Pécsi íróprogram

Múlt és jelen
Rezidenseink
Művek
mehes.karoly@meheskaroly.hu
A honlapon megjelenő szövegek és képek szerzői jogi védettség alatt állnak.
Pécsi Íróprogram ::


Emilian Galaicu-Paun: Pécsi palackposta


Mint az Írásban (akinek van, annak megadatik), egy olyan városba, mint Pécs – ahol minden ott van, és mögötte még kétezer év! – nem azért jössz, hogy témát keress az íráshoz; azt az intellektuális csomagtartódban otthonról hozod, miután már végighordoztad (és hordozni fogod még!) más városokon, más égtájakon, más horizontok felé, és leveted magadról, ahányszor csak megvalósíthatatlannak tűnik, de mégse engeded ki a kezedből, és másnak se vagy hajlandó átadni – ahogy hajdan Puskin átadta Gogolnak a Revizor témáját – , mert Magyarország és Európa 2010-es kulturális fővárosába pont azért jöttél, hogy a tálentumaidat kamatoztasd. A lelkesedésedre nincs szó, csak az érzés, ami az áramlásra emlékeztet, az alatt a híd alatt, amelyről valaki a hullámokba vetette magát, ezért jöttél ebbe a tűzforró városba, a neve is erről tanúskodik – oh! a kellemesen egybeolvadó kétnyelvűség diszkrét bája –, cirilbetűvel meggyőzőbbnek tűnik, Печь. (Ami elkerülhetetlenül oda vezet, hogy egymás mellé helyezed a szerző nevét – az Емеля orosz mesék olvasása – meg a városét, és hogy mindez a köbön legyen, ott tartózkodásod a legforróbb hónapra esik!...) Nem is lelkesedés, ellenállhatatlan kihívás, hogy az élet összes eseményét, a legapróbb részletekig, összekössük a világ folyásával; természetes kiindulópont, hogy megfeleléseket keressünk (Baudelaire biztosan Koreszpondenciáknak mondaná) ott, ahol a hazárdjáték már annyiszor állt 6:6-ra (vagy 1:1-re); a cselekvés előzetes, állandóan figyelő állapota ha nincs megfelelően előkészítve (akárcsak a színpadi szünet), elijeszheti a zsákmányt, viszont ha túl sokáig tart, fennáll a veszély, hogy a la dolce farniente-ban köt ki. És akkor kalauzhoz folyamodsz, nem feltétlenül hús-vér kalauzhoz – ha ő már nincs az élők között –, hanem egy edényekből és kancsókból állóhoz; egy mondat elfoglalhatja vagy helyet cserélhet az Előre-Haladóval, íme: „A vers, amennyiben a nyelv megnyilvánulása, és mint ilyennek az önmagával való dialógus a lényege, palackposta, melyet azzal a meggyőződéssel bocsátottak útjára – persze nem mindig reménnyel teli –, hogy valamikor talán partot ér, talán éppen a szívben ér partot...” (Palul Celan, Levelek).
