Pécsi Íróprogram ::
Keicsiró Hiranó: Pécsi útleírás
Tíz éves koromig nem volt semmi kapcsolatom Magyarországgal, Liszt, Bartók és Ligeti zenéje viszont erős hatást gyakorolt rám. Később is csak annyi ismeretem volt Magyarországról, amit a történelem tankönyvekből tudni lehetett.
Vagy tíz évvel ezelőtt Mijabi címmel egy dokumentumfilmet készítettek Misima Jukióról, melyet Tanaka Csijoko rendezett, s a szereplők között volt egy Tokióban élő író is, Balogh B. Márton, ekkor találkoztam először magyar emberrel és a magyar nyelvvel. Japánul valóban folyékonyan társalgott, bár sajnos, akkori beszélgetésünk alatt magyar szót egyáltalán nem hallottam tőle.
Balogh B. Márton Csáth Gézához hasonlította Misimát, ennek során érdekes szempontokkal ismertetett meg, bár eddig még Magyarország nem is létezett a tudatomban, neki köszönhetően feltámadt az érdeklődés bennem a magyar irodalom iránt. Azok a könyvek, amelyeket Japánban olykor-olykor be lehet szerezni, például Karinthy Ferenc Epepe című kisregénye, ez a kafkai különös történet engem egyszerűen lenyűgözött, így aztán ezzel együtt Magyarország öntudatlanul is magával ragadott. Ilyen értelemben talán jó volt, hogy Balogh B. Márton a kezembe adta ezt a könyvet, mert később ugyanettől a szerzőtől elolvastam a Budapesti tavasz című írását is.
2004-ben azonban, amikor egy évet Franciaországban töltöttem, Magyarország már kezdett beférkőzni a tudatomba. Egy japán kulturális ügynökség kiküldöttjeként, kulturális csere során a Writer-in-Residence nevű program keretei között Párizsban tartózkodtam.
Bár akkor azért jöttem külföldre, hogy a mostaninál jóval gondtalanabb munkát végezzek a szobám négy fala között, vagyis kéziratokat írjak, mégis az egy év leforgása alatt szabadidőmben igyekeztem bebarangolni Európát. Az akkori párizsi életem során, ha volt rá lehetőség, követségekkel és konzulátusokkal, különböző országok egyetemeivel hívattam meg magam különféle szimpóziumokra mentem előadásokat tartani, és eközben néhány várost is meglátogattam.
Ráadásul különös meglepetést okoztak a fapados légitársaságok, mivel Japánban egyáltalán nincsenek ilyenek, ezek a társaságok a szó szoros értelmében nagyon olcsók és az ott tartózkodásom ideje alatt meglehetősen kihasználtam őket.
Nyáron, Berlinbe utazásom idején egészen véletlenül alkalmam volt megismerkedni Anthony H. Chambers-szel, az elismert japán irodalomkutatóval, Tanizaki Dzsunicsiró fordítójával, az Arizona Állami Egyetem professzorával (2015-ben már leköszönt eddigi állásából). A professzor a nyári szünidőt használta fel arra, hogy különböző európai országokat felkeressen.
Chambers egy beszélgetés során megemlítette, hogy megfordult már elég sok európai fővárosban, de szerinte mind között Budapest a legszebb. Budapest fekvését különösen szexinek találta. Mivel Chamberst intellektuálisan kifinomultnak, sokoldalú műveltségű, kivételesen tehetséges embernek tartom, és persze, akárhogy is vesszük, dicsérő szavai is hatottak rám, egyszerre csak nagy érdeklődés támadt fel bennem Budapest iránt.
Először egy félévvel később, 2005-ben kerestem fel Budapestet. Néhány napig nyugodtan nézegettem a nevezetességeket, miközben olyan hideg volt, mint amikor néha esik a hó, de a végén úgy éreztem, hogy Chambersnek igaza volt abban, amit mondott. Végül is Budapest látképe – nem tudom másképp mondani – egyszerűen megigézett.
Eddig csak a nyugat-európai országok városait jártam be, és bizony ezekbe a látványosságokba egy kicsit már belefáradtam.
Budapest azonban sok szempontból frissnek bizonyult.
A főváros képe úgy bontakozik ki, hogy egy nagy folyó szeli ketté, és az egész látvány valójában olyan, mint egy háromdimenziós műalkotás. Átmentem a Lánchídon, felmásztam a Várhegyre. Égett bennem a vágy, – Párizsban vagy Rómában soha nem tettem meg ezt –, közvetlenül előtte Prágában viszont igen, mintha a saját lábam vitt volna.
Lechner Ödön, a helyi jellegzetes szecessziós építészet legreprezentatívabb képviselője is erősen meghódítja a szívet, ő tervezte a Postatakarékpénztárt és más épületeket, amerre csak megfordul az ember. Budapest a 19. század második felének fényűző atmoszférájával telítődik, és ebben az értelemben Párizshoz, Rómához viszonyítva teljesen más benyomást kelt.
Egész más értelemben ugyan, de a kommunista korszak idején is megvolt a komoly érdeklődés az építészet iránt. Majd a kelet-európai szocialista országoknak (Lengyelország, Szerbia, Horvátország stb.) lehetőségük nyílt arra, hogy a „saját lábuk szerint járjanak”, hozzászokhattak a jellegzetes külsőségekhez, de elsőként Magyarország volt képes megtenni ezt.
Ami Budapest nevezetességeit illeti, akkoriban különös útvonalat követtem. Egy Andrássy út környéki hotelben szálltam meg, és ahogy az útikönyvet nézegettem, láttam, hogy történetesen a közelben van a Terror háza nevű múzeum, elragadott hát az érdeklődés heve, és azon nyomban bekukkantottam ebbe a múzeumba. Az épület története igen érdekes: a háború alatt a nácik használták, a háború után pedig a titkosrendőrség főhadiszállása volt, bent a sok-sok kiállított tárgy is azt bizonyította, hogy mind a kettő embertelen magatartás volt. A kínzókamrák és akasztófák, az áldozatok dokumentumainak látványától egészen nyomott hangulatom lett, szörnyű gondolatok foglalkoztattak. És ez a kitörölhetetlen benyomás végig megmaradt bennem első budapesti utamról.
