Szeles márciusi reggel volt, amikor az éjszakai autóbuszjárattal Belgrádból megérkezett Pulába. Gyalog indult a Hotel Scalettába. A bőrönd kerekeinek fülsértő csikorgása kísérte rövid útján az állomástól a szállodáig, amelyben négy hónappal korábban egy egész héten át időzött. Olybá tűnt, mintha egy teljes év telt volna el azóta, hogy a könyvvásár alkalmával gyermekévei városában csatangolt. Kora délután bement a főpostára, és a postafiókos tolóablaknál felvette az egy hónappal korábban feladott levelét.
A saját magához intézett levelek gyakorlatába még gimnazista fővel kezdett bele. A módszert a főembertől leste el. Akárhányszor válság ütött be Jugoszláviában, Tito megszólította a dolgozó népet. Egy alkalommal nyílt levél formájában tette meg ezt, az összes újság közzétette. Nehéz idők eljövetelét jelentette be benne, amit csak reformokkal lehet sikeresen átvészelni. Kemény megszorításokat helyezett kilátásba, mert ez az ára annak, hogy holnap majd mindenkinek jobb legyen. Csak hát a reformokat olyképpen vitték végbe, hogy lényegében semmi se változzék meg. Ilyen színjáték folyt csaknem fél évszázadon át.
Az övé sem rövidebb. Most is tart még.
A nyári szabadság küszöbén minden évben egyszer listába foglalta mulasztásait és melléfogásait, bejelölte a jobbítást, a követésre érdemes szokásoktól – reggeli torna, leszokás a dohányzásról – az újfajta udvarlási stratégiákig. A végére maradt a jövő kivetítése. Hogyan fest majd az élete öt vagy tíz év múlva? Mely városban fog élni? Ki lesz a párja? Hogy szolgál majd az egészsége?
A levelet aztán egy találomra leemelt könyv lapjai közé csúsztatta. E szertartás lényege, hogy egyszer majd, valamikor, mérleget vonhasson a megtett útról. Volt rá eset, hogy jó tíz év elteltével érte utol saját valamikori hangja. Mennyi felesleges aggály, téveszme, szorongás! A bökkenők általában maguktól megoldódnak. Megállapíthatta, hogy továbbra is jó úton jár. Előtte az élet. A kaliforniai új játékok még mindig a dobozban lapulnak.
Saját magának harmadik személy.
Bolonddá nem válik senki. Bolondnak születni kell. Olyan ez, mint az abszolút hallás. Minden percben érezni a pontos intonációt. A betekintést a dolgok állapotába magunk körül mindenütt. Nincs kivétel. Mindennek egyforma a súlya. Semmi nem fontosabb másvalaminél.
A kényszercselekvések fenntartják a folytonosságot. Ügyelni a tisztálkodás bevett sorrendjére. Itt rejlik az amnézia gyenge pontja. Ekképp lehet állni a sarat a demenciával. Különösen fontos felvérteződni utazásokon. Felkészülni a váratlan helyzetekre.
Az aszpirinnal meg az esernyővel kezdődött. Aztán jött a párnahuzat és a hajszárító. Végezetül a vasaló és a kalorifer. Nem, dehogyis különcködés ez, csak a józan ész. Elő- és utóidényben nagyon hideg tud lenni a hotelekben. A kis kalorifer megoldja a gondot. Úgyhogy az utazások állandó kelléke lett.
Előző életében bizonyosan német volt. Ezt már első müncheni tartózkodása alatt megsejtette. Soha nem volt annyira önfeledt. Később, Németországban élve szembesült a neki oly otthonos észjárással, mely örökösen a lehetséges kellemetlenségek felmérése és az elhárításukon való folytonos fáradozás körül forog. Ez a kilépés a jövőbe, a belső kényszer a következő pillanat felmérésére határtalanul fellelkesítette.
A vasútállomások peronjai szektorokra vannak osztva, mindegyiknél tábla áll a meghatározott vágányokról induló járatok felosztásával: a szerelvény száma, indulási idő, a vagonok elosztása. Egy helyfoglalással rendelkező utas pontosan tudja, melyik szektor melyik szakaszán áll be az ő vagonja.