A (y) tanulmányutakról az égben döntenek, de a földön valósulnak meg. Miben különbözik egy (y) tanulmányút egy rendes, kellemes utazástól? Nagyon egyszerű – az első esetben meghívnak, a másodikban te magad döntöd el, hogy mikor és hová mész. A városok, ahová – meghívottként vagy jószántadból – érkezel, elsőre bármennyire különböznek, csak kétfélék: nőiesek és férfiasak. (A nevük, a nyelvtani nemük ilyen szempontból nem játszik szerepet.) A nőies városokat a – lehetőleg hajózható – folyóvizükről lehet felismerni, amely rendszerint kettéosztja a városközpontot, mint valami... petra genetrix (az olvasóra hagyom az élvezetet, hogy minden oldalról ellenőrizze ezt a hasonlatot). A víz jelenléte – ismétlem: folyóvízé! – miatt az olyan metropolisok, mint Moszkva, Párizs, London, Budapest, Prága stb, elemükben érzik magukat. Vannak szeretett városok, metresse városok, királynői városok, kurtizán városok stb. stb (Az is igaz, hogy Antwerpen az Escaut folyó jobb partján helyezkedik el, de az olyan, mint egy kigombolt férfislicc, ezzel igazolva szembetűnő férfiasságát – elég ellátogatni a város vöröslámpás negyedébe a régi kikötő környékén.) Ellenben a férfias városoknak a szikársága szembeötlő, többnyire vasúti sínek szelik át őket, könyörtelenül, mint egy felhúzott cippzár az aktus befejezése után, és kétszeresen is idegesítő helyek: azoknak is, akik elhagyják és nem tudják mi vár rájuk az úton, és azoknak is, akik számítanak valamire (a legrosszabra) azok részéről, akik megérkeznek (mekkora metafizikai iszonyat olvasható ki a költő sorából: „és ahogy jönnek vasúton...”) Felesleges is mondanod, hogy ha sokkal jobban szereted a yin városokat, akkor biztosan egy yang városban élted le életed nagy részét, „a neve, ha kimondod, mitha lehúznád a vizet: Ki-si-nyov/Chi-si-nau...” Vagy, egy metresse-városban Paul Celan a Szajnába ugrott a Mirabeaud-hídról, 1970 borús áprilisában, így lett ő is a Szajna követe Ilarie Voroca után (1946) és Gherasim Luca előtt (1994). Egy „vasúti sínes” városban pedig József Attila vetette vonat elé magát, 1937 december 3-án este. ( A kihívás, mert Păun váltókezelő most éppen eltéríti a vonatot/visszafordítja a vizet, hogy a XX. század első fele két költője, József Attila és Paul Celan a halálban találkozzon – ha már az életben nem sikerült. Semmivel se tartozol a magyarnak, csak elismeréssel – Virgil Mazilescu szavaival –; attól a pillanattól, hogy először olvastad orosz fordításban a híres csernovici Haláltánc fúgáját, nem volt nap, hogy ne folyamodtál volna a XX. század lírájának ehhez az óriási verséhez, melynek vége válasz a Besszarábiai fúgára – ahogy Nicolae Leahu egyik, 2011-ben a Vatra folyóirat 1.számában megjelent esszéjében írja: „Em. Galaicu-Păun felfedezi elődje «gyenge» pontját (ahogy Paul Celan is felhasználta mások hanghordozását: például Rosa Auslanderét), amikor átírja a Halátánc fúga tragikus pátoszát, a mélység égi emelkedőjére helyezve («a levegőbe ásunk sírt» , «füstként szálltok a levegőben») a lélegzet felzaklató horizontalitását, ami «visszatérve a tűzhely lángjában pislákol». Következésképpen a két vers lényegi különbsége a költők magatartása a történelmi bűnnel szemben, ami csak akkor oldódik fel, amikor megértjük, hogy Em. Galaicu-Păun nemcsak pontosan olvassa a celani szöveget, de át is írja, nagyszerűen tolmácsolja, és mellékesen létrehoz egy teljesen különálló és igazságos szempontot: egyetlen gyilkosság sem az általános megnevezésre tart igényt, hanem a bűnös mint olyan megnevezésére”.)
