Március 6/7.

Amióta felébresztett a hárfafutam, arról gondolkodom, milyen volna, ha találkoznék Futscherrel egy kávéra és beszélgetnénk az első mondatáról. Szunyókálok, hátam mögött elvonul a táj. Glamočra gondolok, ahogy levettük a cipőnket, hogy tovább mehessünk.

Amikor azt mondtam: Magyarországra megyek, a fogadott fiam aggódva nézett rám. Fél évvel ezelőtt Magyarország neki csak egy folt volt a térképen. Csak azt érezte, hogy morajlik alatta az ország, de látni nem látta soha.
Közlései világos hangként jönnek át a Facebook Messengeren. Írom, hogy fáradt vagyok. Jó éjszakát kívánok, és kinyitom Antonio Fian könyvét. Három és fél hétig újra a régi életemet akarom élni. Nem szeretnék részmunkaidős anya lenni, se szerető. Még csak barátnő, ismerős sem, főleg nem szerző. A szerzők nem írnak, a szerzők a honoráriummal foglalkoznak, adóval és társadalombiztosítással, vonatmenetrendeket közölnek és kijelölik az olvasandó szövegrészeket.

Reggel gyerekek fulladnak vízbe a határokon. Talán ki kéne tiltanom magamat a Facebookról. Vagy kikapcsolni a routert. Lehet, hogy nem is olyan jó, ha van W-lan a rezidens lakásokban…. Hát hova meneküljünk mi, akik túltelítettek vagyunk?

Miért is tépelődsz egyetlen tegnapi mondaton, amikor ma gyerekeket lőnek le? ordít rám egyik ismerősöm posztja. És mégis, a mondat (hárfafutam) erősebb a fejemben, mint a lelőtt gyerekek, mint a megfulladtak és eltaposottak, mert a halál normalitássá lett és a szeretet lehetetlenséggé. Miért is beszéltek a gyerekekről. A 20 évesekkel nem halnak meg remények? És mi van a 40 évesekkel? Vajon nem meritek nyilvánosan elismerni, hogy a 40 évetekkel kapaszkodtok az életbe? Bevallani saját magatoknak, hogy nem volnátok hajlandók cserélni – az életeteket egy ismeretlen négyévesével?

Babalakásokban, babaházakban, babavárosokban élünk. Tarka színűre festettekben. A gyerekeket megerőszakolják a pincékben, fönt pedig a szélkerék ökoáramot termel. Nem akarunk szmogot, nem akarunk halottakat, felháborodunk a Facebook oldalunkon, és vasárnap este megnézzük a Tetthelyet.
A szobámban van televízió. Hát ezek nem tudják, hogy ingerfüggők vagyunk, akik sosem csukják be teljesen az ajtót, és hogy a bukóra nyitott ablakon keresztül a leghalkabb sóhajokat és veszekedéseket is meghalljuk, abbahagyjuk a gépelést, csak hogy mindent pontosan elcsípjünk?
Ráadásul a roaming díjakat is csökkentették. … 6 centbe kerül a híd Dél-Ausztriába. Elhatározom, hogy csak az esti órákban nyitom ki.

Hogyan csináljam, kérdem magamtól – én, aki mindig magamnak való voltam, aki a magányosságban és a melankóliában ringatóztam, mint egy hintaszékben, a függönyöket az ablak elé húzva….

Babaház. Babaszobában laksz. Van ágyad, 2 takaróval takarózol. Este hátradőlsz, és elbújsz egy idegen világba a papíroldalak közé. Olyan életeken jársz keresztül, amik nem a tieid, érzelmeket élsz át, amik nem a te érzelmeid.

Először csak jöttek és rángatták a függönyt. Nyomultak neki az ajtóknak és a zsalugátereknek. (Látod, Nagymama, mit érnek a zsalugáterek, ha ott a világ a házad előtt?) Minden nyíláson keresztül bemásztak, leheletük rothadó volt, tépetten álltak előttem, mutatták az ütések helyet és karcolásaikat, mutogatták foghíjaikat.

Babaház. Babaszoba. Tarka macskák agyagból és fából a könyvespolcon. Most körülötted állnak tollal és tintával, és a bőröd alá írják az életüket.

A kávé kifut, a tűzhely lapja sistereg. “Hogy vagy, Mama?“
Később a hárfafutam. A vágyam nyújthatóbbá vált, mióta itt vagyok.

Talán mind, akik ide jövünk, menekülésben vagyunk. Talán ezért nem szeretünk munkaviszonyban lenni – nem azért, mert a munkaidő elvenné az időt az írástól, hanem mert mindig ugyanarra a vonatra kell felszállni.
El a barátoktól, a gyerekektől, ráadásul a „nagy szerelemtől”. Egyszerre menekülünk a boldogság és a boldogtalanság elől, elutazunk egyfajta senki földjére abban a reményben, hogy az majd kiemel bennünket az időből, és részt vehetünk valamiben, aminek nincs köze hozzánk (de mégis van). Még ha csak három és fél hétről van is szó.



