Pécsi Íróprogram ::
Katerina Sachrová: Elveszve a (magyar) fordításban
Az első júliusi reggel. Köd a rétek, pára az erdők felett. A nap még csak bátortalanul törölgeti a szemét. Felszerelkezve hatvan, semmire nem hasonlító szóval, egy kis gyomorgörccsel, és reménykedve, hogy a Cseh Vasút legalább ma pontos lesz, keletre tartok, hogy aztán dél felé folytassam utamat. A vágányok mellett már piroslik az első idei málna. Vajon milyen lesz majd a magyar?
Első szó: Vasútállomás
Mint ahogy az egy rendes nyelvtanárnőhöz illik, minden külföldi utamra (legyen az ösztöndíj vagy nyaralás) úgy készülök, mint egy nyelvtanfolyamra. Most is majd meghalok a kíváncsiságtól, vajon milyen lesz ez az „egzotikus“ nyelvi közeg. Mármint a finnugor.
Szóval: Vasútállomás. Ajajajj. Ez volt az első szó, amit sok munkával megtanultam az egy hónapos intenzív felkészülés alatt, mielőtt Magyarországra indultam. Persze a segítségemre volt Marek Vašut (*cseh színész, a ford. megj.), mint afféle mnemotechnikai segédeszköz, ennek ellenére megérkezésem után teljes hiányát érzékeltem ennek a szónak, még közetlenül a vasútállomáson is. No nem baj, biztosan egy olyan szót tanultam meg, amelyet más nyelvi kontextusban használnak.
Minden esetre a vasútállomás egy szuper jó szó, egy a sok közül, amely mindent kifejez a magyar nyelvből: semmihez nem hasonlítható, érthetetlen, gyors és szószátyár nyelv.
Bár a Cseh Vasút ez alkalommal nem okozott csalódást (nyolc óra vonatozás után mindössze 5 perc volt a késés), viszont Magyarországon is működött a cseh vasúti szindróma, amikor a Budapestről a célállomásig, Pécsig tartó úton sikerült megélnem egy klasszikus cseh vágányzárat, mindennel, ahogy azt kell: minden előzetes figyelmeztetés nélkül kihajtották az embereket a vonatból, régimódi autóbuszokba zsúfolták őket, mindenféle információnyújtás nélkül buszozás a magyar vidéken át, később pedig újra felterelték az embereket egy másik vonatra. Legnagyobb gondom, amely az elmúlt napokban fogalalkoztatott, hogy érvényes-e a helyjegyem, teljesen tárgytalanná vált. A pótlóbusz vidám és göndör hajú sofőrje, mikor magyarul próbáltam elköszönni, egy kacsintással viszonozta igyekezetemet. Ez volt (és ezt akkor még nem is gyanítottam) a flörtölés egyetlen megnyilvánulása magyarországi tartózkodásom alatt a nagyon udvarias (vagy félénk?) magyar férfiak részéről.
A nyelvi felkészülés során egy igazán csábítóan hangzó internetes gyorstalpalót is elvégezetem, melynek „Speak Hungarian in three minutes“ volt a címe. Az egyik intenzív háromperces leckéből megtudtam, hogy amíg más nyelveknél a formális köszönés általában belefér három szótagba, a magyar „Jó napot kívánok“ majdnem úgy hangzik, mintha az illető személynek már azt is elmondanám, mit ettem reggelire. Az elköszönéssel is hasonló a helyzet. Az ember elalszik, mire elbúcsúzik: Viszontlátásra! Abban reménykedve, hogy agyakorlatban a magyarok megkönnyítik az életüket és a kifejezéseket a hétköznapi szóhasználatban lerövidítik (ahogy ezt viszonylag radikálisan megteszik pl. a lusta franciák) első látogatásom alkalmával feszülten figyeltem a szupermarketben. Mindenki kimondta egyben, hogy Jónapotkívánok.
Második szó: Műemlék
Üdvözöljük Pécsett! A belvárosban minden második épületen van egy tábla ezzel a felirattal. Ez nincs benne a magyar nyelvkönyvemben. Segítségül hívom az általában nem túl megbízhatónak tartott google fordítót, és csak azt tudom meg, amit magamtól is kikövetkeztettem. Első utam tehát Pécs legjelentősebb műemlékéhez vezet, a Szent Péter és Pál székesegyházhoz. Még nem tudom, hogy egy Dj vár a templomban.
A sokszor átépített, XI. századi székesegyház büszkén magasodik a Dóm tér fölé, szépségét nem csökkenti a négy tornya közül az egyiketkörülölelő förtelmes állványzat sem. Itt egy kilátónak kéne épülni. A monumentális épületben a gyönyörű díszítéseken kívül egy Dj-szerűséget is felfedezek, akinek valószínűleg az a feladata, hogy a templom zenei hangulatát biztosítsa. Úgy ülök le, hogy rálássak, és előre örülök ennek az énekelt zsoltárokkal aláfestett zenés meditációnak a templomban. Előtte azonban ki kell várnom, amíg kidumálja magát az az adidas melegítőt viselő pocakos török, aki lelkesen és nagyon hangosan okítja láthatóan kevés érdeklődést mutató tizenegy év körüli baseballsapkás fiát, valószínűleg a székesegyházzal kapcsolatos fontos dolgokról.A török ellenszenves előadásának szüneteiben, a templom szent atmoszféráját egyáltalán nem tisztelve, rendszeresen hangos pukkanások hallatszanak, amikor a fiának elpukkan a felfújt rágógumija. Megérkezik a török felesége is, szintén adidasba öltözve, és együtt méltatlankodnak a faliújságon olvasható angol nyelvű történelmi adatokon. Később jut eszembe, hogy talán azon a fejezeten méltatlankodtak, amely a székesegyház törökök általi elpusztításárólszólt. Az teljesen jellemző lenne...
Vissza a Dj-hez. Mozdulatlanul, egyenes derékkal ül az egyik padban és maga elé néz, a laptop képernyőjét figyeli, minden valószínűség szerint erről engedi a saját maga által mixelt zenét. Két oldalra hangfalakat állítottak, ezekből hallatszik a halk, templomi ének. A sovány, őszülő hajú copfos férfi félhangosan mormolja az imát, mintha előmondaná a szöveget, amely a hangszórókból szűrődik ki. Már csak egy keverőpult és a fülhallgató hiányzik...
Gondolatban elnevezem őt, például Istvánnak, és megpróbálom elképzelni, hogyan telhet egy tipikus napja egy ilyen templomi Dj-nek. István 40 éves, az édesanyjával lakik egy szerényen berendezett panellakásban valahol Pécs szélén, római katolikus. Az apját sosem ismerte, de az anyja elbeszélései alapján világos zsámára, ha ismerte is volna, akkor sem lenne rá büszke úgy, ahogy a fiúk szoktak büszkék lenni az apjukra. István minden reggel elpakolja a vászon hátizsákjába az anyja által készített tízórait és az öreg rozoga biciklijével munkába indul. Munkaköri feladata, hogy felügyelje a rendet a város legfontosabb székesegyházában, felügyelje a csendet és a hely hangulatátfelerősítő zenéket játszon.István kívülről ismeri a zsoltárokat, amelyeket a turistáknak játszik. Előmondja a szövegeket, és hiszi, hogy Isten értékeli az ő tevékenységét. Sovány és sápadt, nem tudná elképzelni, hogy az életét máshogy és máshol élje. Egy idő után majd főállásban fogja ápolni nagybeteg anyját, és sosem hagyja el szülővárosát... Minden nap a templom látogatóit fogja figyelni, és nem fogja minősíteni őket, milyenek is ők. Jólneveltek, hangosak, vulgárisak, telefonálók, imádkozók, fényképezők, éneklők, az akusztikát próbálgatók, csendesek, hallgatagok, elgondolkodók, alulöltözöttek, apácák, munkások, zarándokok, gyerekek... Hiszen Isten színe előtt mindenki egyenlő. És Isten majd megbocsát nekik.
Már nem koncentrálok a Dj tarkójára, és felnézek az orgonára. Micsoda gyönyörűség.
Harmadik szó: Találka
OK! Szóval térjünk vissza a nyelvi felkészülésemre. A következő gyönyörű szó, amit a társalgási könyvecskében találtam, annyira megtetszett, hogy legszívesebben a cseh nyelvben is bevezetném. Megbeszéljük a találkát a téren a kávézóba. Milyen szépen hangzana! A találka szóra az egyetlen, magyar nyelvvel foglalkozó cseh kiadvány felületes átlapozása közben találtam rá, amelyet a pilzeni egyetemi könyvesboltban fedeztem fel. Már ez is jól bizonyítja, milyen „marginális“ nyelv a magyar. A sokkal hozzáférhetőbb héber, szerb-horvát, arab és további nyelvkönyvek illetve szótárak között bújt meg a Lingea kiadó kicsi zöld könyvecskéje. Felsikoltottam örömömben, de aztán fokozatosan arra a véleményre jutottam, hogy a magyar társalgási nyelvkönyv szerzői csapatának tényleg nagyon jó a humorérzéke. Vagy egyáltalán nincs, viszont az olvasókat szeretnék minden lehetséges helyzetre felkészíteni.
Idéznék itt néhány mondatot, „hasznos szófordulatot“ amelyekre a kiadvány lapozgatása közben bukkantam rá (aláhúznám, hogy tényleg egy kis zsebkönyvről van szó):
A Sport és szabadidő fejezetből:
Úgy látszik, ráléptem egy tengeri sünre. (Magyarországon???)
Vannak itt érdekes víz alatti zátonyok? (Tényleg, vannak?)
Szabad itt szigonnyal halászni? (pl. kifogni egy balatoni fogast...)
Megcsípett egy medúza. (A magyar alfaj különösen veszélyes...)
Tudna biztosítani? (a hegymászás mint tipikusan magyar sport)
Vannak problémáitok a futballhuligánokkal? (talán ez a legjobb kapcsolatteremtő mondat egy sportbárban)
A kiadvány szerzői persze gondoltak a katasztrófahelyzetekre is. A Vészhelyzetek fejezet:
Nem fogyasztok (semmilyen) kábítószert.
Megverték a férjemet.
Kérem, levenné rólam a bilincset?
Tengeribetegség ellen kérek valamit.
Megtámadtak. Csak védekeztem.
Félek, tériszonyom van. (hiábavalóan igyekszem elképzelni, milyen helyzetben használnám ezt a mondatot).
A vécén nincs vécépapír. (ezt nevezem vészhelyzetnek!)
És végül, a Nyaralás című pikáns fejezet:
Fel akarsz szedni?
Veled szeretném tölteni az éjszakát.
Ne csináld már, viselkedj!
Vidd innen a kezed!
Nem vagyok híve az egyéjszakás kalandoknak.
Csókolóztatok már?
Nem tudok nélküled élni.
Rendben. Ha elgondolkodunk a kézikönyv tartalmán, a lexikális válogatás alapján arra a következtetésre jutunk, hogy Magyarország egy nagyon veszélyes ország, ahol mindennapos dolog medúzára lépni, a letartóztatás vagy az ismeretlen emberek általi zaklatás kétes ajánlatokkal, és mindez nem csak a találka alatt.
De most komolyan. A kézikönyv a szótár résszel együtt tényleg kimerítő, ami a valóban praktikus és szükséges szókészletet illeti, néha tényleg nem lennék meg nélküle. Reméljük, hogy a fentebb említett néhány mondatra sosem lesz szükségem... Lingeo, köszönöm neked!