Még ha egyetlen magyar költő sem üdvözölte alkalmi versben Budapestre érkezésedet –, mégis ugyanúgy fennmarad az európai irodalomtörténetben, mint József Attila Thomas Mann üdvözlése című költeménye –, nagyon örültél Méhes Károly meleg fogadásának, aki maga is költő és író, az Európai Kulturális Parlament tagja, valamint a Writer in Residence Iróprogram, Pécs kurátora. A Keleti pályaudvartól Pécsig, végig a tükör-sima autópályán Károly csak bal kézzel vezet, hogy a jobbal érthetően gesztikuláljon, ha az ő zsenge orosz tudása nem elég (egy idő múlva te is áttérsz az oroszról – az egyetelen „közvetítő nyelv” kettőtök között, a szocialista láger „felejthetetlen” öröksége – a franciára vagy a románra, ahogy a megfelelő szó/ le mot juste ce, éppen a nyelvedre jön.) Kevesebb mint három óra alatt meg is érkeztek a Zsolnay Kulturalis Negyedbe/Zsolnay Cultural Quartier, ahol ösztöndíjas meghívott vagy, és a szemed elé táruló látvány azonnal lenyűgöz – a köröskörül mutatós, színes cseréppel (némelyik régi cseréppel) fedett épületek mesébe illőek; majdnem azt várod, hogy felbukkanjon egy egy arra járó tündér, egy törpe vagy legalább egy munkálkodó manó. Csak később értesülsz arról, hogy ez az épületegyüttes eredetileg porcelángyár volt (és egy része az is maradt), de nem akármilyen, mert – nem csalás, nem ámítás! – ez a híres Zsolnay. (Egy kis történelem: Zsolnay Vilmos (1828-1900), az alapító tulajdonos halála után a fia, Zsolnay Miklós mauzóleumot építtetett a manufaktúra melletti dombra – valamikor ott állt a város vérpadja! –; mivel az öreg itt szeretett merengeni pihenő időben, figyelni a szó szerint lába előtt elterülő birodalmát. A gyár körüli területek rendezése, amiben részt vesznek a munkásai is, 1901-ben kezdődik, Tadé Sikorski építész, Zsolnay vejének tervei szerint, és 1913-ban a kriptában már elhelyezik a rézkoporsóját, 1919-ben pedig a feleségéét, Bell Terézét is. Pár évtized múlva követi őket fiuk, Zsolnay Miklós; sajnos a család többi tagjának maradványait meggyalázták azzal, hogy 1986-ban újratemették a Pécs Városi Köztemető Dísz-parcellájában. A mauzóleum neo-román épületében van egy kápolna, alatta a kripta, ahol középen áll a szarkofág. Ebben a kis építészeti ékszerdobozban – Napoleon mauzóleumához hasonlóan – az emberek fejet hajtanak az elhunyt emléke előtt, miközben a kripta látogatójának fel kell néznie a piedesztálon álló szarkofágra. Az Art Nouveau stílusú belső díszítés Apáti Abt Sándor, az üzem vezető szobrászának munkája. A legsötétebb történelmi időkben tönkretették, aztán sorsára hagyták, hajléktalanok vertek benne tanyát, míg a Pécs, Európai Kulturális Főváros, 2010 program keretében helyreállították) Nem is annyira a – kétségtelenül dicső múlt –, mint inkább a jelen határozza meg a Zsolnay Kulturális Negyed jelentőségét: a volt üzem területén található néhány múzeum (elsősorban a kerámia/porcelán, de nemcsak az), egy galéria, egy bábszínház, egy planetárium, néhány szabadtéri hangverseny-terem, több kávéház és kerthelyiség, és nem utolsó sorban egy vendégház az ösztöndíjasoknak, akik itt folytatják tevékenységüket egy előre lefektetett terv szerint – mindez akkora helyen, mint egy postabélyeg (legalábbis a város méreteihez képest). Az a mód, ahogyan ez a „város a városban” működik, Hermann Hesse Üveggyöngyjátékából