Március 8. Nemzetközi nőnap

Elképzelem, milyen is volna, ha azt írnám, azért fogadtam el a meghívást, mert olvastam, hogy csak kevés helyen szaladgál annyi jóvágású férfi, mint Pécsett.
Kétségtelen, hogy hülye tyúknak titulálnának, aki nem elég intelligens, akit nem is kell túl komolyan venni, íróként meg pláne nem. Ezzel szemben merészelem Viktor Iro-t, sőt, Futschert bírálni (akik a szép nőkről, a miniszoknyákról és a pécsi tavaszról írnak), szóval frusztrált feminista vagyok, akinek nincs humorérzéke, és az kéne neki.
Bevallom, szórakoztat, ha az emberek/asszonyemberek azzal vádolnak meg, hogy nem vagyok elég feminista. (Legalább te háborodj fel, író nő!) Már ebből a vitából is felismerhető, micsoda különbség, hogy az ember (asszonyember) férfi vagy nő.

Sok mindent lehetne írni a nemzetközi nőnapról. De úgy döntöttem, nem írok. Ehelyett szembe mentem a pécsi nőkkel, illetve utánuk lopakodtam. Láttam zsugorfóliázott rózsákat vivő nőket hazafelé menni – kétségtelenül a főnök/főnökasszony figyelmessége a női munkatársak számára. Férfiakat és nőket láttam, akik papírba csomagolt tavaszi csokrokat vittek. Szerelmes párokat, kéz a kézben, néha egyetlen szál rózsával.
A legtöbben mégis telefonáltak. Cipelték a bevásárló szatyrokat. Tolták a gyermekkocsikat, nézegették a kirakatokat. Vártak másokra. Álltak csoportokban, csevegtek. Álltak egy pult mögött (itt nem fényképeztem, hanem kenyeret vettem). Támogatták idős anyjukat. Egy kisgyermek kezét fogták. Elbúcsúztak a munkatársaiktól. Ültek a parkban egy padon. Sorban álltak a bankautomata előtt. Nyomogatták az okostelefonjukat… Két órán keresztül járkáltam így Pécsett. Csak egy virágbolt ajtaján láttam a március 8-adiki dátumot, máshol nem.


9.3.

Ma rákerestem Futscherre a Google-on. Olvasgatás közben majdnem megfeledkezem a kávéról, ami még mindig a kannában vár. A kollégák utáni kukkolással egész napok is eltelhetnek. És persze mind kreatívabb, jobban ír, szorgalmasabb, … azonkívül egyik sem szenved cseresznyeág-szindrómában.
Ma elmegyek egy könyvesboltba. Szeretném tudni, kit szeretnek olvasni a magyarok. Kertész Imre jut eszembe, de valószínű, hogy nem a kirakat legfeltűnőbb helyén lesz. Márai Sándor?

Tegnap este megkergült az okostelefonom. Kék és zöld fények váltogatták egymást, majdnem rossz helyre küldtem német szavakat és az egy- és kétfejű címermadár közötti különbség magyarázatát. Magyarázza meg valaki a rendi államot a Facebook Messengerével! De én nagyon becsvágyó részmunkaidős anya vagyok, a fiút egy mintaszocialista neveli, a fiú már gratulált is nekem a nőnapra.

Mielőtt kimegyek, még fegyelmezem magam. Néhány órát dolgozom a színdarabon, aztán jön a pécsi séta. Talán ma a férfiak után kéne erednem. Igen, tetszik az ötlet. Utána tudnál nézni komolyan, Margarita? A temetőben, például, aztán a festészetben, a zenében és/vagy a Nemzeti Színházban. Vagy a zsinagógában. Ugyan minek nyomta M.K. kezedbe azt a sok prospektust? Miért Weinzettelt olvasod? - Éppen ez az, válaszoltam dacosan, hiszen már mindent megírtak.

Akkor hát megyek a férfiak után. Ebédidőben főként fiatalokat látok. A nőkkel ellentétben nem lefelé néznek. Néhányan korombeliek, egyesek bőrtáskát hordanak, sokan dohányoznak. Egyesek munkásruhát viselnek. Mások kerékpároznak. Sokan volán mögött ülnek. Iskolások és egyetemisták vonulnak csoportokban. A játszótéren 2 férfi a gyerekeikkel. Egyes férfiakat csak hallok, fúrnak és kalapálnak. Egy postás, aki kiüríti a postaládát (egy válltáskába, éppen csak 2 levél volt a ládában). Egy idős ember, aki talicskát tolva megy keresztül a parkon. Kertészek, akik egy csoportban állva a seprűjükre és gereblyéjükre támaszkodnak. Egy fiatalember, aki olvas a parkban.
Tényleg úgy volna, hogy a férfiak kevésbé néznek lefelé?
A hazafelé vezető úton megpróbálok az emberek szemébe nézni. A nők nem veszik észre, másfelé néznek, ha észreveszik, hogy nem fordítom le a tekintetemet. A férfiak bosszankodva néznek. Néhányan visszafordulnak és mosolyognak. Az egyik utánam kiált valamit, de nem értem. Mások ingerültnek tűnnek, és talán azon gondolkodnak, van-e az orrukon valami rendellenes.



Március 13.

Megérkezésem óta a színdarabomat írom. Facebook-oldalamon beteg gyermekek és sátrak a sárban.

Sétálok a városban, ami három és fél hétig az otthonom lesz. „Pécsjáró“, így nevez M.K., és különösen tetszik, hogy nem helyesen írja le.
Az elmúlt napokban az orrom után járok fel és alá, jobbra és balra. Az összenyomott házak a felső szélen, hosszában elhúzott téglatestek zöldben, sárgában, rózsaszínben, végig az utcán, nedvességfoltok.
A szitáló eső melankóliája, melyen itt-ott áttör egy napsugár. A homlokzatok itt őszintébbek, az emberek valóságosabbak (Úgy tűnik nekem, máshol mindig minden igazibb. Ausztria, te babaház.)

