről szóló tudósítások közt olvasott be kommentárokat. Tankok jöttek-mentek. Meg két ballonkabátos, szatyrokkal ült le a szomszéd asztalhoz, le se vetkőztek, úgy itták a sört üvegből. Szemüket a képernyőre szegezték.
Különösen a saláta ízlett, abból kértem még egy adagot. A pincérnő csak mosolygott, és berakott frizuráját igazgatta, míg a másik kezében a kistányért himbálta, hogy az asztalterítőre csorgott a salátalé. Végül leült mellém, és együtt összeadtuk a számlát.
– Na, ugye, finom volt, megmondtam?
– Jó lehet itt maguknál élni – csúszott ki a számon.
Erre megállt a kezében a golyóstoll.
– Látszik, nem itt él. Könnyen mond ilyeneket.
– Akkor, fizetek – nyögtem.
– Még szép. Egyszer mindenért meg kell fizetni – és halványan elmosolyodott.
Eszembe jutott még egy mondat, de azt már nem mertem hangosan kimondani. Hogy bizonyos pillanatokban én már örökre itt fogok ebédelni. Mert egyszer megtörtént.
És amúgy is azért jöttem. Hogy ami régen történt, tehát van, összeharácsoljam.
Az alsó terembe lakodalomra gyűltek. Csak úgy villódzott a sok mályva és türkiz öltöny. Nekem egy aranyfogú úr azt tanácsolta, a hátsó ajtón távozzak, mert nem áll jót értem, ha a násznép közé keveredek, és egyszer csak megkérdezi valaki, ez meg ki az ördög? A ruhatár mögött találtam a vécét, a kagyló közepén borsó nagyságú lyukkal. Hát ezt meg mivel csinálhatták? Álltam ott, súlyos feladatomon és kényes helyzetemen elmélázva, és próbáltam abba a pici lyukba ügyesen beletalálni.


* * *

A természet alapvetően nőies. Nincsenek se zöld, se mélysárga nők, mégis úgy éreztem a dombok között kanyarogva, mintha ilyen testek között vinne az út, huncutul összebújó színes kis némberek társaságában, egyik csípője átsiklik a másikba, egybefonódnak, ívelt mozdulatokkal simogatják magukat és egymást, miközben kacarásznak kicsit, nem kihívóan és buján, csupán úgy, mint akik tisztában vannak létezésük tökéletességével és megismételhetetlenségével, az irántuk való vággyal és reménytelen szerelemmel.
Ó, ilyen volt a szülőföld, mely nem engemet szült, hanem az ősöket.
A faluba érve elsőként a fekete halottas hintóval találkoztam. Két fekete ló trappolt elöl, és egy kék munkaruhás férfi ült a bakon szomorúan. Az üvegkalicka üresen verte vissza a fényt.
A plébánián viszont hiába nyomtam a csengőt. Az ajtó zárva, amikor figyelmesebben körülnéztem, láttam, hogy a spaletták is csukva vannak.
– A plébános úr? – kérdeztem az első arra haladó nénit.
– Elhelyezték, még az ősszel!
– Csak úgy?
– Esperes lett, bizony ám!
– És most hol találom meg?
– Hát Szalacson. Nincs messze. Hetven kilométer. Egyébként – hunyorított az öregasszony a kendő alól –, lehet, hogy épp itt van. Ott, fönt a domboldalon. De ha elmegy Jucikához, ő meg tudja mondani, mikor jön-megy. Jucika mindent tud. Arra, a jobb oldalon, az a kis sárga ház.
Itt persze minden ház apró és sárga, mintha örök nyári délután lenne, tudhattam volna. A hársfák az alacsony ablakokra borultak, a járda kövei girbe- gurbán sorjáztak, és az árkot máris sűrűn telenőtte a csalán. A kilincs vaskampóból készült, lustán, lassú nyikorgással nyílott a fakapu. A kert hatalmas dzsungelébe léptem, körben szintén sárga, pergő vakolatú falak. A fából ácsolt tornácon fonott bútorok és egy tolószék állt.
Kopogtam a barna ajtón, azon nyomban felhangzott az élénk hangú „Tessék!”.
Mikor beléptem, nagy asztalt láttam, a viaszosvászon terítőn almapaprikák álltak üvegben. A helyiség másik felét ugyanabból a viaszosvászonból készült függöny választotta le, mögüle zörgés szűrődött ki. Hirtelen apró résnyire szétnyílott a függöny, és a lyukon egy valószínűtlenül rózsaszín, vörös hajjal keretezett arc jelent meg.
– Na, tessék!
– Balló Judithoz van szerencsém? – kérdeztem megilletődötten, ahogy egy rég tervezett találkozáshoz illik.
– Én vagyok.
– Fábert Fábián.
– Na, megjöttél? – kérdezte a néni, olyan természetes hangon, mintha tegnap találkoztunk volna utoljára, és megígértem volna, hogy majd ma is benézek. – Jól van. Gyere, üljünk le a szobában – folytatta tovább tegezve. És a következő pillanatban rádöbbentem, hogy Jucika néni nagyanyám eleven hasonmása. A puha arcbőr, a kék szemek, a túlméretezett, megereszkedett orr, mind-mind ismerős, majdnem „saját” – úgy látszik, így kell lennie, ez passzol a sárga házfalak mellé, vagyis belé.
Az utcáról kocsizörgést hallottam, és biztosra vettem, hogy a fekete halottas hintó jár erre, nincs ma munka, idegesen kódorog a házak között ló és gazdája.
Bent ültem a felpúpozott ágy tövében egy recsegő támlájú széken. Jucika néni még mindig kint zörgött a konyhában. Aztán az ajtóban megjelent egy kéz, a széktámlába kapaszkodott, egy láb, és követte a másik kéz és a másik láb. Csak utána érkezett az egész test és a fej. Arca egyszerre vágott grimaszt az erőlködéstől és próbált mosolyogni.
– És, mi járatban? – kérdezte, mikor végre leereszkedett a velem szemben lévő székbe. Biztosra vettem, hogy legalább az egyik lába műláb, ha ugyan nem mind a kettő, hiszen a barna harisnya, a magas szárú, szürke cipő olyan volt, mint a klasszikus rongybabákon.
Mondtam, hogy a papot keresem.
– Már egy hete nem láttam. Talán itt is van, ki tudja?
– Lehetne telefonálni?
– Telefon? Az itt nincs. A postáról meg lehet próbálni. A szalacsi plébánián van telefon, azt tudom. De hogy mi a száma, ne kérdezd.
Ültünk egy kicsit csöndesen.
– Végül is, mi dolgod néked az esperes úrral? – kérdezte, és tiszta kék szemében mintha valamelyest sötétebb, gyanakvó kíváncsiság cikázott volna át.
– Tetszik tudni, mindenki meghalt már. Edit néni néhány hónappal előbb, mint nagymama. De ezt úgyis tetszik tudni. Pont tíz éve. És úgy tudom, hogy a családi papirosok, iratok, fényképek, miegyebek mind az esperes úrhoz kerültek. Hát ezért jöttem. Másnak ezek úgyse érnek semmit. Én meg úgy vagyok vele, hogy ez lenne az örökségem. Ennyi maradt annyi sok év és emberélet után.
Jucika néni nem szólt erre semmit, csak bólogatott.
– Tetszik tudni, furcsa volt idejönnöm – folytattam kéretlenül. – Nekem ez a hely legenda, mese. Olyan, mintha az Ezeregyéjszakába kirándulnék. Semmit se tudok, de mindent sejtek. Emlékeim vannak sose látott dolgokról. Mindent elképzeltem, és valamiért ragaszkodom ezekhez a képekhez. Például – mondtam eltöprengve -, tudok egy bizonyos árvízről, ami 26-ban vagy 27-ben történt...
– Jézus Mária! – nevetett fel Jucika néni, égre fordította a szemét, és két kezét összecsapta. – Hát az tényleg borzasztó volt! Az ablakig állt a víz! Itt, itt, az én ablakom alatt, amit látsz. Két centi híja volt, hogy be nem folyt! A kórházat, az út másik oldalán, teljesen elöntötte. Várjál csak! Hiszen van is egy fényképem róla!
Ezzel újabb tekergőzés vette kezdetét, míg Jucika néni elvonszolta magát a kis asztal túloldalára, ahol, az oldalára fekve, kihúzott egy fiókot és hosszan kutatott benne.
– Itt kell lennie! – mondta félpercenként. De csak nem találta, ellenben egyéb megsárgult fotográfiákat dobált elém réges régi körmenetekről és elsőáldozásokról, melyek apró, idegen, fekete-fehér arcokat mutattak még akkor is, ha a képeken a meséből ismert bácsikat és néniket, netán rokonokat láthattam – de nekem csak arról a bizonyos árvízről volt tudomásom, mikor tucatjával dőltek össze a parasztházak, és egy asszony – a neve nem jutott eszembe – a két fiával a frissen kifestett házban a szekrény tetején éjszakázott.
– Na, ez az! Tudtam, hogy megvan – Jucika néni szokatlan lendülettel lökte magát vissza ülő pózba, és máris nyújtotta a képet.
Láttam egy három emeletes házat, egy íves kőkaput és tenger sok vizet. Akár Velencében is lehetett volna.
– Az a kórház – mondta. – Lebegtek a matracok a vízen. Egészen kislány voltam én akkor. Anyám dolgozott a belgyógyászaton nővérként. Apám pisztrángozó gumicsizmájában ment be dolgozni két hétig. Emlékszem, annyit nevettem rajta!
Letettem a fényképet az asztalra, és felnéztem a falon függő szenvedő Jézusra, aki szintén felemelte a tekintetét a hengermintázott fal magasába, ahol szürke csíkokban repedezett a plafon.
– Meg se kérdezed, mi történt velem? – kérdezte ekkor Jucika, szinte pajkos, de számonkérő hangon.
– Nem vagyok olyan kérdezősködő – feleltem zavartan.
– De azért kíváncsi vagy. No. Azt tudod, hogy mi előbb kiugrottunk a háborúból, és a hadak végül is harc nélkül átvonultak az országon. A katonák azért katonák maradtak. Amit megkívántak, azt elvették. Érted, ugyebár? – kérdezte Jucika néni, és olyan átható pillantásokat lövellt felém, hogy lesütöttem a szemem. – Én szaladtam hátra, azok meg átlőtték az egyik lábam meg a másikat is. Úgy erőszakoltak meg ketten a trágyadombra döntve, hogy teljes legyen az idill. A sebem rögtön elfertőződött, és hol volt akkoriban szérum! Sehol. – És az ujjával kocogni kezdett az asztalon, vagyis az előbbi fotográfián. – Itt szemben, a kórházban kellett levágni először a jobb lábamat térd alatt, aztán rá tizenegy napra a balt is ugyanúgy. Hát így – fogta a fényképet és visszatette egy műbőr tokba. – Tudod, hogy akartam, legalább gyerekem legyen ezektől az állatoktól? Nem tudom, mért, de csak az éltetett, hogy biztos terhes lettem. Nem lettem az. Most aztán egyedül fogok meghalni.
Mit mondhattam volna erre?
Végül megegyeztünk, hogy elmegyek, megnézem, nincs-e itt az esperes úr. Ha nincs, megpróbálok telefonálni neki a postáról, hol és mikor tudnánk találkozni. Ha minden kötél szakad, még mindig vissza tudok ide jönni, és megbeszéljük, mi okosat lehetne kitalálni.
– Dehát mi van azokban a papirosokban? – kérdezte meg még egyszer búcsúzáskor.
– Talán minden. Sok-sok élet – adtam a legbanálisabban őszinte választ, mert ezt reméltem.