Hogy miért mondom el mindezeket? Mert 2014-ben megírtam az „Átlátszó labirintus” című színpadi művé alakított rövid történeteket, amelyeknek egy része Budapestről szólt, s amelyek az akkori emlékek jellegzetes visszatükröződései voltak. Az egyik elbeszélésben Karinthy Ferenc Epepéje, a Várhegyen található labirintus, valamint a Terror háza fonódik valamiképpen össze, a történetben egy Okada nevű japán kereskedő, aki magyarul egy árva szót sem tud, előre nem látott eseményekbe sodródik, miközben bebarangolja az utcák nevezetességeit, és így az egész írás olyan, mint egy gyönyörű rossz álom átsugárzása.
Bár az elbeszélésben bizonyos részek elferdítve fordultak elő, mégis korábbi budapesti tartózkodásom után, valamiféle különös vonzódást éreztem a város iránt, szerettem volna még egyszer ide ellátogatni. Kapóra jött, hogy meghívást kaptam Pécs városának a Writer-in-Residence nevű program szervezőitől, és már a második levélben elfogadtam az invitálást.
Amíg a mostani ide jövetelemre várakoztam Japánban, a hírek nap mint nap foglakoztak Magyarországgal a menekült problémával összefüggésben. A japán nemzet a menekültekkel kapcsolatban semleges álláspontot képvisel, azon politikai intézkedések fenntartását azonban, melyek szerint a menekülteket szinte sehol nem kell elhelyezni és ennek következtében ez mindenkinek egyéni kérdése, a japán kormány szégyenletesnek gondolja. Csakhogy az iraki és szíriai menekültekkel zsúfolásig megtelt budapesti pályaudvar látványa rettenetesen sokkoló hatású, igazából nem is tudom felfogni, micsoda izgalom lehet ez, mert mielőtt elutazom a hazámból, különböző emberek emelt hangon figyelmeztetnek: „Vigyázz magadra!”
A könyvkiadással, mint üzlettel kapcsolatos problémákat sokan ismerik, így például az írószövetség és más szervezetek, és amikor ezek képviselői szóhoz jutnak, mégis azt állítják, hogy ez talán nem is olyan nagy probléma, pedig nagyon jól látják a jelenlegi helyzetet. Ilyen értelemben, ami az én magyarországi utazásaimat illeti, az első utam lényegében a kultúrára koncentrálódott, de meglepetésszerűen a politikai tudatomat izgatta fel, majd ebben az állapotban utaztam el innen.
A második út alkalmával Japánt szeptember 16-án hagytam el, majd szeptember 29-én érkeztem haza.
Először azt hittem, egyedül utazom, valójában azonban az egész családomat, feleségemet és két gyermekemet is meghívták Magyarországra. A nagyobbik négyéves kislány, a kisebb másfél éves kisfiú, nagyon nehéz volt velük elindulni, de az eredménnyel mindnyájan elégedettek voltunk.
Mivel gyerekekkel jöttünk, nem volt más választás, mint hogy az útitervet különös óvatossággal alakítsuk ki. Frankfurtban kellett átszállnunk és onnan repülni Budapestre, majd a körülbelül 15 órás repülőút után három órát autóval Pécsre utazni. A gyerekeknek ez nagy terhelést jelentett volna, ezért úgy döntöttünk, hogy előbb két-három napot Budapest nevezetességeire szánunk.
Ugyanúgy történt minden, mint mikor először voltam itt: most is az Andrássy út közelében található hotelben szálltunk meg, az első osztályú szállodai szoba ára, úgy érzem, a japán körülményekhez viszonyítva olcsó volt. Első magyarországi utamról hazatérve Belgrádba mentem, hogy részt vegyek az ottani Könyvfesztiválon. Szerbiába és Horvátországba utaztam, mindkettőt különlegesen szépnek találtam: az ételek ízletesek, a nevezetességek elbűvölőek, az árak pedig olcsók voltak, Párizs és Róma látványosságaihoz képest szerintem mindez messze „luxusnak” mondható. Hazaérkezésem után különböző embereknek számoltam be az utazásokról, ennek során úgy éreztem, hogy Budapest mégiscsak fejlettebb a többi helynél. Ha ott tartják majd az olimpiai találkozót, akkor valószínűleg ezt sokan helyeselni fogják.
Amikor a családommal megérkeztem Budapestre, az előző alkalomhoz képest meglehetősen eltérő benyomást keltett a számomra, nyár vége volt, gyönyörű idő, bebarangoltuk azokat a nevezetességeket, amelyeket előző utam alkalmával megnéztem. Újból és újból visszagondoltam arra, amit Chamberstől hallottam, hogy ez egy szexi város és ezzel valójában egyet is értettem. Úgy éreztem, hogy a Terror házát a feleségemnek is látnia kell, de mivel a gyerekek is velünk voltak, most kihagytuk ezt a programot.
A Duna színe ragyogóan tükrözte vissza a nyári kék eget, a sok történelmi nevezetesség csillogott a nap sugaraiban, így a látvány sokkal inkább rabul ejtett, mint az előző alkalommal.
A Várhegyre a gyerekekkel siklón mentünk fel. Fentről a szemet gyönyörködtető Duna, és a Lánchíd, amelynek vonala tovább folytatódott a Szent István Bazilikáig, igazán csodálatosan szép volt. A szemünk előtt elterülő látvány élesen különbözött a múltkoritól, nem ismétlődött meg az a különös élmény, amelyet tíz évvel ezelőtt, téli látogatásom idején éltem át, ahogy ezt meg is írtam az „Átlátszó labirintus” című rövid történeteket tartalmazó kötetem valamelyik jelenetében. Vagyis az, ahogy az Okada nevű főszereplő elvegyül a turisták között, és keresztül-kasul bebarangolja a környéket.
Az elbeszélés hősének lényeges kérdés, ami nekem is az volt, amikor először jártam itt, hogy a magyar nyelvet egyáltalán nem érti, és persze könnyű sokk éri emiatt. Mivel tudok angolul és franciául, és az európai államokban egymáshoz közel álló nyelveket beszélnek az emberek, úgy képzelem, hogy nem nagyon vannak olyan kifejezések, amelyeket ne lehetne megérteni. Magyarországon azonban, legyen bárhol bármi is kiírva, egy árva szót sem ért belőle az ember. Stockholm után tapasztaltam meg ezt és ez az érzés erősen a markában tartott. Persze a szállodáktól kezdve a fontosabb intézményekben használják az angolt, és jelenlegi itt tartózkodásomkor semmiféle kényelmetlenséget nem éreztem emiatt.
Budapesten megnéztük azokat a főbb nevezetességeket, amelyekre lehetőségünk nyílt, azután végre elindulhattunk úticélunk, Pécs városa felé.