Negyedik szó: Vásár
Mit óhajt: egy gázálarcot vagy egy felfújható kacsát? Mit szólna egy ismeretlen család régi fotóalbumához? Egy fürdőkádat? Vagy egy leselejtezett postaládát és egy neoprén búvárruhát? Madáretetőt? Nézzük csak: gyerekbölcső, homokóra, százéves babakocsi játék babáknak. Nem működő borsőrlő, sárgaréz fogantyúval, óra Nu pagagyí meserészlettel, képeslap román bélyeggel... Nem, köszönöm, inkább egy lángost kérek. Benyomom ezt a zsíros és sós lepényt, alig bírom megenni, aztán átadom a helyem a további étkezőknek. A lángos egy nagyszerű magyar találmány, otthon Csehországban kevesen tudják ilyen könnyűre és illatosra készíteni… A gyomromban még maradt egy kis hely, hogy megkóstoljam a helyi készítésű híres marcipánt. A túlzabálás határán lassan vonszolom magam ennek a nagy területen elnyúló emberi hangyabolynak különböző szegleteibe. A cigányok hangosan kínálják a portékájukat (a málnától az autógumikon keresztül a kétes kinézetű laptopig). Előlük és a nap elől is egy fekete dobozba rejtőzöm,amely ismeretlen emberek régi képeivel van tele, amelyek engem mindigelbűvölnek. Kicsit kiráz a hideg, mikor a szomszédos dobozba tekintek, amelyben több tucat régi dioptriás szemüveg található, és erről valamiért a koncentrációs táborokban a foglyoktól elkobzott személyes holmikról készült képek jutnak eszembe.
Mi történt ezeknek a szemüvegeknek a tulajdonosaival? A rokonaik az örökség kezelése során csak úgy eladták a gyűjtőnek? Vagy csak kitették egy kuka tetejére, hogy egy éppen arra járó ember megtalálja, betegye a dobozába a többi mellé, majd a piacon megpróbáljon minél jobb árat kialkudni érte?Különös, hogyan változhat a tárgyak értéke az életük és élettartamuk alatt... Az eredeti tulajdonos, egy idős és megbecsült pécsi lakos számára a szemüvegnek felbecsülhetetlen értéke volt. Nem tudott nélküle létezni, ha leejtette és összetörte, azonnal meg kellett javíttatnia. A szemüveg volt az első dolog, amiért reggel nyúlt, és este az utolsó, amit letett (közben még megcsókolta a feleségét és lekapcsolta a kislámpát). Annyira eggyé váltak, hogy csak ritkán tudatosította, hogy az testétől független és elválasztható. Élete alkonyán biztosan komoly dilemma elé került: vegyen egy új, szofisztikált és decens, vékony keretes szemüveget, vagy maradjon hű nagy és régimódi társához? Izzadt kezében idegesen gyűrögette a bankjegyeket, a család karácsonyi ajándékát, amellyel nagyapát rá akarták kényszeríteni a haladásra, valami új vásárlására. ¬– Látod, milyen jól áll. A régit majd elteszed tartaléknak. – nyugtatgatja a nagymama, csak hogy csökkentse a drága eszköz elvesztése miatt érzett félelmét, persze már most világos számára, hogy a régi szemüveg hamarosan a szemétbe kerül. Nagypapa viszont végül megrázza a fejét, a szép és modern szemüveget visszateszi a helyére és kiszalad az üzletből, mintha egy nagy lélegzettel friss levegőt szeretne venni. Világos számára, milyen előadást kell majd végighallgatnia régimódiságról és az elvesztegetett időről. De hát miről beszélnek, ez az ő szemüvege és az ő pénze, inkább vesz belőle az unokájának egy új biciklit vagy bármi mást, a lényeg, hogy ne költse el olyasmire, amit nem akar és nincs rá szüksége.
Azonban nem tudja, hogy pontosan 156 nap, 5 óra, 28 perc és 12 másodperc múlva utolsót lélegzik és a szemüvege gyötrelmes vándorútra indul, amely ebben a dobozban végződik, a piac közepén, amelyet magyarul vásár-nak hívnak, és nem máshol található, mint Pécs szélén, a Vásártéren. Vagy itt még nem ér véget a szemüveg vándorútja?
Ötödik szó: Levendula
Az ötödik szó, amit nem kell lefordítani. Illatos gyógynövény, amely Európa minden napos területére jellemző... Levendulás nyugalom honol a Havi-hegy tetején is, ahol a csendet csak időnként töri meg a kabócák ciripelése. A levendulás szél körbelengi az agóniában megörökített, a fehér sziklán egyensúlyozó Krisztust, aki egyúttal a templomocskához vezető utat is őrzi. Innen lenézve a városra, amely a forró nap ködébe süllyed, nem érzékelhető semmi sem abból a zsivalyból, amely a Széchenyi téren zajlik estéről estére. Ahol az emberek ellepik a fagyis standokat, az időszakos felfrissülés reményében.
Az útifűvel benőtt szikla büszkén ad helyet a szolíd kinézetű szentélynek. Minden második este, „egészségügyi“ sétáim keretében egyike vagyok azon kevés vándornak, akik a templom falánál keresnek hűsítő árnyékot. A templom néha megtelik énekkel. Egy női hang mennyei melódiákat énekel. A templom ajtaja előtti lépcsőn ülve tekintetemmel ellenőrzöm, minden a helyén van-e: a város közepén a Szent Péter és Pál bazilika sziluettje a négy toronnyal, balra lent a kerámiagyár kéménye, a horizonton a ronda panelházak, és jobbra a zöld hegyoldal a szilárdan beágyazott villákkal. Minden a helyén van, a szigorúan meredező tévétorony is. A város mutatóujja, amely szigorúan mutat az égre... Társaim a kabócák, melyek elfáradtak a napsütéstől, a hőség ellenére kitartó futók, és szerelmespárok, akiket időnként irigylek, hogy párban vannak és meg tudják osztani egymással a pillanat csendjét idefent a város felett.
És a templom mögött... a méretes öreg diófák szegélyezte utcában... lakik a turistavonat, amelyet napközben gyakran látok munka közben. Napközben a kicsit komikusan és kicsit szorosan ülő látogatókat hordja körbe a város nevezetességei körül. Este pedig megpihen egy kertben, a tűlevelű díszfák tövében, a templom mögötti utcácskában. A helyrajzi szám 17. Mesebeli vonat és levendulaillatú altatódal.
Hatodik szó: Ultrahang
A ultrahang szó napja viharos és eufórikus. A turistanő, aki tulajdonképpen nem is turista, a magyar ultrahang képernyőjén látja meg először a gyermekét. Azt a két milliméter hosszú gyermeket, akinek primitív, alig néhány napos szíve elkezdi a vért pumpálni a miniatűr testecskébe... Az orvos barátságos tekintetét kedves hangja egészíti ki: Egyelőre minden rendben. A várva várt mondat. A turista-nem turista csak most hiszi el, hogy testében új élet fogant.
A nap, amikor meghallottam a gyermekem szívverését.
Mit lehetne Pécsről írni, amikor a meghatottság könnyein és az eufórikus örömön túl, amelyeket a fejemben felmerülő millió kérdés követ, csak nehezen bírom érzékelni a rövid vihar után éppen felszáradó utcákat. Az embernek minden olyan szépnek tűnik, az éles napsütés és a nehéz nedves levegő, sőt még a helyi „kísértetház“ is, vagyis az az üres panelház, amely egyedül meredezik, bérlőitől már rég megvált és a bontásra vár, mely véget vet szenvedésének. Még az is szépnek tűnik. Kezemben gyűrögetem az ultrahangon készült fényképet, rátekintve mindig eszembe jut, hogy nem álmodom. A hajléktalanok a kukáknál, az emberek, akik újra kipakolják az éttermek elé a kerti bútorokat, a gyerekek, akik a tócsákban játszanak. Közülük senki nem ismeri az én titkomat, én pedig bárgyú mosollyal sétálok el mellettük. Nem vagyok egyedül, a bensőmben valami apróságot hordozok.
Hetedik szó: Nemturista (Nem vagyok turista)
Később, amikor kedvenc helyemen, a Fiáker Étteremben ülök, mert a kis ünnepségre megkívántam isteni baracklekváros palacsintájukat, az jut eszembe, milyen jó egy idegen városban „nemturista“-ként létezni. A „nemturista“ definíciója szerintem a következő lehetne: A „nemturista“ az a személy, aki egy idegen ország, vagy egy idegen város látogatója, és aki egy hosszabb tartózkodás idején közelebbről megismerheti az adott hely mindennapi életét.
Más szóval nemturistává (vagyis átmenet a turista és a helyi lakos között) azáltal válik válik az ember, hogy:
- előre köszön az eladó a pékségben, mosolyog és tudja, milyen kenyeret akar venni
- már sokadszor találkozik ugyanazokkal az arcokkal
- előre látja a vendéglősök és boltosok reggeli és esti rituáléit (asztalok kihordása, boltok bezárása)
- már nem fordul elő, hogy a házból kijövet az első sarkon eltéved, és a város térképét egyre gyakrabban otthon hagyja
- az árusok a piacon már a nevén szólítják
- tudja, hová mehet biztosan a legjobb fagyira
- a pincérnő az étteremben már automatikusan az angol étlapot hozza, és nem a németet
- képes magyarul taxit hívni.
A nemturista létnek a klasszikus turistával és a klasszikus városlakóval szemben bizonyos előnyei is vannak:
a) Mint a város lakóját már semmi nem lepi meg. Mint nemturista még mindig találkozik új dolgokkal és sok mindenre rácsodálkozik.
b) Klasszikus turistaként csak anonim részecskéje a város életének, aki csak úszik az árral. Nemturistaként egy időre megragad egy helyen, és lehetősége nyílik, hogy a helyi emberek emlékezetébe beírja magát.
c) Turistaként sokszor érezheti az újdonság érzetét, de az idegenségét is. Nemturistaként megéli az otthon és biztonság érzését is.
Büszke vagyok új alkotásomra, a „nemturista“ szóra és annak definíciójára. Ajánlom ezt a szót a magyar nyelvészek figyelmébe. Remélem megtetszik nekik ez a nyelvújítás.
Nyolcadik szó: Egyetem
Egyetem. A helyi idegenvezető, aki régész is egy személyben, akkor kelti fel a figyelmemet, amikor kikíséri a magyar csoportot és belekezd kimerítő angol nyelvű előadásába. Kimerítő abban a tekintetben, mekkora erőfeszítésébe kerül (magyarázat közben izzad, szuszog és idegesen meg-megakad, eltér a témától, majd nehezen tér vissza hozzá, „hol is hagytuk abba?...“), de a részleteket illetően is. Olyan részleteket ismerek meg, amelyekről nem írnak az útikönyvek. Ennek valószínűleg az érdeklődő tekintetem lehet az oka, meg a kíváncsiság, lazán megtámogatva egy kis kommunikációs frusztrációval (hiszen magyarországi tartózkodásom nem olyan isten tudja milyen bőbeszédű). Egy szó mint száz, egyhetes magányom után hálás vagyok, hogy beszél hozzám valaki.
Szülőhazámra és annak történelmére való tekintettel a helyi történelmi eseményeket gyakran állítja érdekes párhuzamba a cseh történelemmel, konkrétan a középkori egyetemi oktatás kezdeteivel. Némelyik szóval segítenem kell neki, ilyen például a „negotiate“, amelyik nem jut az eszébe. Ugyanis Wilhelm, a Pécsett székelő német püspök, aki diplomata és királyi tanácsadó volt, „tárgyalt“ a királlyal a korabeli Magyarország legrégebbi egyetemének megalapításáról. Meglepő, hogy az első egyetem nem a fővárosban, Budán jött létre, hanem egy olyan városban, amelyet akkoriban mindössze néhány százan laktak. És még inkább meglepő, hogy az egyetem mindössze három évtizeden keresztül működött.
