Nem voltam képes kitalálni a jövőt, az írói képzelet szégyellni valóan szegényesnek bizonyult a valós történtek fényében - amennyiben bármiféle fényről lehet még szólani.
Francia barátomról 1996 táján írtam egy novellát. Akkor már hét éve ígérgettük egymásnak, hogy az 1989 őszén Amerikában együtt töltött idő után végre-valahára meg kell látogassuk egymást. Úgy éreztük, ez nem mehet így tovább, saját múltunkat vesszük semmibe, ha nem mozdulunk semerre, ő nem igyekszik Pécsre, és én se különösebben Reimsbe. Arra gondoltam, ha elképzelem, hogy s mint zajlana a nagy találkozás, akkor legalább tettem valamit, s a magam módján elkezdem a közeledést. No igen, de mi történt? Békés, örvendezős írás helyett egy rémtörténet kerekedett a végtelen vágyakozásból. Thieryt nem tudtam sehogy sem elképzelni tanárként, apaként, s egészen egyszerűen bűntényhez folyamodtam. A nyakába sóztam néhány gyermekgyilkosságot, eltűntettem a színről, úgy, hogy mi ketten nem is találkozhattunk, csak a neve hallatán könnybe lábadó szemű, illetve őrjöngeni kezdő helybéliekkel váltottam néhány szót, s végül egy kötelezően ballonkabátos rendőrfelügyelővel, aki tőlem tudakozódott ezer éve látott, szörnyeteggé lett barátom holléte felől.
Érdekes, abban az időben valóban kevesebbet hallattunk egymásról, s félő volt, hogy majd’ egy évtizednyi meddő várakozás, fogadkozás és ígérgetés után a kapcsolat végső tartóoszlopa, az emlékezés is semmivé porlik az idő súlya alatt. Amikor szinte egyik napról a másikra lett e-mail, és mi ketten, az újabb elektronikus csoda folytán ismét egymásra találtunk. Sőt, kereken tizenkét esztendő múltán úgy döntöttem, ha egy németországi út folytán “csupán” négyszáz kilométernyi távolságra vagyok Thierytől, a sors szemébe kacagok, és pénzt, időt, energiát nem kímélve elmegyek - mit megyek!, zarándokolok - hozzá. Az őszre tervezett látogatásról már a nyár elején hírt adtam, és Thiery válasz levelében virtuálisan kiugrott a bőréből: “Hihetetlen! Nem akarom elhinni! Az én drága jó barátom eljön hozzám! Nem is tudom, mikor ért ennél jobb hír…” - csupa efféle lelkendezés, két képernyő-oldalon keresztül. A hetek haladtával pontosítottuk, csiszolgattuk a tervet, majd Thiery megírta, hogy hagyományos posta útján aprólékos itinert, fénymásolt és saját kezűleg rajzolt térképeket küldött, amik segítségével egészen a házáig juthatok. (E házról már sokat olvastam, tudtam, hogy legalább 250 éves, azért vették, hogy kimeneküljenek a nagyvárosból, egy kisebb vagyont öltek a felújításába, és a személyes köteléken túl meglehetősen vonzott, hogy egy ilyen különös épületben tölthetek pár napot.) A levél meg is jött, s valóban, az útmutató minden sora a szeretettől és - merjem-e mondani? - a tiszteletteljes várakozástól sugárzott. Úgy tűnt, hogy bár én utazom, mégis Thierynek fontosabb a jövetelem. Valamiért nagyon vár.

De most még nem folytatom.
Mert még úgyis visszatértek, pontosan ugyanehhez a pillanathoz. És újrakezdem, mert újra kellett kezdenem látogatásomat Thierynél, mintegy másfél hónappal azután, hogy nála jártam.
Furcsa érzésekkel távoztam két nap után. A felszínen minden szépen és jól sikerült, mégis mintha csak tejüvegen át láttam volna a barátomat (frissen megismert feleségéről, két gyerekéről nem is beszélve). A tizenkét évvel ezelőtti Thiery ott ragadt a tizenkét évvel ezelőtti múltban, s mai reinkarnációja amennyivel több volt, ugyanannyival kevesebb is. Méricskélnem kellett volna, három és fél évtizednyi emberélet rám eső részével dekáznom, válogatnom, súlyos megállapításokat tenni, és ehhez a negyvennyolc óra kevésnek bizonyult.
Talán szégyellni illenék, de nem éreztem mardosó fájdalmat, amikor búcsút kellett vegyek tőle, s bár újfent elhangzottak a szent fogadalmak, hogy többé nem szabad ennyi időnek eltelnie újbóli találkozásunkig, újból Németország felé száguldva úgy éreztem, ezennel életem egy különös, a végtelen várakozásban (és lám, nem a megtörténésben) kiteljesedő fejezete ért véget. Még tán azt is gondoltam, így van ez rendjén. Idejövetelem hiba volt, emléke, ha megmarad, nem tartozhat szervesen Thieryvel közös, valódi történetünkhöz.
Bizonyára így gondoltam, mert hálátlan kutyaként még csak egy levelezőlapot, egy üzenetet sem küldtem Thierynek, amiben legalább néhány frázis erejéig megköszöntem volna a vendéglátást, a jól tartást, a szemmel látható igyekezetet. Nem akartam, hogy egy ennyire udvarias gesztus által nyomatékosítsam, amit bizonyára ő maga is érzett: nem erre a találkozásra vártunk annyi hosszú éven át.
Ezek után telt el az a bizonyos egy hónap, amíg Thiery egy hosszú e-mailt nem írt. Egy borús, hideg novemberi reggelen a következő levelet nyitottam ki:
“Drága Barátom!
Remélem, épségben hazaérkeztél. A magam részéről el kell mondjam, elmondhatatlanul örültem, hogy itt jártál, és az elátkozott tizenkét év után újból láthattalak. Ami azt illeti, együttlétünk mindennek ellenére nem egészen úgy sikerült, ahogy oly hosszan és szeretettel elterveztem. Talán magad is érzékelted közös étkezéseink, az esti programok során, hogy Sophie és köztem nincs minden rendben. Mi több, az igazat megvallva, a Te érkezésed előtt egy héttel egyeztünk meg, hogy elválunk. Tudom, hogy ez borzasztóan hangzik, és én örülnék a legjobban, ha nem ez lenne az igazság, de be kellett lássam, hogy nincs más választás, minden abszurditása ellenére mindannyiunk számára ez a legjobb megoldás. Érthető, hogy gondolataim ezerfelé szaladtak, s végső igyekezetem ellenére sem tudtam magamat teljes lélekkel Rád szánni, ahogy szerettem volna, és ez, ha lehet, még inkább kínzott, mint a válás réme. Hihetetlen, hogy mindez velem, velünk is így történik, oly didergetően ismerős módon. Sophie visszaköltözik Reimsbe a gyerekekkel, én pedig itt maradok addig, míg el nem tudom adni a házat. Úgy érzem, új élet kezdődik velem, de alig merem hinni, hogy ez jobb lesz annál, ami eddig volt, noha csakis ezért született ez a döntés. Lesz, ahogy lesz, ez az én bátorságom, hogy vállalom. Harminchét éves vagyok, tán még nem késő. Talán mégse igaz a régi bölcsesség, hogy csak egy életünk van. Az biztos, hogy mi ketten már nem veszíthetjük egymást szem elől…”,
satöbbi, a további ígéretek, reményteljes búcsúzósorok most nem tűntek olyan fontosnak.
Nem a levélnek volt vége, hanem reimsi látogatásom addig hitt történetének. Még ott, a levelezőprogram villogtatta képernyő előtt ülve rá kellett döbbenjek, hogy azok az emberek, akikkel találkoztam, a viszonyuk, a szavaik, a nézésük, a hozzám intézett mosolyuk, kérdésük egyáltalán nem az volt, aminek a szemem előtt tűnt; ami nem jelenthet mást, mint hogy én az általam érzékeltnél is még inkább véletlenül, esetlenebbül és sokkalta oda nem valóan szerepeltem életükben.
Ha el akarom mesélni (vagyis inkább értelmezni, legalábbis magamnak) Thiery barátom meglátogatását, akkor vissza kell mennem a kezdetekhez, vagyis ahhoz a naphoz, amikor is a Rue de Cigny 3 számú házban tudomást szereztek jövetelem szándékáról.
- Nathelie, figyelj csak - mondta Thiery, miközben előkészítette a vacsorát és fél szemét a tíz hónapos, ide-oda bukdácsoló, nyálasan gajdoló Gilleson tartotta.
- Hm?
- Nagy hírem van. Tüvádár meglátogat minket!
- Minket?
- Hát persze… Jó, egyelőre csak engem ismer, de már annyi mindent írtam rólatok.
- Akkor mondd azt: meglátogat a haverod.
- Jaj, most mért vagy ilyen. Tudod, mióta ígérjük már egymásnak, hogy annyi év után össze kell végre jönnünk.
- Na, te és az ígérgetések.
- De látod…
- Mit látok? Ő idejön. Igyekezz már, a gyerek éhen hal melletted!
- Mindjárt kész, egy perc.
- Gyere ide, kicsim, a mamához - emelte fel Sophie Gilles-t a padlóról, majd újabb szemrehányó pillantásokat küldözgetett a tűzhely előtt feltűrt ujjú ingben forgolódó Thiery felé.
- Hihetetlen, egészen hihetetlen…
- Mi a fene?
- Hogy Tüvádár jön.
- Á, Tüvádár.
- Tudod, Sophie, vannak dolgok, amiről mindamellett, hogy beszélünk róla, vágyakozunk rá, az ember biztosan tudja, sose következik be.
- Megvagy már?
- Tényleg, mint egy álom. De azok közül is a legjobb. Nem is várjuk, hogy valóra váljék, elég, hogy megálmodhattuk - vitte oda Thiery az asztalhoz a babatányért és a láboskában melegített pépet. - Tessék.