Pakolom egyik lábamat a másik elé, céltalanul, koradélutánonként kikívánkozom.
Egy tegnapi kép az elaknásított kertről, a szélén a katona, a fűben a kislány, pitypangkoszorúval a fején. Illik az én Klarámhoz, ő ilyen, így képzelem, és metaforákat gyártok.
Már 6 hónapja nem üldögéltem ilyen nyugodtan egy park padján.

A szerelmem azé a bronzalaké, aki egy kávéházi asztal mellett ül. Naponta meglátogatom, legutóbb virág is volt az asztalán, szóval nem én vagyok az egyetlen tisztelője.

Esténként aztán techno az ablak résein keresztül. Hol vehetek most füldugót? Elképzelem, hogy krimiíró vagyok, ma elmegyek és utánanézek. Nincs nagy húsvágó kés a konyhai fiókban, használhatnám a kenyérpirítót. (Fian repülőgépmodellje jut eszembe.)

Kinn, a folyosón beszélgetnek a szomszédok, egy kutya ugat. Egy szót sem értek. Remélem, gyilkosságokról beszélgetnek. Hogy is volt ez Christie-nél? Mindenki egyszer döf? A lármázó nő kollektív megölése. Pedig igazából nem is tudom, hogy nő-e. Szőke hajú, anorexiás, biológia szakos egyetemistát képzelek el, aki a 2. szemesztert végzi.

Chopint választhatnám ellenhangnak. Vagy Rachmanyinovot? Nem, Magyarországon vagyunk. Bartók Béla. Hogy jut most ő eszembe? Nem fordul elő Fian regényében is?
A szomszédok most mégiscsak bedühödtek. A techno visszahúzódik a vastag függönyök mögé. A pulzus pillanatnyilag lecsillapodik. Így állítjuk fel mindannyian a kerítéseinket, mert nem szeretjük, ha zavarják a nyugalmunkat. Bartók most maradhat.

Március 15.

Esik Pécsett. És hideg van. Feljebb csavartam a fűtést, a meleg mellényt szorosan magamra tekertem. Forró kávé. A színdarabban az emberek megbolondulnak az ő kis világukban, és ez a valóságban is így van. Azok a képek, melyekkel kapcsolatban külügyminiszterünk úgy gondolja, hogy el kell viselnünk, napi normalitássá válnak.

Az írásomban a világot elönti az özönvíz. Reset. Úgyis eljön. A Föld helyre fog jönni. Nem számítanak neki se a fegyvereink, se a halottaink, az atomerőműveink se ártanak neki.
Meg a szennyezett folyók és a kiirtott esőerdők sem. Az életet kiolthatjuk, a bolygót nem. Csak néhány másodperc leszünk a Föld történetében. Ilyenkor felmerül a kérdés, mi értelme van színdarabot írni.

Egy nő Facebook-oldalán megmentett tűsarkú cipőket és Netflix-sorozatokat fedezek fel. Lehet, hogy igaza van. Talán Netflix-évadokkal kéne teletömnünk a fejünket. Azzal a kérdéssel, hogy melyik cipőt dobjuk el, még megbirkózunk. Mindegy, hogyan döntünk, a választás nem fog túlzottan kihatni az életünkre.

Az imént kimentem egy ernyővel, hogy a bejelentett tüntetést megnézzem. Transzparensek helyett az emberek esernyőket tartottak a fejük felett, illedelmesen tapsoltak. A „demokrácia“ szón kívül semmit sem értettem. Ott álltam és unatkoztam.

Elfáradtam. Visszavonulok pécsi lakásomba, és vizet engedek a kádba. Kikeresek egy lemezt a Youtube-on.

Talán meg kéne innom ezt a tejet, ami harmóniával és szeretettel kecsegteti az embereket. Törölni minden emléket. Az intranet csak macskafotókat és kerti növényeket mutat. Az aranykalitka mögött bemeséljük magunknak, hogy minden jobb, és a Netflix és az Amazon Prime előtt rohadunk. Ha az Isten a világot elárasztaná, nem is volna kár érte.
Még észre sem vennénk. A víz befolyik a tátott jóléti pofánkba és összekeveredik a paprikás csipsszel. Talán az Isten küld egy bárkát Idomenibe.

Március 23.
Barátnőm, K. szereti a tarka színű kesztyűket. Hogy Pécsett van egy kesztyűmúzeum, különösen lenyűgözi.


Március 22.
Tegnap este végre elkészültem valamivel és el is küldtem, félévnyi bénultság után. Ma reggel újra borzalmas hírek. Tehát a világ odakint még él. Sír. Ordít. Pánikol. Talán annak a bolgár jósnőnek mégis igaza volt.
A hazámban alsónadrágokat és zoknikat küldenek az emberek a belügyminisztériumba, Idomeninél kerítést építenek. Közben jó reggelt-puszik az interneten keresztül, mintha semmi sem történt volna, mintha Európa nem pusztulna éppen.

A bombarobbantásos gyorsjelentések között még mindig a szokásos cicafotók. Tavaszi virágokat vásárolunk, mialatt a brüsszeli reptéren leszakított végtagokat takarítanak el.