Vezetőm beavatottként mesél azokról a körülményekről, amelyek a középkori egyetemek kialakulását kísérték. A mozgalmas magyar történelem sajnos tele van olyan mérföldkövekkel, amelyek negatív hatással voltak az ország kulturális fejlődésére. Köszönhetően a törökök destruktív tevékenységének (már megint a törökök!), akik természetesen elpusztítottak mindent, ami az idegen vallásokkal kapcsolatos volt (és sajnos ezek közé tartozott a katolikus egyház által alapított egyetem is), ezért Pécs városának napjainkban hiányoznak bármiféle bizonyítékai, amelyek az oktatás tényét bízonyítanák. Ennek köszönhetően máig nem tudjuk, hányan tanultak az egyetemen annak 1367-es megalapítása után, milyen oktatók (egy európai hírűt kivéve) tevékenykedtek itt. Egy bizonyos dokumentumból biztosan ismerjük két diák nevét, de azt is csak azért, mert az egyik megölte a másikat tanulmányaik ideje alatt.
És a törökök voltak azok, akik az egyetem épületét a XVI. században betemették, és egy dombot emeltek rá, amelyre egy védelmi ágyút helyeztek el. Abban az időben a kedves törökök talán nem is tudatosították, hogy a betemetéssel gondoskodtak a műemlék egészen korrekt konzerválásáról, amelyet egyszer majd egy régészeti kutatás során feltárnak, és tiszteletet sugárzó helyén, a székesegyház árnyékában, nagy odafigyeléssel kiállítják a középkori épületek csodálóinak.
Azonban, mint ahogy a szakavatott előadás végén történész vezetőmtől megtudom, tulajdonképpen nem biztos, hogy éppen ez a feltárt épület, amelyben állunk, volt az egyetem eredeti épülete. Értékelem ezen állítás szomorú őszinteségét, és a megnyugtatás szándékával kijelentem, hogy én határozottan hiszek ebben. Hiszen mi másban hihetnék, nem igaz?
Amint már jeleztem az intézmény szomorú sorsát, harminc évvel azután, hogy a püspök lehetővé tette a művelt emberek társulását, hogy jogot és művészeteket tanuljanak, hogy a tereken és a székesegyházban tartott előadásokat akadémiai fedél és vastag kőfalak között folytathassák, harminc évvel később a püspök meghal, és vele a remény is az egyetem fenntartására, amelynek már elfogyott a pénze az üzemeltetésre. Új egyetem jött létre, de már 200 km-el távolabb északra, Budán, a fővárosban. Azonban, mint azt a változékony magyar történelem során megszokhattuk, ez az egyetem sem működött sokáig. Nem volt könnyű az oktatásügy sorsa a történelem során...
Kilencedik szó: Zene
A zene (csehül hudba) szóhoz egy enyhén abszurd jelenet kapcsolódik: a Széchenyi téren szól a magyar himnusz, melyet álló emberek tömege énekel. A mecset előtti színpadon vagy száz zenész tolong, korban úgy 10 és 16 év közöttiek lehetnek. Egy részük egy kisebb szimfonikus zenekart alkot, a többiek a kórust. A kórus együtt énekli a himnuszt a tömeggel. A zenészek, nem csak hogy nagyon fiatalok, de ráadásul még ázsiai kinézetűek is.
A levegőben tapintható a meghatottság. Az energia, amelyet a vonók érintése, a trombitákból és klarinétokból kiáradó levegő, a rezonáló húrok és a professzionálisan edzett fiatal hangok keltenek, a színpadról az álló nézők felé hömpölyög és ünnepélyesen szétárad vigyázban álló alakjaik között.
És most egy kis magyarázat. A zenészek egy új-zélandi középiskola diákjai, akik egy európai turnén mutatják be tudásukat. Az est folyamán megszólal egy big band, egy szimfonikus zenekar, egy koncertzenekar és egy kórus is. Pécs városának lakói lelkesen hallgatják a zenét, kicsik és nagyok, öregek és fiatalok, hétköznapi emberek és helyi bolondok figyelik a tehetséges fiúkat és lányokat, megcsodálva, milyen tökéletes módon adják elő az ismert vagy kevésbé ismert műveket.
A legnagyobb ovációt a kórus maori harci „táncokkal“ színesített előadása aratja, és természetesen Kodály Zoltán magyar zeneszerző Túrót eszik a cigány című műve, amellyel természetesen nagyon „belopják magukat“ a hazai publikum szívébe.
Az új-zélandi kórusban inkább számítottam az európai gyarmatosítók sápadt, világos hajú utódaira, esetleg a maorik sötét és vad arcú típusaira. Az együtes ázsiai jellege meglepetést okozott számomra. Fekete hajúak és ferde szeműek voltak. Újra beigazolódott, amit már régóta gondolok, és amit már hazámban is megfigyeltem. A kelet-ázsiaiak (vietnamiak, kóreaiak, kínaiak, japánok és mások) olyan emberek, akik képesek a tehetségüket kemény munkával a tökéletességig fejleszteni. És itt nem csak a művészi, de a műszaki tehetségről is beszélek. A gyermekegyüttes összetétele mindenképpen ezt igazolta.
Ülök a kis székemen és agyam minden kis részecskéjével érzékelem a művek tónusait és tarkaságát, a zenét, mondhatnám az én kottám szerint játszák. Meghatódom és egyúttal mélyen magamba szívom az emberekkel teli tér atmoszféráját. Az utolsó napokban, amikor könnyedén beborított a magány súlya, amelyhez nem voltam szokva, az emberekkel teli környezetben a menedék egy bizonyos formáját lelem meg. Örülök, amikor a mellettem ülő idős hölgy időnként mosolyogva felém fordul, és némán megosztjuk azokat a pillanatképeket, amikor az ember a zene hatására magába fordul, és hagyja magát elsodorni. A hölgy magyarul kérdez tőlem valamit, és amikor elmagyarázom neki, hogy „nem beszélek magyarul“, tudni szeretné, honnan jöttem.
„Czech Republic“.
Értetlen tekintet.
„Czechoslovakia“.
Felragyogó tekintet.
Talán tud egy kicsit angolul, ezért megpróbálom elmondani neki legalább azt, hogy sajnos egyik himnuszt sem tudtam elénekelni (elhangzott ugyanis az új-zélandi is), de hogy a magyar (a nagy sikerre való tekintettel kétszer is eljátszották), nagyon szép volt.
A hölgy hálás pillantást vet rám. Ráncos arc, élettel teli kék szemek. Elegáns kabát, hosszabb, őszülő haj. Annyira hálás vagyok a személyes kapcsolat pillanatáért, hogy a legszívesebben elmennék hozzá, és ott valahol, a könyvekkel, macskákkal és a megboldogult férj kifakult fotóival teli régi lakásában, egy palack bor mellett bármilyen témáról elbeszélgetnék vele...
Befejezem az álmodozást és elindulok a kivilágított Király utcán, amelyre anyári este előrehaladtával enyhén alkoholos bujaság nyomja rá bélyegét. Nem hagyom, hogy a hangszóróból áradó zene, a kocsmák, klubok, kávézók vendégeinek diskurálása megzavarja azt az állapotot, szellemit-és zeneit is, amelyet szeretnék minél tovább megőrizni. Ez sikerül is, mert aznap este a fülemben zúgó magyar himnusszal megyek aludni.
Tizedik szó: Fagylalt
Engedjenek meg nekem egy újabb kis ódát, ezúttal a magyar fagylaltról.
A magyar fagylalt az nem csak olyan közönséges fagylalt. Könnyen előfordulhat, hogy ön három gombócot kér, aztán nem három gombóc lesz amit kap, hanem három „labda“. Nem is találkozik az ember kicsi cseh ostyákkal, amelyekbe a magyar gombócok bele sem férnének. Életemben először fordult elő, miután hosszas kínlódás után sem tudtam megbirkózni az adagommal, próbáltam megtalálni a legközelebbi kukát, és a fagyimaradékot vérző szívvel, de minél kevésbé feltűnően (ami a forgalmas utcán szinte lehetetlen) kidobni. Reggeli gyengélkedésem után összement gyomrom egyszerűen nem bírt megküzdeni azzal az adaggal. Már ami a méretét illeti.
Ami a minőséget illeti, vitába szállnék az olasz fagylalt híveivel, amellyel igaz, hogy nincs olyan gazdag tapasztalatom, ennek ellenére úgy vélem, hogy éppen a magyar fagylalt az, amelynek külön fogalommá kellene válnia a nemzeti sztereotípiák szótárában, nem pedig az olasz fagylaltnak. Lehet, hogy most el vagyok ragadtatva, ezért minden olasztól előre elnézést kérek. Mindenesetre nem én vagyok az egyetlen, aki a helyi fagylaltot gyakran és nagy mennyiségben fogyasztja. Az itteni fagylalt népszerűségét bizonyítja a kis helyen található, számomra meglepő számú fagylaltosbódé is (például a kis téren a színháznál három árus is van, egymástól kábé három méterre). És mindegyik megél! Amerre csak nézek, az emberek mind fagylaltot tartanak a kezükben. Egyszerűen sokkoló.
Hangulatkép a téren látott koncertről: a zenészek a pódiumon, a közönség a padokon. Míg Pilsenben a forró nyáresti koncerteken az emberek biztosan félliteres korsókat szorongatnának a kezükben csapolt tizes sörrel, itt mindenki fagylaltot nyal. Világos számomra, ha itt élnék, a néhány meleg nyári hónap alatt teljesen kigömbölyödnék. Szóval a fagylalt Pécsett elválaszthatatlanul hozzátartozik a utcaképhez.
És akkor még nem beszéltem az elképzelhetetlen számú fajtáról, ami kapható! A vaníliás és csokis klasszikusoktól kezdve az egzotikus gyömölcsös ízeken keresztül egészen az olyan elszállt ötletekig, mint a vegyszer-kék színű „Facebook“, vagy a rózsaszín „Hello Kitty“.
Nem tudom hogy van ez, de az állítólag híres magyar kolbásszal még nem találkoztam. Viszont remélem, hogy a hamarosan híressé váló fagylalttal lépten nyomon összefutok.
Zsolnay intermezzo
Még nem találkoztam olyan várossal, amely saját „kulturális negyeddel“ dicsekedhetett volna. Igen, Pécsnek van saját ún. kulturális negyede, s mindez egy korabeli családi kerámiagyár területén, amely büszkén viseli a család nevét: Zsolnay. A terület meglátogatása igazi kaland, hasonlóan a családi cég több mint százéves története, amely a kommunista rendszer ellenséges hozzáállása ellenére napjainkig jelentős nyomot hagyott a városban. Körbejárom a komplexumot, az épületek némelyikének színes tetejét kerámia cserepek fedik, és miközben az egyik kéményre tekintek, az jut eszembe, hogy egy kémény is lehet építészeti remekmű. Különösen akkor, ha mázas pirogránit jelenetekkel van díszítve.
A nagyon lelkes, profi és művelt fiatal idegenvezetőtől megtudom, hogy milyen funkciókat lát el a komplexum. Az egykori kerámia és porcelánműhelyek, kesztyű-, dohány-, édesség- és pezsgőgyár helyén napjainkban galéria, kiállítótermek, bábszínház, amatőr színjátszóhely, szabadtéri mozi, planetárium, a helyi egyetem művészeti kara, koncertterem, játszótér, kávéházak és nagyon dizájnos és kidolgozott díszkertek találhatók... szóval rengeteg minden, és a központ igazgatója, István úr (már megint ez a név...) gondoskodik róla, hogy minden úgy menjen, mint a karikakacsapás, és ez a viszonylag fiatal „kulturális negyed“ több mint 200 000 fizető nézőt vonzzon évente.