A kanyar után már többnyire új, bepucolatlan házak álltak. Sok volt a traktor, az úttestre felhordták a sarat. Gumicsizmás, szalmakalapos férfiak tették a dolgukat. Egyikőjüktől megkérdeztem még egyszer, merre van az esperes úr háza.
– Ott fönt, ni, a legnagyobb ház a dombtetőn!
Innentől az út már nem is volt út. Sárba dobált kövek és szekerek mélyítette kátyúk mindenütt. Mentem inkább gyalog tovább. A ház valóban hatalmas volt, középütt egy kupolafélével, oldalt négy fiatoronnyal. Vörös rózsasor vezetett a kapuig.
Lélek sehol, az egymásra szögelt deszkákból összerótt, ideiglenes kapu mögül acsarkodó kutyaugatást hallottam. Néztem a fejem fölött magasodó palotát, és az Isten kifogyhatatlan jóságáról szóló régi prédikációkra emlékeztem kicsit.
Indultam visszafelé, óvatosan a köveken. Asszonyok bandukoltak az alsó úton, vállukon kapával, batyuval. A drótkerítés túlsó oldaláról ekkor motozás hallatszott, és amint odanéztem, kopasz, bozontos szakállú férfit láttam a dróthálóba markolni.
– Kérdem tisztelettel, őt keresi?
– Kicsodát? – tetettem magam.
– A drága esperes urunkat, ki mást?
– Igen.
– Gyónni akar?
– Miből gondolja?
– Hát... ahogy itt állt és a mennyekbe nézett.
– A házat néztem.
– Gyönyörű! Olyan, mint Isten háza!
– Majdnem olyan. De nem óhajtok gyónni.
– Értem – mondta csalódottan a férfi. – Én sajnos túl bűnös vagyok.
Erre nem szóltam semmit.
– Azért is élek itt kint, a szabad ég alatt. A legrettenetesebb cselekedetet követettem el.
Megint nem válaszoltam.
– Megöltem a kislányomat – vonta meg a vállát. – Most se kérdez semmit?
– Ezek után?
– Én sokat dolgoztam. Ő sokat sírt. Pihenni akartam. Nem tudtam. Nem hagyott. Sötét volt a szobában. Talán azért. Ha ég a villany és látom az arcát, akkor biztos nem...
– Az esperes úrtól vár bocsánatot? – kérdeztem egyszerre, kemény hangon.
– Leültem tíz évet. És gyónok, folyton vezekelek.
– Nekem mennem kell – mondtam pillanatnyi szünet után.
– Tudom. Mindenki megy. Én maradok.
– Igen – mondtam, és megint nekiindultam lefelé.
– De mért jött? – kiáltott ekkor utánam a férfi, megrázva a drótkerítést.
– Én is... a halottak miatt.
– Istenem! – üvöltött fel elnyújtottan. Térdre zuhant és buzgó imádkozásba kezdett, csak úgy hányta magára a keresztet. A dombtetői ház vadonatúj bádogtetején vakítóan csillogott a fény.

A posta előtt por kavargott. Az utca végén akkor kanyarodott balra a halottas hintó. Messzire zörögtek az üvegablakai.
A pucér betonfalakból álló kis épületben egyetlen repedt lapú funérasztal állott. A kulcsra zárt, üveges faliújság szekrényében kizárólag gyászjelentés minták szomorkodtak, napszíttan, sárgán. A kis ablak mögött, az évtizedes, bakelit kapcsolótáblánál gyönyörű, mézszín hajú kisasszony ült. Nem is kocogtattam a homályosra zsírosodott üvegen, csak néztem, amint ül a fejhallgatóval a fején, és fürge kézzel húzogatja ki-be a dugókat.
Aztán rám mosolygott. Az arca, a mosolya is tökéletesnek tűnt abban a pillanatban, és amikor kinyitotta a kis fület, zavartan dadogtam.
– Lehetne... Szalacsra telefonálni?
– Mindenhová lehet! – mondta kedvesen. – Csak várni kell.
– Várok – leheltem, mint egy örökre reménytelen szerelmes. És egyszerre arra gondoltam, szerelmes leszek ebbe a kisasszonyba. Legalábbis addig, míg itt vagyok. Mert megéreztem, hogy bármennyit is jelentsen a múlt, bármennyire is higgyek régi életek sorsom feletti mindenhatóságában, csakis akkor ér az egész valamit, ha tovább tudom fűzni a láncot magam is, nem tagadva meg saját életemet – az utánam következőktől.
– Egyes fülkébe lehet menni! – hallottam ekkor a kisasszonyom hangját. Játéktelefonra emlékeztető műanyagdarabot fogtam a kezembe, amelyből Szalacs világvégi recsegése érkezett hozzám.
– Nincs itt az esperes úr! – közölte egy női hang.
– Mikor lehet elérni?
– Nem tudom. Temetni ment.
– Akkor holnap hívnám...
– Nem lehet. Hét végén nem dolgozunk. Honnan keresi?
Megmondtam.
– Akkor mit akar? Úgyis átmegy szombaton vagy legkésőbb vasárnap, a mise után.
– Szóval, jön?
– Egészen biztos. Tud addig várni?
– Tudok. Igen, várok – mondtam immár másodszor rövid időn belül, és visszaakasztottam a kagylót a fémkampóra.
– Sikerült? – kérdezte a kisasszony, mikor visszamentem az ablakhoz. Ahogy felállt, hogy megírja a számlát, azonnal a lábára esett a tekintetem, és teljes megelégedéssel láttam, hogy a lábfeje kicsi és a hibátlan körmök úgy sorakoznak rajta, mint sorba rakott, picinyke kagylók.
– Bárcsak minden így sikerülne – nyögtem, és a fejemet szinte bepréseltem a apró nyíláson. Valami furcsa, sosem érzett erő szállt meg, ami hihetetlen dolgokat mondatott velem. – Kedves kisasszony...!
– Mit beszél? – nézett rám. – Kisasszony? Ezt nekem mondta? – és kacagott.
– Igen. Ne haragudjon. Nem tudom a nevét.
– Hát persze. Nem mutatkoztunk be egymásnak, maga szalacsi telefonálgató!
– Még egyszer kérem, ne haragudjon. Fábián a nevem.
– Szép név – nézett rám a nyugta kitöltése közben. – Tényleg érdekli, hogy hívnak?
– Megkövetem, igen! – motyogtam, és éreztem, már tudtam, hogy ez most nem én vagyok, mert miközben épp saját életemet óhajtottam élni, ebből a helységből, ezekből a falakból teljesen belém szivárgott a múlt, nagyapámmá váltam vagy dédapámmá, ős-ősömmé, aki így beszélt, így kezdett udvarolni, udvarlós szívvel és udvarlós szavakkal, mert ez igenis így volt rendjén.
– Gizella a nevem. De mindenki csak Gizusnak hív.
– Igenis. Gizella – mondtam.
– És most már nem mondja, hogy „kisasszony”? – kérdezte riadtan. Rám emelte nagy kék szemét, mely a pupilla körül sárgászöldbe játszott. Szikrázott ennek a nyugodt tónak az alja, mielőtt elérte volna a fekete mélységet.
– Igenis, kisasszony.
– Kilencvenhat negyvenet kérek – mondta aztán.
Fizettem.
Tudtam, most azt kellene majd kérdeznem, meddig dolgozik és hogy mit csinál az este. Bizonyára ő is ezekre a kérdésekre készült, és már tudta is rájuk a választ, mint ahogy majdnem én is. De egyszerre nem találtam az ősi szavakat. Neki kellett kérdeznie.
– Parancsol még valamit? – és csak mosolygott, de már komolyabb, bizony, várakozó tekintettel.
A lábát néztem a barna pántos papucsban.
– Itt maradok egy ideig, tudja.
– Ideköltözik?
– Nem, ahhoz nem lenne bátorságom – mondtam. Láttam, elcsodálkozik.
– Mondja csak, maga Fábián – meredt rám egyfolytában. – Nem találkoztunk mi már mégis valahol az életben?
– De, azt hiszem, igen. Csak...
– Csak mi?
– Csak nem az életben – nyögtem. – Engedelmet – mondtam és kisiettem a posta kopott, szürke épületéből.