Úgy hallottam, hogy az út körülbelül két és fél, három órába telik, és mikor megláttam a táblán a feliratot, hogy „Pécs xx km”, arra gondoltam, hogy valójában tovább fog tartani az út. Ekkor rálestem a vezetői ülés előtti kilométerórára és akkor megértettem, hogy két és fél óra múlva biztosan megérkezünk. Japánban, ha sportkocsival utazol, semmiképpen sincs hely teljesítmények bemutatására, de ha Európába jössz, rögtön megérted a „gyorsaság” jelentőségét.
Ha jól meggondoljuk, Európában, ha vidékre utazol kocsival, út közben a szántóföldek kivételével alig lát valamit az ember. Így a japánoknak ismeretlen táj marad mindaz, ahol a helyi lakosok élnek, és azt hiszi, hogy talán semmi jellegzetes dolog nincs a környéken. Japánban is a legutóbbi időkben nagy probléma lett a lakosság csökkenése, a vidék elnéptelenedése, de ugyanakkor felvetődik az is: vajon fenntartható-e az a körülmény, hogy a jelenlegi adatok szerint az egész ország lakossága gördülékenyen egységesen elosztható, vagy esetleg a minimum közösségek megtarthatóak, avagy egy vitatott nézet szerint megnőnek a lakatlan területek és az európaihoz hasonló forgatókönyv jön be. Mindezek a feltevések hazatérésem után, a lapkiadók által szervezett szimpóziumon hangzottak el.
Pécsről alig tudtam valamit, mielőtt ezt az utat megtettem volna, rendkívül drámai volt, mikor a város, akár egy meglepetés, szembejött velem.
Az óvárosról tudtam, de minden képzeletet felülmúlóan kicsi volt és meghitt. Mértéktartó figyelmesség mindenütt, a háromdimenziós városkép egyáltalán nem egyhangú, őszinte vágy fogott el, hogy sétát tegyek benne. Mielőtt még Japánt elhagytuk volna, és arra számítottunk, hogy vidékre megyünk, minden eshetőségre gondolva gyerekholmikat, pelenkát, édességet, ezerféle dolgot hoztunk magunkkal, de ahogy itt körülnéztünk, láttuk, hogy a világon minden kapható a pompás üzletközpontokban, és szinte megható volt a kényelemnek ez a magas foka.
Majd minden nap egy üzletközpont szupermarketjébe mentünk igazán finom zöldségeket, húst, tejterméket venni, még a bor is egészen különleges volt! Praktikus dolgokat is lehetett kapni, készételeket, sőt még igazi delikateszt is. Apróság ugyan, de ebben az üzletközpontban kiokosítottak, hogyha vendégségbe megyünk, vásároljuk meg náluk a Japánból érkezett szerény ajándékot.
A pécsiek velünk, japánokkal rendkívül előzékenyek voltak, minden információt megadtak a várossal kapcsolatban. Egy dolgon lepődtem meg: azt mesélték, hogy a Pécsi Egyetem Orvostudományi Karán sok japán diák tanul.
Ami a magyarországi egyetemek Orvostudományi Karait illeti, úgy tűnik rendkívül magas a színvonal, azt mondják, sok a külföldi diák, a végzettek számára nagy vonzerő, hogy az EU-ban orvosként dolgozhatnak, hiszen akik itt tanulnak, már megszokták az angol nyelvet. Többen gondolkodnak azon, hogy Japánból szereznek diplomát, vagy Japánba jönnek dolgozni, van olyan egyetemi hallgató is, aki japán orvosi egyetemre akar menni orvosi gyakorlatot szerezni.
Arra nem is számítottam, hogy itt, helyben egy japán diákkal találkozom. Kiderült, hogy ez a fiú nagyon jól érzi magát Pécsett. Hazatérésem után az interneten láttam meg azt a cikket, melyben beszámolnak arról, hogy a japán diákok körében nagyon népszerű magyarországi orvosi egyetemeken tanulni, mert így a diploma után könnyen kapnak munkát.
Károly és kedves felesége egész ott tartózkodásunk alatt mindenre tekintettel voltak, mindenben segítettek, gondoskodtak a csomagjainkról a megérkezésünktől egészen budapesti elválásunkig. És ami az első budapesti látogatáskor nem jöhetett létre, még saját otthonukba is meghívtak, ahol jól elbeszélgettünk a kultúráról, a politikáról és kettőnk hivatásáról is.
Budapesten most lényegileg egyetlen menekült sem volt az egész városban. Kimentünk megnézni a pályaudvarhoz is, úgy tűnt, innen már továbbhaladtak, persze a hírekben az itt maradt menekültek bánásmódját járták körül, emelt hangon támadták őket.
Ami a menekültek problémáját illeti, sok magyarral nem volt alkalmam erről vitatkozni, Károllyal beszélgettem, és azt kell mondanom: megértem azokat, akik egyetértenek az országba való belépéssel, és azokat, akik ezzel ellentétes véleményt formálnak. Elsősorban az a probléma, hogy milyen mértékű lezárásról van szó a gyakorlatban, ez egy fajta fóbia a mai menekültekkel szemben, és ha visszaemlékszünk a történelmi eseményekre, akkor az oszmán török uralom alatt is voltak olyanok, akik szembeszálltak a szabadságért. Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy minél nyilvánvalóbb a terror, annál nagyobb a nyugtalanság. Talán a vita hangneme is más volt a novemberi párizsi terrortámadás után.
Pécsett minden nevezetes látnivaló mély benyomást tett ránk. Az itteni japánok információi szerint először a Misina-tető tévétornyához kell felmászni és onnan megnézni a város panorámáját. A korábbi kommunista korszak épületei felhívják magukra a figyelmet.
A városban az UNESCO világörökség részeként regisztrált ókeresztény sírkamrák lenyűgözően hatottak ránk. Főként a kőfal vastagságának látványa ragadott magával.
A neoromán székesegyház impozáns szépsége, de mindenekelőtt a belső részek ornamentikája csodálatba ejtett. A Bazilika szomszédságában lévő Püspöki palota erkélyén álló Liszt szobor szívbe markoló volt. Liszt 1846-ban a Király utcában koncertet tartott, az erre utaló emléktáblát lefotóztam, majd egy internetes közösségi oldalon közzétettem, hogy a japán Liszt-rajongók is tudomást szerezzenek róla.