Amikor meglátogatom a Zsolnay család műhelyében készült kerámiák kiállítását, igazi támadás éri esztétikai ízlelőbimbóimat. A gyár alapítójának tehetséges lányainak keze alatt a legfantasztikusan edények születtek különböző keleti és folklorisztikus motívumokkal. Mint hasonló típusú múzeumokba nem igazán járó személyt, bevallom, nagyon megfogtak a látottak. Minden tárgy egy igazi szépség, eredeti, művészi munka. Az bizonyos, hogy a Zsolnay család nem félt kísérletezni. Ezért a műhelyekben nagyon eredeti technikák születtek, amelyek a termékeknek biztosították a díjakat a nagy presztízsű nemzetközi kiállításokon a XIX. és XX. század fordulóján. A kiállítás azért is különlegesen gazdag, mert a gyűjtő, Gyugyi László magyar emigráns, egész életét a Zsolnay kerámiák szenvedélyes gyűjtésének szentelte.
Egy magyar csokoládékat árusító kicsi boltban az ízlésemnek pontosan megfelelő igazi „csodát“ fedeztem fel, igazán művészien készített csokibonbonokat. Fehér csokiból készült miniatűr kotta háromszor három centiméteren! Sajnos a csokinak nálam nincs esélye a túlélésre. Esztétikus vagy nem esztétikus, a praliné a gyomromban végzi, méghozzá elég gyorsan.
A Zsolnay kulturális központ amely tulajdonképpen összefogja a város múzeumainak és kiállításainak többségét, olyan kulturális csemegéket is tartogat, mint az októberi Bohumil Hrabal nap (a szívem büszkén megdobban), vagy egy gyerekeknek szóló fesztivál, melynek során a gyerekek éjszaka az intézmény területén pizsamában kergetőznek, és olyan helyekre készítettek nekik programokat, ahová általában be sem jutnak.
Csendesen mosolygok, és számban a csokibonbonok éppen múló ízével elindulok visszafelé a forró utcákon, időszakos bázisomra a Felsőmalom utcában.
Tizenegyedik szó: Tettye
Rendben. Elfogadom, hogy nem éppen egy tipikus magyar szó. A magyar olvasó talán megenged nekem egy lexikális kitérőt. Ez a szó magában hordozza a nem túlságosan barátságos kor keserűségét, az itteni történelmi események sorában. Számomra azonban a Tettye a zöld oázist, fejem fölött a fák lombkoronáját és a megnyugtató gyermekkacagást szimbolizálja.
Akkor most szépen sorban. A Tettye egy nagyon régi városrész neve, amely kívül rekedt a város falain. Nem tartozik Pécs belvárosába, annál inkább tekinthető egy kapunak a zöld dombok felé, amelyek fokozatosan a Mecsek hegységgé növik ki magukat. A Tettye egy park, gyönyörű kilátással a városra, melynek domináns épülete a XVI. századi püspöki palota, amelyet a török hódoltság idején egy bizonyos iszlám rend használt. A „tettye“szó tehát az iszlámmal kapcsolatos török „tekke“ szóból származik.
Mindenesetre a Tettye számomra egy park, ahová elmenekülhetek a város felforrósodott utcáiból, az utóbbi napok fekete hírei elől, vagy a saját, néha borús gondolataimmal. Ide nem ér el sem a hőség, sem a Gázai konfliktus, sem a tragikus körülmények között lelőtt maláj repülőgép miatt érzett parttalan szomorúság és kiábrándultság sem. De nem ér el ide a honvágy, és a hormonális változások, vagy egyszerűen a „más“ állapotom okozta önsajnálat sem. Az óriás platán alatt elnyúlok a fűben, lehunyom a szemem, elűzök minden gondolatot és csak a madarak énekét és a zsivajt engedem áramlani a fejembe, amely a legkisebb városlakóknak készült, alaposan kihasznált játszótérről hangzik fel. Itt jól érzem magam.
Úton hazafelé megcsodálom a kis Tettye lakónegyedet, amely az azonos nevű patak partján épült. Itt minden ház más, más magasságban, más stílusban, más méretekben és más állapotában is! (Úgy, mint én...) És mégis, az embernek olyan érzése van, mintha vidéken lenne. Macska a falazott kerítésen, masszív fakapu az egyenetlen kőburkolat felett, hullámos tetők és félig szétesett homlokzatok, a terhétől az utcára kihajló körtefák ágai, kicsi ablakok, és mindezek között talán az egykori piactér, két öreg nyárfával a közepén. Annyi csoda egyetlen városnegyedben!
Tizenkettedik szó: Vidámpark
Amennyiben valaki Pécs árnyoldalát szeretné látni, nem kell sokáig és messze keresnie, a régi idők elmúlt dicsőségéért elég a városi busszal kimenni a Misina hegyre. Ezen a hegyen található a város másik domináns jelképe, az impozáns tévétorony. Egyébként már a busszal való kiutazás is kalandos, igazi időutazás. Az autóbusz élesen karanyarogva kapaszkodik felfelé, és néha egészen meglepő helyekre érkezik. Az utas néha akár meg is ijedhet. Az autóbusz ráhajt egy keskeny tönkrement aszfaltútra, és behajt a sűrű erdőbe, vagy inkább „dzsungelbe“. Ennek a letérőnek a végén egy betonmonstrum található, az egykori tüdőszanatórium, amely ma már üresen áll. Valamilyen érthetetlen okból a sofőr megáll a málladozó megállóban, mintha arra várna, hogy felszálljanak a szellemek. Én, mint az egyedüli utas, egy pillanatra elbizonytalanodom és egy Hitchcock jelenet jut az eszembe. Aztán az autóbusz elindul visszafelé, és kitérőkkel fokozatosan visszaér a tévétoronyhoz. A 176 méter magas építményt látva az jut eszembe, hogy ez a terület is megélt szebb napokat. Turisták és kirándulók tömegeivel itt sem találkozom. Csak egy füvet nyíró férfival és egy unatkozó hölggyel, aki 900 forintot kér azért, hogy a lift felvisz az első emeleti kilátóig. A toronyhoz tapad egy összegrafittizett épület, valószínűleg egy korabeli kocsma táncteremmel, esetleg egy szálloda lehetett. A hulló vakolaton azért még meglátok egy régi, megsárgult étlapot. A lepattogzott tábla valamiféle zenés klubot reklámoz, az egyetlen szó, amit még rendesen el lehet olvasni, a „Hell“. Nagyon találó. A környező erdőkbe, amelyekben félig szétesett padokat és ismeretlen funkciójú, furcsa betonkonstrukciókat látok, nem igazán kívánkozom. Ugyanúgy, mint a toronyba sem, amely így közelről nem olyan szép és modern, mint amilyennek távolról látszik, ahonnan minden nap csodálattal tekintettem felé, várva a látogatásra alkalmas pillanatot. Igaz, az útikönyvben ígért turistautak itt valóban összefutnak, viszont a környéket bemutató táblák és térképek vagy már félig összedőltek, vagy a természet tette tönkre őket. Olyan ez, amit a Cseh turistaklub biztosan nem tűrne el, gondolom magamban.
A másik szomorú meglepetést maga a vidámpark okozza, a Dömörkapu nevű helyen, ahol a térkép szerint egy szórakoztató parknak kéne lenni. Ezért indulok én is arra, egy élőbb és jobban karbantartott hely reményében. De ó jajj! Benőtt parkoló, benőtt emlékmű, két toronyszerű épület romjai, amelyek egykor valószínűleg az objektum területét őrizték. Itt most mindenfelé beton talapzatok, kicsit nosztalgikus, Algida és Büfé feliratú, félig összedőlt falú bódék, és a körhinták hűlt helye látható. A „szórakoztató parkot“ ráadásul egy portás őrzi, aki az egyik bejárati épület előtti széken a mobiljával foglalkozik. Miért ül ott és mit őriz, számomra rejtély marad. A vandálok itt ma már csak unatkoznának. A másik horrorisztikus jelenség a kisvonat. A kis állomásra, amelyhez viccesen színesre festett kocsiszín is tartozik, egy ahhoz hasonló kisvonat érkezik, mint amilyennel a központban a turistákat szállítják. Miki egeres jelenetekkel van kifestve, ami már magában is elárul valamit ennek az attrakciónk az életkoráról. A rozoga kisvonatot egy életunt mozdonyvezető irányítja (valószínűleg az őrnek a bátyja), de egyébként teljesen üres. Bedöcög a kis állomásra, vár a láthatatlan gyerekekre, aztán elindul vissza. Később az útikönyvből megtudom, hogy ez itt a legrövidebb vasúti pálya Magyarországon. Zavarodottan elindulok az egyik „turistaúton“ a „szóralkoztató“ park mentén vissza a tévétoronyhoz. Már nem is csodálkozom, amikor elhaladok egy megszűnt sípálya mellett, amelyhez már rendes út sem vezet, és ahol egy cégér lóg a sípálya nevével. Eszembe jut még a város déli részén található, elhagyott medencékkel teli létesítmény, és azt mondom, hogy az élet már valószínűleg csak a lakónegyedekre összpontosul, amelyek beszorultak az épített műemlékek közé, és valószínűleg eltűnt a gyönyörűen zöldelő, az emberek által viszont fokozatosan elfeledett környékről. Lehet, hogy így van jól. A természet visszaveszi, amit annak idején tőle vettel el. A tévétorony környékét elnyeli a sűrű bozót, a szórakozó parkot elnyeli a moha, a sípályán pedig csak a fű fog nőni. Pécs lakói pedig megelégednek a városi parkokkal és a vendéglők kerthelységeivel.
Tizenharmadik szó: Viszlát
Hogy is lehetne a magyar szavak, képek és élmények sorát befejezni, mint azzal a jó hírrel, hogy a végtelenül hosszú viszontlátásra, vagyis nasledanou köszönés helyett létezik egy rövid változat, ami mindenféle módon megkönnyítette számomra a mindennapi búcsúzkodást, és nem csak a boltban. És ez a fontos. A magyar városban eltöltött hónap után az ember már megfigyelte és kezdte elsajátítani a mindennapi szokásokat, apró nüanszokat, amelyek fokozatosan helyi lakosá alakítanák át. Első körben valószínűleg csak bevándorlóvá, aki már más dolgokat érzékel és másként, aki igyekezne felvenni a város ritmusát, a közösség tagjává válni, minél tovább, annál jobban elsajátítva a nyelvet, és elkezdené mélyebbre ereszteni a turistákra jellemző sekély gyökereit. És ebben a pillanatban elbúcsúzom, mert ezúttal nem volt célom, hogy gyökeret eresszek. Szeretném úgy megőrizni a fejemben Magyarország egy kis részének képét, mint egy megtekintett filmet, mint egy elolvasott fejezetet, mint egy meghallgatott melódiát. Viszlátot mondok a városnak és bőröndömmel eltűnök a láthatáron.
Képek Pécsről
Első templom: Szent Péter és Pál
az orgona melankóliája
a fa padok pátosza
a tónus, mely messzire visz téged
Krisztus egy jóképű férfi volt.
Második templom: Tévétorony
közömbösség a város felett
nemtörődöm pillantás a magasból
otthona a Mecsek
meggörnyed a rádiójelek súlya alatt.
Harmadik templom: Vásárcsarnok
kedves arc és ráncok
a dzsemesüveg mögött
Jó napot kívánok!
A reggel visszatükröződik a világos padlókon.
Negyedik templom: Kik vagyunk
lovakon érkeztek
tűzzel szívükben és arcunkon
előttük elhúzódó harcok
és lstván meghajol Isten előtt.
