Pécsi íróprogram

Múlt és jelen
Rezidenseink
Művek
mehes.karoly@meheskaroly.hu
A honlapon megjelenő szövegek és képek szerzői jogi védettség alatt állnak.
Pécsi Íróprogram ::


Ildar Abuzjarov (Oroszország / Tatárföld), 2011. június



Ildar Abuzjarov 1975-ben született Nyizsnij Novgorodban. 1999-től ír, első novellái a Népek Barátsága című magazinban jelentek meg. A Keletre induló troli című művét több nyelven is kiadták, többek között németül, örményül, svédül. Idén kapta meg a rangos Puskin-díjat, aminek annak idején egyik első kitüntetettje Anton Csehov volt.
2011 júniusában és július első felében a Pécsi Íróprogram vendége volt. Magyarországi tartózkodása alatt egy, a Balkán mítoszát körüljáró regényen dolgozott, ugyanis Abuzjarov teóriája szerint az 1914-ben, a Balkánon kirobbant válság, majd az azt követő I. világháború a gyökere mindannak, amit ma Európának ismerünk – illetve nem ismerünk.
– Sokat írtam regényes formában a birodalmi államok széteséséről, a terrorizmusról, a forradalmakról. Vagyis eddig inkább madártávlatból néztem az embereket. A jövőben szeretnék jobban rájuk közelíteni a kamerámmal.


Irodalom tatárbifsztek nélkül


Úgy megrúgták, hogy író lett belőle. Ildar Abuzjarov, az ide Puskin-díjas orosz-tatár írót generációjának egyik legjobbjaként emlegetik. Az egyiptomi forradalomból a pannóniai békességbe tette át székhelyét a Pécsi Íróprogram júniusi vendégeként.


– Hallotta már azt mondást, hogy „nem hajt a tatár”?
– Még nem – feleli nevetve –, sőt, mielőtt megkérdezi, tatárbifszteket is csak Németországban láttam először, és bizony megdöbbentem. Mi sosem ennénk meg a nyers húst.

– Akkor ez máris nem illik bele a mi tatár-képünkbe. Meg hát kinézetre sem épp egy „kutyafejű”...
– Az én népcsoportom nem a mongol tatároké, hanem a Volga mögötti, misérnek hívják. Nyizsnijnovgorod körül ma is 33 tatár település létezik. Az egyiknek Madzsar volt a neve. Aztán a szovjet érában átkeresztelték Bugyonnovszkra, csak szemben sok más helységgel, ami visszakapta a nevét, Madzsar nem. Igaz, hogy legalább 95 százalék az orosz lakosság aránya, és nyilván nem szerettek volna valami régi, kisebbségi népre emlékeztető nevet a városuknak. A mi falunkban egyébként még az a legenda járta, hogy féleg-meddig mi is magyarok vagyunk. Amikor Julianus barát elzarándokolt a Volgán túlra, és azt jelentette, hogy a magyarhoz hasonló népcsoportra lelt: valószínű, misérek voltak, illetve a közéjük beolvadt finnugorok. Akik ma még megvannak belőlük, nagyon érdekes emberek: sok marival, udmurttal, mordvinnal találkoztam már. A mordvin egyébként szitokszó, az oroszok akasztották rájuk, azt jelenti, hogy „gyilkos”. Hát, én nem tapasztaltam, hogy nagyon véreskezűek lennének, voltam náluk irodalmi fesztiválon. Inkább szelíd emberek, kicsit zárkózottak, isszák a kvaszt.

– Mit jelentett az egykori Szovjetunióban tatárnak lenni?
– Nem volt könnyű. A nyelvet hivatalosan nem beszélhettük, csak otthon valamelyest. Épp ezért nem is tudok annyira, hogy tatárul írjak, úgyhogy maradt az orosz. De közben ebben sem vagyok tökéletes, legalábbis a kritikusaim így látják; ami viszont nem baj, mert állítólag rögtön fel lehet ismerni a szövegeimet. Egyébként a tatárok megítélése nem mindenütt olyan rossz, mint például Magyarországon. Északon, a lettek, a litvánok többször is behívták őket segítségül, harcolni az oroszok vagy a svédek ellen. Gyerekként, apám instruálása mellett, műanyagkatonákkal játszottam le a történelem nagy tatár csatáit.

– Akkor biztos hallott a Muhi-pusztáról is, ugye?
– Szeretnék ellátogatni oda. Nem feltétlenül mint a dicső tatár múlt egyik helyszínére, ám mégis fontos esemény volt ez a mi számunkra is. Az is érdekel, hogy hol-merre jártak a mostani Magyarország területén a tatár hadak.

– És a mostani tatár lét?
– Furcsa. Ugye, ez valaha egy hatalmas birodalom volt, fél világ rettegte. Mára csak a dicső múlt maradt. Tatárföld fővárosa Kazany, ami abszolút vízfej, bár kétségtelen, hogy Moszkvával szemben kivívott némi autonómiát. Kicsit olyan a helyzet, mint volt a Monarchiában Ausztria és Magyarország között. Ők jól elvoltak, de környező kis népekkel nem nagyon törődtek. Nálunk is elmondható, hogy a különböző népcsoportok nem sokat látnak azokból az előjogokból, amiket Kazany kivívott – magának. Ami óhatatlanul oda vezet, hogy a tatár és a finnugor közösségek gyanakodva méregetik egymást, pedig inkább közösen kéne gondolkodni a jövőről.

– Hogyan lett egy Volga-menti tatár srácból író?
– Sose akartam az lenni, hanem focista. Jól is ment, de egyszer fejbe rúgtak, és súlyosan megsérültem. Még a látásom is elhomályosodott egy időre, olyannyira, hogy áttettek a vakok iskolájába... Csak ültem, és semmit sem csináltam. Később javult a helyzet, de még ekkor sem érdekelt az irodalom, nem is olvastam soha semmit. Ám egy napon apám hazahozta az Inosztrannaja Lityeratúra két számát, amiben benne volt Dali Önéletírása, ez érdekelte őt, én meg rátaláltam Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó című regényére. Valamilyen csodás indíttatás folytán elolvastam. És miközben olvastam, úgy éreztem, hogy ez az írás a futballra emlékeztet. Azt gondoltam: ha lehet úgy írni, ahogy nemrégiben még fociztam, akkor én is megpróbálom.

– Bejöhetett ez a focista stílus, mert ma már Svédországtól Egyiptomig megjelennek a művei. Mi a titka?
– Semmi. Első írásom is úgy született, hogy leírtam, amit egy házibuliban láttam-hallottam, mert nem akartam, hogy elvesszen. Rögtön meg is jelent, mint ahogy minden sor, amit eddig elkövettem. A februári forradalom idején kiutaztam Egyiptomba, a tudósításaimat a Frankfurte Allgemeine Zeitung közölte. Néha azt állítom magamról, hogy mágikus realista vagyok én is, mint a nagy dél-amerikaiak. Azt írom, ami történik, de az írás által már félig mágia lesz belőle.

– Van irodalmi élet Oroszoszágban, Tatárföldön?
– Van egy-két fontos barát az életemben, akikkel meg tudom beszélni a dolgokat. De azt régóta érzem, hogy az állandó együtt lógás romboló. Egy író különben se beszéljen túl sokat. Ha túl sokat fecsegsz irodalomról, kiölöd magadból a témát, még mielőtt megírnád – legalábbis én így látom.