Gázi Kászim pasa dzsámija, a vasútállomás, a Nemzeti Színház persze egyáltalán nem nagy épületek, de mindegyik csodálatosan kifinomult, és nekem úgy tűnik, hogy ezeknek bája teljesen más, mint a budapesti épületeké. Ott tartózkodásunk alatt a gyönyörű napfényes időben csak úgy ragyogott az ég kékje, és az épületek csillogtak, villogtak. A városban található török fürdő romjai is megérdemeltek néhány fotót.
Japánban a herendi porcelán meglehetősen híres, van is otthon egy gyönyörű herendi kávéscsészém, a Zsolnayt azonban eddig nem ismertem, de a gyárban és a múzeumban ezeket a ragyogó darabokat kézbe is vehettem, és ajándékként egy zöldes aranyszínű, sas mintájú kávéskészlettel tértem haza. Budapesten csodáltam meg először a Zsolnaynak ezt a változatát, tudtam, hogy Lechner Ödön használta fel ezeket a mély benyomást keltő kerámiákat az épületein.
A gyár mellett hatalmas park terült el, és amíg délben a kézirataimon dolgoztam, a feleségem oda vitte le a gyerekeket játszani. Itt teljesen más volt minden, mint a japán játszótereken, el voltam tőle ragadtatva: egyrészt egyszerű, másrészt választékos ízléssel rendezték be. Kisebb kitérésként jegyzem meg, hogy különös benyomást tett rám ez a város szívében található játszótér, amely megfelel az ENSZ előírásainak. Az egyes játékszerekre fel lehet szállni, aprópénzt kell bedobni és rögtön mozgásba lendülnek a gyerekekkel.
Pécsi tartózkodásunk idején szerencsénk volt, mert akkor tartottál a „Pécsi Napok” nevű rendezvényt, ekkor egy igazi, eredeti szamba felvonulást sikerült megnéznünk, melyben az egész város, főleg a tanulók vettek részt. Úgy tűnik, remek város ez a fiatalok számára, egyetemista éveik eltöltésére.
Itt tartózkodásunk alatt még egy személyes élményben volt részünk: meglátogattuk a Villány nevű borfalut. A sok-sok bolt eresze alatt egy csomó ember gyűlt össze, abban az üzletben, ahová bementünk, nekünk, japánoknak részletesen elmagyaráztak mindent, levittek a pincébe, hogy azt is megmutassák és ott rengeteg bort kóstoltattak velünk.
Egy étteremben megebédeltünk, a magyaros fűszerezésű paprikával készült étel után legszívesebben megnyaltam volna mind a tíz ujjam és azt gondoltam, hogy jó volna, ha Japánban is lehetne ilyen ételt kapni. Mind Pécsett, mind Budapesten az ételek fűszerezése könnyen fogyasztható, ízük különlegesen finom volt.
Egy magyarországi japán irodalomtörténész meghívására, egy előadás megtartására visszatértem Budapestre. A rendezvény úgy kezdődött, hogy kiosztották A férfi, aki Hawaiira ment embert keresni című rövid írásom magyarra fordított változatát, ezt magyarul illetve japánul felolvasták, és nagyon örültem, mert kedvező fogadtatásban részesítették. A fordítónak is tetszett az írásom, majd további könyvkiadási terveimről érdeklődött.
Az én identitásom problémáját jártuk körül, megmagyaráztam, hogy az utóbbi években pártolom a „dividuális percemberről” alkotott elképzelést. Eszmetörténetileg a nyugati áramlatok között van ez az elgondolás, de mentalitásában talán inkább keleti, ugyanakkor a világ minden országában előadást tartanak róla, az ezzel kapcsolatos reakciók rendkívül izgalmasak. Budapesten is érdeklődéssel hallgattak meg.
Az előadás után elbúcsúztunk Károlyéktól, és hazatérésünkig a családunk két-három napot Budapesten töltött, bár némiképp aggódtunk a gyerekek egészségi állapota miatt. Ez alkalommal sajnos esős időt fogtunk ki. Megérkezésünkkor egy Duna-parti szállodában laktunk, most pedig a kommunista korszak stílusában épült vasbeton kolosszusban, amelynek csak a szobáit újították fel.
Jelenlegi itt tartózkodásunkkor a korábban elmulasztott helyeket jártuk körbe, főleg a Hősök tere környékét, az állatkertet, amely nemcsak a gyerekek, hanem a magamfajta felnőttek számára is szórakoztató volt. Főként a különböző stílusú és szerkezetű építmények tetszettek, ezekről sok-sok fényképet készítettünk, többet, mint az állatokról. Mivel ezt a hatalmas parkot nehéz volt körbejárni, beültettük a gyerekeket egy kisautóba, – ilyen jármű Japánban nem létezik – ami nagyon kényelmes volt nekik, főleg, mert mi húztuk őket. De jó volna, ha Japánban, az állatkertben is lennének ilyen kocsik! Miután eljöttünk az állatkertből, a történelmi nevezetességű földalattival utazhattunk.
Az utolsó nap betévedtünk az Andrássy úti Alexandra könyvesboltba: elbűvölt bennünket az épület csodálatos szépsége, mindenekelőtt a harmadik emeleti kávézó volt lenyűgöző.
Ebben az üzletben a gyerekek olyan játék tűzoltóautót vettek, melyet a tetején kell megnyomni és rögtön szirénázni kezd, de általánosságban is, ez a játékautó a legapróbb részletekig igazán kitűnően sikerült. Miután hazaértünk, a barátok irigykedve nézték, mindegyikük ezzel akart játszani. A japán embereket önkéntelenül is olyan dolgok technológiája érdekli, amely Japánban is sikeres lenne, ezért ahányszor erre a tűzoltóautóra nézek, mindannyiszor úgy érzem, hogy általa a magyar kultúra gazdagsága érint meg.
Az utolsó este a feleségem – nem tudni milyen misztikus gondolattól vezérelve, – benézett egy japán étterembe. Ízléses enteriőr, sokféle ételsor, és mi persze rettenetesen megkívántuk a drága szusit. Bár az íze elég halovány volt, mégis csak úgy pezsgett az élet a sok vendégtől, családoktól, szerelmespároktól. Azt hiszem, utolsó este talán mégis inkább magyar étterembe kellett volna mennünk.
Amikor Magyarországra elindultunk, nagy nehézségek árán, késve értünk ki a repülőhöz, hazafelé már gördülékenyen zajlott minden.
Én kétszer, a feleségem és a gyerekek először jártak itt, nagyon kellemes emlékeink maradtak az egész időszakról, ezt bizonyítja, hogy a nagyobbik gyerekünk, a lányom azóta folyton csak azt kérdezgeti tőlem, hogy mikor megyünk már Magyarországra.