* * *

A református templom melletti kis utcában kaptam végül szállást. A jóságos ismeretlen ismerősöknek megtömött szatyrot adtam át. Részben feleslegessé vált, levetett ruhák voltak benne és némi piperecikk. Én az orrom alatt dünnyögtem, ők meg szabadkoztak. Az asszony nagy befőzésben volt, ecetes lével töltött üvegek garmadája sorakozott a nappaliként is szolgáló hatalmas, boltíves konyhában, ahol mégis fülledt, nyomott levegő uralkodott. A ház ura, egy busa szemöldökű, fehér hajú férfiú egész este a forgalmi engedélyt kereste egyre dúltabban.
– Itt kell lennie, nem igaz, hogy mindent eltüntettek! – dühöngött, és újra kihúzogatta ugyanazokat a fiókokat, mint az előbb, sőt megemelte a celofán- lepleket, az üvegeket, épp csak a nagy kék zománcfazékba nem nézett be, hogy nem rotyog-e ott a forgalmi engedélye.
Közben azon töprengtem, ami nekem hiányzott, és amit sehol sem lehet keresni. Mért nem tudok én kedvesen és természetesen odaadni egy ajándékot? Miféle mélységekből kell arcomra mosolyt varázsolnom? És mért vagyok még nagyobb kínban, ha magam kapok ajándékot és szeretetet és figyelmet, amire akár oly hőn áhítoztam? Mért esik nehezemre újfent mosolyogni, hálát mutatni, és úgymond, természetesen viselkedni? E fogyatékosságok fényében mért áltatom magam azzal, hogy különös ember vagyok, és világom menete dehogy is egyeztethető össze a világ menetével?
Idegen helyen első éjszaka mindig úgy alszom, mint egy újszülött: a megérkezés örömével, öntudatlanul. A nyikorgó kanapén, a nehéz dunyha alatt, mielőtt még a teljes megsemmisülésbe süllyedtem volna, egy pillanatra sajnáltam is, hogy ma biztos nem álmodom majd az "én postás kisasszonyommal", ahogy máris birtokolni véltem Gizellát. És, jaj, vajon gyönyörű lábait maga alá húzva egy hasonlóan súlyos gondolatokat ébresztő dunyha alatt, ő gondol-e rám?!


* * *

– Gyere velem Marci bácsihoz, nem jössz? – tette a vállamra a kezét busa szemöldökű házigazdám, mikor hosszas unszolásra bedobtam a teásbögrébe töltött szilvapálinkát, és többször összerázkódtam, mintha fáznék, pedig erről egyáltalán nem volt szó.
– Ki az? – leheltem.
– Bivalyos ember. Ha mindenből elegem van, el szoktam menni hozzá beszélgetni kicsit.
– Menjünk – feleltem megadóan. Aztán eszembe jutott még két fontos dolog.
– A posta még nyitva van?
– Minek az neked?
– Telefonálni.
– Hiszen van itt telefon, ha nem is interurbán. Meg kell hívatni a központot. Különben délig nyitva.
– És Szalacs?
– Miféle Szalacs?
– Nem esik útba, a bivalyos emberhez menet?
– Nem. Épp a másik irányban van.
Bekászálódtunk egy huszonkilenc éves Ford Escortba, amely már a roncstelepen sem állta volna meg a helyét. Házigazdám, miután ötödszöri próbálkozásra észveszejtő zúgással beindította a motort, büszkén mesélte, most sikerült hozzá újdonás alkatrészeket hozatni külföldről. „Kék Hímvessző”, így nevezte a járgányát.
– Meglátod, repülünk!
A posta utcájába érve kértem, álljunk meg egy pillanatra. Beszaladtam a szürke épületbe. A kis ablakhoz érve vissza kellett hőkölnöm. Bár majdnem a fejemet vertem az üvegbe, egy hajhálós, vastag szemüveges nőt találtam a kapcsolótábla előtt, aki a lencse mögött megnőtt, gonosz szemmel nézett rám – ahogyan én rá.
– A kisasszony? – nyögtem ki végül.
– Mit akar?
– A Gizellát keresem.
– Szép kis kisasszony! – nevetett erre gúnyosan. – A kisasszony nem dolgozik a hétvégén.
Ezzel az orromra csapta az ablakot.
Szomorúan ültem vissza a szétesés határán álló remek nyugati konstrukcióba, és megfogadtam magamban, bármi legyen is hivatalos és szent küldetésem, bárhová is cipeljen magával vendéglátóm, ennek a napnak nem lehet Gizella látása nélkül eltelnie. Keresni fogom és kutatni, mint ahogy hősszerelmes őseim tennék!
– Hány az óra? – kérdezte sofőröm.
– Még csak kilenc.
– Még hogy csak? Tudod, Marci bácsi hánykor kel, hogy tovább hajtsa a bivalyokat? Négykor, öregem! Keltél te már életedben négykor?
– Keltem. Mikor a nagyanyám meghalt.
– Az más – felelte erre. – Az a halál. De ő neki ez az élete. Mindig négykor kel. Bezony ám!
Kissé bosszúsan néztem ki az ablakon, miközben minden döccenőnél úgy éreztem, most szakad ki alólunk az alváz, és puszta lábunkkal szaladunk tovább, mint a kőkorszaki szakik. Mire való az ébrenléttel kérkedni? Szilárd meggyőződésem szerint az alvás, főképp az álom legalább olyannyira hozzátartozik a teljes és tartalmas élethez, mint bármi egyéb tudatos tevékenység. Sőt, azt hiszem sokszor, hogy csak azért kell ébren töltenem azt a néhány kényszerű órát, hogy legyen miről álmodnom és saját magam isteneként elrendezhessem végre az életemet.
– Hány az óra? – kérdezte megint sofőröm.
– Tíz perccel múlt.
– Nehogy azt hidd ám, hogy nincsen órám! Te, tudod, mi történt? Na, elmondom. Van egy szép Longines-om, egy kanadás ürgétől kaptam, mert végigfényképeztem az anyja utolsó heteit, volt is vele bajom elég a vámosokkal, de mindegy. Tavasszal rászántuk magunkat a festésre, jött néhány srác segíteni, mind a legjobb haverok. Együtt gyerekeskedtünk, együtt voltunk börtönben, minden, amit akarsz. Emlékeztem, hogy letettem az órát a hűtőszekrényre. Közben meg nyomtuk a melót álló nap. Este keresem, nézem: sehol, érted! Tudod, mi van, most mit mondjak? Kit gyanúsítsak meg? Szétnéztünk kicsit együtt, szőrén-szálán eltűnt. Jól van, mondom, kész. Nekem többé nem lesz órám. Nem érdekel úgyse ez a kurva idő. Nem hiszed el, mégis mindig pontosan odaértem, másodpercre, akkor kapcsoltam be a tévét is, mikor kezdődött a híradó. Ez így ment két hónapig. És Pünkösd előtt, bár ennek valószínű, semmi jelentősége, éjjel kettőkor, mint akit megcsípnek, fölébredtem, kipattantam az ágyból, és indultam a konyhába. Nem voltam szomjas,
egy fenét. Sziklakeményen tudtam, hogy hol van az óra. És ott, mezítláb, még lámpát se kapcsoltam, mert teljes fénnyel bevilágított a hold, elráncigáltam a helyéről a hűtőszekrényt, letérdeltem, és a hátsó rács meg mindenféle drótok között egyetlen mozdulattal, két ujjal előszedtem az órát. Nyolc órát mutatott. Megállt.
– Biztos megfagyott – próbáltam viccelni.
– De komoly! Úgyhogy beraktam a bárszekrénybe, érted, nekem senki és semmi ne mutassa többé az időt. Tudom, mikor minek van itt az ideje. Az, hogy néha kérdezgetem, csak ellenőrzés. Amolyan visszaszámlálás-féle.
– Tehát ismeri a halál idejét is?
– Jajajajaj, de nagy szavak, apukám! Ami végtelen, annak nincs ideje, nem mérhető semmihez.
Hegymenetbe kettesbe kellett váltani, és sebességváltó gombja egyszerűen levált. Ekkor nagy pöfögéssel, szintén kíméletlen erőlködések közepette egy fehér kombi kezdett előzni, és míg jószerével egymás mellett gürcöltünk felfelé, a vezetője félreérthetetlen mozdulatokat tett a halántékát ütögetve, majd hüvelykujját lefelé fordította. Majd vadul bevágott elénk, hogy a lökhárítók összekoccantak, mivel a domb tetején egy pótkocsis teherautó jelent meg, félelmetes fekete füstfelhőbe burkolózva.
– Hogy azt a telepes, jégen kopogó, félszemű édesanyukádat – öntötte el sofőröm agyát a vér, és a csonka sebváltót a népmesei Fanyüvő mozdulatával hármasba vágta. Előredőlt a háború előtti autóversenyzők jellegzetes kormányharapó pózába merevedve. A motor felvisított, és mintha kicsit megemelkedett volna a motorháztető. Hátulról eddig nem észlelt surrogó kattogás hallatszott közvetlenül a derekam mögül. Közben átértünk a hágón, és lefelé kacskaringóztunk a szerpentinen. A kombis továbbra is integetett előttünk, bekapcsolta a vészvillogóját is. A kanyarokban csikorogtak a gumik (nem is mertem gondolni rá, milyen lehet a bordázatuk!), egyre-másra áttértünk a baloldali sávba, a másik oldalon a murvát vagdalta a kocsi aljára a kerék. Próbáltam kapaszkodni az ajtókarfába, de az első szorításnál a száz éves, száraz szivaccsal tömött, repedezett fekete műanyag szétmállott az ujjaim között.
– Ennyire sietünk? – kockáztattam meg egy óvatos kérdést.
– Még csak két perccel múlt háromnegyed. Tíz perc alatt ott vagyunk. De ennek a mocsoknak addig kitaposom a belit, értve?
Órámra néztem, az idő stimmelt. A mocsok pedig mentette előlünk a belit, mert már két kanyarral előttünk járt, és hogy változatosabb legyen a program, egyet-egyet dudált is.
A jobbra vezető hatalmas fasor már messziről látszott. Igyekeztem az ülés mélyére húzódni. Mikor az első fát elértük, iszonyú csattanás hallatszott. Sofőröm lassított, de még szaladt az autó, mikor már nyitotta ki az ajtót, és öklét rázva üvöltött a fehér kombi után.
Én is kikászálódtam, és miközben a káromkodások és átkok messze szálltak, szemrevételeztem áldozatunkat. Egy kis fekete, rövid szőrű kutya feküdt a padkán, vértócsában. A belei kiömlöttek. Pár pillanat múlva ott állt mellettem vendéglátóm is.
– Tízre üzentem, hogy jövünk. – Ennyit mondott.
Az út másik oldaláról, a hatalmas nyárfák tövéből akkor ért ki az útra a bivalyos ember. Göcsörtös botot tartott a kezében. Rövideket fütyült a kutyájának. Aztán meglátott bennünket.
– És halálpontosak voltunk – egészítettem ki előbbi megjegyzését.