Csak a németek tudnak mindent előrelátni. Szerelmesei a szerszámoknak. Egyetlenegy csavar miatt, amit talán majd egyszer behajtanak, képesek megvenni egy húsz csavarhúzóból álló készletet. Mindennemű segédeszközt istenítenek, és folyvást tökéletesítik őket, mindegy, hogy villanyborotva, a pehelykönnyű kofferok új generációja vagy konzervnyitó. Olyan mértékig lenyűgözi őket minden, ami kényelmesebbé teszi az életet, hogy egy határon túl ez már elviselhetetlen. Itt van például az avargyűjtő gép. Kibírhatatlan zúgással söpri össze a járdáról és az aszfaltozott felületekről a száraz levelet, amelyet rakásra halmoznak, betárolnak és elszállítanak.
A mainzi szálló ablakából bámulta a kék overallos közterületist, ahogyan a vastag tömlővel terelgeti a lehullott faleveleket a parkolóban. Fülén zajvédő kagylók. Úgy nézett ki, mint egy pilóta. A látvány örökre belé vésődött. A mainzi avargyűjtő besorolódott ama figurák gazdag gyűjteményébe, amelyek minden különösebb ok nélkül fészkelődtek meg az életében. Ott élnek emlékezetében, mint ahogy Maleša, az órás fejében Kardelj bőrkabátos kopói az augusztusi napsütésben. Vajon ez egy útja-módja annak, hogy megússza az ember? Recept az életből való kimaradásra?
Minden őrültség mélyén a rend áhítása húzódik meg.
Utazásai során figuráinak csarnoka általában megbolydul. Felbukkannak emlékezetéből valaha futólag elkapott alakok. Mint az a pityókos vénség London Camden Town negyedében. Hozzálépve tíz pennyért kunyerált. E pillanatban befutott a busz Putney felé. Siettében a zsebébe nyúlva húszpennyst talált az öreg kezébe nyomni. Minthogy többet kapott a reméltnél, a kolduló szükségét érezte, hogy a szokványos „köszönöm” megtetézésével hálája jeléül egzaltáltan kinyilvánította: a 31-es járat nagyon hálás járat. Kimondatlan maradt, hogy az a „hálás” a megkönyörülő bőkezűségére vonatkozik-e, amit az autóbusz váratlan felbukkanása váltott ki, vagy pedig magára a vonalra, amely London két távoli negyedét köti össze átlósan.
Alkonyodott. El is feledkezett a vénségről. Csaknem négy évtizeddel később, pár hetet Pécsett töltve el, azt tudakolja a tájékoztató központban, találtatik-e városnéző buszjárat. Van ilyen, a főtérről indul, mondja neki a kisasszony, jó angolsággal. Vagy pedig a 31-es buszjárat, amely a vasútállomástól a város fölötti magaslatokra jár, ahonnan lenyűgöző a panoráma. Nagyon hálás járat, veti oda mosolyogva.
Előtolul az emlékek mélyéből az a Camden Town-i vénség. Megült itt ugyanaz a kifejezés, ugyanazon a nyelven, ugyanabban a jelentésben. A szám is azonos: a 31-es. Az életet véletlenszerűségek, megmagyarázhatatlan összekapcsolódások, titokzatos jelek szövik át meg át. Efféle otrombaságokból épített fel kétes metafizikát, láncolta magát jósjelekhez és ráolvasáshoz. Lépteit számlálta az utcán, a lépcsőket a házakban, lefekvés előtt este keresztrejtvényt fejtett. Megelőzésképpen küzdött a dementia ellen, a velencei Hotel Garibaldi egy ismeretlen vendége feljegyzéseit követve, melyek szerint a felsorolás gyakorlatai szolgálnak a leghathatósabb módszerként a memória megőrzéséhez. Találomra kiválasztott egy betűt, és megpróbált egy perc leforgása alatt még húsz olyat találni, amelyek ugyanazzal a betűvel kezdődnek (tulajdonnév tilos!).
A postahivatalból kilépve a parti sétányon a Hotel Rivijera felé indult. Egy kőpad az olasz időkből, itt összegezte anyja a megtett utat. Itt van az út eleje, ami rá is vár, még ama naptól, amikor a könyvvásárra eljött gyermekévei városába. Most, négy hónappal később, eljött ide újra, ezúttal inkognitóban. Szakállat engedett. Tél óta nagyon lesoványodott. Sokat szív. Senki sem ismert rá, még gimnáziumi osztálytársa, Goran Ban sem, egy este elmentek egymás mellett a Kandlerova utcában.

(Bognár Antal fordítása)