- Jól van, kicsi Gilles, jól, no. Előbb a partedli, tudod - Sophie a kiskanálból egy kis pépet a kézfejére csöppentett. - Ez tűzforró! Most hogy etessem meg!
Gilles türelmetlenül sírni kezdett, a tányérja felé nyúlkált. Thiery odalépett melléje, és megsimogatta a fejét.
- Türelem, kismackó. Megfújja anya a finom vacsorát, mindjárt eheted. - Apucika úgy látszik, forrón szereti - méltatlankodott Sophie, és még egy csöpp főzeléket pöttyintett a kezére. - Na gyere, most már jó lesz.
Gilles mohó tátogással vetette rá magát az eléje nyújtott, púpozott kanalakra. Thiery az ablakhoz húzódva figyelte az etetést, de a keze nem állt le, a fal mellett álló szárítóról szedett le egy-egy zoknit, összepárosította őket.
- És? - kérdezte egy idő után Sophie.
- Mire vagy kíváncsi?
- Mikor óhajt jönni az a híres magyar kebelbarátod?
- Októberben, azt írta.
- Hol van az még… Ki tudja, mi történik addig. - Majd rámosolygott a szemmel láthatólag alaposan belakmározott Gilles-re. - Akkor mi már egy évesek is elmúltunk, bizony ám.
- Én már alig várom - mondta Thiery, és a szárítót ott hagyva elindult a tányérral a mosogató felé. - Megírtam neki, hogy szeretettel látjuk. Ugye, nincs kifogásod ellene?
- Úgyis azt csinálsz, amit akarsz - mondta Sophie, anélkül, hogy a férjére nézett volna, és elkezdte kihámozni Gilles-t az etetőszékből.
Thiery megállt a mozdulatban.
- Én csinálok azt, amit akarok? Én? Akinek egy szabad perce sincs? Aki az utóbbi néhány évben mindent, ami kedves volt a számára…
- Nincs kedvem végighallgatni ezt a lemezt, Thiery. Majd máskor. Kerítsd elő Didier-t, vacsorázzon, menjen az ágyba. Elég volt…
- Mi volt elég, ugyan mi?
- A mai nap. Elég.
- Didier! - kiáltott élesen Thiery, s a ház mögüli kertből máris hallatszott az apró lábak dobogása.
Az ajtóból, karján Gilles-lel, még utoljára visszafordult Sophie, mielőtt a meredek lépcsőn felmentek volna fürödni.
- Nincs semmi bajom a Tüvádároddal. Jöjjön nyugodtan. Tudom, hogy ő is a te ezerszer elsiratott szabad életed egyik fényes mozaikköve. Jöjjön. Nem árt, ha öt évi házasság után lassacskán megtudom, kikből és mikből épül fel a lelked.
Thiery némán állt, s csak akkor eszmélt fel, amikor a hátsó ajtón berontott Didier, és a bal combjába fúrta az arcát.
Aztán teltek a hetek, és az ígért módon a legkisebb részletekig pontosítottuk az utazás tervét. Szeptember utolsó napjaiban vaskos boríték érkezett a számomra. Ebben mindenre kiterjedő figyelmességgel, lépésről lépésre le volt fektetve, hogy Frankfurtból indulva miképp jutok el Thiery házáig. A sikeres megérkezés esetére - lévén a szó a hírneves Champagne-vidékről - a levél rajzos befejezése azzal kecsegtetett, hogy egy különleges erjesztésű nedűvel koccintunk majd a tizenkét év utáni viszontlátás örömére.
Ilyenekkel traktált: „Csak előre az A4-es autópályán, kövesd a párizsi irányt. Reims után kb. 15 perccel (no persze, attól függ, hogy megint úgy nyomod-e a gázt, mint egy autóversenyző - egyébiránt a sebességhatár 130 km/h) jelezni fogják Dormans-t. Mindenképp térj le, mert ha nem, Párizsig nincs megállás! Fizetni is itt kell, kereken 11 frankot, ne aggódj, megadom…” Micsoda barát!
Két telefonszámot is közölt, az otthonit és egy mobilt. Ez utóbbit a következő lábjegyzettel látta el: „Általában a feleségem használja, de most néhány órára elkunyerálom tőle.” Aha, gondoltam, Thiery és az ő kis házisárkánya. Akiről, meg kell adni, annyi szépet és jót olvastam az elmúlt évek levelezése során.
A levél hátlapján még egy hevenyészett térképecske tájékoztatott a falun belüli helyzetről, a ház helyéről, ahol a már beígért módon, de ezúttal suta vonalakból összeálló rajzban egy épp magából a dugót kilövő pezsgősüveg díszelgett, mellette két pohár. De csak kettő. „Jó, aláírom, hogy rajzból még mindig reménytelen vagyok, ám annál nagyobb szeretettel várlak!”
Jómagam is készülődtem, már-már érzelgős módon. Egy cipősdobozból kiválogattam mindazokat az amerikai fotográfiákat, amelyek ott készültek, ahol Thiery-kel megfordultunk boldogult ifjúkorunkban, s amiket majd bizonyára Sophie is érdeklődéssel szemlél, hiszen ha csak a maguk ártatlan módján is, de bepillantást engednek a férje múltjába, amit ő nem ismerhet. Thiery nem készített fényképeket.
Az érkezésem október 15-ére esett. A magyar történelemnek van egy elég szomorú, mi több, tragikus október 15-éje, de már-már az is történelmi távlat, hogy hosszú éveken át az én kis magánbejáratú október 15-éimen is mindig történt valami - hát igen, mért ne adjam meg a súlyát: fontos.
Thieryt látni tizenkét esztendő után - idén ennél fontosabb történhet-e?
Aztán jött a pasztellszínű, őszi táj, Manet vagy Monet, bármelyikük megirigyelhette volna ezt a napot. Bámultam a mélysárga fényben fürdő, amúgy dél-dunántúli pátriámra nagyon is hasonlító dimbes-dombos határt, és sóhajtoztam, hogy igen, ez Franciaország. Ville de Tardenois-nál a parancs szerint balra fordultam, majd mivel felettébb jó időt futottam (az érkezésként ígért fél néggyel szemben még kettő sem volt), a következő dombtetőn félrehúzódtam az amúgy néptelen úton, és terepszemléztem. A domb tövében bújó kis falucskáról egykettőre megállapítottam, nem lehet más, mint Romigny: szorosan egymás mellé épült házak, puszta kőből, a bástyaszerű templomtorony is szürkén, komoran meredt elő a fák sárgás lombja közül. Aztán további hajlatok, bukkanók következtek, és biztos lehettem benne, hogy Romignyhoz hasonlóan Lhéry, majd Lagéry hamarosan feltűnik előttem, akármilyen komótosan is gurulok majd tovább.
Nem, nem lett volna érdemes elkapkodni bármit is - pont tizenkét év után?! Bár észrevettem, a magammal hozott Thiery-levél borítékjára kapkodó, kusza írással a következőket jegyeztem fel: “Csak akkor fogad be a lexikon, ha átkelték már a Styxen, s nem csak a Rubiconon.” De hogy ki mondta, mikor, kinek? Egyáltalán nem emlékeztem semmire, még arra is hajlottam volna, hogy ez a vakarás nem az én írásom.
Lagery délután két órakor oly kihalt volt. Tudtam, Thiery nem jöhet szembe, könnyedén meglelt házuk ajtaját nem nyithatja ki, de amúgy sem láttam egy teremtett lelket se. A ház kétszázötven éves mivoltában komoly és komor épületet mutatott, jóllehet a frissen berakott ablakok, ajtók arról árulkodtak, hogy a lakhatóság huszonegyedik századi feltételei bizonyos tekintetben előrébb valók, mint a múlt titokzatossága.
A főtéren öles, mára megfeketedett gerendákból ácsolt, fedett piac árválkodott: az asztalok üresen, az egyetlen hang az építmény tövében csobogó kúttól eredt, aminek kikopott kőlefolyójában néhány megtapadt káposztalevél árulkodott arról, hogy itt mégis csak emberi kezek mostak zöldséget.
A terecske házainak földszintjén a cégérek tanúsága szerint működött egy-egy bolt, de a kirakatokat leeresztett redőnyök takarták. Nem volt mit tenni, mint visszamenni a kétszázötven éves ház elé, és várni.
Arról olvastam egy könyvet, hogy a szerző manapság csodálkozik, miként tudott olyan bűn rossz sztálinista verseket írni szakmányban az ötvenes években. De aztán sejtetni engedte: lehet, később nem írt volna olyan jókat, ha ezek a gyalázatok nem születtek volna meg annak idején. Nem sokkal korábban egy idős kollégám arról próbált meggyőzni, nálunk sose volt igazi sztálinizmus, mi magyarok mindig is tudtuk, hogy Sztálin egy gazember. Erről az idős emberről egy más valaki mesélte, könnyekkel küszködve köszönte meg a munkahelyi értekezleten, hogy felvették a pártba, mint mondta, élete legnagyobb álma vált ezzel valóra.
Néhány lap híján kiolvastam a könyvet, amikor arra rebbentem, hogy egy sötét Citroen pöfög el mellettem, és az elguruló autó volánja mögött egy Thieryhez vészjóslóan hasonlatos férfiú bámul felém.
Kiszálltam a kocsiból, és járda széléről lestem, ahogy az utcácska végén megfordul, és lassan visszafelé gurul, majd megáll Thiery háza előtt.
A kormány mögött… igenis, felismertem: ő ült.
Illetve előpattant, vigyorgott, s ami velem nagyon ritkán történik: megölelt. Lapogatta a hátamat, és csak ismételgette:
- Tüvádár, Tüvádár.
Én is rápaskoltam néhányszor a bőrdzsekijére.
Aztán kiszabadította a két kisfiút a gyerekülésekből, és bementünk a házba.
Még jócskán látszottak a renoválás nyomai, többek között a falak is festetlenül, néhol ceruzával összefirkálva, különböző számításokkal felékesítve meredeztek.
- Amit lehet, magam csinálok, egészen beletanultam – vonta meg a vállát félszegen Thiery. – Majd megmutatom a pincét. Ott van a műhely, az az én kis birodalmam.