(Vihar Judit fordítása)
Vagy tíz évvel ezelőtt Mijabi címmel egy dokumentumfilmet készítettek Misima Jukióról, melyet Tanaka Csijoko rendezett, s a szereplők között volt egy Tokióban élő író is, Balogh B. Márton, ekkor találkoztam először magyar emberrel és a magyar nyelvvel. Japánul valóban folyékonyan társalgott, bár sajnos, akkori beszélgetésünk alatt magyar szót egyáltalán nem hallottam tőle.
Balogh B. Márton Csáth Gézához hasonlította Misimát, ennek során érdekes szempontokkal ismertetett meg, bár eddig még Magyarország nem is létezett a tudatomban, neki köszönhetően feltámadt az érdeklődés bennem a magyar irodalom iránt. Azok a könyvek, amelyeket Japánban olykor-olykor be lehet szerezni, például Karinthy Ferenc Epepe című kisregénye, ez a kafkai különös történet engem egyszerűen lenyűgözött, így aztán ezzel együtt Magyarország öntudatlanul is magával ragadott. Ilyen értelemben talán jó volt, hogy Balogh B. Márton a kezembe adta ezt a könyvet, mert később ugyanettől a szerzőtől elolvastam a Budapesti tavasz című írását is.
2004-ben azonban, amikor egy évet Franciaországban töltöttem, Magyarország már kezdett beférkőzni a tudatomba. Egy japán kulturális ügynökség kiküldöttjeként, kulturális csere során a Writer-in-Residence nevű program keretei között Párizsban tartózkodtam.
Bár akkor azért jöttem külföldre, hogy a mostaninál jóval gondtalanabb munkát végezzek a szobám négy fala között, vagyis kéziratokat írjak, mégis az egy év leforgása alatt szabadidőmben igyekeztem bebarangolni Európát. Az akkori párizsi életem során, ha volt rá lehetőség, követségekkel és konzulátusokkal, különböző országok egyetemeivel hívattam meg magam különféle szimpóziumokra mentem előadásokat tartani, és eközben néhány várost is meglátogattam.
Ráadásul különös meglepetést okoztak a fapados légitársaságok, mivel Japánban egyáltalán nincsenek ilyenek, ezek a társaságok a szó szoros értelmében nagyon olcsók és az ott tartózkodásom ideje alatt meglehetősen kihasználtam őket.
Nyáron, Berlinbe utazásom idején egészen véletlenül alkalmam volt megismerkedni Anthony H. Chambers-szel, az elismert japán irodalomkutatóval, Tanizaki Dzsunicsiró fordítójával, az Arizona Állami Egyetem professzorával (2015-ben már leköszönt eddigi állásából). A professzor a nyári szünidőt használta fel arra, hogy különböző európai országokat felkeressen.
Chambers egy beszélgetés során megemlítette, hogy megfordult már elég sok európai fővárosban, de szerinte mind között Budapest a legszebb. Budapest fekvését különösen szexinek találta. Mivel Chamberst intellektuálisan kifinomultnak, sokoldalú műveltségű, kivételesen tehetséges embernek tartom, és persze, akárhogy is vesszük, dicsérő szavai is hatottak rám, egyszerre csak nagy érdeklődés támadt fel bennem Budapest iránt.
Először egy félévvel később, 2005-ben kerestem fel Budapestet. Néhány napig nyugodtan nézegettem a nevezetességeket, miközben olyan hideg volt, mint amikor néha esik a hó, de a végén úgy éreztem, hogy Chambersnek igaza volt abban, amit mondott. Végül is Budapest látképe – nem tudom másképp mondani – egyszerűen megigézett.
Eddig csak a nyugat-európai országok városait jártam be, és bizony ezekbe a látványosságokba egy kicsit már belefáradtam.
Budapest azonban sok szempontból frissnek bizonyult.
A főváros képe úgy bontakozik ki, hogy egy nagy folyó szeli ketté, és az egész látvány valójában olyan, mint egy háromdimenziós műalkotás. Átmentem a Lánchídon, felmásztam a Várhegyre. Égett bennem a vágy, – Párizsban vagy Rómában soha nem tettem meg ezt –, közvetlenül előtte Prágában viszont igen, mintha a saját lábam vitt volna.
Lechner Ödön, a helyi jellegzetes szecessziós építészet legreprezentatívabb képviselője is erősen meghódítja a szívet, ő tervezte a Postatakarékpénztárt és más épületeket, amerre csak megfordul az ember. Budapest a 19. század második felének fényűző atmoszférájával telítődik, és ebben az értelemben Párizshoz, Rómához viszonyítva teljesen más benyomást kelt.
Egész más értelemben ugyan, de a kommunista korszak idején is megvolt a komoly érdeklődés az építészet iránt. Majd a kelet-európai szocialista országoknak (Lengyelország, Szerbia, Horvátország stb.) lehetőségük nyílt arra, hogy a „saját lábuk szerint járjanak”, hozzászokhattak a jellegzetes külsőségekhez, de elsőként Magyarország volt képes megtenni ezt.
Ami Budapest nevezetességeit illeti, akkoriban különös útvonalat követtem. Egy Andrássy út környéki hotelben szálltam meg, és ahogy az útikönyvet nézegettem, láttam, hogy történetesen a közelben van a Terror háza nevű múzeum, elragadott hát az érdeklődés heve, és azon nyomban bekukkantottam ebbe a múzeumba. Az épület története igen érdekes: a háború alatt a nácik használták, a háború után pedig a titkosrendőrség főhadiszállása volt, bent a sok-sok kiállított tárgy is azt bizonyította, hogy mind a kettő embertelen magatartás volt. A kínzókamrák és akasztófák, az áldozatok dokumentumainak látványától egészen nyomott hangulatom lett, szörnyű gondolatok foglalkoztattak. És ez a kitörölhetetlen benyomás végig megmaradt bennem első budapesti utamról.
Hogy miért mondom el mindezeket? Mert 2014-ben megírtam az „Átlátszó labirintus” című színpadi művé alakított rövid történeteket, amelyeknek egy része Budapestről szólt, s amelyek az akkori emlékek jellegzetes visszatükröződései voltak. Az egyik elbeszélésben Karinthy Ferenc Epepéje, a Várhegyen található labirintus, valamint a Terror háza fonódik valamiképpen össze, a történetben egy Okada nevű japán kereskedő, aki magyarul egy árva szót sem tud, előre nem látott eseményekbe sodródik, miközben bebarangolja az utcák nevezetességeit, és így az egész írás olyan, mint egy gyönyörű rossz álom átsugárzása.