Kint üvölt a rendőrségi sziréna. Pécsett olyan a hangja, mint New York-ban, mondja K.. Az erkélyen ülünk, cigarettázunk és nézzük, hogy a fiatal férfiak a fűre viszik kakálni az ölebeiket. Hogy itt sok fiatal férfinak van túl kicsi kutyája, mondom.

Végre meglátom a dómot és a mecsetet is belülről. Ülök a padsorban, behunyom a szememet és hallgatom a kórust. Katalin fordítja a püspök prédikációját, aki kéri a gyülekezetet, ne zárja be a szívét a szükséget szenvedők elől. A kórus a Sanctust énekli, a szöveget kék betűkkel az üvegtáblára vetítik.
Amíg mások bombáznak, mi lila tavaszi virágos levest eszünk és hunyorgunk a napon. Az élet mindig is szürreális volt. Mindig megvolt a normalitás és a rémálom egyidejűsége. Egyesek számára a rémálom válik normalitássá. Az én fogadott fiaim a bombák elől menekültek, és most a bombák a nyomukban vannak.

A mecset pincéjében egy videót mutatnak. K-t lenyűgözik a speciális effektek. A harangtoronyból minaret lesz, a minaretből harangtorony. A keresztből félhold, a félholdból kereszt. Pillanatnyilag a kereszt a holdban áll. Vajon meddig még, kérdezem.
Ahogy a mecset (Belvárosi Plébániatemplom) előtt állunk, fiatalokkal találkozunk, akik a testükkel betűket formáznak: J-E-V. Az egyetemisták különböző kisebbségekhez tartoznak és a diszkrimináció ellen tiltakoznak. Beszélgetőtársnőnk tud németül, nagyszülei Duna-menti németek voltak. Szerencséjük volt, mondja, nem küldték őket munkatáborba.
A történelem folyamatos ismétli önmagát. Mindig van valahol egy nem kívánt kisebbség, aki tüske a többség szemében. A félelem kísértetként lopakodik az ostobaság sötét erdején keresztül. Most még vannak fiatalok, akik kiállnak egy jobb világért, amely megint éppen elsüllyedni készül.

Az összesküvés-elméletek néhány németországi képviselője azt állítja, hogy a kancellár asszony a felvilágosító brossúrákkal tudatosan a fehér faj kiirtását akarja elérni. Ha az én fogadott afgán fiaim engem a keresztény vallásról kérdeznek, nem az Újszövetséggel kezdem, hanem Sáráról és Hágárról mesélek.

És az Isten?
Három borostás urat képzeltem el mindig. Ugyanúgy néznek ki, csak a fejfedőjük különbözik. Előttük egy tarka társasjáték, piros, fekete és sárga figurákkal. Az egyik kihúz egy akciókártyát. A színek váltakoznak, egyszer a játékmező túlnyomóan piros, majd újra sárga, aztán fekete. Mi sem vagyunk többek ezeknél a műanyag figuráknál, melyek benépesítik a játékmezőt. Sorsunk az egyes akciós kártyáktól függ.

A pécsiek szentelt barkával mennek hazafelé, az én Facebook-naptáramban meg egyre több a húsvéti tojás. Megpuszilom a barátnőmet búcsúzásképpen és integetek utána. Egy hét múlva én is felszállok a vonatra. Addig még dolgoznom kell a regényemen. Egy hét nem hosszú idő, gondolom én. A Newsfeed más véleményen van, óránként kiköp egy sürgős üzenetet és beszúrja az ártalmatlan hírek közé.

Az istenek fent ülnek, nektárt isznak és ebédszünetet tartanak. A játék önállósította magát. Vitatkoznak. Hogy újra el kéne árasztani a világot özönvízzel? A 2. számú isten megvonja a vállát. Ugyan minek? Legutóbb se volt értelme. Az 1. számú isten csatornát vált.
Zöld, szarvacskás emberkék, közöttük szellent Louis de Funès. Az istenek hátradőlnek a hintaszékeikben és megállapítják, hogy öregszenek.

Március 22-23.

A finom por és a virágpollen csodálatos keveréket ad. Főleg, ha a kortizon-spay összetörik az aszfalton. Hálistennek van még egy kis Bayer-féle por. Éljen a gyógyszeripar!
De te hiszen úgy rajongsz a Polski Fiatért! mormolja egy ismerős a belső fülemben, nem szapad panaszkodnod a finom por miatt!
Magyarországon még szelektív szemétgyűjtés sincs. Bár már régóta azon tűnődöm, mi értelme van annyi műanyagot gyártani csak azért, hogy aztán külön edényben gyűjtsék össze. Az sem elég, ha a kirakatok kivilágítását egy napra lekapcsolják. Az sem elég, ha bevezetnek egy autómentes napot. Az meg aztán tényleg mit se használ, ha minden nap rengeteg műanyagot dobunk ki a műanyaghulladékok közé.
Grácban van egy szatócsüzlet, ahol kimérve lehet megvenni a dolgokat. Jó ötlet, de a Hofer meg a Billa mégiscsak műanyagba fóliázott élelmiszereket fog árulni. A gyárak továbbra is a folyókba vezetik a vegyi anyagaikat és fekete füstöt eregetnek, az áramfogyasztás tovább fog nőni, a nagyüzemekben tartott tehenek finganak, és az emberek hozzászoknak a légúti problémáikhoz és nyelik a gyógyszereket, ami aztán megint a gyógyszeripart gazdagítja.