„Édes Istenkém, Te, aki az idők során annyi bajtól és nyavalyától megmenekítettél valamennyiünket, kérlek add, hogy most se legyen másképp. Itt van ez a pici gyermek, ártatlan csöppség, épp hogy élt valamennyit. Miért kell hát szenvednie? Kinek a bűneiért kell vezekelnie? Jézus Krisztus, Te tudod, mi a fájdalom, a megaláztatás, a kiszolgáltatottság. Magamra veszek mindent, amit ember elviselni képes, csak a kis Fábián gyógyuljon fel rettenetes betegségéből, és élhessen szegény jó szülei örömére. Tégy velem bármit, hűségem és szereteted Irántad nem ismer semmilyen határt. Látod, egyszerűen szólok Hozzád könyörögve, az igazság szavaival. Ne haljon meg a Fábián...”
Az égből arany trombitaszó csorog alá, és sárgával mosdatja a szűk utcácska házait. A hortenziák fehér és rózsaszín gömbfejüket alig észrevehetően rezegtetik a boldogság ütemére.
Kicsit rekedt, mégis végtelenül puha és jóságos hang mondja:
– Amennyit én imádkoztam érted, azt el nem lehet mondani! És a Jóisten meghallgatott engem, mindig meghallgatott... Csak te, te márt vagy ilyen komisz, Fábián? Hogy nem teszed szépen össze kis kezedet... Meglátod, nagyon megbánod ezt egyszer te még. Akkor már nem lesz nagyanyja! Mihez kezdesz majd?
Hirtelen huzat vágja be a teraszra nyíló konyhaablakot. Kutyafáját, nem is az üveg a legnagyobb baj, hanem az a zsivány üveges, képes két üveg bort is meginni, míg újat csinál bele. És hogy mennyit beszél! Az szörnyűség!

* * *

Hirtelen úgy érzem, semmilyen társaságot nem állhatok. Ezek az emberek itt még mind élnek, gondjuk-bajuk van, szólnom illenék hozzájuk és ez nagyon nehéz. E messzi, álombéli helyet a jelenben élni nem pusztán kiábrándító, hanem már-már megalázó. Részvétem az itteni történésekben úgyis csak kontárkodás. Mint akinek megtetszik valami ruha, és belebújik, lefényképezteti magát – és azzal nincs tovább.
Nyakamba vettem az utcákat. Hiába marasztaltak szinte erővel vacsorára, kínáltak tüzes teával, azt mondtam mély meggyőződéssel, halkan:
– Dolgom van.
Ugyan éreztem, egyre furcsábban néznek rám, valami lógós alakot gyanítanak bennem, aki jó dolgában nem tudja, mit csináljon, és csak kitalál mindenféle halandzsa meséket.
De kinek is magyarázkodom, míg a repedezett, lejtős járdákat járom?
Úgy vágytam rá, hogy meglássam a halottas hintót megint, vagy halljam a patkók csattogását, hogy tudjam: itt van a közelemben. Kóvályog céltalanul, keres, egyre csak keres.
Átmentem a hídon, melyről annyit tudtam, apám kisfiúként itt vesztett el húsz fillért, ami akkoriban nagy pénz volt egy gyereknek: a zsebkendőjével együtt kirántotta a zsebéből, és belepottyant a vízbe. A veszteség akkori érzése, bár ma már mosolyog rajta, ha meséli, ott van mélyen a lelkében.
Lassan leértem az utolsó házakhoz, a valahai malom mellé, amely szintén már csak a sötétben létezik. Vajon gondol-e az ember a dédunokájára, akit szinte biztos, hogy nem ismer majd? Itt éltek ők, ezen a remegő, zizegő, bozótos síkon, honnan a patak is kiszáradt már. Kinek szólhatnék mégis, hogy itt vagyok?
A jegenyesor végén fényeket láttam, lámpát a nagy kapu fölött. Eszembe jutott, hogy ez csakis a kastély lehet, ahol gróf Dánossy él, akit errefelé mindenki egész Európa borszakértőjének tart. „Találkoznod kell vele„, intettek, akik az érdeklődő turistát látták bennem. Megörültem. Mintha gróf Dánossy nem lenne más, mint valami régi rokon, ősapó, aki itt, mindentől messze, a kúria múltjába temetkezve másra sem várna, mint megváltó látogatásomra. Megszaporáztam lépteimet, és azon kezdtem töprengeni, milyen illő szóval köszöntsem őt.
A kék óra utolsó percei voltak ezek.
A timpanon alatti oszlopsor árnyékában búvó főbejáraton keresztléc éktelenkedett. Hátra kerültem. Néhány fok csorba lépcsőn kellett lekecmeregni. Erős kelkáposztaszag vett körül hirtelen, edénycsörömpölés hallatszott. Nyitott, tágas konyha elé értem. Ujjatlan nájlonruhában, fején kendővel dolgozott itt egy asszony, arcáról csorgott a verejték. Közvetlen mellettem, a lábam tövében egy apró dakszli kezdett acsarkodva ugatni. Önkéntelenül is beléptem a konyhába, a fénybe, a furcsa szagok közé.
– A gróf úr? – kérdeztem, mint egy Jávor Pál-filmben, és kicsit meghajtottam magam.
– Itthon van – felelte az asszony megszeppenten, amiért egy ilyen furcsa idegen csak úgy megszólítja, és megtörölte az arcát egy kétes tisztaságú konyharuhával. – Szóljak neki? – kérdezte, és már indult is.
Egészen sötét folyosóra fordult be, majd eltűnt egy nyikorgó ajtó mögött. Könyökömmel meglöktem egy biciklit. Megigazítottam és vártam. Az asszony visszatért, csak a szeme villanását láttam.
– Rögtön jön – mondta, és miközben ellépett mellettem, izzadt, forró teste a nájlonruhában hozzám ért. A következő pillanatban már el is tűnt.
Rövid idő után nyílt az ajtó, és a sötétben is tisztán lehetett látni, hogy egy magas, hófehér hajú férfi lép ki rajta.
– Tessék – szólalt meg bizonytalan hangon.
– Gróf úr – köszörültem egyet a torkomon, mert még nem szólítottam így élő embert -, annyian beszéltek már önről... Azért jöttem, hogy találkozzam önnel.
– De engedelmet, csak így? Az utcáról? – kérdezte megrökönyödve.
– Percig sem szeretném zavarni. Erre jártam és...
– A feleségem súlyos beteg – mondta tovább, inkább zavartan, mint mérgesen.
– Elnézését kérem.
– És... vendégeim is vannak – tette hozzá bizonytalanul.
– Értem. Talán akkor máskor – mondtam.
– Kérem, kérem.
– Számomra igen fontos lenne. Szeretném kérni, hogy meséljen... A régi időkről, tetszik tudni – mondtam, teljesen megfeledkezve arról, hogy grófban voltaképp Európa legjobb borszakértőjét kellene tisztelnem.
– Régi idők? – kérdte, s mintha egy csipetnyi érdeklődés vegyült volna a hangjába. – Lehetséges, azt lehet. Voltak olyanok, hogy régi idők. De tudnia kell, hogy mára mindenből mese lett. A gyerekek és az öregek csak a meséket szeretik. Az egyiknek azt mesélik, milyen lesz, a másik az mesélgeti, milyen volt. – Itt ismét zavart szünetet tartott. – Én elég öreg vagyok már.
– Én meg gyerek. Akkor hát megyek – búcsúztam felettébb sután.
– Isten áldja.
– Jó éjszakát – köszöntem el minden további ceremónia nélkül. Amint a folyosó végéig elbotorkáltam, és hallottam a hátam mögött az ajtó csukódását, biztosan tudtam, soha többé nem fogok ide visszajönni.
Féltem, hogy kilóg ez az itt feledett gróf a családi múltból, a sötét, romokban heverő kúriájával, láthatatlan feleségével és vendégeivel. Nem volt szükségem dublőrre, pótnagyapára. Abban nem kételkedtem, hogy szenvedett-e ő is eleget, és mi mindennek kellett benne és körülötte megtörnie, míg ideállt elém mackómelegítőben, papucsban. Lehet, hogy tényleg mindent tud. Tán túl sokat is, amit már nem bírnék el. Valami súlyos titkot. Párbajt vagy románcot. Vagy ahogy valakinek a szeme közé köpött egy összerágott szalmaszálat.
Nem akartam hallani szegény, szegény gróf bácsit innen, a világ legvégéről!