Bár az elbeszélésben bizonyos részek elferdítve fordultak elő, mégis korábbi budapesti tartózkodásom után, valamiféle különös vonzódást éreztem a város iránt, szerettem volna még egyszer ide ellátogatni. Kapóra jött, hogy meghívást kaptam Pécs városának a Writer-in-Residence nevű program szervezőitől, és már a második levélben elfogadtam az invitálást.
Amíg a mostani ide jövetelemre várakoztam Japánban, a hírek nap mint nap foglakoztak Magyarországgal a menekült problémával összefüggésben. A japán nemzet a menekültekkel kapcsolatban semleges álláspontot képvisel, azon politikai intézkedések fenntartását azonban, melyek szerint a menekülteket szinte sehol nem kell elhelyezni és ennek következtében ez mindenkinek egyéni kérdése, a japán kormány szégyenletesnek gondolja. Csakhogy az iraki és szíriai menekültekkel zsúfolásig megtelt budapesti pályaudvar látványa rettenetesen sokkoló hatású, igazából nem is tudom felfogni, micsoda izgalom lehet ez, mert mielőtt elutazom a hazámból, különböző emberek emelt hangon figyelmeztetnek: „Vigyázz magadra!”
A könyvkiadással, mint üzlettel kapcsolatos problémákat sokan ismerik, így például az írószövetség és más szervezetek, és amikor ezek képviselői szóhoz jutnak, mégis azt állítják, hogy ez talán nem is olyan nagy probléma, pedig nagyon jól látják a jelenlegi helyzetet. Ilyen értelemben, ami az én magyarországi utazásaimat illeti, az első utam lényegében a kultúrára koncentrálódott, de meglepetésszerűen a politikai tudatomat izgatta fel, majd ebben az állapotban utaztam el innen.
A második út alkalmával Japánt szeptember 16-án hagytam el, majd szeptember 29-én érkeztem haza.
Először azt hittem, egyedül utazom, valójában azonban az egész családomat, feleségemet és két gyermekemet is meghívták Magyarországra. A nagyobbik négyéves kislány, a kisebb másfél éves kisfiú, nagyon nehéz volt velük elindulni, de az eredménnyel mindnyájan elégedettek voltunk.
Mivel gyerekekkel jöttünk, nem volt más választás, mint hogy az útitervet különös óvatossággal alakítsuk ki. Frankfurtban kellett átszállnunk és onnan repülni Budapestre, majd a körülbelül 15 órás repülőút után három órát autóval Pécsre utazni. A gyerekeknek ez nagy terhelést jelentett volna, ezért úgy döntöttünk, hogy előbb két-három napot Budapest nevezetességeire szánunk.
Ugyanúgy történt minden, mint mikor először voltam itt: most is az Andrássy út közelében található hotelben szálltunk meg, az első osztályú szállodai szoba ára, úgy érzem, a japán körülményekhez viszonyítva olcsó volt. Első magyarországi utamról hazatérve Belgrádba mentem, hogy részt vegyek az ottani Könyvfesztiválon. Szerbiába és Horvátországba utaztam, mindkettőt különlegesen szépnek találtam: az ételek ízletesek, a nevezetességek elbűvölőek, az árak pedig olcsók voltak, Párizs és Róma látványosságaihoz képest szerintem mindez messze „luxusnak” mondható. Hazaérkezésem után különböző embereknek számoltam be az utazásokról, ennek során úgy éreztem, hogy Budapest mégiscsak fejlettebb a többi helynél. Ha ott tartják majd az olimpiai találkozót, akkor valószínűleg ezt sokan helyeselni fogják.
Amikor a családommal megérkeztem Budapestre, az előző alkalomhoz képest meglehetősen eltérő benyomást keltett a számomra, nyár vége volt, gyönyörű idő, bebarangoltuk azokat a nevezetességeket, amelyeket előző utam alkalmával megnéztem. Újból és újból visszagondoltam arra, amit Chamberstől hallottam, hogy ez egy szexi város és ezzel valójában egyet is értettem. Úgy éreztem, hogy a Terror házát a feleségemnek is látnia kell, de mivel a gyerekek is velünk voltak, most kihagytuk ezt a programot.
A Duna színe ragyogóan tükrözte vissza a nyári kék eget, a sok történelmi nevezetesség csillogott a nap sugaraiban, így a látvány sokkal inkább rabul ejtett, mint az előző alkalommal.
A Várhegyre a gyerekekkel siklón mentünk fel. Fentről a szemet gyönyörködtető Duna, és a Lánchíd, amelynek vonala tovább folytatódott a Szent István Bazilikáig, igazán csodálatosan szép volt. A szemünk előtt elterülő látvány élesen különbözött a múltkoritól, nem ismétlődött meg az a különös élmény, amelyet tíz évvel ezelőtt, téli látogatásom idején éltem át, ahogy ezt meg is írtam az „Átlátszó labirintus” című rövid történeteket tartalmazó kötetem valamelyik jelenetében. Vagyis az, ahogy az Okada nevű főszereplő elvegyül a turisták között, és keresztül-kasul bebarangolja a környéket.
Az elbeszélés hősének lényeges kérdés, ami nekem is az volt, amikor először jártam itt, hogy a magyar nyelvet egyáltalán nem érti, és persze könnyű sokk éri emiatt. Mivel tudok angolul és franciául, és az európai államokban egymáshoz közel álló nyelveket beszélnek az emberek, úgy képzelem, hogy nem nagyon vannak olyan kifejezések, amelyeket ne lehetne megérteni. Magyarországon azonban, legyen bárhol bármi is kiírva, egy árva szót sem ért belőle az ember. Stockholm után tapasztaltam meg ezt és ez az érzés erősen a markában tartott. Persze a szállodáktól kezdve a fontosabb intézményekben használják az angolt, és jelenlegi itt tartózkodásomkor semmiféle kényelmetlenséget nem éreztem emiatt.
Budapesten megnéztük azokat a főbb nevezetességeket, amelyekre lehetőségünk nyílt, azután végre elindulhattunk úticélunk, Pécs városa felé.