Ahogy hazaérek, bekapok egy fehér port, vécépapírt készítek elő és azt kívánom, bárcsak a lombhatár felett volnék egy alpesi legelőn. No de legalább láttam a magasházat. 25 emeletes és 27 éve lakatlan. Szeretném tudni, mi lett az építésszel. Elküldték Szibériába? Még itt áll a halott ház a városban, a következő osztrák már talán nem fogja látni 2017 márciusában. Évekig nem takarították el a roncsot (túl drága!), most daruk állnak körülötte és munkásruhás férfiak álldogálnak az erkélyeken.

A Standard honlapján megtalálom Fiantól a „Hírek egy halott magasházból”-t. Ilyen nincs is, mondja az idegenvezető nő, nem is volt soha (milyen hülyeség, egy üresen álló magasház Pécsett!) – csakhogy Fian hallja a sutyorgásokat. Kalapálást hallok. A járókelők furcsán néznek rám, ahogy felnézek és előkapom a mobilomat fényképezni. Ők is felpillantanak, a semmibe pillantanak, aztán kérően néznek rám és tovább mennek. A magasház talán tényleg csak pletyka, ami a pécsi vendégírók közt terjeng, talán mindig csak olyan dolgokat látunk, amiket bebeszéltek nekünk az elődeink.

Napokkal később Villány. Nincsenek romantikus fahordók a képeimen, hanem csak fehér műanyagok. Hummel előre hajol és megnyitja a csapot, a bor kifolyik az üvegbe. A vörösbor a színét a szőlő héjától kapja, ahogy a rozé is. Azoknak a férfiaknak, akik értékelik a borokat (hogy mit szabad írni a címkére), gőzük sincs a borászatról, viszont van diplomájuk. Mintha az ízlést meg lehetne tanulni. Ez olyan, mint a germanisztika.

Vajon gyerekként mért nem jártam sose borospincében? Dédapám ott ült előtte, fapad, fa asztal, poharak és zöld üveg. Bácsikáim és nénikéim mind a kocsmában dolgoztak. A káposztával töltött paprika és a málnás pezsgőlimonádé a gyermekkorom része volt.
A malacka, ami eleinte még megvolt, aztán az új házőrző kutya, ami már nem volt láncra kötve. A kukoricacsűr. De soha, soha nem mentem le a borospincébe. A házibort kiarkták elém, de nem szerettem. Anyával veszekedtem, hogy málnás vagy citromos pezsgőlimonádét kérek.

Ülünk az asztal körül, kanalazzuk a tyúkhúslevest (Németországból importált Bresse fajta tyúk, logisztikai okokból), a zöldség a kertből való, citrommal, magolajjal és házilag préselt dióolajjal, Angliából származó sópehellyel, azt csak úgy is beveheted a szádba.

Hárslevelű, Rosé, Portugieser, Cabernet, Merlot … Hozzá lencsefőzelék – a kolbász vörösre festi a lencsefőzeléket. Körbenézek, a helyiség maga egy festmény. Horst Hummel a családjáról mesél, Duna-menti svábok, akik Grácba menekültek (és ott ismerték meg egymást). Aztán tovább mentek Reutlingenig. Gráci ereklyeként az apa hamutartóján az óratorony.

A Dunától az emésztési traktusig jutunk – innét a számtalan lényhez, akik a bélflóránk egyensúlyáról és ennek következtében lelki jólétünkről gondoskodnak. Idegen DNS a felelős egészségünkért, mondja Hummel.

A tannin megtelepszik az orr-melléküregekben. A tannin és a hisztamin természetes ellenségeim. A reggeli kávéhoz tehát megint egy kis fehér por. A testem már nagyon régóta túlzottan is idegengyűlölő.


Március 24.
(Látogatás a Zsolnay Negyedben)

Kedves K,
mióta elmentél, minden sarkon kesztyűboltot találok vagy kesztyűmúzeumot. Pár nappal tovább kellett volna maradnod! Még marionetteket is találtam. Sírni fogsz!

Március 25.

Szabadkozik a szánalmas némettudása miatt, pedig egyetlen nyelvtani hibát sem vét. Copfja hamuszőke és egérszürke keveréke, ragyogó szemekkel, levegő után kapkodva mondja, hogy néhány hónapja nagymama lett. Keresi a birtokos esetet: A fiam gyermeke. Minden mondatot jól átgondol, lassított tempóban beszél. Egyre csak a polcok feliratait magyarázza, pedig az én nyelvemen írták őket oda. Büszke rá, hogy itt dolgozik, persze nem tudós. Megvonom a vállamat, az én se vagyok, mondom. Nem is szabad, hogy az legyen, háborodik fel. Az ön feladata élni! Ugyan mi lenne az emberekkel írók nélkül, mondja, és fogalma sincs az én komor gondolataimról.

Hogy érzem magamat itt, Pécsett, kérdezi. Hogy tudok-e dolgozni. Kicsúszik belőlem. Ó igen, a kerítés mögött jó az élet. Az asszony helyeslően bólint. Milyen jó, hogy végre a maguk politikusai is észhez tértek, mondja.

Körbevezet a polcok között. Büszkén mutatja a könyveket és a magazinokat. Búcsúzóul kellemes húsvétot kíván. Amikor megmondom, hogy nem szoktam a húsvétot ünnepelni, döbbenten néz rám. Most a férjére vár, mennek fel a kálváriára. Minden évben felmennek nagypénteken a kálvária hegyére.