Bólintottam, tán nem túl lelkesen, hogy az jó lesz.
Mivel nem volt hideg, főképp a gyerekek miatt kiköltöztünk a ház mögötti falatnyi udvarra, magas kőkerítés tövébe.
Ahogy ott ült előttem, a fehér műanyagszékbe süllyedve, Thiery fáradtnak tűnt. Rá-rászólt valamelyik gyerekre, hogy ne koszolják magukat nagyon össze. Közben azért kérdezgetett, de mintha úgy kellett volna kiötöljön minden egyes mondatot.
- És… jól utaztál? Minden simán ment?
Lelkesen elmeséltem érkezésemet.
- És… a család, hogy van?
Beszámoltam az aktuális helyzetről: ki jár iskolába, ki óvodába, a feleségem még csak négy órában dolgozik, tájékoztattam, azért, hogy délután a kicsikkel lehessen. Nem rémlik, miképp kanyarodott a szó, de világosan emlékszem, hogy hamarosan arról beszéltem, azok közül az ismerős házaspárok közül, akiknek nagyjából a miénkkel velünk egy időben volt az esküvőjük, töméntelen számban elváltak; a jómúltkorában még össze is írtuk, hát nagyon hosszúra és szomorúra sikeredett az a lista.
Thiery hol figyelt, hol nem, volt, hogy felkelt, és papírzsebkendővel letörölte a kisebbik fiú, az egyéves Gilles arcáról a nyállal keveredő homokot. Ilyenkor persze franciául beszélt, és csak annyit hámoztam ki a feddésből, hogy „Tüvádár, Tüvádár”, jelenlétemet használván fel a jó viselkedés megalapozására. Mindez ismerős volt, bizonyára én is így tettem volna, mégis zavart kissé.
- És… végül is, van valami terved, hogy mit szeretnél itt csinálni? - nézett rám egyszerre, amitől teljesen zavarba jöttem.
- Mit is… - nyögtem. - Semmit, együtt lenni, dumálni.
- És… meddig… tudsz maradni?
- Két nap múlva vissza kell indulnom.
- Holnap tanítok. Reggel beviszlek Reimsba, körülnézel, aztán a többit meglátjuk. De a szerda szabad.
- Jó - mondtam erre kötelességtudóan.
Thiery felállt.
- Nem iszunk egy kis pezsgőt?
- Igyunk?
- Hát? Megígértem, nem?
- Persze, jöhet - feleltem.
Hamarosan egy harmatos falú pezsgősüveggel tért vissza az udvarra, és szakavatott mozdulatokkal hántotta le a fejéről az alufóliát, csavarozta ki a kis kosarat, majd pukkantotta ki a dugót.
- Az újbóli találkozásunkra! - emelte felém a poharát. - Tizenkét év, nem őrület?
- De, őrület!
Aztán kortyolgattuk az italt. Soha nem ittam ilyen jó pezsgőt. Pedig kiderült, hogy semmi különös, a szomszéd termelése. Itt minden háznak megvan a maga kis pincészete. Meg fogom látni, még reggelire is pezsgőt isznak, bolondok ezek, mondta Thiery.
De aztán egyszer csak ő is a lassan lebukó nap felé tartotta a poharat, úgy nézte, összeszűkült szemmel a lentről felfelé igyekvő buborékfonalakat.
- Két régi jóbarát, délután fél ötkor ül a koraőszi kertben és pezsgőzik. Azért van ennél rémesebb is, mi? - s most először kacsintott felém olyan kópésan, mint valamikor.

Sophie egy csöppet sem úgy festett, mint amilyennek elképzeltem. Az is igaz, attól a pillanattól fogva, hogy megláttam, nem tudtam volna pontosan megmondani, milyennek képzeltem el.
Szikár volt. Magas, nálam jóval magasabb, azaz Thierynél is magasabb. Mi nagyjából egynövésűeknek számítunk.
A fürdőszobában ismerkedtünk meg, ott zajlott a két gyerek fürdetése, amikor betoppant. Hosszú, vékony karját nyújtotta, mosolygott, de hirtelen azt éreztem, nem mosoly ez, inkább nevetés, mi több, gúnyos nevetés. Szép kis kétbalkezes páros, a temérdek szennyes, homokot pergető gyerekruha, használt pelenka, nyitott samponos flakon, elgörbült fülpucoló pálcika, kifordított pizsamanadrág ál-békés, ál-családi mezejében.
- Á, Tüvádár, már sokat hallottam rólad - mondta rekedtes hangon. A szeme pont annyira volt zöld, amennyire még épphogy kibírható volt a számomra. - Thiery valósággal szerelmes beléd!
Felemelt szemöldökkel közölte ezt, majd a fejét félrefordítva a férjére nézett, felnevetett. Azzal ott is hagyott minket, mint aki csak egy röpke vizit erejéig anya, mert egyéb kötelességei elszólítják.
De végül ott ültünk hárman a vacsoraasztalnál, pontosan úgy, mint egy békebeli francia filmben, Catherine Denevue, Philippe Noiret és Michel Piccoli. A nyers fából gyalult asztalon réz gyertyatartó, magas pohárban kárminpiros bor, egy hatalmas tálon csodás sajtok, s odakint az utcán néha halkan elgurul egy Renault vagy egy Peugeot. Szinte mindegy is, miről folyik a szó. Egyszerűen jó így, rágcsálni egy-egy újabb szeletet az ismeretlen nevű sajtból, amit egy bárdszerű késsel metszettem le, s inni rá egy kortyot. A két pislákoló láng mindhármunk arcát ugyanolyan meleg fénnyel kente be, a vonások feloldódtak, a szájak vonala sem látszott, csak a szemek megcsillanó szikrája.
Holott alig néztünk egymás szemébe, nem is tudom, miért emlékszem ennyire élesen erre a fényre.
Sophie csupa panasz volt. Mindenki hülye, az iskolában a gyerekek, a gyerekek szülei, a tanárok, az egész iskolásdi, a tanítás felesleges erőlködés.
- Néha azt érzem, ha akarattal kínoznának, az se lenne rémesebb!
Rám nézett, zöld szemében megvillant a gyertyafény. Már vettem a levegőt, amikor nyitott tenyérrel a puszta asztalra csapott.
- Beszélek itt hülyeségeket. Ti egymásra vagytok kíváncsiak. Már el is tűntem.
Hát ketten maradtunk megint. És nem történt semmi. Illetve pont annyi, hogy szinte furcsa volt: ilyen egyszerűen zajlik az első közös esténk tizenkét év után. Kiültem a konyhába, amíg Thiery leszedte az asztalt, az edényeket akkurátusan elhelyezte a mosogatógépben, morzsátlanított, visszadugaszolta a maradék bort. Előkészítette a gyerekek reggeliztetéséhez szükséges holmikat.
Ültem a kis sarokasztalnál, és a parafa faliújságra kirajzszögelt fényképet bámultam. Középkorú házaspárt ábrázolt, a férfi maradék haja hátrafelé fésülve, egészen fejére tapasztva, az asszony berakott frizurát viselt. Mindketten szigorúan, lefelé görbülő, egyetlen éles vonallá préselt szájjal néztek felém. Nem szerettem őket.
- Sophie szülei - felelte érdeklődésemre Thiery, aki a konyha bejáratához húzott ruhaszárítóról szedegette le az alsóneműt és hajtogatta őket, majd rakta egy lila műanyagkosárba. - Nemrég volt egy éve, hogy meghaltak autóbalesetben.
Egészen máshogy néztem rájuk. Mindig furcsa olyan embereket nézni, akik már nincsenek. Ilyenek voltak, a képen most is ilyenek, s közben már semmi sincs így. Nincs lenyalt haj, se berakott frizura, se szigorú tekintet. Csak a végtelen szigorúság, az van.
- Teljesen vétlenek voltak - magyarázta Thiery különösebb megrendültség nélkül -, egy kamion nem adta meg nekik az elsőbbséget. Épp hozzánk igyekeztek.
- Rémes lehetett - mondtam, hisz olyan az ember, hogy ilyenkor ilyen rémeseket mond.
- Az volt - hagyta jóvá Thiery egy fél pár fűzöld zoknit lóbálva, nem találta a párját. - Sophie épp Gilles-t várta. És rá egy hétre kiderült, hogy cukorbeteg. Nem is tudom, mi viselte meg jobban.
- Most már jól van? - kérdeztem, mert nem ülhettem szó nélkül, s valami különös elmevetítés folytán Sophie gyertyafényes arcát ott láttam a szüleié mellett.
De Thiery mintha habozott volna a válasszal.
- Ó igen, jól… Végül is, jól - mormogta, majd kisvártatva hozzátette: - A körülményekhez képest.
Sejthettem volna, hogy vannak „körülmények”? Ami a tudomásomra jutott, bőséggel megmagyarázott mindent. Holott „minden” se létezik, „magyarázat” még annyira se.
A szoba, ahol az ágyam állt, lomtáráként funkcionált. De amikor eloltottam a fejem fölötti polcra gyöngén odacsíptetett lámpácskát, és megnyikordult alattam a kempingágy sodronya, véletlenül se gondoltam, hogy íme, egy lennék a Bouchet-család limlomjai közül. Úgy aludtam, amilyen becsülettel francia sajttal, borral a hasban csak aludni lehet!

A reggel úgy indult, mint egy reggel. Semmit nem éreztem abból, hogy idegenben vagyok, vendégségben, akit, legalábbis illúziószinten, kényeztetnek. Mindezt lehet, hogy magamnak köszönhettem, hiszen az első zajokra, mint egy magát hasznossá tenni igyekvő, buzgó és igyekvő szerzet, villámgyorsan felkeltem, beágyaztam, és a számomra kijelölt helyről előóvakodva épp csak azért mutattam magam, hogy megvagyok, semmi gond, ne izguljon se Thiery, se Sophie, láthatják, hogy velem igazán nem kell törődni, hisz arra ott van a két gyerek…
Sophie nem is sokat törődött, zöld szemével végigmért, a szája sarkában ugyanaz a mosoly bujkált, mint esti találkozásunkkor a pelenkákkal körbedobált fürdőben, amikor semmi mást nem gondolhatott, mint hogy na, Thiery, aranyapám, gratulálok ehhez a te Tüvadarodhoz.