Úgy hallottam, hogy az út körülbelül két és fél, három órába telik, és mikor megláttam a táblán a feliratot, hogy „Pécs xx km”, arra gondoltam, hogy valójában tovább fog tartani az út. Ekkor rálestem a vezetői ülés előtti kilométerórára és akkor megértettem, hogy két és fél óra múlva biztosan megérkezünk. Japánban, ha sportkocsival utazol, semmiképpen sincs hely teljesítmények bemutatására, de ha Európába jössz, rögtön megérted a „gyorsaság” jelentőségét.
Ha jól meggondoljuk, Európában, ha vidékre utazol kocsival, út közben a szántóföldek kivételével alig lát valamit az ember. Így a japánoknak ismeretlen táj marad mindaz, ahol a helyi lakosok élnek, és azt hiszi, hogy talán semmi jellegzetes dolog nincs a környéken. Japánban is a legutóbbi időkben nagy probléma lett a lakosság csökkenése, a vidék elnéptelenedése, de ugyanakkor felvetődik az is: vajon fenntartható-e az a körülmény, hogy a jelenlegi adatok szerint az egész ország lakossága gördülékenyen egységesen elosztható, vagy esetleg a minimum közösségek megtarthatóak, avagy egy vitatott nézet szerint megnőnek a lakatlan területek és az európaihoz hasonló forgatókönyv jön be. Mindezek a feltevések hazatérésem után, a lapkiadók által szervezett szimpóziumon hangzottak el.
Pécsről alig tudtam valamit, mielőtt ezt az utat megtettem volna, rendkívül drámai volt, mikor a város, akár egy meglepetés, szembejött velem.
Az óvárosról tudtam, de minden képzeletet felülmúlóan kicsi volt és meghitt. Mértéktartó figyelmesség mindenütt, a háromdimenziós városkép egyáltalán nem egyhangú, őszinte vágy fogott el, hogy sétát tegyek benne. Mielőtt még Japánt elhagytuk volna, és arra számítottunk, hogy vidékre megyünk, minden eshetőségre gondolva gyerekholmikat, pelenkát, édességet, ezerféle dolgot hoztunk magunkkal, de ahogy itt körülnéztünk, láttuk, hogy a világon minden kapható a pompás üzletközpontokban, és szinte megható volt a kényelemnek ez a magas foka.
Majd minden nap egy üzletközpont szupermarketjébe mentünk igazán finom zöldségeket, húst, tejterméket venni, még a bor is egészen különleges volt! Praktikus dolgokat is lehetett kapni, készételeket, sőt még igazi delikateszt is. Apróság ugyan, de ebben az üzletközpontban kiokosítottak, hogyha vendégségbe megyünk, vásároljuk meg náluk a Japánból érkezett szerény ajándékot.
A pécsiek velünk, japánokkal rendkívül előzékenyek voltak, minden információt megadtak a várossal kapcsolatban. Egy dolgon lepődtem meg: azt mesélték, hogy a Pécsi Egyetem Orvostudományi Karán sok japán diák tanul.
Ami a magyarországi egyetemek Orvostudományi Karait illeti, úgy tűnik rendkívül magas a színvonal, azt mondják, sok a külföldi diák, a végzettek számára nagy vonzerő, hogy az EU-ban orvosként dolgozhatnak, hiszen akik itt tanulnak, már megszokták az angol nyelvet. Többen gondolkodnak azon, hogy Japánból szereznek diplomát, vagy Japánba jönnek dolgozni, van olyan egyetemi hallgató is, aki japán orvosi egyetemre akar menni orvosi gyakorlatot szerezni.
Arra nem is számítottam, hogy itt, helyben egy japán diákkal találkozom. Kiderült, hogy ez a fiú nagyon jól érzi magát Pécsett. Hazatérésem után az interneten láttam meg azt a cikket, melyben beszámolnak arról, hogy a japán diákok körében nagyon népszerű magyarországi orvosi egyetemeken tanulni, mert így a diploma után könnyen kapnak munkát.
Károly és kedves felesége egész ott tartózkodásunk alatt mindenre tekintettel voltak, mindenben segítettek, gondoskodtak a csomagjainkról a megérkezésünktől egészen budapesti elválásunkig. És ami az első budapesti látogatáskor nem jöhetett létre, még saját otthonukba is meghívtak, ahol jól elbeszélgettünk a kultúráról, a politikáról és kettőnk hivatásáról is.
Budapesten most lényegileg egyetlen menekült sem volt az egész városban. Kimentünk megnézni a pályaudvarhoz is, úgy tűnt, innen már továbbhaladtak, persze a hírekben az itt maradt menekültek bánásmódját járták körül, emelt hangon támadták őket.
Ami a menekültek problémáját illeti, sok magyarral nem volt alkalmam erről vitatkozni, Károllyal beszélgettem, és azt kell mondanom: megértem azokat, akik egyetértenek az országba való belépéssel, és azokat, akik ezzel ellentétes véleményt formálnak. Elsősorban az a probléma, hogy milyen mértékű lezárásról van szó a gyakorlatban, ez egy fajta fóbia a mai menekültekkel szemben, és ha visszaemlékszünk a történelmi eseményekre, akkor az oszmán török uralom alatt is voltak olyanok, akik szembeszálltak a szabadságért. Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy minél nyilvánvalóbb a terror, annál nagyobb a nyugtalanság. Talán a vita hangneme is más volt a novemberi párizsi terrortámadás után.
Pécsett minden nevezetes látnivaló mély benyomást tett ránk. Az itteni japánok információi szerint először a Misina-tető tévétornyához kell felmászni és onnan megnézni a város panorámáját. A korábbi kommunista korszak épületei felhívják magukra a figyelmet.
A városban az UNESCO világörökség részeként regisztrált ókeresztény sírkamrák lenyűgözően hatottak ránk. Főként a kőfal vastagságának látványa ragadott magával.
A neoromán székesegyház impozáns szépsége, de mindenekelőtt a belső részek ornamentikája csodálatba ejtett. A Bazilika szomszédságában lévő Püspöki palota erkélyén álló Liszt szobor szívbe markoló volt. Liszt 1846-ban a Király utcában koncertet tartott, az erre utaló emléktáblát lefotóztam, majd egy internetes közösségi oldalon közzétettem, hogy a japán Liszt-rajongók is tudomást szerezzenek róla.
Gázi Kászim pasa dzsámija, a vasútállomás, a Nemzeti Színház persze egyáltalán nem nagy épületek, de mindegyik csodálatosan kifinomult, és nekem úgy tűnik, hogy ezeknek bája teljesen más, mint a budapesti épületeké. Ott tartózkodásunk alatt a gyönyörű napfényes időben csak úgy ragyogott az ég kékje, és az épületek csillogtak, villogtak. A városban található török fürdő romjai is megérdemeltek néhány fotót.