Kasztália tudásállamát juttatja eszembe; vajon a Zsolnay negyed lehetne a régi, kétezer éves Sopianae/Pécs város válasza a modernitásra – itt és most?! Erre kétségtelenül extra muros kapunk választ, amint a Zsolnay Kulturális Negyedből kimegyünk a városba. Egyszer már megesett veled, hogy hallás után kellett tájékozódnod, mindjárt az első külföldi utadon – 1990 májusában, a hajdani Szovjetúnióból! –, amikor az ortodox érsekség (Mitropolia) vendégszobájában éjjel felébredtél, türelmetlen lélekkel elindultál bebarangolni Iași-t (Jászvásárt), nem is annyira a lépteiddel, mint inkább a füled után: először voltál anyanyelved természetes közegében, és egyszercsak rájöttél, hogy hiányzik valami, valami zenei hangzás, hogy rájöjj, ami hiányzik, az éppen... az orosz nyelv! Pécsett a magyar nyelv – Zsolnay prcelánból készült! – pajzsába ütközöl, színes hangzóiba (a rigó trilláit utánozzák – vagy lehet, hogy a rigók a Pannon Fennsíkon vándorló pásztorok furulyaszavát hallgtava tanultak meg énekelni?! Ha már szóba került, egy hónap alatt nem láttál egyetlen verebet az egész városban, sehol, bármerre jártál, csak rigót és galambot, és talán innen ered az a fura benyomásod, hogy Magyarországon... a veréb is rigó!), ami annyira ellenszegül bármely európai nyelvvel való „ütköztetésnek” (olyan jó ez a szovjet korszakból fennmaradt vicc, hogy muszáj elsütnöm, és persze eredetiben : „– ВОПРОС: На чем держится единство социалистического лагеря? – ОТВЕТ: На монгольской интеллигентности, на русской трезвости, на северно-корейском гостеприимстве, на польском атеизме, на румынском интернационализме, на болгарском альтруизме, на немецком чувстве юмора, и.т.д., и.т.п., и скрепляется легким, общедоступным венгерским языком”) Szó ami szó, éltél már idegen nyelvi közegben (elég csak a kínai-tibeti tapasztalatra utalni!), de a hely akusztikája sehol sem okozott akkora meglepetést fordításra „termett” (alias, aki folyton hallgatózik) fülednek – mintha lóval vágtatnának végtelen mezőkön, ostorral csapkodva a szavakat, a magyar nyelvben van valami a paprika édes-csípős zamatából, hogy még ízesebbé tegye! (Számodra még dúsabbá!) És – nota bene! – a hangzás csupán a huzata ennek a rendkívül bonyolult nyelvtani&mondattani gépezetnek, emely a svájci órásmestereket is megszégyenítené, ha netán úgy döntenének, hogy órák helyett nyelvek összeillesztésével foglalkoznak!
Pécsen nem folyik át semmilyen folyó, de a vasút – sorsszerűen a József Attila úttal párhuzamos! ( és a sors iróniája, hogy ezen az úton van a város hullámfürdője; köztudott, hogy a költő a Balaton mellett vetette vonat elé magát) – elválasztja az erdős dombokról, egyenesen a hegyről leereszkedő régi várost, miközben az ország olyan lapos, mint a tenyerem, az új (a többemeletes tömbháznegyedek külsejéből ítélve igencsak szocialista) várostól. Domborzatának köszönhetően (hogy ne mondjam, a „mioritikus” tájnak, és elég ha szóbeli illusztrációként Ana Blandiana sorait idézem: „Dombok, drága erdős-égboltok/ Félig a földbe bújva...”) a fekvése olyan hullámzóan nőis a vágyakozó szem előtt, hogy csaknem megszólítod a régi nevén: Sopianae. (Egy kis történelem: időszámításunk elején a rómaiak elfoglalják Pannóniát, és az első századtól már a szó szoros értelmében vett római provinciáról beszélhetünk. Számos