Ötödik templom: A város
Öt templom, mint öt felfogás
Minden dimenzióban érzékeled
Szerénysége belenőtt a hegyoldalba
Majd visszatérsz, ha megérted.
(Gál Róbert fordítása)
Első szó: Vasútállomás
Mint ahogy az egy rendes nyelvtanárnőhöz illik, minden külföldi utamra (legyen az ösztöndíj vagy nyaralás) úgy készülök, mint egy nyelvtanfolyamra. Most is majd meghalok a kíváncsiságtól, vajon milyen lesz ez az „egzotikus“ nyelvi közeg. Mármint a finnugor.
Szóval: Vasútállomás. Ajajajj. Ez volt az első szó, amit sok munkával megtanultam az egy hónapos intenzív felkészülés alatt, mielőtt Magyarországra indultam. Persze a segítségemre volt Marek Vašut (*cseh színész, a ford. megj.), mint afféle mnemotechnikai segédeszköz, ennek ellenére megérkezésem után teljes hiányát érzékeltem ennek a szónak, még közetlenül a vasútállomáson is. No nem baj, biztosan egy olyan szót tanultam meg, amelyet más nyelvi kontextusban használnak.
Minden esetre a vasútállomás egy szuper jó szó, egy a sok közül, amely mindent kifejez a magyar nyelvből: semmihez nem hasonlítható, érthetetlen, gyors és szószátyár nyelv.
Bár a Cseh Vasút ez alkalommal nem okozott csalódást (nyolc óra vonatozás után mindössze 5 perc volt a késés), viszont Magyarországon is működött a cseh vasúti szindróma, amikor a Budapestről a célállomásig, Pécsig tartó úton sikerült megélnem egy klasszikus cseh vágányzárat, mindennel, ahogy azt kell: minden előzetes figyelmeztetés nélkül kihajtották az embereket a vonatból, régimódi autóbuszokba zsúfolták őket, mindenféle információnyújtás nélkül buszozás a magyar vidéken át, később pedig újra felterelték az embereket egy másik vonatra. Legnagyobb gondom, amely az elmúlt napokban fogalalkoztatott, hogy érvényes-e a helyjegyem, teljesen tárgytalanná vált. A pótlóbusz vidám és göndör hajú sofőrje, mikor magyarul próbáltam elköszönni, egy kacsintással viszonozta igyekezetemet. Ez volt (és ezt akkor még nem is gyanítottam) a flörtölés egyetlen megnyilvánulása magyarországi tartózkodásom alatt a nagyon udvarias (vagy félénk?) magyar férfiak részéről.
A nyelvi felkészülés során egy igazán csábítóan hangzó internetes gyorstalpalót is elvégezetem, melynek „Speak Hungarian in three minutes“ volt a címe. Az egyik intenzív háromperces leckéből megtudtam, hogy amíg más nyelveknél a formális köszönés általában belefér három szótagba, a magyar „Jó napot kívánok“ majdnem úgy hangzik, mintha az illető személynek már azt is elmondanám, mit ettem reggelire. Az elköszönéssel is hasonló a helyzet. Az ember elalszik, mire elbúcsúzik: Viszontlátásra! Abban reménykedve, hogy agyakorlatban a magyarok megkönnyítik az életüket és a kifejezéseket a hétköznapi szóhasználatban lerövidítik (ahogy ezt viszonylag radikálisan megteszik pl. a lusta franciák) első látogatásom alkalmával feszülten figyeltem a szupermarketben. Mindenki kimondta egyben, hogy Jónapotkívánok.
Második szó: Műemlék
Üdvözöljük Pécsett! A belvárosban minden második épületen van egy tábla ezzel a felirattal. Ez nincs benne a magyar nyelvkönyvemben. Segítségül hívom az általában nem túl megbízhatónak tartott google fordítót, és csak azt tudom meg, amit magamtól is kikövetkeztettem. Első utam tehát Pécs legjelentősebb műemlékéhez vezet, a Szent Péter és Pál székesegyházhoz. Még nem tudom, hogy egy Dj vár a templomban.
A sokszor átépített, XI. századi székesegyház büszkén magasodik a Dóm tér fölé, szépségét nem csökkenti a négy tornya közül az egyiketkörülölelő förtelmes állványzat sem. Itt egy kilátónak kéne épülni. A monumentális épületben a gyönyörű díszítéseken kívül egy Dj-szerűséget is felfedezek, akinek valószínűleg az a feladata, hogy a templom zenei hangulatát biztosítsa. Úgy ülök le, hogy rálássak, és előre örülök ennek az énekelt zsoltárokkal aláfestett zenés meditációnak a templomban. Előtte azonban ki kell várnom, amíg kidumálja magát az az adidas melegítőt viselő pocakos török, aki lelkesen és nagyon hangosan okítja láthatóan kevés érdeklődést mutató tizenegy év körüli baseballsapkás fiát, valószínűleg a székesegyházzal kapcsolatos fontos dolgokról.A török ellenszenves előadásának szüneteiben, a templom szent atmoszféráját egyáltalán nem tisztelve, rendszeresen hangos pukkanások hallatszanak, amikor a fiának elpukkan a felfújt rágógumija. Megérkezik a török felesége is, szintén adidasba öltözve, és együtt méltatlankodnak a faliújságon olvasható angol nyelvű történelmi adatokon. Később jut eszembe, hogy talán azon a fejezeten méltatlankodtak, amely a székesegyház törökök általi elpusztításárólszólt. Az teljesen jellemző lenne...
Vissza a Dj-hez. Mozdulatlanul, egyenes derékkal ül az egyik padban és maga elé néz, a laptop képernyőjét figyeli, minden valószínűség szerint erről engedi a saját maga által mixelt zenét. Két oldalra hangfalakat állítottak, ezekből hallatszik a halk, templomi ének. A sovány, őszülő hajú copfos férfi félhangosan mormolja az imát, mintha előmondaná a szöveget, amely a hangszórókból szűrődik ki. Már csak egy keverőpult és a fülhallgató hiányzik...
Gondolatban elnevezem őt, például Istvánnak, és megpróbálom elképzelni, hogyan telhet egy tipikus napja egy ilyen templomi Dj-nek. István 40 éves, az édesanyjával lakik egy szerényen berendezett panellakásban valahol Pécs szélén, római katolikus. Az apját sosem ismerte, de az anyja elbeszélései alapján világos zsámára, ha ismerte is volna, akkor sem lenne rá büszke úgy, ahogy a fiúk szoktak büszkék lenni az apjukra. István minden reggel elpakolja a vászon hátizsákjába az anyja által készített tízórait és az öreg rozoga biciklijével munkába indul. Munkaköri feladata, hogy felügyelje a rendet a város legfontosabb székesegyházában, felügyelje a csendet és a hely hangulatátfelerősítő zenéket játszon.István kívülről ismeri a zsoltárokat, amelyeket a turistáknak játszik. Előmondja a szövegeket, és hiszi, hogy Isten értékeli az ő tevékenységét. Sovány és sápadt, nem tudná elképzelni, hogy az életét máshogy és máshol élje. Egy idő után majd főállásban fogja ápolni nagybeteg anyját, és sosem hagyja el szülővárosát... Minden nap a templom látogatóit fogja figyelni, és nem fogja minősíteni őket, milyenek is ők. Jólneveltek, hangosak, vulgárisak, telefonálók, imádkozók, fényképezők, éneklők, az akusztikát próbálgatók, csendesek, hallgatagok, elgondolkodók, alulöltözöttek, apácák, munkások, zarándokok, gyerekek... Hiszen Isten színe előtt mindenki egyenlő. És Isten majd megbocsát nekik.
Már nem koncentrálok a Dj tarkójára, és felnézek az orgonára. Micsoda gyönyörűség.
Harmadik szó: Találka
OK! Szóval térjünk vissza a nyelvi felkészülésemre. A következő gyönyörű szó, amit a társalgási könyvecskében találtam, annyira megtetszett, hogy legszívesebben a cseh nyelvben is bevezetném. Megbeszéljük a találkát a téren a kávézóba. Milyen szépen hangzana! A találka szóra az egyetlen, magyar nyelvvel foglalkozó cseh kiadvány felületes átlapozása közben találtam rá, amelyet a pilzeni egyetemi könyvesboltban fedeztem fel. Már ez is jól bizonyítja, milyen „marginális“ nyelv a magyar. A sokkal hozzáférhetőbb héber, szerb-horvát, arab és további nyelvkönyvek illetve szótárak között bújt meg a Lingea kiadó kicsi zöld könyvecskéje. Felsikoltottam örömömben, de aztán fokozatosan arra a véleményre jutottam, hogy a magyar társalgási nyelvkönyv szerzői csapatának tényleg nagyon jó a humorérzéke. Vagy egyáltalán nincs, viszont az olvasókat szeretnék minden lehetséges helyzetre felkészíteni.
Idéznék itt néhány mondatot, „hasznos szófordulatot“ amelyekre a kiadvány lapozgatása közben bukkantam rá (aláhúznám, hogy tényleg egy kis zsebkönyvről van szó):
A Sport és szabadidő fejezetből:
Úgy látszik, ráléptem egy tengeri sünre. (Magyarországon???)
Vannak itt érdekes víz alatti zátonyok? (Tényleg, vannak?)
Szabad itt szigonnyal halászni? (pl. kifogni egy balatoni fogast...)
Megcsípett egy medúza. (A magyar alfaj különösen veszélyes...)
Tudna biztosítani? (a hegymászás mint tipikusan magyar sport)
Vannak problémáitok a futballhuligánokkal? (talán ez a legjobb kapcsolatteremtő mondat egy sportbárban)
A kiadvány szerzői persze gondoltak a katasztrófahelyzetekre is. A Vészhelyzetek fejezet:
Nem fogyasztok (semmilyen) kábítószert.
Megverték a férjemet.
Kérem, levenné rólam a bilincset?
Tengeribetegség ellen kérek valamit.
Megtámadtak. Csak védekeztem.
Félek, tériszonyom van. (hiábavalóan igyekszem elképzelni, milyen helyzetben használnám ezt a mondatot).
A vécén nincs vécépapír. (ezt nevezem vészhelyzetnek!)
És végül, a Nyaralás című pikáns fejezet:
Fel akarsz szedni?
Veled szeretném tölteni az éjszakát.
Ne csináld már, viselkedj!
Vidd innen a kezed!
Nem vagyok híve az egyéjszakás kalandoknak.
Csókolóztatok már?
Nem tudok nélküled élni.
Rendben. Ha elgondolkodunk a kézikönyv tartalmán, a lexikális válogatás alapján arra a következtetésre jutunk, hogy Magyarország egy nagyon veszélyes ország, ahol mindennapos dolog medúzára lépni, a letartóztatás vagy az ismeretlen emberek általi zaklatás kétes ajánlatokkal, és mindez nem csak a találka alatt.
De most komolyan. A kézikönyv a szótár résszel együtt tényleg kimerítő, ami a valóban praktikus és szükséges szókészletet illeti, néha tényleg nem lennék meg nélküle. Reméljük, hogy a fentebb említett néhány mondatra sosem lesz szükségem... Lingeo, köszönöm neked!