Hátul a két gyerekkel, a nagy Citroennel nekivágtunk a reggeli párába burkolózó tájnak, a szomszéd falvaknak. Előbb az iskolás Didier ugrott ki egy sarkon, majd néhány kilométernyi kacskaringó után Gilles is eltűnt apja kezén egy komor, szürke kőfal mögötti óvodába.
Amikor már csak ketten maradtunk, Thiery még borúsabb lett, mint eddig. Lassan vezetett, de mintha még így is elvétette volna a kanyarokat, az ideális íven túlhaladva hirtelen mozdulattal rántotta utána a kormányt, aztán persze korrigálnia kellett, csak úgy dülöngéltünk ide-oda.
- Szép ez vidék, tetszik - tettem egy óvatos megjegyzést.
- Mindig erre vágytam, a falusi életre - mondta erre mély meggyőződéssel Thiery rám nézve. - Egészen más ember leszel itt. Elfelejtesz minden marhaságot, ami a városban rád telepedik. Láthattad, reggel ott volt a kilincsre akasztva zacskóban a friss baguette, croissant, házhoz hozza a hentes a húst, hetente egyszer beköszön a halas. Vetélkednek a gazdák, kinek a pezsgőjét kóstoljam meg azon a héten. Itthon vagy, képes vagy elhinni, hogy a falu a családod. - Elhallgatott, gurultunk némán egy kilométert. - Lassan kiismered a titkaikat is. Ami, mi tagadás, nem mindig felemelő. Egész családok nem beszélnek egymással, mert az egyikük dédnagyapja egy száz évvel ezelőtti bálon titokban csókot lopott a másik dédnagymamájától… A lelkek, amikor egymásnak feszülnek, tudod.
Újabb csöndes dombok következtek, az októberi táj bambuló színeivel, a leszüretelt, csupasz szőlőtőkék, amiknek terméséből máris erjed a champagne.
Aztán megszólalt megint Thiery.
- Igazából egészen máshová vágyom.
- Hová?
- Egy hideg országba.
- Hidegbe?
- Igen. Sziklák, jég, hideg.
- Az jó?
- Nekem jót tenne, érzem.
- És…?
- Semmi és. Még a világon semmit se tettem érte - Thiery megint rám nézett, de már nem szigorúan, inkább bűnbánóan, mintha bocsánatot kérne tőlem. - Semmit, érted?
- Értem.
Pedig egy fenét értettem, a hidegnél semmit sem utálok jobban. “Egy hideg ország” - mi az, lelki utazás, bele a vegytisztába, az élesbe, a metszőbe, ahol minden kemény, de tapintható, éle van, lezárt? Ahol nincs hentes, halas, se croissant. Se Sophie, se gyerkőcök, se senki más?
Nem sokat töprenghettem mindezek fölött, mert Thiery tovább mondta a vágyairól szóló vallomását.
- Tíz éves korom óta van egy álmom: motorra ülni és menni, el. Nem is száguldani, csak egyszerűen gurulni bele a messzeségbe, abban a biztos tudatban, hogy távolodok attól, ahol addig voltam. Aztán, hogy közben mi felé közeledem, egyáltalán nem érdekes. Néha azt gondolom, lám, milyen merészen szabad egy gyerek! Ha ezt akkor nem találtam volna ki, most, ennyi idősen már biztos nem jutna eszembe...
- Ezek szerint, az lenne álmaid netovábbja, ha motorral mehetnél a Déli-sarkra? - tettem fel az összefoglaló, amúgy csipetnyi humorba oldott kérdést.
Thiery rám villantotta a szemüvegét. Levegőt vett a válaszhoz, de abból a pillanatnyi szünetből, amit tartott, tudtam, nem azt mondja majd, amit eredetileg akart.
- Kerültünk egy kicsit, hogy megmutathassam a régi versenypályát. Egyszerű országút, mint a többi, de a lelátók, a garázsok még ott meredeznek csonkán.
No, erre rögvest feledtem Hidegországot, sőt, végtelen forróság öntött el. Hát persze, a reimsi versenypálya, a Francia Nagydíj! Az a végtelen hosszú egyenes, Fangio, Hawthorn, Collins, Baghetti csatáinak színtere! Alig tudtam minden idevágó tudásomat végigpörgetni az agyamon, amikor rákanyarodtunk erre az egyenesre, majd egy szembe dörömbölő kamion előtt átvágva Thiery leparkírozott, ahogyan azt egy versenyen is illik, a boxutcában.
Vágytam-e ide? Álmodtam-e, hogy majd egyszer...? Be kellett valljam magamnak, hogy legősibb bolondériám, az autóversenyzés valaha volt szentélye végig nem jutott az eszembe: se a készülődés, se az utazás során, mint ahogy ma reggel se, tudván tudva, hogy abba a Reimsbe igyekszünk, ahol azok az autóversenyek zajlottak. Képeskönyvek fotói villantak a szemem elé, fekete-fehérben, és most hirtelen ott álltam ezeknek a fényképeknek a közepén magam is, egy meg nem érdemelt, elő nem készített emlékezésben. Munkába tartó autók szaggatott sora, döhe teherkocsik, motorosok húztak el mellettem, miközben ide-oda forgattam a fejemet, a rogyadozó, néhai főtribün málló betonja mögül ferdén sütő, temetőinek tetsző napfényben.
Thiery, aki pontosan tudta, miért kell engem idecipelni, tőlem kissé lemaradva, már-már úgy mondanám: megilletődött tapintattal kísérte figyelemmel szemlélődésemet…, mártózásomat…, eltűnésemet ebben az “álominak” csak teljesen megmagyarázhatatlan módon nevezhető világban.
A közvetlen közelemben elsüvített egy tartálykocsi, és zsebre dugott kézzel valamennyire előredőlve beleszagoltam a felkavarodó porba.
A reimsi katedrálisban is éreztem a tömjénfüstöt.
A város szimbólumának számító, bejárati mosolygó angyal mosolyában igenis van egy csipetnyi öngúny. Fél szárnya maradt csak, s gondolatszökelléseimben odáig jutottam, hogy ha ez a kőangyal, magát a kapuzatból kitépve, kőteste súlyával minden csodát lepipálva a magasba emelkedne, csak körbe-körbe tudna röpdösni, mert fél szárnya erre a sorsra kárhoztatná, a legnagyobb mirákulum közepette is. Egy bicegve repülő angyal.
Thiery nem köntörfalazott.
- Nem tudom, vannak-e feleslegesebb építmények ezen a nyavalyás világon, mint a templomok. Most nézz fel, Tüvádár! Nagy meg szép, mi? Szarakodtak vele négyszáz évig. Amikor bármikor felnézhetsz az égre. Mindenki iderohan, hogy hűha meg minden anyámkínja. Menjünk, igyunk inkább egy kávét.
Ahogy menekülésnek tetsző siettünkben visszapillantottam, azt láttam, a mosolygó angyal nem mosolyog. A nap ugyanis előkerült az égen, és a kapuzat csipkéitől az angyalra vetülő árnyék fekete álarcot vont, épp az orra alatt rajzolva egy lefelé görbülő ívet, mosolyának ellentettjét.
A kávéházban idős hölgyek és urak pezsgőztek koradélelőtt. Mi ezúttal, ha már kimondatott, ragaszkodunk a kávéhoz. Thiery tájékoztat arról, hogy ez a hely délután, aztán főképp este és az éjszaka a reimsi művészvilág, festők, írók-költők törzshelye. Mivel maga is irodalomtanár, megkockáztattam a kávéhoz adott cukor zacskójának lassú feltépéséhez olyannyira passzoló kérdést, miszerint vannak-e olyan mai szerzők, akik műveit szívesen olvassa, s ha igen, kik azok, akiknek nevére esetleg érdemes odafigyelni. Beszélgessünk a hely szellemének megfelelő komoly eleganciával.
Thiery roppant szigorú képet vágott, s mindenféle édesítés nélkül, ahogy az egy eltökélt, megvesztegethetetlen, csakis a forrónak és keserűnek áldozó kávéfogyasztóhoz illik, ivott néhány kortyot.
- Hülyék ezek mind, a mai írók - mondta aztán. - Semmi másról nem képesek írni, csak az apjukról. Hogy mennyire utálták őket, bezzeg a nagyapjukat, azt meg szerették. Az apák viszont a saját apjukat utálták, és helyette valaki mást szerettek, egy nagyapát. Ilyen keresztszemes öltögetéssel halad végig a fiúi és apai szeretet egész Franciaországon, baszki, kész röhej.
Alaposan összeégettem a szájpadlásomat az első korty feketével. Mondanom kellett volna legalább annyit, hogy Isten után mégis csak a legnagyobb titok az ember apja, nincs író, aki ezt ne érezné, s ha nem ír róla, csak azért lehet, mert verítékezve gondol arra, mivé is lenne az ő kis magánbirodalma, az irodalmi sziget, ha ide is betenné a lábát az a szó, hogy „Apám”.
De csak hideg levegőt szívtam be a számba, az égés hűtésére.
- Miközben állandóan abban reménykedem, hogy más, azaz, naná, jobb apa vagyok, illetve, leszek, mint az én apám volt - mondta Thiery, de ezúttal nem a szemembe nézve, hanem az asztalon heverő gyufaskatulyával bíbelődve, mint aki voltaképp ehhez a picike dobozhoz intézi szavait, mert annak nincs semmiféle rizikója: a szavak bepotyognak a gyufák közé, ám még annyi hevület sincs bennük, hogy a kis foszforfejeket lángra lobbantanák. - Folyton ráismerek magamban a hangjára, a mozdulataira, a mondataira. Néha azt gondolom: szegény, szegény gyerekeim. Érted, épp elég ezen töprengeni néha, meg elhessegetni a gondolatot. Rosszul lennék, ha le kéne írnom, ami a fejemben lötykölődik ilyenkor.