kereskedő útvonal halad át Pannónián, átvágva a hegyes Mecsek-vidéken, amely természetes falat képez a lábainál fekvő település, Sopianae körül. A II. században Hadrianus császár városi rangot adományoz néhány Pannon Fennsíkon lévő településnek, mint Cibalae (a horvátországi Vinkovci), Gorsium (a magyarországi Tác) és Sopianae (a mai Pécs). A 3. század végén Sopianae megkapja a Valeria tartomány fővárosa rangot, és a 4. században eléri fejlődásének csúcsát. Ebben az időben sok keresztény telepedik le itt, amint ezt a románkori feltárások bizonyítják (Cella Septichora, Ókeresztény kápolna, Ókerestény sírkamra). A római birodalom bukása után, a 4. század végén bekövetkezik a város hanyatlása, lakossága a Balkán-félszigetre és Itáliába menekül; de érdekes módon a város a barbár támadásokat is túléli, amint ezt a hun, germán és avar korszakok maradványai tanúsítják. A középkorban újjáépül – építőanyagként felhasználva a régi város maradványait – a régi Sopianae, és a mai Pécs így a kontinuitás példája...) Az óváros utcáit járva mégis azt látod, hogy anélkül, hogy letagadná korát, mégis nagyon fiatalos város, mintha most lépett volna ki a fodrásztól. (Csak zárójelben, rengeteg fodrászat van, némelyik reggel 6-kor nyit – például az állomás melletti). Pontosabban, Pécs előkelő hangulatot áraszt, arisztokratizmusán (amit a városvezetés a tereken elhelyezett bazsalikom, menta és rozmaring-ágyásokkal is hangsúlyoz) nem látszik az idő vasfoga. Másszóval, ellentétben más fullasztó történelmi városokkal (három-négy jut eszedbe, olyan városok, amelyek első látásra amilyen csodálatosak, egy tágabb perspektívából ugyanolyan gyászos szépségbe merevedettek), a magyar kulturális főváros hangulata naponta felfrissül a művészeti programoknak köszönhetően: július első felében a Székesegyház előtt van az Utca Fesztivál; a Nemzeti Színház előtti téren minden szerdán este néptáncok (ír, horvát, magyar, skót), érdeklődő közönség előtt; nem is említve a szimfonikus hangversenyeket, a fúvószenekarokat, a Zsolnay Kulturális Negyedben a bábszínházat, a filmvetítéteseket. Úgy tűnik, semmi sem zavarja ennek a szépségre rendeltetett városnak a csendjét, ahol évszázadok óta együttélnek a katoliskusok, a protestánsok, a muzulmánok és a zsidók (a székesegyház, a templom, a mecset és a zsinagóga, minden egy négyzetkilométeren belül!) – de felfelé haladva a Dugonics úton egy elegáns, kétemeletes épület bejáratánál tucatnyi gyertya ég egy fiatal lány fényképe előtt; két nappal később fáklyás felvonulás (!!!), „fekete ingesek” (legalább ezres létszámú menetoszlopban) vonulnak végig a Király utcán, az éjfélig mozgalmas sétáló utcán, a Széchenyi téren (a főtér!), egészen a gyászlobogós épületig, és beleborzongsz. (Később tudod meg, hogy a lányt meggyilkolta egy cigány, és a felvonuláson – ahol elég sokan vannak a százhetvenezres városhoz képest – követelik az idegenek kiűzését az országból! A „fekete ingesekével” párhuzamos „fehér” felvonuláson alig van száz résztevő...) Hirtelen már nem csak a turista szemével látod a várost, aki minden szépségtől lelkesedik, hanem – néhány helybelivel franciául társalogva – a nacionalizmus terjedésén keseregsz. És így, egy képeslap szépségű város után, ahol pár hétig éltél, éjszaka hirtelen egy gyász-keretes városban találod magad...