Negyedik szó: Vásár
Mit óhajt: egy gázálarcot vagy egy felfújható kacsát? Mit szólna egy ismeretlen család régi fotóalbumához? Egy fürdőkádat? Vagy egy leselejtezett postaládát és egy neoprén búvárruhát? Madáretetőt? Nézzük csak: gyerekbölcső, homokóra, százéves babakocsi játék babáknak. Nem működő borsőrlő, sárgaréz fogantyúval, óra Nu pagagyí meserészlettel, képeslap román bélyeggel... Nem, köszönöm, inkább egy lángost kérek. Benyomom ezt a zsíros és sós lepényt, alig bírom megenni, aztán átadom a helyem a további étkezőknek. A lángos egy nagyszerű magyar találmány, otthon Csehországban kevesen tudják ilyen könnyűre és illatosra készíteni… A gyomromban még maradt egy kis hely, hogy megkóstoljam a helyi készítésű híres marcipánt. A túlzabálás határán lassan vonszolom magam ennek a nagy területen elnyúló emberi hangyabolynak különböző szegleteibe. A cigányok hangosan kínálják a portékájukat (a málnától az autógumikon keresztül a kétes kinézetű laptopig). Előlük és a nap elől is egy fekete dobozba rejtőzöm,amely ismeretlen emberek régi képeivel van tele, amelyek engem mindigelbűvölnek. Kicsit kiráz a hideg, mikor a szomszédos dobozba tekintek, amelyben több tucat régi dioptriás szemüveg található, és erről valamiért a koncentrációs táborokban a foglyoktól elkobzott személyes holmikról készült képek jutnak eszembe.
Mi történt ezeknek a szemüvegeknek a tulajdonosaival? A rokonaik az örökség kezelése során csak úgy eladták a gyűjtőnek? Vagy csak kitették egy kuka tetejére, hogy egy éppen arra járó ember megtalálja, betegye a dobozába a többi mellé, majd a piacon megpróbáljon minél jobb árat kialkudni érte?Különös, hogyan változhat a tárgyak értéke az életük és élettartamuk alatt... Az eredeti tulajdonos, egy idős és megbecsült pécsi lakos számára a szemüvegnek felbecsülhetetlen értéke volt. Nem tudott nélküle létezni, ha leejtette és összetörte, azonnal meg kellett javíttatnia. A szemüveg volt az első dolog, amiért reggel nyúlt, és este az utolsó, amit letett (közben még megcsókolta a feleségét és lekapcsolta a kislámpát). Annyira eggyé váltak, hogy csak ritkán tudatosította, hogy az testétől független és elválasztható. Élete alkonyán biztosan komoly dilemma elé került: vegyen egy új, szofisztikált és decens, vékony keretes szemüveget, vagy maradjon hű nagy és régimódi társához? Izzadt kezében idegesen gyűrögette a bankjegyeket, a család karácsonyi ajándékát, amellyel nagyapát rá akarták kényszeríteni a haladásra, valami új vásárlására. ¬– Látod, milyen jól áll. A régit majd elteszed tartaléknak. – nyugtatgatja a nagymama, csak hogy csökkentse a drága eszköz elvesztése miatt érzett félelmét, persze már most világos számára, hogy a régi szemüveg hamarosan a szemétbe kerül. Nagypapa viszont végül megrázza a fejét, a szép és modern szemüveget visszateszi a helyére és kiszalad az üzletből, mintha egy nagy lélegzettel friss levegőt szeretne venni. Világos számára, milyen előadást kell majd végighallgatnia régimódiságról és az elvesztegetett időről. De hát miről beszélnek, ez az ő szemüvege és az ő pénze, inkább vesz belőle az unokájának egy új biciklit vagy bármi mást, a lényeg, hogy ne költse el olyasmire, amit nem akar és nincs rá szüksége.
Azonban nem tudja, hogy pontosan 156 nap, 5 óra, 28 perc és 12 másodperc múlva utolsót lélegzik és a szemüvege gyötrelmes vándorútra indul, amely ebben a dobozban végződik, a piac közepén, amelyet magyarul vásár-nak hívnak, és nem máshol található, mint Pécs szélén, a Vásártéren. Vagy itt még nem ér véget a szemüveg vándorútja?
Ötödik szó: Levendula
Az ötödik szó, amit nem kell lefordítani. Illatos gyógynövény, amely Európa minden napos területére jellemző... Levendulás nyugalom honol a Havi-hegy tetején is, ahol a csendet csak időnként töri meg a kabócák ciripelése. A levendulás szél körbelengi az agóniában megörökített, a fehér sziklán egyensúlyozó Krisztust, aki egyúttal a templomocskához vezető utat is őrzi. Innen lenézve a városra, amely a forró nap ködébe süllyed, nem érzékelhető semmi sem abból a zsivalyból, amely a Széchenyi téren zajlik estéről estére. Ahol az emberek ellepik a fagyis standokat, az időszakos felfrissülés reményében.
Az útifűvel benőtt szikla büszkén ad helyet a szolíd kinézetű szentélynek. Minden második este, „egészségügyi“ sétáim keretében egyike vagyok azon kevés vándornak, akik a templom falánál keresnek hűsítő árnyékot. A templom néha megtelik énekkel. Egy női hang mennyei melódiákat énekel. A templom ajtaja előtti lépcsőn ülve tekintetemmel ellenőrzöm, minden a helyén van-e: a város közepén a Szent Péter és Pál bazilika sziluettje a négy toronnyal, balra lent a kerámiagyár kéménye, a horizonton a ronda panelházak, és jobbra a zöld hegyoldal a szilárdan beágyazott villákkal. Minden a helyén van, a szigorúan meredező tévétorony is. A város mutatóujja, amely szigorúan mutat az égre... Társaim a kabócák, melyek elfáradtak a napsütéstől, a hőség ellenére kitartó futók, és szerelmespárok, akiket időnként irigylek, hogy párban vannak és meg tudják osztani egymással a pillanat csendjét idefent a város felett.
És a templom mögött... a méretes öreg diófák szegélyezte utcában... lakik a turistavonat, amelyet napközben gyakran látok munka közben. Napközben a kicsit komikusan és kicsit szorosan ülő látogatókat hordja körbe a város nevezetességei körül. Este pedig megpihen egy kertben, a tűlevelű díszfák tövében, a templom mögötti utcácskában. A helyrajzi szám 17. Mesebeli vonat és levendulaillatú altatódal.
Hatodik szó: Ultrahang
A ultrahang szó napja viharos és eufórikus. A turistanő, aki tulajdonképpen nem is turista, a magyar ultrahang képernyőjén látja meg először a gyermekét. Azt a két milliméter hosszú gyermeket, akinek primitív, alig néhány napos szíve elkezdi a vért pumpálni a miniatűr testecskébe... Az orvos barátságos tekintetét kedves hangja egészíti ki: Egyelőre minden rendben. A várva várt mondat. A turista-nem turista csak most hiszi el, hogy testében új élet fogant.
A nap, amikor meghallottam a gyermekem szívverését.
Mit lehetne Pécsről írni, amikor a meghatottság könnyein és az eufórikus örömön túl, amelyeket a fejemben felmerülő millió kérdés követ, csak nehezen bírom érzékelni a rövid vihar után éppen felszáradó utcákat. Az embernek minden olyan szépnek tűnik, az éles napsütés és a nehéz nedves levegő, sőt még a helyi „kísértetház“ is, vagyis az az üres panelház, amely egyedül meredezik, bérlőitől már rég megvált és a bontásra vár, mely véget vet szenvedésének. Még az is szépnek tűnik. Kezemben gyűrögetem az ultrahangon készült fényképet, rátekintve mindig eszembe jut, hogy nem álmodom. A hajléktalanok a kukáknál, az emberek, akik újra kipakolják az éttermek elé a kerti bútorokat, a gyerekek, akik a tócsákban játszanak. Közülük senki nem ismeri az én titkomat, én pedig bárgyú mosollyal sétálok el mellettük. Nem vagyok egyedül, a bensőmben valami apróságot hordozok.
Hetedik szó: Nemturista (Nem vagyok turista)
Később, amikor kedvenc helyemen, a Fiáker Étteremben ülök, mert a kis ünnepségre megkívántam isteni baracklekváros palacsintájukat, az jut eszembe, milyen jó egy idegen városban „nemturista“-ként létezni. A „nemturista“ definíciója szerintem a következő lehetne: A „nemturista“ az a személy, aki egy idegen ország, vagy egy idegen város látogatója, és aki egy hosszabb tartózkodás idején közelebbről megismerheti az adott hely mindennapi életét.
Más szóval nemturistává (vagyis átmenet a turista és a helyi lakos között) azáltal válik válik az ember, hogy:
- előre köszön az eladó a pékségben, mosolyog és tudja, milyen kenyeret akar venni
- már sokadszor találkozik ugyanazokkal az arcokkal
- előre látja a vendéglősök és boltosok reggeli és esti rituáléit (asztalok kihordása, boltok bezárása)
- már nem fordul elő, hogy a házból kijövet az első sarkon eltéved, és a város térképét egyre gyakrabban otthon hagyja
- az árusok a piacon már a nevén szólítják
- tudja, hová mehet biztosan a legjobb fagyira
- a pincérnő az étteremben már automatikusan az angol étlapot hozza, és nem a németet
- képes magyarul taxit hívni.
A nemturista létnek a klasszikus turistával és a klasszikus városlakóval szemben bizonyos előnyei is vannak:
a) Mint a város lakóját már semmi nem lepi meg. Mint nemturista még mindig találkozik új dolgokkal és sok mindenre rácsodálkozik.
b) Klasszikus turistaként csak anonim részecskéje a város életének, aki csak úszik az árral. Nemturistaként egy időre megragad egy helyen, és lehetősége nyílik, hogy a helyi emberek emlékezetébe beírja magát.
c) Turistaként sokszor érezheti az újdonság érzetét, de az idegenségét is. Nemturistaként megéli az otthon és biztonság érzését is.
Büszke vagyok új alkotásomra, a „nemturista“ szóra és annak definíciójára. Ajánlom ezt a szót a magyar nyelvészek figyelmébe. Remélem megtetszik nekik ez a nyelvújítás.
Nyolcadik szó: Egyetem
Egyetem. A helyi idegenvezető, aki régész is egy személyben, akkor kelti fel a figyelmemet, amikor kikíséri a magyar csoportot és belekezd kimerítő angol nyelvű előadásába. Kimerítő abban a tekintetben, mekkora erőfeszítésébe kerül (magyarázat közben izzad, szuszog és idegesen meg-megakad, eltér a témától, majd nehezen tér vissza hozzá, „hol is hagytuk abba?...“), de a részleteket illetően is. Olyan részleteket ismerek meg, amelyekről nem írnak az útikönyvek. Ennek valószínűleg az érdeklődő tekintetem lehet az oka, meg a kíváncsiság, lazán megtámogatva egy kis kommunikációs frusztrációval (hiszen magyarországi tartózkodásom nem olyan isten tudja milyen bőbeszédű). Egy szó mint száz, egyhetes magányom után hálás vagyok, hogy beszél hozzám valaki.
Szülőhazámra és annak történelmére való tekintettel a helyi történelmi eseményeket gyakran állítja érdekes párhuzamba a cseh történelemmel, konkrétan a középkori egyetemi oktatás kezdeteivel. Némelyik szóval segítenem kell neki, ilyen például a „negotiate“, amelyik nem jut az eszébe. Ugyanis Wilhelm, a Pécsett székelő német püspök, aki diplomata és királyi tanácsadó volt, „tárgyalt“ a királlyal a korabeli Magyarország legrégebbi egyetemének megalapításáról. Meglepő, hogy az első egyetem nem a fővárosban, Budán jött létre, hanem egy olyan városban, amelyet akkoriban mindössze néhány százan laktak. És még inkább meglepő, hogy az egyetem mindössze három évtizeden keresztül működött.