Most rám meredt.
- Két havonta egyszer eljönnek hozzánk vasárnapi ebédre. Úgy időzítik az érkezést, hogy már az asztalon legyen az étel. Leülünk, eszünk. Közben alig-alig hangzik el egy szó. Az unokáira néha odasandít, ha mond valamit, akkor is nevel. Hogyan fogod azt a kanalat, ilyenek. Az ebéd után megint autóba vágják magukat, és elmennek. Néha elkapom anyám pillantását. Mindig úgy érzem, megint nem mondott el valamit, amit pedig annyira szeretett volna. Lehet, hogy csak egy szó lett volna az egész. De nem kizárt, hogy úgy ahogy van, mindez baromság. Sőt, valószínű, hogy az.
Lebiggyesztette az ajkát.
Aztán elsietett tanítani.


- Most pedig az urak elmennek mulatni.
Sophie leakasztotta a fogasról a két kabátot és a kezünkben nyomta. Thiery megpróbálta viccesen felfogni a szigorú parancsot.
- Ki vagyunk rúgva, Tüvádár - mondta fennhangon.
De Sophie egy csöppet sem akarta mentegetni e megállapítás esetleges felhangjait, sőt inkább megerősítette.
- Úgy bizony. Ki vagytok rúgva. A férfiak úgyis jobban szeretnek a kocsmák szabad világában kujtorogni, mint az asszonyok szoknyája mellett ücsörögni, nem igaz?
Felvonta a szemöldökét és egy nagyvonalúnak tűnő, mégis ideges mozdulattal széttárta a kezét. Nagyon nem volt szép ekkor.
Thiery magára kapta bőrzekéjét, s mint aki a bíróság által kirótt ítélet végrehajtását kezdi meg, kilépett a ház kapuján. Magam még egyszer hátrapillantottam, nem mintha Sophie látványa vonzott volna, inkább egyfajta (lehet gyávának is titulálni) vendégi alázattal, s tán ösztönös reménnyel, hogy rám mégse úgy néz, mint a férjére. Ezért rebegtem el egy suta, jóllehet ércesnek szánt Agyő!-t, ám ez semmit sem változtatott Sophie nézetén, vagyis nézésén, rám is ugyanazt a küldő tekintetet lövellte, mint Thieryre.
Az autó meghitt sötétjében…
Nem, éppenséggel idegen és ideges volt ez a sötét. Éreztük mindketten, hogy ez az egyetlen este adatott a számunkra, tizenkét sanyarúan hosszú év után. Most kellett, hogy ugyanolyan legyen, mint akkor, a pennsylvaniai campus végtelennek tűnő estéi során, amikor hol ping-pongoztunk, hol biliárdoztunk, hol a negyeddolláros érmék sűrű dobálása mellett autóversenyeztünk, ahogy az egyik legderekabb magyar sportriporter egy ízben megjegyezte, gigászati küzdelmet vívva.
Gurultunk a sötét országúton Reims felé, bennem egy-egy pillanatra felidéződött, amint az utolsó amerikai napok egyikén az éttermül szolgáló Folger Hallból igyekeztünk át az Elkinbe, ahol nekem volt szállásom, és a mínusz harmincnyolc fokos hidegben is hőhullám száguldott végig rajtam arra a gondolatra, hogy ha innen elmegyek, nem látom már Thieryt, ez biztos, nincs mese, nem találkozhatunk többé. Aznap este előbb ping-pongoztunk, és… igen, hagytam, hogy elverjen három szettben, illetve, nem koncentráltam eléggé. Aztán biliárdozni kezdtünk, amiben négy hónap után is rendre megejtő topaságról tettem tanúbizonyságot, s mégis, e jeges decemberi nap adatott arra, hogy első ízben Thieryen fölülkerekedjek. Vigyorogva lapogattuk egymás hátát, revansot emlegetve, amire már nem kerülhetett sor.
- Te boldog vagy, Tüvádár? - hallottam egyszerre Thiery hangját mellettem. - Már bocs a kérdésért, tudom, milyen rémesen ciki. Nem kell válaszolj, nem, tényleg ne. Én mostanában sokat túráztatom ilyen hülyeségeken az eszemet. Lehet, hogy valami bajom van. De komolyan. Ezer és egy ember irigyelhetne. Sőt, saját magamat is irigyelnem kellene. Valaha minderre, ami a mai életem, úgy gondoltam, mint valami elérhetetlen vágyálomra. Hogy én soha és úgyse… Látod, hogy mégis csak jobb belegebedni a vágyba?
Thiery most rám nézett, mindkét szemöldökét felemelte, alsó ajkát lebiggyesztette. Nagyon jól ismertem ezt a mimikát tőle: a fura, de kényszerűen elfogadandó, mindazonáltal mégse életbevágó dolgokat szokta így “kommentálni”.
- Apámék azt akarták, legyek orvos. De én nem akartam, mindig csak tanárnak készültem. Most már azt mondom, engednem kellett volna nekik. Szerencsésebb lett volna abban csalódni, amit sohase akartam, mint épp abban, amit örök életemben szerettem volna.
Hirtelenjében valamelyest mégis ellágyult a hangja, és mesélni kezdte az életét. A szám szerint ugyannyi évet, amennyi nekem is adatott. Mereven néztem előre, mintha végtelenül érdekelt volna, hogy amit a fényszórók pászmája kiszakít a sötétből, az miféle látvánnyal, s egyben titkos jelentéssel ajándékoz meg. Disznómódon Thiery sorsából épp csak foszlányok maradtak meg bennem. Ami legjobban megragadott, hogy rövid ideig leányinternátusban is dolgozott, és végül azért kellett távozzon onnan, mert már oly sok bakfislány ostromolta a szerelmével, hogy egészen egyszerűen belefáradt a lelke ennyi áradó szerelembe. Akkor még azt gondolta, nagyon nem jól van ez így, mert a szerelemre mindig nyitottnak kell lenni.
Ez a reimsi este nem hasonlított egyik amerikai esténkre se. Pedig mexikói étterembe mentünk, és felemlegettük, hogy a menzán is volt egyszer mexikói vacsoraest. Aztán néhány utcát sétálva egy bárban kötöttünk ki. Koktélt szopogattunk, de inkább csak oda-odavigyorogtunk egymásra, mert a harsogó zenétől beszélgetni nem lehetett. Én a lépcsősoron le-fölsiető pincérlányt figyeltem, nem mintha fixírozni akartam volna, hanem egyszerűen szemben volt a lépcső, és ahogy lefelé jött, ő is mindig rám nézett. Talán ha csak egy picinke mosolyt megenged magának (azaz, nekem), de hát akkor is, ugyan mi történhetett volna...? Kicsit vidámabb lett volna ez az este. Ám a pincérlány zárt, mondhatni szigorú arccal közlekedett, s bár a tekintetünk minden egyes fordulója során találkozott, egy másodperc múlva egyszerűen máshová nézett. Mintha ott se lettem volna. Tényleg, ott voltam egyáltalán?
Minden esetre hamarosan megint Thiery Citroenjében ültünk. Azt mondta, tud hazafelé menet egy bevásárolóközpontot, ott kell legyen játékterem is, ahol végre, végre méltó módon ülhetjük meg a találkozást: autóversenyzéssel.
A hely, ahová megérkeztünk, már üres és sötét volt, az áruházak bezártak tíz órakor, de a játékterem még nyitva tartott, egészen éjfélig. Thiery pénzt váltott, és miután felszabadult a két ülés, valóban, szinte kísértetiesen úgy, mint tizenkét évvel korábban, helyet foglaltunk egymás mellett a kormánykerekek mögött. Grimaszokat vágtunk, megpróbáltuk felölteni régi arcunkat is a játékhoz. Aztán bedobtuk az érméket a nyílásba, és súlyos jobb lábunk alatt felbőgött a fülünk melletti hangszórókból a motorzaj.
A képernyőn - külön-külön - ott álltunk az első rajtsorban, felvillant a piros lámpa, aztán annak rendje s módja szerint a zöld. Dübörögve nekilódultunk. A pálya a lehető legnehezebb volt, a suzukai, a két bajnok itt aztán megmutathatta, mire képes. Száguldottunk, mint az őrült. Kicsúsztunk és visszakecmeregtünk az aszfaltot jelentő szürke részre. Kanyarlevágás, újboli szántás a zöldben, kései fékezés, pördülések. Hol elvesztettük egymást szem elöl, hol megint ott loholtunk a másik nyakában, kibújni itt, befurakodni ott, előzni, leszorítani, de aztán mégis sikeresen elszelelni!
Felváltva nyertünk, és alig ért véget az egyik futam, már pottyantottuk is be az új zsetont a gépbe. Mintha most már sose akarnánk abbahagyni. Mert ez az életünk értelme, kettőnk barátsága, ím, erről szól, tizenkét évnyi elmaradást kell bepótolnunk, továbbá előre ledolgozni, mert tudjuk jól, ha egyszer vége, akkor végleg vége, akkor soha többé, akkor mi megszűnünk létezni egymás számára, csak az emlékünk marad, hát akkor maradjon bőven, legyen miből élni azután is.
Valóban, a nagy terem elülső traktusában már kezdték leoltogatni a lámpákat, félig lehúzták a bejárati rácsot, és valaki öblös hangon felénk kiáltott (gondolom, csak azt kiálthatta), hogy záróra. Thiery akkor vágott be elém, ott, ahol semmi hely nem volt, és a sárga Jordanemmel 358 kilométeres sebességgel oldalba találtam, irdatlan porfelhőt verve repültünk át a kavicságyon, és csapódtunk bele mindketten a gumifalba. Még mindig eszelősen markoltuk a kormányt, amikor az animáció azt mutatta, hogy az egymáson heverő roncsok közül két bukósisakos angyalka emelkedik fel, nagyokat pislognak a sisakrostélyon át, majd kesztyűs kezükkel három rövidet integetnek. Ezután jelent meg a pirosan villogó felirat, hogy Game Over.