Elhagyom az épületet és megyek vissza a városba. Bevásárolok, még éppen időben eszembe jut, hogy a boltok húsvét hétfőn zárva lesznek. A jegyvásárlást holnapra halasztom. A lakásban tyúkot főzök paprikás mártásban zöldbabbal és zöldséggyökérrel. Evés közben a tegnapi hírek. A ZIB-ben a pápáról mutatnak képeket, aki nagycsütörtökön menekültek lábát mosta. Azon gondolkodom, vajon az egérszürke copfos nő látta-e ezt.

Jézus nemkívánatos volt. Istállóban született, végül megkínozták és keresztre feszítették. Rabjai vagyunk a szenvedésről szóló képeknek. Mindig szerettem volna tudni, hogy a szentélyben miért nem a feltámadás képe lóg.
Átkapcsolok a mai nap híreire. A Fülöp-szigeteken megint néhányan keresztre szögeltetik magukat.

Március 26.
Ma végre megvettem a jegyet a visszaútra. Egészen biztos abban, hogy nem akar retúrjegyet? kérdezi a hölgy a pénztárban. A visszaútra előnyös ajánlata volna.

A Király utcában versek vannak a bronz kávéházi asztalon. Mellette ősz hajú férfi. Ahogy közeledek, megmutatja verseskötetét, végiglapozza nekem, fordít és megmagyarázza a magyar fogalmakat a versekből. Türelmesen hallgatom és bólogatok. Végül szép délutánt kívánok neki. Nem vagyok beszélgetős kedvemben.

Mióta közeledik az elutazás ideje, nem tudok koncentrálni. Bécs mindig olyan, mint egy maraton (felolvasások, barátok, rokonok). Nálad mindig úgy kell időpontot kérni, mint a fogorvosnál, jgy dohogott egyszer egy bécsi ismerősöm. A bőröndömön túl a rossz lelkiismeretemet is végiggurítom a városon. Megváratom az embereket. A közeledő U—Bahn utazások Pécset (Bécs) már szűknek láttatják.



Március 27./1

Kedves F.,

ma veled álmodtam – illetve az egész WJC-ről. Grácban voltatok! Nem, nem a zsinagógában, hanem egy óriási, aranyozott hangversenyteremben, ahol vörös bársonyszékek voltak. A nézőtér közepén ültünk, vastag, piros dossziék voltak nálunk a felkészüléshez. Gőzöm sincs, miért voltak pirosak a dossziék, illettek a bársonyhoz. Haragosan néztél rám. Hogy igaz-e a szóbeszéd, hogy én is akarok énekelni. Micsoda rossz ötlet, már évek óta nem énekeltem hangversenyen! Kinyitod a mappádat, valójában már az első dal is ismeretlen. Csupán 4 új dal, semmi az egész, legyint R, amikor odacipelsz hozzá. Tátogj, senkinek sem fog feltűnni!
Azon tűnődtem, vajon jönnek-e a nénikéim, ha csak négy új szám van. Hogy aztán mégis miért döntöttem úgy, hogy nem énekelek? Egyetlen szöveget sem tudtam már kívülről.

Az oldalbejáraton át jöttetek (vörös bársonyfüggöny), de nem énekeltetek. Ehelyett Emma Watson jött a színpadra és egy álló pult mögött dúdolta Nigunimot. Utána leült mellém. Hogy mit csinál Grácban? Ott él, bizony! Újra elkezdett a régi szakmájában, tanárként dolgozni, mert a Harry Potter filmekkel nem is keresett olyan sokat, hiszen csak mellékszereplő volt.

Követtem. Katakombák a kocertterem alatt. A hölgyek épp átöltöztek, a férfiak vörösbor és csirkecombok mellett ültek hosszú kocsmaasztaloknál. Emma odahúzott R-hez. A kórusvezetőnk a Watson férje! De hogy Watson vajon miért az exem juhászkutyáját vezette pórázon, azt nem tudom. Az a kutya már biztos elpusztult, a tenyésztett állatok ritkán élnek sokáig. Hogy honnét került elő északról Sven, aki Watson bátyjának adta ki magát, azt még kevésbé tudom. A legtöbb ember Svédországból jön, mondta Watson és harsogva nevetett. Az exem kutyája Svené. Sajnáltam (a kutyát), mert nem bíztam az angolnaszerű, szőke, beszárított hajú férfiakban. P. és G. odaültek hozzánk az asztalhoz és cigarettát lejmoltak, R. simogatta a kutya bundáját, Watson a szemembe nézett. Hogy mostanában gyakrabban fogunk találkozni Grácban, mondta. Szívesen, mondtam, de Grácban nincsenek igazi kávéházak.

A saját nevetésemre ébredek. 5 perc múlva 10. Na jó, gondolom, ma éjjel úgyis átállítják az órát. Tegnap nem voltam produktiv, miért is ne kezdjem a mai napot az utolsó előtti naplóbejegyzéssel?