* * *

Hírt kaptam az esperessé avanzsált plébánosomról. Tudniillik, hogy hivatalos küldöttséggel Rómába utazik majd, és emiatt az ország fővárosába rendelték néhány napos fejtágításra, miként és hogyan illő viselkedni egy ilyen, egy szent élet áldozatait elismerő úton, mely majd a pápai audenciában csúcsosodik ki. Szalacs és Vatikán eszerint előbb találkozik ezúttal, mint én és az atya.
Egy napon át esett az eső, és nekem eszembe jutott az antifóna, „...és felhők essék az igazat!„ Eszembe jutott, mennyire nem tudhatom, mi az igazság, és mikor esik ez az igazság.
A háziak nem voltak otthon. Kételkedős mérgemben a vitrinben megkerestem busa szemöldökű házigazdám Longines karóráját, és mint aki merényletet követ el, felhúztam, hadd járjon. Aztán a függönyt fellibbentve az ablak mögé álltam, és titokban abban reménykedtem, régi kedves ismerősöm, a halottas hintó erre robog majd, üvegablakai mögött frissen festett feliratú koporsóval. És akkor foghatom a sarokba állított bambusznyelű fekete ernyőt, és a dúsan öntöző esőben kibandukolhatok a temetőbe, nem törődve sárral, semmivel – mert a legjobban ez esett most volna.
De egy szomorú nyári nap még nem ok a halálra.

* * *

– Gizella, tudja...
– Tudom.
– Akkor nem is mondom.
– De csak mondja.
– Mit?
– Hát maga nem tudja?
– Mindig ugrat...
– Sose ugrik!
Kihúztam a fejem a telefonközpont koszos üvegfalának füles ablakából, vigyázzba vágtam magam. És ugrottam.
– Egész ügyes. Hányasa volt tornából? – kérdezte az én mézszőke kisasszonyom, akit délelőtt és délután is meglátogattam egy-egy félóra erejéig. – Menjen, telefonáljon inkább egyet Szalacsra!
– Nem tehetem. Nincs kinek. És nem is akaródzik. – Sóhajtottam egyet. – Ráérek, most aztán igazán ráérek.
– Tehát marad? Rászánta magát?
– Nem ezen múlik. Különben is, azon túl, amit keresek, nekem nincs itt semmi keresnivalóm. Ha érti.
– Naná. Filozófiaprofesszornak készülök magam is.
– Tudja...
– Tudom.
– Akkor is elmondom.
– Végre!
– Van egy öreg barátom. Ő azt mondja: az élete véget ért akkor és ott, mikor eljött arról helyről, ahol született és minden megtörtént vele. A többi, ami utána jött, csupán ráadás, mese, tünékeny, semmiféle fontossággal nem bíró álom. Álom a múltról, egy kis plusz idő az alaposabb emlékezésre.
– Az jó lehet, ha van mire emlékezni.
– Én irigylem ezt az öreg barátomat. Amiért vannak bizonyos helyek és periódusok az életemben. „Itt„ meg „ott„, „ekkor„ meg „akkor„. Olyan egyszerűen hangzik, közben meg kibaszott nehéz... szóval cefetül, ha érti.
– Naná.
– Csak azért mertem elrebegni mindezt, mert tudom, hogy amúgy filozófiaprofesszornak készül.
– Nem szemtelen kicsit?
– Csak kicsit.
Idétlen mosolyra fakadtam és zsebre dugtam a kezem.
– Kérdeznék magától kettőt – mondta ekkor Gizella, és a hangjából kihallottam, hogy ezt már nem könnyű szívvel teszi. – Maga most „itt„ van, vagy „ott„?
– Nem fogja elhinni: ez az, amit nem tudok. Nem tudom, hogy már véget ért-e az élet, vagy csak most kezdődik? Elég hülyén hangzik?
De Gizella nem reagált, hanem szinte szigorúan tette fel a második kérdését:
– Azonnal feleljen: mire gondol most?
– Takaró alatti kamillás inhalálásra – vallottam be.
– Nem igazán szerethette.
– Utáltam a szagát.
Gizella sokáig, szemrebbenés nélkül nézett a kis ablakon át. Megcsörrent a telefon. De mintha nem is hallotta volna, azt mondta:
– Látja, tudom én, mi a maga baja. Hogy egyfolytában, mindenre emlékezik, mint aki büntetésben áll. És még ez sem elég.
Bólintottam.
– Nem. Többet akarok. Mások életét – ismertem el végtelen fogyatékosságomat.
Gizella hirtelen felém nyújtotta a kezét, de elhibázta a mozdulatot, és ahelyett, hogy a kis ablakon kinyúlt volna, ujjai beleakadtak az ablakfül kallantyújába. A szerkezet éles csapódással becsukódott. Gizella a fájdalomtól és a rémülettől a szája elé kapta a kezét. Én pedig egy hosszú szemhunyással jeleztem, hogy jól van ez így, első érintkezésünk nem is történhetett volna másképp.

* * *

Aztán megint nagyon meleg lett. Már nem is azt mondtuk, hogy ez nyár, hanem úgy éreztük, a rothadás, a bomlás napjait éljük.
Leveleket kezdtem írni haza azoknak, akikről azt reméltem, feltűnik nekik távollétem, és este, a vacsoraasztalnál egyszer csak megkérdik, mi lehet velem, olyan rég nem láttak. Magyarázni próbáltam elhúzódó küldetésem értelmét, de meggyűlt a bajom saját gondolataimmal és érzéseimmel. Végül egy sablonszöveget találtam ki, és másolgattam végtelen türelemmel.
Naponta ugyanolyan, ugráló betűkkel megcímzett borítékkal állítottam be a postára Gizellához.
– Mennyi mondanivalója van! – jegyezte meg.
– Szégyelleném megmutatni, amit írtam. Hogy csak ennyire futja tőlem.
– Vajon mit szólnak, akik elolvassák majd a leveleket?
– Semmit se értenek belőle. Vagy azt mondják, de jól megy egyeseknek, vagy felsóhajtanak, hogy szegény szerencsétlen. Mármint én.
– De maga egyik se, ugye Fábián?
– Hanem mi? – kérdeztem hirtelen mohósággal.
– Szerencsés! – kiáltotta szinte Gizella.
– Szerencsés? – Nem akartam hinni a fülemnek, hogy élő ember engem minden köntörfalazás nélkül szerencsésnek titulál.
– Hát persze. Odaért, ahová vágyott. Vissza. És ez igenis irigylésre méltó.
– Ne mondja!
– De mondom. Mert nekem még vissza sincs. Ugyan hová is? – és szomorúan feltette a fülére a fejhallgatót. A kapcsolótábla felé fordult.
Megpróbáltam az ablakfülön át benyúlva megsimogatni, de nem értem el odáig, a hónaljamba kegyetlenül belevágott az éles vaskeret.
A körmömmel kocogtattam az üveget. Nem valószínű, hogy hallotta a zajt, mégis, egy kis idő múlva felém nézett. A fejhallgatót nem vett le. Úgy mondta:
– Azért van hová. Tudja, hová? El, el innen. Majd maga elvisz, Fábián – mondta. Visszafordult a kapcsolótábla felé, és remegő ujjakkal dugdosni kezdte a bakelit banándugókat.