Japánban a herendi porcelán meglehetősen híres, van is otthon egy gyönyörű herendi kávéscsészém, a Zsolnayt azonban eddig nem ismertem, de a gyárban és a múzeumban ezeket a ragyogó darabokat kézbe is vehettem, és ajándékként egy zöldes aranyszínű, sas mintájú kávéskészlettel tértem haza. Budapesten csodáltam meg először a Zsolnaynak ezt a változatát, tudtam, hogy Lechner Ödön használta fel ezeket a mély benyomást keltő kerámiákat az épületein.
A gyár mellett hatalmas park terült el, és amíg délben a kézirataimon dolgoztam, a feleségem oda vitte le a gyerekeket játszani. Itt teljesen más volt minden, mint a japán játszótereken, el voltam tőle ragadtatva: egyrészt egyszerű, másrészt választékos ízléssel rendezték be. Kisebb kitérésként jegyzem meg, hogy különös benyomást tett rám ez a város szívében található játszótér, amely megfelel az ENSZ előírásainak. Az egyes játékszerekre fel lehet szállni, aprópénzt kell bedobni és rögtön mozgásba lendülnek a gyerekekkel.
Pécsi tartózkodásunk idején szerencsénk volt, mert akkor tartottál a „Pécsi Napok” nevű rendezvényt, ekkor egy igazi, eredeti szamba felvonulást sikerült megnéznünk, melyben az egész város, főleg a tanulók vettek részt. Úgy tűnik, remek város ez a fiatalok számára, egyetemista éveik eltöltésére.
Itt tartózkodásunk alatt még egy személyes élményben volt részünk: meglátogattuk a Villány nevű borfalut. A sok-sok bolt eresze alatt egy csomó ember gyűlt össze, abban az üzletben, ahová bementünk, nekünk, japánoknak részletesen elmagyaráztak mindent, levittek a pincébe, hogy azt is megmutassák és ott rengeteg bort kóstoltattak velünk.
Egy étteremben megebédeltünk, a magyaros fűszerezésű paprikával készült étel után legszívesebben megnyaltam volna mind a tíz ujjam és azt gondoltam, hogy jó volna, ha Japánban is lehetne ilyen ételt kapni. Mind Pécsett, mind Budapesten az ételek fűszerezése könnyen fogyasztható, ízük különlegesen finom volt.
Egy magyarországi japán irodalomtörténész meghívására, egy előadás megtartására visszatértem Budapestre. A rendezvény úgy kezdődött, hogy kiosztották A férfi, aki Hawaiira ment embert keresni című rövid írásom magyarra fordított változatát, ezt magyarul illetve japánul felolvasták, és nagyon örültem, mert kedvező fogadtatásban részesítették. A fordítónak is tetszett az írásom, majd további könyvkiadási terveimről érdeklődött.
Az én identitásom problémáját jártuk körül, megmagyaráztam, hogy az utóbbi években pártolom a „dividuális percemberről” alkotott elképzelést. Eszmetörténetileg a nyugati áramlatok között van ez az elgondolás, de mentalitásában talán inkább keleti, ugyanakkor a világ minden országában előadást tartanak róla, az ezzel kapcsolatos reakciók rendkívül izgalmasak. Budapesten is érdeklődéssel hallgattak meg.
Az előadás után elbúcsúztunk Károlyéktól, és hazatérésünkig a családunk két-három napot Budapesten töltött, bár némiképp aggódtunk a gyerekek egészségi állapota miatt. Ez alkalommal sajnos esős időt fogtunk ki. Megérkezésünkkor egy Duna-parti szállodában laktunk, most pedig a kommunista korszak stílusában épült vasbeton kolosszusban, amelynek csak a szobáit újították fel.
Jelenlegi itt tartózkodásunkkor a korábban elmulasztott helyeket jártuk körbe, főleg a Hősök tere környékét, az állatkertet, amely nemcsak a gyerekek, hanem a magamfajta felnőttek számára is szórakoztató volt. Főként a különböző stílusú és szerkezetű építmények tetszettek, ezekről sok-sok fényképet készítettünk, többet, mint az állatokról. Mivel ezt a hatalmas parkot nehéz volt körbejárni, beültettük a gyerekeket egy kisautóba, – ilyen jármű Japánban nem létezik – ami nagyon kényelmes volt nekik, főleg, mert mi húztuk őket. De jó volna, ha Japánban, az állatkertben is lennének ilyen kocsik! Miután eljöttünk az állatkertből, a történelmi nevezetességű földalattival utazhattunk.
Az utolsó nap betévedtünk az Andrássy úti Alexandra könyvesboltba: elbűvölt bennünket az épület csodálatos szépsége, mindenekelőtt a harmadik emeleti kávézó volt lenyűgöző.
Ebben az üzletben a gyerekek olyan játék tűzoltóautót vettek, melyet a tetején kell megnyomni és rögtön szirénázni kezd, de általánosságban is, ez a játékautó a legapróbb részletekig igazán kitűnően sikerült. Miután hazaértünk, a barátok irigykedve nézték, mindegyikük ezzel akart játszani. A japán embereket önkéntelenül is olyan dolgok technológiája érdekli, amely Japánban is sikeres lenne, ezért ahányszor erre a tűzoltóautóra nézek, mindannyiszor úgy érzem, hogy általa a magyar kultúra gazdagsága érint meg.
Az utolsó este a feleségem – nem tudni milyen misztikus gondolattól vezérelve, – benézett egy japán étterembe. Ízléses enteriőr, sokféle ételsor, és mi persze rettenetesen megkívántuk a drága szusit. Bár az íze elég halovány volt, mégis csak úgy pezsgett az élet a sok vendégtől, családoktól, szerelmespároktól. Azt hiszem, utolsó este talán mégis inkább magyar étterembe kellett volna mennünk.
Amikor Magyarországra elindultunk, nagy nehézségek árán, késve értünk ki a repülőhöz, hazafelé már gördülékenyen zajlott minden.
Én kétszer, a feleségem és a gyerekek először jártak itt, nagyon kellemes emlékeink maradtak az egész időszakról, ezt bizonyítja, hogy a nagyobbik gyerekünk, a lányom azóta folyton csak azt kérdezgeti tőlem, hogy mikor megyünk már Magyarországra.
(Vihar Judit fordítása)