Még ha repedés keletkezett is a magyar kulturlis főváros felületén – üvegikon? középkori üvegablak? Zsolnay-kerámia? –, igyekszel teljesen helyreállítani (olvass az à jamais érzésekre, állapotokra, gondolatokra irányuló szavakból) ezt a közép-európai szellemiségű városképet, olyan érzéssel, mintha egy híres vitorláshajó modelljét (természetesen üzenettel!) illesztenéd bele egy, éppen a szív partjára dobott (a júliusi kemenecéből éppen kivett) üvegpalackba: először elhelyezed benne az ókeresztény mauzólemumot és a Dóm téri Cella Septichorát, aztán berakod az 1367-ben alapított egyetemet (és mivel nincsenek maradványai, beéred a főiskola eszméjével is), aztán következik a bazilika, Szent Péterrel és Szent Pállal, azután az 1526-ban egy templom helyére épített Gasi Hasám Nagy Mecset, amely 1686-tól ismét keresztény templom, végül az egész Széchenyi tér (a város szíve és főtere), ahonnan minden irányban utcák nyílnak, a Ferencesek templomához, a Zsinnagógához, a Postaépülethez (ez is Zsolnay cseréppel fedett), a Vasváry-házhoz és a Nemzeti Színházhoz, a protestáns templomhoz, stb., stb., nem feledkezve meg a városfalakról sem, amelyek minden irányból (a déli részén kevésbé) körülveszik a várost. Amikor az első makett elkészül, az egész műveletet kezded elölről, műemléket, műemlékre helyezve, végig néhány utcán (például a Káptalan utca a leggazdagabb múzeumokban – a Vasarely Múzeum, a Zsolny Múzeum, a Mecseki Bányászati Múzeum, a Modern Magyar Képtár, a Múzeum Galéria, a Reneszánsz Kőtár, Schaár Erzsébet Utcája – amelyet valaha is láttál), mintha adott vázlat alapján újjáalkotnád egy életbevágóan fontos mondat tartalmát, és a mondatokat elválasztó írásjelek helyére szobrokat helyeznél, a Széchenyi téri Hunyadi János lovasszobrától a Püspökség előtt a balkonon álló Liszt Ferenc szobráig (ez a legeredetibb valamennyi köszött, Liszt alakja vasból készült, hajtincsei drótból, a zeneszerző éppen kilép az erkélyre, mintha csak levegőzne, és nem áll mereven egy hagyományos talapzaton), nem megfeledkezve Zsolnay Vilmos (amolyan avant lettre Soros György), egész egyszerűen impozáns szobráról, amely a város dísze. Amikor ez a második palackba helyezés is „nyomdakész” állapotba kerül, még elszántabban térsz vissza az összes homlokzathoz, párkányhoz, kariatídához stb., stb., amelyek szinonímája (ahogy a város általános képébe illeszkednek; és ilyen szempontból Pécs „kalligrafikus” város, mint egy Flaubert mondat!) a tökéletességre rímel. A sétáló utcákat is (a térképen rózsaszínnel jelölve) elhelyezed egymás után sorban, ahogy inaséveidben kimásoltad egy-egy klasszikus szerző mondatát, ha különösen megragadott; most, hogy szerencsésen felnőttél, a Király utcán végighaladva, mondjuk, kialakíthatod a stílusodat (természetesen a „mesterit”; a „minimalistához” elég, ha a Ferencesek utcáját használod). De hogy az egész megteljék élettel, a palackpostádba a Széchenyi tér meg a Dóm tér járókelőit is belehelyezed, ahogy a vízfüggönyök között sétálnak a kánikulában, a terek és parkok szőkőkútjaiban játszadozó gyerekeket, a zöld övezeteket uraló rigókat és gerléket, a belváros kellős közepén sütkérező gyíkokat, és főként a bazsalikom, a menta, a rozmaring, a pipadohány illatát, ami úgy átjárja a levegőt, mintha a várost szagolni, és nem látni kellene. (A bokrokról sem feledkezel meg, amelyekkel itt-ott találkoztál a város utcáiban, ők is hozzátartoznak a városképhez – attól a pillanattól, amikor kezdtek felismerni téged, és már majdnem úgy érzed, hogy Pécs város örökbe fogadott – a polgármestere neve is pont az jelenti az anyanyelveden – Păun!). Ami még hátra van, azt otthonra hagyod, miután „Pécsi palackpostádat” a Balaton/Szajna vizére bocsátod, hogy egy költeménnyel tetőzd be munkádat, amelynek természetes áradása végül összehozza egymással József Attilát és Paul Celant, még mielőtt egyikükből magyar vasúti talpfa, másikukból a Szajna mellékága lesz.

(Koszta Gabriella fordítása)