* * *

Gizellát harmadik napja nem lelem a postán. Megtudakoltam, merre laknak. A külváros egyik betonozatlan, múlt századi utcájában mutatott egy biciklis, gumicsizmás férfi süppedt tetejű, kopott, lila falú házra. Nem mertem közelebb menni.
Úgy számoltam, aznap tért vissza az én drága esperesem az Örök Városból. Szalacs! – lelkendeztem lélekben máris, és fülemben hallottam nagyanyám ájtatos, remegő hangját, amit akkor használt, ha papokról beszélt, „Áldott jó ember, mennyit kell neki is szenvednie a hitéért...„
Egy valahai üzenetből tudtam, hogy egyik réges-régi oklevelünk alján Ferenc József cirkalmas kézjegye díszeleg! Mi és a császár és király!
Megint nem volt maradásom a kedves háziaknál. Mintha holnap kora reggel egyenesen a Burgban kellene audenciáznom. Mintha most már valami más jönne, mint a saját életem. Sokkal csodálatosabb!
Mentem a sötét és forró utcákon. Csönd volt és remegő levegő mindenütt. Mintha a nyitott ablakok mögött sem lett volna semmi élet. A főtéren csak a Centrál Étterem hatalmas, utcára néző üvegfalai világítottak. Odabent egy lélek sem volt a két unatkozó pincéren és a békésen konyakozó cigányprímáson kívül. Nagyapám itt vészelte át valaha a vasárnapi szentmisék súlyosabbik felét. Akkor szeretett odaérni, mikor a pap az utolsó könyörgésbe kezdett, majd egy pillanat múlva így szólt tárt karokkal, „A szentmise véget ért, menjetek békével„. És nagyapám békével ment, puha kalapját kezében forgatva, nagyanyámat már cigarettázva várta a téren, és sajnálkozva mondta, hogy a nagy tömeg miatt nem tudott előre menni, de a pap nagyon szépen és okosan beszélt.
Dehát én ezt honnan tudom? Ültem az asztalnál, és bámultam ki a sötét térre a hatalmas ablakon keresztül. A pincér két tenyerén egyensúlyozva úgy csúsztatta elém az étlapot, mint valami szent könyvet. A másik kis fehér abroszos kocsin gurított mellém az italkészletet. Rendelkeztem, hogy a prímásnak vigyenek ki egy konyakot. Tizenöt éves vörösbort kértem. Továbbá tojásba forgatott libamájdarabokat előételnek, majd Rossini-féle bifszteket. Fülemben hallottam a könnyűlovasság indulóját, ezer vonós húzta és pergett a dob, a dobhártyám, és ahogy végignéztem az egykor valaha pompázatos, mára kongó termen, és nem láttam más fényt csillanni, mint a prímás magasra emelt konyakospoharát, mellyel kissé meghajolva felém köszönt. Nem telt belé öt perc, és már ott ült mellettem.
– Gyuszi. A Gyuszi bácsi – mutatkozott be, és az asztalra fektette a hegedűt és a vonót. Vastag, műanyagkeretes szemüvege lecsúszott az orra hegyére, izzadt arcát a mandzsettájával törölte végig. – Hiszem már találkoztunk – mondta aztán, és csippentett a szemével.
– Emlékszik rám? – kérdeztem kicsit élesebb hangon, mint szerettem volna.
– Mi az hogy! – kontrázott erre. – Én mindenkire emlékszem!
– Akkor jó!
Gyuszi bácsi sört kért, majd cigarettát. Végül megkockáztatott még egy konyakot, csak hogy a kör körbeérjen.
– Látod, ez van – bökött előre az állával. – A nagy lófasz semmi.
– De mért?
– Mért! Mért! Jöttek a fővárosi fiúk. Náluk van a lóvé meg a pisztoly. A többi meg kussolás.
– De maga azért csak játszik?
– Neked fogok játszani. Te megérdemled.
Felballagott a dobogóra, kendőt terített a bal vállára és belefogott. Sírt, jajveszékelt Gyuszi bácsi hegedűje, alig ismertem fel bármiféle dallamot. Lehunyta a szemét, és hátranyalt, olajos haja szerteugrált a fején. Mikor befejezte, kettőt tapsoltam. Aztán inkább felálltam, és meghajolva, kézfogással fogadtam a visszatérő öreget.
– Szép volt? Elég volt? – kérdezte és a kezét a vállamra tette. – Tudod, ki tudta ezt még így, mint én?
– Nem tudom.
– Nem tudhatod. Én megmondom neked. Az egyetlen fiam, a Pisti.
Közben a pincér kérés nélkül hozott még egy konyakot.
– Nem fogom neked elmesélni az életemet – nyugtatta továbbra is a karját Gyuszi bácsi a vállamon, miközben a máris üres konyakospoharat forgatta. – Tudod, mi történt vele? Nem tudod. Ezt is megmondom. Megölték, mert a Pisti volt a legjobb. Zokogott, amikor játszott. De nem csak ő, mindenki sírt. A zsernyákok azt mondják, valutázott. Mért valutázott volna? Mindene megvolt. Tudod mit kapott a húsz éves születésnapjára? Ezt is megmondom. Aranyórát. Tőlem. El is vitte, aki megölte.
Gyuszi bácsi megrázta a fejét, és az üres pohárból az utolsó csöpp konyakot kinyalta a nyelvével.
– De az ő idejük is lejár egyszer – nézett rám -, ezt én mondom. Megyek, játszok neked.
A dobogón halkan, szinte nem is hangszer-hangon szólt egy sirató. Én is becsuktam a szemem egy pillanatra. Furcsa volt. Mi tudtam? Jöttek a fiúk és megöltek egy fiút. Az apja itt húzza a fülembe. Mégis csak a legdöbbenetesebb ez a végtelen mennyiségű és teljességgel követhetetlen élet és halál. Egytől egyig mind vezet előre és főképp hátra, és az ember hajlik rá, hogy egy idő után azt mondja az egészre: értelmetlenül.
De nem szabad, hogy bármi is eltántorítson saját magamtól (és ez rengeteg embert jelent!), hiába, hogy önző, érzéketlen és nagyképű fráternek tartanak.
A vacsora végén Gyuszi bácsi megkérdezte:
– Nem akarsz menni a lányokhoz?
Gondolkodás nélkül rávágtam:
– De akarok.