Thiery rám nézett, tán azt akarta ellenőrizni, vajon élek-e még. Lehet, a látványtól, amit nyújtottam (tudniillik: éltem), el is mosolyodott volna, de abban a pillanatban egy kéklő villanással egyszerre sötétült el a gép képernyője és hunyt ki felettünk az utolsó lámpa is. Az öblös hang, amit az imént is hallottam, egészen közelről, a hátunk mögül mondta:
- Bon soir, monsieurs!

Lagérybe értünk, Thiery odagurult a ház elé, behúzta a kéziféket, leoltotta reflektort, kikapcsolta a motort. Egy hosszú pillanatra némán ültünk egymás mellett a sötét autóban.
Nekem semmi nem jutott eszembe, mit is kéne most mondani. Annyit tudtam volna kinyögni, hogy „Hát itt lennénk…”, vagy valami hasonló veretes megállapítást.
Vártam, Thiery megszólal-e végre.
Megszólalt.
- Akkor most megmutatom a pincét.
Szinte megörvendtem. Bár láttam szerszámos pincét eleget, és soha nem vonzottak a fúró-faragó eszközök, e percben szinte mentsvárként gondoltam erre a helyiségre.
Néhány lépcsőn kellett leereszkedni a ház oldalában, aminek a végén egy meglehetősen alacsony, terméskő falazatú szobában találtuk magunkat.
A gyér villanyfénynél Thiery arcán furcsa, ismeretlen mosoly terült el.
- Ez lenne az én kis birodalmam. Ide se Sophie, se a gyerekek nem jönnek le. Kényszerűségből kezdtem el bütykölni, mert a mesterembereknek a világ összes pénze se lenne elég, nem hogy egy csóró angoltanár fizetése. Szép lassan rájöttem, hogy a munkaterápia nem hülyeség. Fallabda helyett fát hasogatok, van olyan egészséges ez is… Nézd ezt a fejszét, hm?
Odahozott hozzám egy fejszét, ami számomra semmiben nem különbözött az addigi életem során látott többi fejszétől.
- Ha ezzel egyszer odavágok, nincs az a kemény kőris, ami szét ne hasadna. Hegedűvonó helyett meg gyalut tologatok. Vagy húzom a fűrészt. Mit szoktak mondani a pocsékul játszó vonósokra? Fűrészel, nem igaz? Nálam szó szerint ez a helyzet.
A falhoz lépett, egy táblába vert szögről sárga színű fűrészt emelt le.
- Nem kutyafüle ám! Lehet benne cserélni a lapokat, az apró fogútól az egészen nagyig. Van, amelyik a vasat is elviszi.
Megcsodáltam a fűrészt is, amit aztán Thiery olyan finom mozdulattal tett vissza a fatáblára, mint a nagy művészek szokták elrejteni a hangszerüket a bordó bársonnyal bélelt tokba.
Thiery a satuasztal mellett állt, és apróbb holmikat rendezgetett: vésőt, csavarhúzót, kinyitott és összecsukott egy colstokot.
- Készül a lépcsőkorlát. Ez afféle mestermunka lesz. Szerelek rá biztonsági ajtót is, hogy Gilles ne guruljon le a lépcsőn. Sophie megdicsért, amiért ez magamtól az eszembe jutott…
Bólogattam és vigyorogtam. Abban bíztam, Thiery beéri ezzel a fajta csöndes lelkesedéssel. Beérte.
- No, menjünk álmodni, Tüvádár – szólalt meg -, van miről, bőven.
Azzal elém lépve elindult a lépcső felé.
Nem kerülte el a figyelmemet: elmenőben mutató- és középső ujját végighúzta a metálzöldre fényezett gyalu tömör, domború hátán.

Reggel azzal a tudattal ébredtem, hogy vége. Tehát ez volt az, amiről egy tucatnyi éven át ábrándoztunk, mesélgettünk képzelődve. Ez és ennyi. Amit éreztem, nem hiányérzet volt, sem csalódás, inkább afféle rezignált belenyugvás. Hogy ennek is örülni kell. Hogy nem szabad telhetetlennek lenni, elvégre, ha úgy veszem, az is maga a csoda, hogy egyáltalán létrejött a találkozás, itt lehettem. És nem baj, hogy Reims nem Pennsylvania ismétlése volt, de még csak a folytatása sem.
Az estélli autóverseny… ó, nem.
Az estélli fűrész-bemutató… igen, az.
És tán jól is van így. Hiszen minden más lett, elsősorban mi magunk, még akkor is, ha egy bizonyos Thiery és egy bizonyos Tüvádár a múltból, amolyan hírhozónak, megmaradt.
Sophie már nem volt otthon, kezelésre és dolgozni ment - ezek szerint búcsúzás nélkül utazom majd el. De hiszen elbúcsúzott tőlem, tegnap este, amikor erőtlen Agyőm!-re nem is válaszolt, csak küldő tekintetével lökött tovább.
Thiery foglalatoskodott a két kiskölökkel, ez az ő napja, a szerda, amikor nincs órája, kiélheti magát mint hivatásos apa. Reggelit készített, sürgött-forgott, franciául társalogtak, ismét csak hallottam emlegetni a nevemet, a Tüvádárt, amint a gyerekeknek magyarázott. Mit mesélhetett rólam? Hogy itt van ez a bácsi, jól nézzétek meg, utoljára, mert aztán elmegy, és többé sohase látjátok?
Amikor mindenkit kiszolgált, egyszerre előkapott a hűtőből egy üveg pezsgőt, és odaült velem szembe, az asztal végébe.
- Ha már egyszer... - mondta, de nem fejezte a be mondatot, töltött, aztán egymásra néztünk, koccintottunk és ittunk.
- Két régi jóbarát, amint reggel fél kilenckor ül a konyhában és pezsgőzik. Azért van ennél rémesebb is, mi?
Újra ittunk. Egykettőre nyakára hágtunk az üvegnek. Mintha ez lett volna az utolsó, amúgy szavakat nem is igénylő, közösen elvégzendő feladatunk.

Alig emlékszem, illetve ne szépítsem: semennyire sem, miképp búcsúztunk el egymástól fizikailag és szavakkal. El tudnám képzelni a mondatainkat, az ígéreteket, hogy akkor nincs újabb tizenkét év, és így tovább. Szó szerint: tovább. Thiery terelgette a gyerekeket, a közeli városkába, Fismes-be igyekeztek bevásárolni, szigorú lista alapján, amit Sophie hagyott hátra. Rémlik, azt azért megkérdezte, nem kísérem-e el őket, s bármennyire is szeretek ismeretlen helységek piacain bóklászni, ezúttal tudtam uralkodni magamon, ráadásul könnyű volt a lemondás, mert úgy éreztem: ahogy megérkezni sem lehet kétszer, elbúcsúzni sem jó egynél többször. Thierynél tett látogatásom már tegnap este, a játékteremben véget ért, a reggeli pezsgőivászatot pedig elszámolhatom ráadásnak.
Már Reims felé száguldottam az A4-es autópályán, amikor megláttam a Fismes felé irányító táblát. Íme, jutott eszembe, az utolsó utáni esély. Kicsit még bosszantott is gondolat, hogy ez most kísértés-e vagy sem? Hirtelen, mintha jóvá akarnék tenni egy hibát, sőt, vétkes mulasztást, nekem most tényleg le kellene kanyarodnom Fismes irányába? A föl-leszaladó dombok között elszáguldani ebbe az ismeretlen kisvárosba, ahol minden bizonnyal előbb-utóbb belebotlanék Thierybe és a két fiúcskába. Ugyan mit is mondanék neki? Hogy elválásunk után alig negyedórával semmire sem emlékszem a búcsúzásból? Például, arra, hogy ugyanúgy megöleltük-e egymást, mint két nappal korábban? És csak azért jöttem, hogy ezennel biztosan megtörténjék, mert ha itt, Fismes főterén (gondolatban ragaszkodtam a piacosok sátraival benépesült, nyüzsgő főtérhez - talán, hogy ne legyen annyira feltűnő két, egymás nyakába boruló férfiember?) ölelkezünk össze, azt soha, de soha nem fogom elfelejteni.
Hazaérkezésem után két héttel jött Thiery levele, amiben bejelentette a már tényként kezelhető válást, leírta ott létem előzményeit, amik nyilvánvalóan mindent más megvilágításba helyeztek: szinte percről percre vissza tudtam pergetni az ott töltött két napot, s ilymódon, immár felvértezve a tudással, azt is pontosan láttam, mit mondtam-tettem rosszul, balog módon, anélkül, hogy sejthettem volna, milyen szenvedést, rossz érzést okozok szegény barátomnak, amin (bár lehet, hogy most gonosz vagyok) Sophie esetleg csak kárörvendően mulatott magában.
Hosszú, töredelmes e-mailnek ültem neki, ami arra lett volna hivatott, hogy felidézvén az együtt töltött időt, még egyszer lerójam a hálámat, de aztán inkább a szabadkozás, a bocsánatkérés kerekedett felül, és persze sopánkodás álcája mögé bújt tanácstalanság, hiszen mi okosat vagy vigasztalót tudtam volna üzenni ezerötszáz kilométer távolából?
Thiery válasza már a következő napon ott villogott a képernyőmön.
“Drága Tüvádárom! Hálásan köszönöm kedves soraidat. Egy percig se izgasd magadat amiatt, amit Lagéryben esetleg mondtál vagy csináltál, hiszen nem tudhattál semmit, talán nem is sejtettél, és ez a kis idő megmarad számodra szép emléknek!