Vezetőm beavatottként mesél azokról a körülményekről, amelyek a középkori egyetemek kialakulását kísérték. A mozgalmas magyar történelem sajnos tele van olyan mérföldkövekkel, amelyek negatív hatással voltak az ország kulturális fejlődésére. Köszönhetően a törökök destruktív tevékenységének (már megint a törökök!), akik természetesen elpusztítottak mindent, ami az idegen vallásokkal kapcsolatos volt (és sajnos ezek közé tartozott a katolikus egyház által alapított egyetem is), ezért Pécs városának napjainkban hiányoznak bármiféle bizonyítékai, amelyek az oktatás tényét bízonyítanák. Ennek köszönhetően máig nem tudjuk, hányan tanultak az egyetemen annak 1367-es megalapítása után, milyen oktatók (egy európai hírűt kivéve) tevékenykedtek itt. Egy bizonyos dokumentumból biztosan ismerjük két diák nevét, de azt is csak azért, mert az egyik megölte a másikat tanulmányaik ideje alatt.
És a törökök voltak azok, akik az egyetem épületét a XVI. században betemették, és egy dombot emeltek rá, amelyre egy védelmi ágyút helyeztek el. Abban az időben a kedves törökök talán nem is tudatosították, hogy a betemetéssel gondoskodtak a műemlék egészen korrekt konzerválásáról, amelyet egyszer majd egy régészeti kutatás során feltárnak, és tiszteletet sugárzó helyén, a székesegyház árnyékában, nagy odafigyeléssel kiállítják a középkori épületek csodálóinak.
Azonban, mint ahogy a szakavatott előadás végén történész vezetőmtől megtudom, tulajdonképpen nem biztos, hogy éppen ez a feltárt épület, amelyben állunk, volt az egyetem eredeti épülete. Értékelem ezen állítás szomorú őszinteségét, és a megnyugtatás szándékával kijelentem, hogy én határozottan hiszek ebben. Hiszen mi másban hihetnék, nem igaz?
Amint már jeleztem az intézmény szomorú sorsát, harminc évvel azután, hogy a püspök lehetővé tette a művelt emberek társulását, hogy jogot és művészeteket tanuljanak, hogy a tereken és a székesegyházban tartott előadásokat akadémiai fedél és vastag kőfalak között folytathassák, harminc évvel később a püspök meghal, és vele a remény is az egyetem fenntartására, amelynek már elfogyott a pénze az üzemeltetésre. Új egyetem jött létre, de már 200 km-el távolabb északra, Budán, a fővárosban. Azonban, mint azt a változékony magyar történelem során megszokhattuk, ez az egyetem sem működött sokáig. Nem volt könnyű az oktatásügy sorsa a történelem során...
Kilencedik szó: Zene
A zene (csehül hudba) szóhoz egy enyhén abszurd jelenet kapcsolódik: a Széchenyi téren szól a magyar himnusz, melyet álló emberek tömege énekel. A mecset előtti színpadon vagy száz zenész tolong, korban úgy 10 és 16 év közöttiek lehetnek. Egy részük egy kisebb szimfonikus zenekart alkot, a többiek a kórust. A kórus együtt énekli a himnuszt a tömeggel. A zenészek, nem csak hogy nagyon fiatalok, de ráadásul még ázsiai kinézetűek is.
A levegőben tapintható a meghatottság. Az energia, amelyet a vonók érintése, a trombitákból és klarinétokból kiáradó levegő, a rezonáló húrok és a professzionálisan edzett fiatal hangok keltenek, a színpadról az álló nézők felé hömpölyög és ünnepélyesen szétárad vigyázban álló alakjaik között.
És most egy kis magyarázat. A zenészek egy új-zélandi középiskola diákjai, akik egy európai turnén mutatják be tudásukat. Az est folyamán megszólal egy big band, egy szimfonikus zenekar, egy koncertzenekar és egy kórus is. Pécs városának lakói lelkesen hallgatják a zenét, kicsik és nagyok, öregek és fiatalok, hétköznapi emberek és helyi bolondok figyelik a tehetséges fiúkat és lányokat, megcsodálva, milyen tökéletes módon adják elő az ismert vagy kevésbé ismert műveket.
A legnagyobb ovációt a kórus maori harci „táncokkal“ színesített előadása aratja, és természetesen Kodály Zoltán magyar zeneszerző Túrót eszik a cigány című műve, amellyel természetesen nagyon „belopják magukat“ a hazai publikum szívébe.
Az új-zélandi kórusban inkább számítottam az európai gyarmatosítók sápadt, világos hajú utódaira, esetleg a maorik sötét és vad arcú típusaira. Az együtes ázsiai jellege meglepetést okozott számomra. Fekete hajúak és ferde szeműek voltak. Újra beigazolódott, amit már régóta gondolok, és amit már hazámban is megfigyeltem. A kelet-ázsiaiak (vietnamiak, kóreaiak, kínaiak, japánok és mások) olyan emberek, akik képesek a tehetségüket kemény munkával a tökéletességig fejleszteni. És itt nem csak a művészi, de a műszaki tehetségről is beszélek. A gyermekegyüttes összetétele mindenképpen ezt igazolta.
Ülök a kis székemen és agyam minden kis részecskéjével érzékelem a művek tónusait és tarkaságát, a zenét, mondhatnám az én kottám szerint játszák. Meghatódom és egyúttal mélyen magamba szívom az emberekkel teli tér atmoszféráját. Az utolsó napokban, amikor könnyedén beborított a magány súlya, amelyhez nem voltam szokva, az emberekkel teli környezetben a menedék egy bizonyos formáját lelem meg. Örülök, amikor a mellettem ülő idős hölgy időnként mosolyogva felém fordul, és némán megosztjuk azokat a pillanatképeket, amikor az ember a zene hatására magába fordul, és hagyja magát elsodorni. A hölgy magyarul kérdez tőlem valamit, és amikor elmagyarázom neki, hogy „nem beszélek magyarul“, tudni szeretné, honnan jöttem.
„Czech Republic“.
Értetlen tekintet.
„Czechoslovakia“.
Felragyogó tekintet.
Talán tud egy kicsit angolul, ezért megpróbálom elmondani neki legalább azt, hogy sajnos egyik himnuszt sem tudtam elénekelni (elhangzott ugyanis az új-zélandi is), de hogy a magyar (a nagy sikerre való tekintettel kétszer is eljátszották), nagyon szép volt.
A hölgy hálás pillantást vet rám. Ráncos arc, élettel teli kék szemek. Elegáns kabát, hosszabb, őszülő haj. Annyira hálás vagyok a személyes kapcsolat pillanatáért, hogy a legszívesebben elmennék hozzá, és ott valahol, a könyvekkel, macskákkal és a megboldogult férj kifakult fotóival teli régi lakásában, egy palack bor mellett bármilyen témáról elbeszélgetnék vele...
Befejezem az álmodozást és elindulok a kivilágított Király utcán, amelyre anyári este előrehaladtával enyhén alkoholos bujaság nyomja rá bélyegét. Nem hagyom, hogy a hangszóróból áradó zene, a kocsmák, klubok, kávézók vendégeinek diskurálása megzavarja azt az állapotot, szellemit-és zeneit is, amelyet szeretnék minél tovább megőrizni. Ez sikerül is, mert aznap este a fülemben zúgó magyar himnusszal megyek aludni.
Tizedik szó: Fagylalt
Engedjenek meg nekem egy újabb kis ódát, ezúttal a magyar fagylaltról.
A magyar fagylalt az nem csak olyan közönséges fagylalt. Könnyen előfordulhat, hogy ön három gombócot kér, aztán nem három gombóc lesz amit kap, hanem három „labda“. Nem is találkozik az ember kicsi cseh ostyákkal, amelyekbe a magyar gombócok bele sem férnének. Életemben először fordult elő, miután hosszas kínlódás után sem tudtam megbirkózni az adagommal, próbáltam megtalálni a legközelebbi kukát, és a fagyimaradékot vérző szívvel, de minél kevésbé feltűnően (ami a forgalmas utcán szinte lehetetlen) kidobni. Reggeli gyengélkedésem után összement gyomrom egyszerűen nem bírt megküzdeni azzal az adaggal. Már ami a méretét illeti.
Ami a minőséget illeti, vitába szállnék az olasz fagylalt híveivel, amellyel igaz, hogy nincs olyan gazdag tapasztalatom, ennek ellenére úgy vélem, hogy éppen a magyar fagylalt az, amelynek külön fogalommá kellene válnia a nemzeti sztereotípiák szótárában, nem pedig az olasz fagylaltnak. Lehet, hogy most el vagyok ragadtatva, ezért minden olasztól előre elnézést kérek. Mindenesetre nem én vagyok az egyetlen, aki a helyi fagylaltot gyakran és nagy mennyiségben fogyasztja. Az itteni fagylalt népszerűségét bizonyítja a kis helyen található, számomra meglepő számú fagylaltosbódé is (például a kis téren a színháznál három árus is van, egymástól kábé három méterre). És mindegyik megél! Amerre csak nézek, az emberek mind fagylaltot tartanak a kezükben. Egyszerűen sokkoló.
Hangulatkép a téren látott koncertről: a zenészek a pódiumon, a közönség a padokon. Míg Pilsenben a forró nyáresti koncerteken az emberek biztosan félliteres korsókat szorongatnának a kezükben csapolt tizes sörrel, itt mindenki fagylaltot nyal. Világos számomra, ha itt élnék, a néhány meleg nyári hónap alatt teljesen kigömbölyödnék. Szóval a fagylalt Pécsett elválaszthatatlanul hozzátartozik a utcaképhez.
És akkor még nem beszéltem az elképzelhetetlen számú fajtáról, ami kapható! A vaníliás és csokis klasszikusoktól kezdve az egzotikus gyömölcsös ízeken keresztül egészen az olyan elszállt ötletekig, mint a vegyszer-kék színű „Facebook“, vagy a rózsaszín „Hello Kitty“.
Nem tudom hogy van ez, de az állítólag híres magyar kolbásszal még nem találkoztam. Viszont remélem, hogy a hamarosan híressé váló fagylalttal lépten nyomon összefutok.
Zsolnay intermezzo
Még nem találkoztam olyan várossal, amely saját „kulturális negyeddel“ dicsekedhetett volna. Igen, Pécsnek van saját ún. kulturális negyede, s mindez egy korabeli családi kerámiagyár területén, amely büszkén viseli a család nevét: Zsolnay. A terület meglátogatása igazi kaland, hasonlóan a családi cég több mint százéves története, amely a kommunista rendszer ellenséges hozzáállása ellenére napjainkig jelentős nyomot hagyott a városban. Körbejárom a komplexumot, az épületek némelyikének színes tetejét kerámia cserepek fedik, és miközben az egyik kéményre tekintek, az jut eszembe, hogy egy kémény is lehet építészeti remekmű. Különösen akkor, ha mázas pirogránit jelenetekkel van díszítve.
A nagyon lelkes, profi és művelt fiatal idegenvezetőtől megtudom, hogy milyen funkciókat lát el a komplexum. Az egykori kerámia és porcelánműhelyek, kesztyű-, dohány-, édesség- és pezsgőgyár helyén napjainkban galéria, kiállítótermek, bábszínház, amatőr színjátszóhely, szabadtéri mozi, planetárium, a helyi egyetem művészeti kara, koncertterem, játszótér, kávéházak és nagyon dizájnos és kidolgozott díszkertek találhatók... szóval rengeteg minden, és a központ igazgatója, István úr (már megint ez a név...) gondoskodik róla, hogy minden úgy menjen, mint a karikakacsapás, és ez a viszonylag fiatal „kulturális negyed“ több mint 200 000 fizető nézőt vonzzon évente.