* * *

– Azt hittem, nincs itt semmi élet éjszaka – mondtam a földsötét, kertvárosi utcán baktatva Gyuszi bácsi mellett. Kétszer léptem kátyúba, éreztem, hogy a repedezett aszfalt széle a bokámat felsértette. Gyuszi bácsi egykedvűen lóbálta a hegedűtokot.
– Remélem, nem tévedtünk el – szólt darab idő múltán, és a sötétben megfordult. – Egyszer voltam csak errefelé, a Nándinál. Vész Nándor, jó neve van, mi?
– Ha neki jó.
– Cimbalmozott a Nándi, aztán átállt a vendéglátásra. Ilyen haver! – mondta Gyuszi bácsi, és láttam, ahogy cuppant egyet a levegőbe.
Hűvös légáramlatok érkeztek egyszerre, és máris körülöttem éreztem a nyári vihar szagát. Szeretem a nyári hideget. Tudom, hogy két napig tart mindössze, aztán jön vissza a jó idő. Szeptemberben egy ilyen eső a hónapokig tartó, mégis örökösnek tetsző halál kezdete.
A kereszteződésben már sárgán villogtak a rendőrlámpák. Gyuszi bácsi tanácstalanul toporgott a sarkon.
– A fenyők mögött látok valami fényeket – kockáztattam meg.
– Látod öcsém – indult meg azonnal kísérőm -, mondtam, hogy itt van! Fog örülni a Nándi!
De a Nándi nem örült, mert nem volt otthon. Gyuszi bácsi hangos szóval kezdte mesélni az ajtót nyitó kötényes asszonyságnak, hogy ő együtt muzsikált Nándival, de az emlékek nem nagyon akartak felidéződni. A nő minden mondat után megismételte:
– A Nándi nincs itthon.
Sebaj, jelentette ki Gyuszi bácsi, bár fájó a régi cimbora távolléte, voltaképpen azért jöttünk, hogy megnézzük a lányokat.
– Vannak lányok? – kérdezte.
– Még nincs itt egyik se – felelte a nő. – A műsor csak éjfélkor kezdődik.
– Mért olyan későn? – rökönyödött meg Gyuszi bácsi. – Azokra nem gondolnak, akik holnap dolgozni akarnak? Nézzél már oda! – bökött oldalba.
– Akkor menjünk el inkább? – kérdeztem ártatlanul.
– Micsoda, hogy menjünk? – kiáltott rám Gyuszi bácsi. – Hát ezért hoztalak ide, mi? Majd iszogatunk és diskurálunk egy kicsit!
Beültünk a homályos pincehelyiség műanyagszékeire. Gyuszi bácsi sört rendelt és kávét. A hegedűt rábízta az asszonyra.
– Hiszen mi már találkoztunk – mondta neki közben. – Én mindenkire emlékszem! – és mandzsettájával végigtörölte izzadt homlokát, ha már ezt ilyen jól elvégezte.
Kintről egyre erősebben süvítő szél hallatszott be, lassan, de bizonyosan érkezett a vihar, a felüdítő zápor, amit oly régóta vár mindenki.
Gyuszi bácsi rágyújtott, és fáradt pamacsokban fújta a füstöt. Én se a sört, se a kávét nem kívántam. Most nem akartam arra gondolni, hogy mi keresek itt, mi köze mindennek a múlthoz azon az evidencián túl, hogy holnap reggelre ebből a kiruccanásból is múlt lesz. Gyuszi bácsi sötét arcát néztem és csillogó szemüvegét. És kiderült hamarosan, hogy az ő fejében is súlyos gondolatok rajzottak, ebben a mindentől távoli, nem a mi számunkra kitalált lokálban.
– Hallod, nagy szemét vagyok ám én – mondta halkan, de nem nézett felém. – A feleségem két hete a kórházban van, és ma sem látogattam meg. – Rövid szünetet tartott. – Nem szeretem szegényt. Neked elmondom, nem szégyellem, azt kívánom, hogy haljon meg. Na, ne bámulj, inkább igyál! Amióta a fiamat eltemettem, én senki se szeretek. Még téged se! – mondta agyarára akasztva a cigarettavéget, és mint az este a Centrálban, átkarolta a vállam. – De nem az legfőbb baj – folytatta aztán. – Hanem hogy tovább kell élni. Te érted ezt, hogy mi a francos úrjézust keresek én még itt? Akkor mondd el nekem, mert én nem értem, úgy éljek.
– És a hegedű? – kérdeztem, mert semmi más nem jutott az eszembe.
– A hegedű – bólogatott rövideket, míg elnyomta nagy akkurátusan a csikket. – Azt mondod, a hegedű. A hegedű az apámé volt. De nekem a hegedűről nincsenek gondolataim, érzéseim. A részem, mint a kisujjam vagy a hajam. Ez nagyon sok, de nem több annál. Elhiszed, hogy én a mai napig gyakorlok, ötvenöt év után is? Csárdást, sramlit, valcert, minden franckarikát. De csak most, itt a sötétben merem tőled megkérdeni, hogy minek? He? Minek? – nézett rám végre Gyuszi bácsi és szeme kétszeres nagyításban villogott a lencse mögött.
– Nem tudok mást mondani, mint az előbb – feleltem komoly hangon. – A hegedű.
Gyuszi bácsi hosszan bámult, majd hirtelen hátrakapta fejét, a bambusz- függönnyel elválasztott szoba felé, ahová az asszony magával vitte a hegedűt. Hangok, nevetés és ajtócsapódás hallatszott. Gyuszi bácsi torkából furcsa hangok törtek elő, nem tudtam, akar-e mondani valamit, úgy csinált, mint aki csak köhög, erőltetve, harákolva. Közben a kezével egyre erősebben szorította a vállamat.
Mikor a kopott vörös bársonnyal borított kis színpadon felgyúltak a lámpácskák, tisztán hallottam, hogy a leeresztett redőny mögött a párkányon elkezdett dobolni az eső. A következő pillanatban fülsiketítő hangerővel beindult egy diszkószám. Gyuszi bácsi felkapta a fejét, sűrűn pislogott. Hirtelen mozdulattal elhúzta rólam a kezét, és a maradék sörét mohón az üvegből itta ki.
Nemsokára egy esőkabátos férfi érkezett, majd két magas és kopasz, akikről messziről lerítt, hogy külföldiek. Pezsgőt rendeltek, és nagy méltatlankodásban voltak, hogy a háziasszony nem tudott nekik jeges vödröt adni.
Mozgolódás támadt a függöny mögött, majd kisvártatva előlépett az első lány. Bikiniben volt, a lábán ormótlan, magas talpú szandál. A teltkarcsú kategóriába tartozott, a hátát óriás méretű anyajegyek pöttyözték tele. Megkapaszkodott a rézpóznába, és a harsogó zene ritmusával mit se törődve rázta a kezét-lábát, fenekét.
Gyuszi bácsit mintha kicserélték volna. Még egy sört kért. A szemüvegét hol levette, hol felrakta, és a székén előrehajolva bámult. A mandzsettáját többször végighúzta a homlokán.
A második számnál a lány lejött a színpadról, az orrunk előtt illegette magát, Gyuszi bácsinak az ölébe ült, majd elvitte a szemüvegét.
– Te szólj már neki- lihegte az asztal túlsó feléről -, nem bírom én már ezt! Hatvankét éves vagyok. Nem nekem való!
Aztán visszakapta a szemüveget. A lány az én csupasz térdemre ült, forró levegőt lehelt a nyakamba, kigombolta a legfelső inggombomat. Majd megfordult, és mutatta, hogy cserébe kapcsoljam ki a melltartóját. A szemem sarkából láttam, Gyuszi bácsi most hajt fel egy újabb konyakot. A lány tovább táncolt az esőkabátoshoz, aki kötött pulóverben ücsörgött a szomszéd asztalnál.
– Menjünk? – hajoltam át Gyuszi bácsihoz. – Mert felőlem mehetünk!
– Micsoda? Most? Nem kell úgy sietni. Inkább adjál szegény lánynak egy kis pénzt, ebből él! – biztatott vad szemöldökemelgetéssel.
Kezemet a zsebembe süllyesztettem, de nem vettem elő pénzt. A lány újra a színpadon volt már, de elnézett a közönség feje fölött, akikhez az előbb még odabújt. Arcán üveges csillogású végtelen unalom és ostobaság ült sárgás-rózsaszínben.
Rövid surrogó csend után lágy, lassú zene hangzott fel. Lebbent a függöny és előlépett a következő lány. Abban a pillanatban jeges hullám öntött el, és a szívem akkorát vert, hogyha üvegből lennék, biztos ripityára tört volna a testem. A dobogón az én kisasszonyom, Gizella állt fekete, tűsarkú cipellőben és fekete csipkés, átlátszó dresszben. Arca és szája kifestve, és tekintetét ő is, akárcsak kolléganője, a fejünk fölé, a semmibe vetette. Gizella arányos testét lassan ringatta, de nem is tudom, miképp jegyezhettem meg ezt a képet, mert akkor én már lesunyt fejjel álltam fel, és igyekeztem kifelé.
– Hát most meg hová húzol ilyen hirtelenséggel? – méltatlankodott Gyuszi bácsi.
– Rosszul vagyok – nyögtem feléje a teljes igazságot. Számolatlanul nyomtam az asszonyság markába pénzt.
– Esik odakint – közölte fahangon.
– Nem számít, friss levegő kell – hadartam. Még egyszer a fényes színpad felé pillantottam. Gizella arca semmilyen érzelmet nem tükrözött. Az a lény, akit a postahivatal kis kalitkájából ismertem, valószínűleg nem tartózkodott ebben a teremben. A testét valamiért elküldte ma és ki tudja, még hány este. Néhány perc múlva lejön a lépcsőkön és sose látott férfiak ölébe veti magát.
Gyuszi bácsi ott állt mögöttem az eresz alatt. A melléhez ölelve szorongatta a hegedűjét.
– És most? – kérdezte inkább gyámoltalan, mint mérges hangon. – Most mi lesz, drága fiatalúr?