Le akarod írni az álmodat? kérdezed. Bizony le, kedves F. Mit gondolsz, honnét vesszük a sok sületlenséget, amiket leírunk. Az író élete mint olyan elég unalmas. Ülünk az íróasztalnál és úgy csinálunk, mintha gőzünk lenne az életről, miközben éppen hogy szeretünk kitérni a való világ elől. Mivel viszont szükségünk van rá, a megéltek minden morzsája megragad agytekervényeink között. Az álom semmi más, mint egy kaleidoszkóp, amelynek meg kell elégednie néhány szilánkkal. A regényeinkkel sincs máshogy.
Egy kávé mellett előveszem a gyermekjátékot, ledőlök a heverőre. Átülök a mellette levő székre és elpöfékelek egy pipát.

- Igen, igen, milyen érdekes. Nézze csak, hát ez az! A Bécsi Zsidó Kórus tényleg Grácban énekelt, mialatt maga itt volt, Pécsett?
- Igen, válaszol nekem a 2. énem. V. írt nekem egy sms-t, hogy akarok-e koncertre menni vele, de hát itt voltam.
- Ki az a V.? kérdezi (a felettes?) énem.

Akkor hát mesélek V.-ről, aki énekelt egyszer a kórusban és szintén Grácba költözött.
- Ott van magának az Emma Watsonja! kiáltja a (felettes?) énem, magasba tartja a golyóstollát és lelkesen néhány füstfelhőt ereget a levegőbe. Azt gondolom, hogy Watsonban és V.-ben úgyszólván semmi közös nincs, és figyelmeztetem, hogy idebenn tulajdonképpen nem szabad dohányozni. A második énem, aki határozottan nem lehet a felettes énem (mert különben kiment volna az erkélyre) tudomást se vesz rólam.
- Szóval újra színpadra kívánkozik?
- Dehogy, mondom. Biztos arról van szó, hogy nemrégiben T. egy Facebook bejegyzésben megkérdezte, hogy mikor jövök megint énekelni.
- De maga a plébániatemplomban a Jerusalem of Gold-ot énekelte, néz rám szemrehányóan a 2. énem a (feltételezett) hazugságom miatt. Mindent látok és hallok!
Megrázkódom. K. kért meg, tehát énekeltem, igen. A templomban nem volt senki K.-n, két barátján és rajtam kívül.
- De miért éppen egy zsidó éneket egy ciszterci templomban, ami ráadásul valaha mecset volt? Egyáltalán nem tiszteli a vallásokat?
2. én, aha, a katolikus felettes én szintén, gondolom én. Ma ünnepli a feltámadását és telefüstöli a kéglit.
Nem jutott eszembe más dal, szabadkozom és énekelem: Yerushalayim shel zahav!
- Elég legyen, mennydörgi a katolikus felettes énem, maga már nem is tud énekelni!
És a szöveget se tudja, figyeltem a templomban. Hiszen most az az én házam, nemdebár? Az első fél vesszakot még csak összehozta, aztán kétszer kellett elénekelnie a refrént, szánalmas előadás volt!
– K.-nak tetszett, szájalok. De mondd csak, Isten – mert hiszen ugye te vagy, ha a Belvárosi Plébániatemplom a te házad. Mit keresett az ex barátom fekete kutyája a Watson mellett?
Mivel Istennek mindenre van válasza, felcsavarja előttem az időt. És tényleg, ott bukkan fel a bundás társ. Egyébként tegnap este az erkélyen ostoba összehasonlításokat tettél, fintorog az Isten. Emiatt van a juhászkutya, látod?

Felkelek a heverőről, a pöfékelő katolikus fensőbb én-t kidobom a lakásból (ez az nyomorult tudálékos!) és rózsaillatot fújok. Pécsett lassan ébrednek az emberek. De talán még csak most mennek aludni (a fiatal férfiak az ölebekkel). A háziasszonyokat itt sosem látom. De tegnap óta érzem a szagukat, az egész ház egy nagy, nedves nemi felhő. Az új időszámítás szerint 7 óra lesz 7 perc múlva. Túl késő van újra lefeküdni.

Március 27. / II
A Belvárosi Plébániatemplomhoz, hogy megnézzem, hogy zajlik a húsvét vasárnap. Még idejében eszembe jut az író. Vajon ma is a Király utcában ácsorog? Tényleg. Ahogy felém néz, lehajtom a fejemet. Egy férfi közelít az asztalhoz, gyorsan elkanyarodom a saroknál.

Néha szeretnék magamnak egy láthatatlanná tévő köpenyt. Háromszor megyek át az út másik oldalára, hogy nagy ívben kitérhessek.

Ilija Trojanow ír a Zeit-ben a helyes sétáról. Ennek cél nélkül kell végbemennie, helyes tempóban, kéretik nem fényképezgetni, főleg nem csevegni. Eszerint én vagyok a tökéletes sétáló. De Trojanow tán ugyanabban a betegségben szenved, mint én, csak kultuszt gyárt belőle. Talán én is tarthatnék sétálószemináriumokat. A gond csak az: mihelyt el kell magyaráznod a szeminárium résztvevőinek, hogy lehetőleg ne mindent a saját objektívjaikon keresztül nézzenek, és főleg, hogy most az egyszer tartsák a szájukat, akkor már te magad sem vagy korrekt.
A templom kapuja előtt emberek. Az orgona hangja kiárad. Megyek tovább a zsinagóga felé. Bekandikálok kicsit, de most sincs kedvem bemenni.