Amúgy a válás, azt kell mondjam, teljes egészében az én hibám. De tudom, ha együtt maradnánk, az sokkal rosszabb lenne mindnekinek. Ezt biztos nagyon nehéz megérteni, sokszor hiába is próbálom elmagyarázni másoknak, mi történik, hiszen se Sophie-nak, se nekem nincs szeretőm, ám egyszerűen nem bírom tovább a családban való életet... Úgy érzem, hogy a rám szakadó feladatok teljesen kizsigerelnek, mindennel felhagytam, ami számomra az életet jelentette. Emlékszel, miket meséltem a nagy álmaimról, vágyaimról? Nem hogy azok nem teljesedhettek be így, hanem az aprócska örömeim, a mozitól a hegedülésen át a fallabdáig, mind-mind megszűntek. Annak a lehetősége, hogy tehetnék bármi olyat, ami nem kötelesség, amiért nem fizetnek egy garast se, ami csak azért van, mert jó. Nekem jó. Amióta meghoztuk ezt a döntést, máris érzem, hogy kezdek előkászálódni az élő sírból. Tudom, hogy mindez rettenetesen, kegyetlenül hangzik, és mindannyian, mind a négyen megszenvedjük. De nem volt más kiút. Még akarok élni egy kicsit. Ilyen önző dög vagyok. Most szaladok, mert becsöngettek, órám van. Majd még jelentkezem. Ölel: Thiery.”

Igen.
Talán a levél búcsúmondta - miszerint majd ő jelentkezik -, tette, hogy erre a levélre már nem válaszoltam. Legalábbis nem azonnal, mert bizonyára úgy véltem, pillanatnyilag elcsépelt szavakon túl semmiféle lelki támaszt nem tudok nyújtani, amúgy pedig a távollétem alatt felgyűlt munkákba kell temetkezzek, de amint lélegzetvételhez jutok, megint írok, beszámolván az időközben történő eseményekről, ezzel is kissé elterelve Thiery figyelmét balsorsa minden nyűgéről és nyilairól.
De a távolság immár megint nagy volt közöttünk, és ahogy egy este, az immár megvetett ágy szélére kuporodva, egyszerre - mintegy játszi fényként elém vetülő -lagéry-i szobámat láttam, az a veretes mondat jutott eszembe: “Lám csak, lám, minden egyre régebben történt”. És valóban így éreztem, mintha Thierynél tett, csupán három hónappal korábban tett vizitációm óta újabb tizenkét év telt volna el, sőt, még ennél is több, oly sok, hogy nem is lehetek biztos benne, egyáltalán ott jártam-e, és amit megtörténtként tartok számon, az valóban meg is történt. És ez a kósza, esti, álom előtti gondolat, úgy látszik, felmentést adott a felejtésre is, mert - nincs mit szépítgetni - ezek után hosszú hónapokon át még véletlenül se jutott eszembe szegény, távoli barátom.
Immár a húsvét közeledett, amikor Thiery, híven fél évvel korábbi ígéretéhez, “jelentkezett”. Méghozzá örömteli hírekkel. Igaz, a családjáról alig ejtett néhány szót, csupán azt közölte, hogy a nehezén túl vannak, nagyjából mindenki megtalálta a helyét, ami annyit tett, hogy a kétszázötven éves házat eladták, Sophie a két fiúval beköltözött Reimsba, ő pedig áthurcolkodott egy kisebb házacskába, ami ugyanabban az utcában állott. Ám mindez eltörpült amellett, hogy végre-végre sikerült beteljesítenie egyik álmát, amiről nekem is mesélt: vett egy motort! Most ezzel a motorral járja a champagne-i tájat, ízlelgeti, milyen is az a szabadság, amit egész életében elképzelt magának. Bizonyára nekem is eszembe jutott, de megelőzött, amikor levele végén megpendítette, hogy a nyáron, ha nincs ellenemre, vasparipája nyergébe pattanva eljönne hozzám, elvégre szentül megfogadtuk, hogy nincs több tizenkét év..., akkor legyünk példaadóak, ne engedjünk még egy évet se eltelni! Mi mást válaszolhattam volna, mint hogy szeretettel várom - azaz alig várom.
Tényleg alig vártam, mert megint jócskán elkalandoztam a mindennapokban, mentegetőzésképpen mondhatnám: tettem a dolgomat, hagytam, hogy elsuhanjanak a fejem felett a hetek, és nem ábrándoztam azon, hogy minden múltba vesző nap közelebb hozza azt az egyet, amikor majd Thiery bepöfög a motorjával. Így aztán kissé meglepett, amikor június végén újabb levél érkezett Lagéryből, amiben drága barátom kerekperec közölte: július 18-án érkezik, és tervei szerint négy-öt napot marad. Ettől kezdve felgyorsultak az események, csakúgy, mint az ősszel, amikor ez én utazásom vált dátumszerűen is bizonyossá. A kitűzött nap mágikus hatása: sugároz és vonz, ígér és elvár, ajándékkal kecsegtet és megköveteli, hogy ajándékokkal készüljek magam is. Holott nem nagyon készültem, mivel elhatároztam, egyszerűen jól érezzük majd magunkat Thieryvel, elvégre csodaszép nyár van, s mint valami óriásplakát reklmászlogenjét, mormolgattam: napfény, vízpart, sörözés. No és, természetesen, ő meg én.
Ez utóbbi tekintetében csak remélhettem, hogy a rossz családi légkör, a válás, a tavalyi reimsi ősz borongós hangulata már valóban a múlté, és Thiery lelke ismét szabadon száguld, akár csak a motor, ami hozzám is elröpíti.
Július 18-a péntekre esett, Thiery nagyjából délután öt óra tájra tette érkezését. Úgy beszéltük meg, hogy mivel hozzám elég bajos lenne eltalálnia a zegzúgos, hegyoldali utcácskákon, a városba bevezető főút elején épült szupermarket parkolójában várom a megadott időben. Őrjítő kánikula tombolt már hetek óta, az elmúlt napokban háromszor is megdőlt az évszázados melegrekord. Mégis a napon várakoztam, rögvest a parkoló bejárata mellett, nehogy eltévesszük egymást. Öt óra elmúlt, olvadoztam a napon, szemléltem a főút forgalmát, az izzó konzervdobozként guruló autókat és a korai dinnyével repedésig megrakott csálé teherautókat. Amikor már fél hat felé araszolgatott az órám nagymutatója, eszembe villant: mi van, ha Thieryt bármi baj érte útközben? Ha valami miatt hosszabban késlekedne vagy eltévedt, bizonyára szól, hiszen tudja a mobilszámomat, de ha balesetet szenvedett, netán meghalt, akkor sose tudom meg, nincs ki értesítsen, hiszen ő meg én - hangozzék bármilyen furán is - ez szinte egy titkos kapcsolat, búvópattakként élt több mint egy évtizeden át. Ha Thiery nincs többé - temettem máris kegyetlen szenvtelenséggel -, akkor én se létezem, legalábbis az a titkos, múltbéli énem, amelyik jóformán egy volt vele és a közös emlékekből élt, most vele együtt szűnt meg. De erről persze tudnom kellene.
Amikor eddig jutottam az okoskodásban, a főútról egy motoros kanyarodott be a parkolóba, lassan felém gurult, majd közvetlenül mellettem megállt. A következő pillanatban a fekete kesztyűs kéz felcsapta a bukósisak rostélyát, és a szűk nyiláson át a sisak szivacsbélésébe szorított arckivágást láttam magam előtt. Thiery két, barna szemét, semmi mást, de éreztem, hogy nagyon vigyorog. Mint ahogy én is azt tettem.
Hazavezettem. A motort elrejtettük a dibdáb garázsban, aztán a házban megmutattam a szobáját az emeleten. Magára akartam hagyni, hogy a hosszú út porát leverhesse, tusoljon, rendezkedjen el, de még mielőtt visszaindultam volna a lépcsőn, a hátizsákjából villámgyors mozdulattal egy üveg pezsgőt húzott élő.
- Tüvádár, ezt azonnal dugd be a mélyhűtőbe! Nem koccinthatunk meleg löttyel a megérkezésem örömére!
Ahogy ereszkedtem lefelé a lépcsőfokokon, majd helyet szorítottam a palacknak a mirelit borsóval és magozott meggyel tömött nájlonzacskók társaságában, elömlött bennem valamiféle szentimentális, lágy öröm. Azt gondoltam: ez lesz, mégis csak, az első igazi találkozásunk, a két régi baráté, nem pedig úgy, mint tavaly, csak egy baráté és egy szétrohadó házasság ingoványában vergődő, zavarodott férjé. Majd most megmutatjuk, kik is vagyunk mi valójában, Thiery és Tüvádár, egy lélek, két legény.
A teraszon, a napernyő árnyékában szorgosan szaladgáltak felfelé a buborékfonalak poharainkban. Örültem, hogy itt láthatom magam előtt Thieryt, a feje fölül tűzött a szemembe a nap, kicsit hunyorogtam, de még ez is jólesett, s ha a szűkre húztam a szemrésemet, élesbe állt a kép, de mintha távolodott volna, kuncoghattam magamban: márpedig Thiery itt van, nem megy el, hogy is menne, hiszen most jött. A barátom, hozzám igyekezett, szeret.
Szólni alig szóltunk. Illetve, mint aki mindent tud, mint akinek elég az, amit lát, mindketten megelégedtünk ezzel a nyári késődélutánnal, a súlyos meleggel, a pezsgősüveg falán egybeolvadó, lassan lefelé csordogáló cseppekkel, az ürülő poharakkal, egymás tekintetével, és a másik hol félszegnek tűnő, zavart, hol mindenek fölött lebegő mosolyával.
Egy valamit meg kellett kérdezzek.
- És milyen a motor? Olyan?
Thiery arca erre megkomolyodott, látszott, hogy amit most mond, valóban arról szól, ami valamiért, tán meg se tudná fogalmazni, miért is, az élete lényege, mert kideríthetetlen okból vágya-álma volt.