* * *

Nem kellett volna.
Talán semmit sem kellett volna, szentimentálisan emlékeznem öreg nagyanyám végakaratnak tűnő, küldő szavaira. Nem kellett volna egy régi, fegyelmezetlen történetbe keveredni, mások életét használni pajzsként az enyém támadásai ellen.
Egy biztos: nem kellett volna gyalog hazamennem esőben és szélben.
Gyuszi bácsi egy ideig kódocott utánam, kiabált, zihált, kérlelt, hogy álljak meg, franckarikákat emlegetett, utóbb hangos szóval szidott, majd gyalázott, nagypofájúnak és szarházinak titulált, majd végső elbocsátásképp azt hörögte, az ilyen szemétládák ölték meg az ő Pisti fiát, akiknek semmi sem szent, gyilkos vagyok én is, egy rohadék gyilkos. De ekkorra már megállt az üres úttest közepén, és ahogy szedtem a lábam a fényes aszfalton, csak egyre távolodó hangjával kapkodott utánam. Egy ablakban fény gyulladt.
És közben folyton Gizellát láttam magam előtt, amint kilép az éjszaka sötét függönye mögül, dehogy is csippkedresszben hanem a postán viselt egyszerű, almazöld garbóingben és a barna papucsban. Szelíden, mézszínű haját hátravetve állt meg előttem, míg én konokul, megmerevített nyakkal csörtettem feléje, előre, ennek a voltaképp idegen városnak a halott házai között. Aztán eltűnt, hogy a látomás újra és újra megismétlődhessen.
Jobbra fordultam, balra kanyarodtam. Járdaszigeten vágtam át, árokba léptem. Különös, zöldes- kékes fények villantak fel néha, azok után eredtem, miközben Gizella megint elém lépett. De arra, hogy ott messze, abban a másik világban, ahol a lokál volt, mi történhet az igazival egy pillanatig sem gondoltam. Se Gyuszi bácsira, se a többiekre, akikkel az elmúlt napokban találkoztam, és mind olyan jóságosak voltak velem, pedig nem adtam nekik cserébe semmit. Inkább könyörtelenül fosztogattam őket, az életüket.
Valahonnan a közelből meghallottam, amit az ideérkezésem napja óta egyszer sem, a halottas hintó kerekeinek döcögő zörgését és a lópatkók kopogását. Futva lestem be a szomszédos sikátorokba, át, a párhuzamos utcákba, de sehol se láttam a sötét kocsit, csak a se nem közeledő, se nem távolodó hang kísért borzongató hűséggel, akár egy végzetes úton.
Esett csak egyre. Szép lassan minden megesett.
A szívem úgy fájt, és a tüdőm betegedett bele.

* * *

Ültünk a mamával a templomban. Jeges csönd vett körül. A mérgem, amiért már megint misére kellett menni egy oly sok mindenre használható vasárnap délelőtt, lassan elszállt, és átadtam magam az imádságnak is beillő álmodozásnak. Sok mindent szerettem volna tenni, sok minden szerettem volna lenni. Hogy a Szakács Péternek mint adnám vissza a tőle kapott pofont, amitől felrepedt a fülcimpám (itt Jézus szenvedéseit elhomályosító kínzások is bejöttek a képbe). És hogy az ikerlányok közül melyiknek valljak szerelmet hétfőn a nagyszünetben, ami csak látszólag nem mindegy. És hogy majd délután miképp... Temérdek életbe vágóan fontos kérdés!
Néztem a mamát, amint az első padban ülve máris elaludt, és karikára görbülve bukott előre nagy prémkucsmájában, csak az imakönyvet szorította vasmarokkal. Tudtam, hazafelé azzal traktál majd, hogy az ő apja (dédnagyapó!) azért lett olyan szép szál ember, mert csakis kinyújtózkodva, hanyatt aludt mindég. És az apukám meg végig színtiszta kitűnőre tanult az iskolában, sőt volt képe kisfiú létére azt nyilatkozni, hogy neki az a legnagyobb boldogság, ha jó szüleinek örömet szerezhet!
Ennyi sületlen, régi marhaságot hogyan lehet összehordani a templomtól hazáig, sosem értettem. És főleg: minek? Ezredszer! Mintha vasárnap délelőttönként megállt volna az élet.
Akkor felbúgott az orgona, és a velőkig hatoló, sipító hangokból álló dalárda a karzaton rákezdte az egyik leggyűlöltebb nótát: „Harmatozzatok egek felülről, és felhők essék az igazat„.

* * *

És felhők esték az igazat.

* * *

Lázálmomban gróf Dánossy hajolt az arcomba. Szeméből a végtelen jóság szinte csorgott.
– Fiam, látja, hazudtam magának. Tudniillik, hogy beteg a feleségem. Haha, nincs is feleségem! – mondta, és metszett pohárból pezsgőt ivott.
– De a Gyuszi bácsinak van – nyöszörögtem.
– Persze, neki van. Mindenkinek van – felelte a gróf. – Csak nekem nincs. De ez legyen az én bajom. Hanem majd felviszem magát a hegyre. Úgy ám! Ott van griffmadár fészke. Ha sikerül megkaparintani egy griff-tojást, és azt ott helyben, nyersen kihörpinti...
Gügye nevetésbe kezdtem.
– Azt hiszi, viccelek. Hogy ez is csak mese. No jó. Hadd mondjak még valamit. Én nem voltam rest, és annak idején igenis felmásztam a hegyre. Megleltem a griff-tojást. És ki is ittam. Akkor éreztem magam életemben először és utoljára bátornak. Olyan legények, aki mindenre képes. Az idők, mint tudjuk, másképp alakultak. Hogy előkelő ember voltam, hogy Európa legjobb borszakértőjének kiáltottak ki? Istenem. Azt, hogy valaha griff-tojást ittam, édes fiam, csak maga tudja!
Gróf Dánossy arcán szelíd mosoly terült el, és megpaskolgatta a kezemet.
A következő pillanatban elkezdett úszni, vészesen kicsinyedett, mint a félig felfújt, aztán eleresztett léggömbök, amik ide-oda ugrálnak, míg nem távozik belőlük az összes levegő.
Ám megjelent helyette a függöny, ahogy akkor éjszaka láttam. De nem mozdult. Lestem a súlyos veres kárpit buggyos ráncait, mikor lép ki mögülük valaki, de nem lépett ki senki.
– Gizella – suttogtam nem is e földi hangomon. – Hol van?
– Itt vagyok – hallottam közvetlenül a fülem mellett. De a függöny nem mozdult. – Hát már sose mondja nekem, hogy kisasszony? Beszéljen bárki bármit rólam, megszolgáltam, hogy a maga kisasszonya legyek, Fábián!
A függöny mögött támadt némi mozgolódás, mintha dulakodtak volna ott bent, ám végül most sem lépett elő senki.
– Igen, igen – mondtam. – De hiszen én súlyos betegségben szenvedek és félrebeszélek!
– Ó, jaj! Talán túl fogja élni.
– Nem vagyok benne biztos... hogy túlélem a szégyent...
– Miről beszél?
– Nem haragszik, hogy meglestem magát? – Éreztem, könnyek folynak végig az arcomon, le, a nyakamba. – Mert... azt hittem, mindenhová büntetlenül betehetem a lábam, idegen életek után, féltett titkok után leskelhetek. Nem tagadom, gyűjtögetni, lopkodni jöttem, tetszik tudni – és itt Jucika néni arca villant fel hirtelen, záporozóan kék szemével -, de rá kellett jönnöm, hogy nem jó mindent tudni. Hatalmas mélységek nyílnak meg minden szó és minden kép mögött. Tetszik tudni...
– Tudom! – mondta több hang is kórusban körülöttem. Melegség és aggódó szeretet csengett mindegyikből.
Hagytam, hogy belezuhanjak ennek a sok kimondott tudom”-nak a mélységes mély kútjába.
Csobogást hallottam és halk fémkoccanást. Aztán valaki igyekezett nagyon halkan lapozni, de én mégis hallottam a kis lapocskák surrogását.
Kopasz, csálé szemüveges férfit láttam ágyam mellett ülni, a nyakában zöld stóla lógott. Ő nem mosolygott, inkább nagyon is komoly képpel nézett rám, és rögtön összecsukta a kezében tartott fekete könyvecskét.
– Mondtam, hogy nincs itt semmi baj – szólalt meg. – Nyugodt, tiszta a tekintete. – Aztán még hozzáfűzte, mint aki majd' elfelejtette: – Hála az Úrjézusnak!
– Fábián, maga az esperes úr jött el, hogy imádkozzon éretted! – hallottam megint a sok-sok ismerős hangot.
Felültem a forró párnák fészkéből, és egy bizonytalan mozdulatot tettem a támla nélküli széken ülő, inkább bőszült, mint ájtatos képet vágó férfi felé.
– Az esperes úr egyenesen a pápa Őszentségétől érkezett! – lelkendeztek. – És a régi papirosokat is elhozta neked, úgy ám!
– Minden aszerint történik, ahogy annak lennie kell – mondta ábrázatához nem illő vékony, zavart hangon az esperes. Levette a nyakából a stólát, sebtében megcsókolta. Majd egy szatyorból előhúzott egy kopott, fakó rózsaszín dossziét, és felém nyújtotta.
– Itt van minden – mondta, erősen megnyomva a „minden”-t. És egy pillanatig még várt, míg elengedte a csomagot.
– Köszönöm Őszentségének! – rebegtem halkan.
– Ugyan, miket nem beszél! – horkant fel. – Én csak a szalacsi esperes vagyok. Semmi több. De hiszen tudja. Már nem lázas! Maga mindent tud. Mondták nekem!
– Bocsánat. Ezentúl igyekszem szerényebb lenni.
Avval kinyitottam az ölembe fektetett fakó dossziét. Az első sárgult irat, ami elém tűnt, dédapám száztizenöt éve keltezett, dicséretes erkölcsi magaviseletről tanúskodó érettségi bizonyítványa volt. És bizony, az aljában ott díszelgett a kacskaringós, sokat emlegetett császári és királyi aláírás:
„Ferencz József, unitárius püspök, a vallásközönség iskoláinak főfelügyelője„.
A kis szobában úgy sütött a nap, mintha nem is lett volna mennyezete.