Amikor meglátogatom a Zsolnay család műhelyében készült kerámiák kiállítását, igazi támadás éri esztétikai ízlelőbimbóimat. A gyár alapítójának tehetséges lányainak keze alatt a legfantasztikusan edények születtek különböző keleti és folklorisztikus motívumokkal. Mint hasonló típusú múzeumokba nem igazán járó személyt, bevallom, nagyon megfogtak a látottak. Minden tárgy egy igazi szépség, eredeti, művészi munka. Az bizonyos, hogy a Zsolnay család nem félt kísérletezni. Ezért a műhelyekben nagyon eredeti technikák születtek, amelyek a termékeknek biztosították a díjakat a nagy presztízsű nemzetközi kiállításokon a XIX. és XX. század fordulóján. A kiállítás azért is különlegesen gazdag, mert a gyűjtő, Gyugyi László magyar emigráns, egész életét a Zsolnay kerámiák szenvedélyes gyűjtésének szentelte.
Egy magyar csokoládékat árusító kicsi boltban az ízlésemnek pontosan megfelelő igazi „csodát“ fedeztem fel, igazán művészien készített csokibonbonokat. Fehér csokiból készült miniatűr kotta háromszor három centiméteren! Sajnos a csokinak nálam nincs esélye a túlélésre. Esztétikus vagy nem esztétikus, a praliné a gyomromban végzi, méghozzá elég gyorsan.
A Zsolnay kulturális központ amely tulajdonképpen összefogja a város múzeumainak és kiállításainak többségét, olyan kulturális csemegéket is tartogat, mint az októberi Bohumil Hrabal nap (a szívem büszkén megdobban), vagy egy gyerekeknek szóló fesztivál, melynek során a gyerekek éjszaka az intézmény területén pizsamában kergetőznek, és olyan helyekre készítettek nekik programokat, ahová általában be sem jutnak.
Csendesen mosolygok, és számban a csokibonbonok éppen múló ízével elindulok visszafelé a forró utcákon, időszakos bázisomra a Felsőmalom utcában.
Tizenegyedik szó: Tettye
Rendben. Elfogadom, hogy nem éppen egy tipikus magyar szó. A magyar olvasó talán megenged nekem egy lexikális kitérőt. Ez a szó magában hordozza a nem túlságosan barátságos kor keserűségét, az itteni történelmi események sorában. Számomra azonban a Tettye a zöld oázist, fejem fölött a fák lombkoronáját és a megnyugtató gyermekkacagást szimbolizálja.
Akkor most szépen sorban. A Tettye egy nagyon régi városrész neve, amely kívül rekedt a város falain. Nem tartozik Pécs belvárosába, annál inkább tekinthető egy kapunak a zöld dombok felé, amelyek fokozatosan a Mecsek hegységgé növik ki magukat. A Tettye egy park, gyönyörű kilátással a városra, melynek domináns épülete a XVI. századi püspöki palota, amelyet a török hódoltság idején egy bizonyos iszlám rend használt. A „tettye“szó tehát az iszlámmal kapcsolatos török „tekke“ szóból származik.
Mindenesetre a Tettye számomra egy park, ahová elmenekülhetek a város felforrósodott utcáiból, az utóbbi napok fekete hírei elől, vagy a saját, néha borús gondolataimmal. Ide nem ér el sem a hőség, sem a Gázai konfliktus, sem a tragikus körülmények között lelőtt maláj repülőgép miatt érzett parttalan szomorúság és kiábrándultság sem. De nem ér el ide a honvágy, és a hormonális változások, vagy egyszerűen a „más“ állapotom okozta önsajnálat sem. Az óriás platán alatt elnyúlok a fűben, lehunyom a szemem, elűzök minden gondolatot és csak a madarak énekét és a zsivajt engedem áramlani a fejembe, amely a legkisebb városlakóknak készült, alaposan kihasznált játszótérről hangzik fel. Itt jól érzem magam.
Úton hazafelé megcsodálom a kis Tettye lakónegyedet, amely az azonos nevű patak partján épült. Itt minden ház más, más magasságban, más stílusban, más méretekben és más állapotában is! (Úgy, mint én...) És mégis, az embernek olyan érzése van, mintha vidéken lenne. Macska a falazott kerítésen, masszív fakapu az egyenetlen kőburkolat felett, hullámos tetők és félig szétesett homlokzatok, a terhétől az utcára kihajló körtefák ágai, kicsi ablakok, és mindezek között talán az egykori piactér, két öreg nyárfával a közepén. Annyi csoda egyetlen városnegyedben!
Tizenkettedik szó: Vidámpark
Amennyiben valaki Pécs árnyoldalát szeretné látni, nem kell sokáig és messze keresnie, a régi idők elmúlt dicsőségéért elég a városi busszal kimenni a Misina hegyre. Ezen a hegyen található a város másik domináns jelképe, az impozáns tévétorony. Egyébként már a busszal való kiutazás is kalandos, igazi időutazás. Az autóbusz élesen karanyarogva kapaszkodik felfelé, és néha egészen meglepő helyekre érkezik. Az utas néha akár meg is ijedhet. Az autóbusz ráhajt egy keskeny tönkrement aszfaltútra, és behajt a sűrű erdőbe, vagy inkább „dzsungelbe“. Ennek a letérőnek a végén egy betonmonstrum található, az egykori tüdőszanatórium, amely ma már üresen áll. Valamilyen érthetetlen okból a sofőr megáll a málladozó megállóban, mintha arra várna, hogy felszálljanak a szellemek. Én, mint az egyedüli utas, egy pillanatra elbizonytalanodom és egy Hitchcock jelenet jut az eszembe. Aztán az autóbusz elindul visszafelé, és kitérőkkel fokozatosan visszaér a tévétoronyhoz. A 176 méter magas építményt látva az jut eszembe, hogy ez a terület is megélt szebb napokat. Turisták és kirándulók tömegeivel itt sem találkozom. Csak egy füvet nyíró férfival és egy unatkozó hölggyel, aki 900 forintot kér azért, hogy a lift felvisz az első emeleti kilátóig. A toronyhoz tapad egy összegrafittizett épület, valószínűleg egy korabeli kocsma táncteremmel, esetleg egy szálloda lehetett. A hulló vakolaton azért még meglátok egy régi, megsárgult étlapot. A lepattogzott tábla valamiféle zenés klubot reklámoz, az egyetlen szó, amit még rendesen el lehet olvasni, a „Hell“. Nagyon találó. A környező erdőkbe, amelyekben félig szétesett padokat és ismeretlen funkciójú, furcsa betonkonstrukciókat látok, nem igazán kívánkozom. Ugyanúgy, mint a toronyba sem, amely így közelről nem olyan szép és modern, mint amilyennek távolról látszik, ahonnan minden nap csodálattal tekintettem felé, várva a látogatásra alkalmas pillanatot. Igaz, az útikönyvben ígért turistautak itt valóban összefutnak, viszont a környéket bemutató táblák és térképek vagy már félig összedőltek, vagy a természet tette tönkre őket. Olyan ez, amit a Cseh turistaklub biztosan nem tűrne el, gondolom magamban.
A másik szomorú meglepetést maga a vidámpark okozza, a Dömörkapu nevű helyen, ahol a térkép szerint egy szórakoztató parknak kéne lenni. Ezért indulok én is arra, egy élőbb és jobban karbantartott hely reményében. De ó jajj! Benőtt parkoló, benőtt emlékmű, két toronyszerű épület romjai, amelyek egykor valószínűleg az objektum területét őrizték. Itt most mindenfelé beton talapzatok, kicsit nosztalgikus, Algida és Büfé feliratú, félig összedőlt falú bódék, és a körhinták hűlt helye látható. A „szórakoztató parkot“ ráadásul egy portás őrzi, aki az egyik bejárati épület előtti széken a mobiljával foglalkozik. Miért ül ott és mit őriz, számomra rejtély marad. A vandálok itt ma már csak unatkoznának. A másik horrorisztikus jelenség a kisvonat. A kis állomásra, amelyhez viccesen színesre festett kocsiszín is tartozik, egy ahhoz hasonló kisvonat érkezik, mint amilyennel a központban a turistákat szállítják. Miki egeres jelenetekkel van kifestve, ami már magában is elárul valamit ennek az attrakciónk az életkoráról. A rozoga kisvonatot egy életunt mozdonyvezető irányítja (valószínűleg az őrnek a bátyja), de egyébként teljesen üres. Bedöcög a kis állomásra, vár a láthatatlan gyerekekre, aztán elindul vissza. Később az útikönyvből megtudom, hogy ez itt a legrövidebb vasúti pálya Magyarországon. Zavarodottan elindulok az egyik „turistaúton“ a „szóralkoztató“ park mentén vissza a tévétoronyhoz. Már nem is csodálkozom, amikor elhaladok egy megszűnt sípálya mellett, amelyhez már rendes út sem vezet, és ahol egy cégér lóg a sípálya nevével. Eszembe jut még a város déli részén található, elhagyott medencékkel teli létesítmény, és azt mondom, hogy az élet már valószínűleg csak a lakónegyedekre összpontosul, amelyek beszorultak az épített műemlékek közé, és valószínűleg eltűnt a gyönyörűen zöldelő, az emberek által viszont fokozatosan elfeledett környékről. Lehet, hogy így van jól. A természet visszaveszi, amit annak idején tőle vettel el. A tévétorony környékét elnyeli a sűrű bozót, a szórakozó parkot elnyeli a moha, a sípályán pedig csak a fű fog nőni. Pécs lakói pedig megelégednek a városi parkokkal és a vendéglők kerthelységeivel.
Tizenharmadik szó: Viszlát
Hogy is lehetne a magyar szavak, képek és élmények sorát befejezni, mint azzal a jó hírrel, hogy a végtelenül hosszú viszontlátásra, vagyis nasledanou köszönés helyett létezik egy rövid változat, ami mindenféle módon megkönnyítette számomra a mindennapi búcsúzkodást, és nem csak a boltban. És ez a fontos. A magyar városban eltöltött hónap után az ember már megfigyelte és kezdte elsajátítani a mindennapi szokásokat, apró nüanszokat, amelyek fokozatosan helyi lakosá alakítanák át. Első körben valószínűleg csak bevándorlóvá, aki már más dolgokat érzékel és másként, aki igyekezne felvenni a város ritmusát, a közösség tagjává válni, minél tovább, annál jobban elsajátítva a nyelvet, és elkezdené mélyebbre ereszteni a turistákra jellemző sekély gyökereit. És ebben a pillanatban elbúcsúzom, mert ezúttal nem volt célom, hogy gyökeret eresszek. Szeretném úgy megőrizni a fejemben Magyarország egy kis részének képét, mint egy megtekintett filmet, mint egy elolvasott fejezetet, mint egy meghallgatott melódiát. Viszlátot mondok a városnak és bőröndömmel eltűnök a láthatáron.
Képek Pécsről
Első templom: Szent Péter és Pál
az orgona melankóliája
a fa padok pátosza
a tónus, mely messzire visz téged
Krisztus egy jóképű férfi volt.
Második templom: Tévétorony
közömbösség a város felett
nemtörődöm pillantás a magasból
otthona a Mecsek
meggörnyed a rádiójelek súlya alatt.
Harmadik templom: Vásárcsarnok
kedves arc és ráncok
a dzsemesüveg mögött
Jó napot kívánok!
A reggel visszatükröződik a világos padlókon.
Negyedik templom: Kik vagyunk
lovakon érkeztek
tűzzel szívükben és arcunkon
előttük elhúzódó harcok
és lstván meghajol Isten előtt.
Ötödik templom: A város
Öt templom, mint öt felfogás
Minden dimenzióban érzékeled
Szerénysége belenőtt a hegyoldalba
Majd visszatérsz, ha megérted.
(Gál Róbert fordítása)