- Nem olyan. Teljesen más, mint ahogy elképzeltem. - Itt egy pillanatnyi szünetet tartott, megvárta, hogy lássa, valóban minden idegszálammal rá figyelek. Aztán folytatta. - De mégis nagyon jó. - És elmosolyodott, nem kópésan, hanem inkább gyengéden. - Repeszteni az ismeretlenbe, legtöbbször azt érzem, bár tudom, elég hülyén hangzik, egy más világba. Minden elsuhan mellettem, és nem érdekel, csak én vagyok a fontos.
Többet nem mesélt.
Ráadásul továbbra is ez a szinte szótlan révedés, darvadozás lett a mi nyári találkozásunk. Thiery mintha valóban megbékélt volna a világgal, kirohanásai a templom, az apákról zengő irodalom és a falusi intrikák ellen megszűntek, úgy tűnt, túl vagyunk már a szavakon, túl sokat tudunk és érzünk ahhoz, hogy hinni merészelhetnénk, mindez elmondható. És tényleg, minek? Hiszen - majdnem - ugyanazt tudjuk és érezzük, legalábbis, ami kettőnket illet.
Este egy kerthelyiségbe vittem el Thieryt, itt az enyhülő hőségben sör mellett ücsörögve hallgattuk a három fős jazz-zenekart és a rostélyon piruló húsok sercegését. Ezúttal annyit tudtam meg, hogy útközben, még valahol Németországban, elkapta egy igazi nyári zápor, és olyan sűrűn esett, hogy eredeti szándékával ellentétben letért a legközelebbi falucskába, amiről kiderült, egy felettébb elengánst fürdőhely, hőforrásokkal, amit nem is bánt, mert agyonázva érkezett, és azonnal belevetette magát a 37 fokos, gőzölgő medencébe. Ám ez az epizód is csupán ennyi volt, ezzel véget is ért. Megittunk még egy korsó sört és hazamentünk aludni.
Másnap Thiery egyedül járta a várost, amíg én ügyes-bajos dolgaimat intéztem, déltájban találkoztunk a sétálóutcában, s tán hogy az én reimsi vizitem egyes állomásai se árválkodjanak magukban a mi kis magánbejáratú történelmünk panteonjában, ezúttal is a mexikói étterem mellett szavaztunk. Kiültünk a nyárra ácsolt dobogóra, a napernyő alá, s miközben az elénk tálalt étkeket vegyítettük tányérunkon, fél szemmel az utca forgatagát figyeltük. Thiery két dolgot jegyzett meg. A fontosabbik tán az volt, hogy szerény véleménye szerint csodásak a magukon alig valamit viselő magyar lányok, már délelőtt kicsordult tőlük a nyála, bár igazából még abban a szakaszban van, amikor úgy érzi, többé semmiféle kontaktus nem lesz közte és a női nem között. Gondoltam kajánul, eljön az idő, amikor a női “nem” női “igen”-re változik majd, nem is olyan sokára. Mindeközben az se kerülte el a figyelmét, hogy étkezésem eléggé szakadozottra sikeredett, mert egyre-másra ismerősök vonultak el előttünk, akiknek oda kellett köszönni, hol tele szájjal bólogatva és intve a villával, de akadt, aki közelebb jött, és vele valamely halaszthatatlan ügyben kellett értekezzek.
- Fontos ember vagy, Tüvádár! - vigyorgott Thiery. - Mindenki ismer!
Lesett rám, miközben a szája lassan megállt a rágásban.
Nem tudom, mi bújt belém, mért éreztem úgy (vélem most), hogy Thiery hangjába egy csipetnyi, irigységgel színezett gúny vegyült, s mért éreztem azt is, hogy milyen jó lenne ideültetni egyik vagy másik ismerősömet, akikkel elbeszélgethetnék mindenféle semmiségről, amikhez máskor semmi kedvem se lenne, de most még ez is oldana valamicskét a mélységes, a nyári hőségben lassan és némán bugyborékoló, ősi, baráti együttlétünkön.
Azt feleltem, mintegy visszavágva a megjegyzésért:
- Nehogy azt hidd ám, hogy ez a boldogság.
Egészen bizonyos, hogy Thiery tudta: valamiért ezt, a felettébb késeire sikeredett feleletet adom neki a kilenc hónappal korábbi kérdésére, amikor is az autóban afelől tudakozódott, vajon én boldog vagyok-e, majd sebtében szabadkozott, hogy ne feleljek ilyen buta kérdésre, tehát nem feleltem. Igaz, ezt most se tettem meg, mégis, azáltal, amit kimondtam, sejttettem - tudom, mi a boldogság.
Thiery letette a kezében szórakozottan hintáztatott villát. Előbb rám nézett, aztán mégis lesütötte a szemét, és egy friss erőspaprika-szeletet illesztett a tányér karimája alá a villa hegyével, miközben kimondta, amit gondolt.
- Hidd el, Tüvádár, sokat változtam ám az utóbbi időben. Egy éve még sírva tudtam volna fakadni, hogy miféle boldogtalanságra ítéltettem én. És ez mekkora kibaszás. Sőt!
Merőn rám nézett, mint aki nagy bejelentésre készül.
- Az is megfordult ebben az okos fejecskémben, hogy szépen kiirtom a családomat. A lagéry-i baltás gyilkos. Sorban, feleséget, egyik gyereket, másik gyereket, darabokba. Radikális megoldás, de megoldás. Csak ott akadtam el, hogy magammal miképp végezzek? Nem kólinthattam fejbe önmagamat a baltával. Így hát letettem róla, mert a börtönhöz meg semmi kedvem.
Vizslatva nézte, milyen hatása van az előadottaknak.
- Nagyon hülye tudsz ám lenni – feleltem, mintegy mellékesen.
Erre elvigyorodott.
- Még az a szerencse, nem?
Nekem viszont eszembe jutott az a régi novella, amiben a „főhős” Thiery gyerekeket tűntet el a föld színéről. Most nem bántam, hogy folytatja a mondókáját.
- Röpke megingás volt csak, már rég elfelejtettem. Felejtsd el te is, Tüvádár. De azért van tanulság, vagy mifene. Még hozzá az, hogy most már nem hajszolok semmit, nem lihegek semmi után. Kivédtem a csábítást, méghozzá úgy, hogy mindent boldogságnak kereszteltem el. Bármit teszek, az boldogság, mert már úgy teszem, hogy legalább kicsit boldogítson. Az élet rövid, én így döntöttem. Mondhatod, hogy menekülök, de talán nem a legrosszabb irányba.
Thiery megint fürkészve nézett, vajon mondom-e, hogy “Na, ne viccelj, ez nem menekülés...!”, de inkább nem tettem. Fülemben csengett korábbi intése: ne, ne, ne, inkább ne mondjak semmit.
Ő úgyis mondott.
- Szóval ez vagyok én. Az önmagában álló, boldog ember. És ráadásnak ott van Didier és Gilles...
Itt elakadt a szava. Ahogy a szemébe néztem, beledobbant a szívem, hogy lám, ilyen mély és fekete tud lenni a boldogság ezen a világon.
Thiery keze automatikusan a villa hegyére egyensúlyozta a méregzöld paprikaszeletet és a szájába dugta. A következő másodpercben már pislogott és kicsordult a könny a szeméből.
Ezt már én se hagyhattam szótlanul.
- Irgalmatlanul erős, mi?
Tovább pislogott, és bólintott néhány rövidet.

Estefelé felhívta őket.
A teraszon, a nyitott ablakon át hallottam, hogy franciául (hogy is máshogy?) sokáig társalgott velük. Szinte túl hangosan is, mintha élvezte volna, hogy egy kukkot se értek belőle. Sokat mesélt, jóformán csak ő vitte a szót, és bizonyára beszámolt magyarországi „kalandjairól”, mert ezúttal is többször kihallottam a sok nazális közül a Tüvádárt. Láttam magam előtt a két fiúcskát, ahogy az ősszel megismertem őket, akikkel semmilyen kontaktusom nem alakult ki, s akik, ha ugyan tudják még kiről van szó, egy fura, idegen bácsira emlékezhetnek, akit már-már mesebeli módon az apukájuk Tüdávárként emleget – sőt, most ott van nála, a felfoghatatlan messzeségben!
Vajon mennyire érdekelhette mindez Gilles-t és Didier-t? Legalább negyedórán át tartott a hívás. Amennyire ki tudtam venni – csupán a hanghordozásból – Theiry csak a gyerekekkel beszélt, Sophie-val nem.
Aztán lejött, némán megivott egy üveg sört, szinte egy hajtásra. Azt mondta, ha odaadom a garázskulcsot, egy pillanatra kimenne megnézni a motort. A nagy esőben, amikor jött, az a gyanúja, kissé vizes lett a gyújtás. Éreztem, most nem feltétlenül szükséges, hogy kikísérjem. Néhány pillanat múltán a garázs bádogfalán túl felberregett a motor, és többször egymás után erősen meghúzta a gázt. Ha nem tudtam volna, hogy minden holmija odafent van a szobájában, attól tartottam volna, a nyeregbe pattanva kistartol a garázsból, s maga után csak gomolygó porfelhőt hagyva elszáguld valahová. És még mérges se lehetnék rá, hiszen bármi, amit tesz, az egy darabka boldogság. Engem biztosan nem sértene meg soha.
Vasárnapra, miután ugyanolyan hőség ígérkezett, mint az előzőekben, csak azt találhattam ki, hogy víz közelbe kell menjünk, különben megkukulunk. Amikor visszatért a motorszervízelésből, elő is terjesztettem a javaslatomat.
- Fürödni? - kérdezte komolyan. Meghökkentem, elvégre mi mást lehetne tenni egy tóparton a nyár derekán. De belátom, elképzelhető más is, például nem fürödni.
Röviden elmondtam, hogy ez csak egy pici tó, a város közelében, de a legmelegebb nyárban sem szárad ki, sőt, a vize se melegedik fel túlzottan, mert a hegyoldalból eredő patak táplálja, és a vizet duzzasztani is tudják. Hétvége lévén biztos lesznek jónéhányan, ám még mindig kellemesebb, mint a városi strand, ahol ilyenkor a