Egy rövid kör után megint haza. Odakint még mindig felhős és hűvös az idő, délutánra jobbat ígértek. Megfőzöm az ebédet és elküldöm a képeket a húsvéti nyúlról. Keresett-e tojásokat, kérdezem A.-tól. Azt mondja, az ünnep már megvolt pénteken, mert megkapta a húsvéti kosárkáját. Előző héten megmagyaráztam neki a Messengeren keresztül a nagypénteket és a húsvétvasárnapot – németül. Megismételtem a magyarázatokat angolul, meséltem a keresztre feszítésről és a feltámadásról, és ezek jelentéséről a kereszténység számára. Wow, írja A., ez ám a szép történet!

Egy Banja Luka-i ismerős küld nekem húsvéti üdvözletet, ő maga ortodoxként csak május elején ünnepel majd. Egyedül ülök a pécsi lakásban, a húsvét számomra semmit sem jelent. Miközben ezt a Jézust kedvelem. A. is szereti a perzsa nyelvű, giccses Krisztus-filmet.
A hegyi beszédre gondolok. Még mindig emberek vesztegelnek Idomeniben.

Március 28.

A cselekmény nehezen folyó lávafolyamként húzódik végig száraz gondolatmenetemen. Ausztriában most az újságokban százalékokon vitatkoznak, Pakisztánban egy merénylet civileket szaggatott szét. Azt tanácsolják nekem: írj valami könnyűt, valami romantikusat, lehet benne egy kis szomorúság, de a végén vaskos happy end legyen. Az embereknek mindig is reményre van szükségük, ezekben a napokban meg különösen.

Csókok és pucér combok, táncoljuk a kánkánt, a vörös bársonyfüggönyt összehúzza és
bőven utántölt a vörösborból. A következő bárányt a szerencsekalapból húzzák ki – és …. bummm!! – Megvan a főnyeremény. Csigabiga gyere ki, ég a házad ideki.

Egy gyerekkezekből álló kerítés, és én a közepén. Csomagolom a bőröndömet. Mikor érkezel Bécsbe? pittyen a telefonom. Friss lepedő a szállodai ágyon, a hajszárító a hajra irányozva, be a ruhába. Az élet nem tornaóra, nem muszáj beszállnod sem a macska-egér játékba, sem a kidobósba. Ülj le a lépcsőre, és mondd, hogy menstruálsz. Gyáva gyerek vagy, nagyon gyáva! Mit üvöltesz annyira? Hiszen csak játék! Na gyorsan befelé a pályára, szabadítsd ki magad. Ne álldogálj mindig olyan meredten, szerezd meg a labdát, ne hagyd magad mindig mindjárt kilőni, csak hogy elbújhass a tartalékmezőben!
A tornataárnő megforgatja a kereket, a tábornokok kiállnak és kiválasztják a katonáikat. A Kinstner a földön ül. Őt is vihetitek, van 2. élet is.
Képzeld csak el, képzeld el, képzeld el ….. mindenki menstruál.
Befekszem a fürdőkádba. Gyáva vagyok? kérdezi A., aki a vörös vonal mögé ment. Képzeld el, képzeld el, képzeld el …. senki se engedi magát kilőni. Mindenki a tartalékmezőbe megy. A labda érintetlenül áll a földön.
Mennyi hely van a vörös vonal és a bordásfal között? kérdezi a Pesszimizmus. Ott ül a kád szélén, zöld nadrágot visel és játszik a sárga cipőkkel. Kihúzom a dugót és becsavarom a testemet egy frottírtörölközőbe. A Pesszimizmus beugrik a vízbe és a lefolyón keresztül hagyja magát a csatornába leszippantani. A konyhában jön fel újra, a citromos szappannal törlöm le. Meglapul, elgurul, odacsúszik a peremhez és beugrik a bőröndbe. Utána hajítom a Wetex-et, most meg vizes lett a bőrönd. A Pesszimizmus kényelmesen elhelyezkedik a nesszeszeremben, rózsaszínűre sminkeli az arcát és vigyorog, mint egy bohóc.

Március 29.
Tegnap azt kérdezte M.K., hogy mit gondolnak az osztrákok a magyarokról. Nem tudtam válaszolni neki. Mindenféle közhely kering Bécs és Grác között, mindenkinek van véleménye az albánokról és a törökökről, a szerbekről és a bosnyákokról. Vannak burgenlandi viccek, és a németeknek sem könnyű, mert az osztrák nem szereti őket. De mostanában az osztrákok leginkább a szírekről és az afgánokról gondolkodnak.
A magyarok? A vonaton azon tűnődöm, vajon hogy lehet, hogy semmi sem jut eszembe a magyarokról. Duna-menti monarchia, persze. És 1956. Magyarország olyan, mint egy fehér lap, a magyarok is. Magyarország az Burgenland, ami régen a kerítés mögött volt. Julischka jut eszembe, aki szerette a paprikát. Tüzes, ezt mondják a magyar nőkre. Körülnézek a vonaton. Itt egyik sem tüzes, eltekintve egy kicsi, körülbelül 11 hónapos kislánytól, aki üvölt, mihelyt felültetik. A többiek komolyan néznek. A beszéd fojtott hangon zajlik. Senkit nem hallok nevetni, a teljes 7 órás vonatút alatt sem. Az emberek a bécsi földalatti utasaira emlékeztetnek. Talán a bécsiek a rosszkedvet és a zárkózottságot a magyaroktól vették, gondolom.
K. szerint a magyarok csökönyösek. Megkérdem anyámat. Hogy neki van-e véleménye a magyarokról, hiszen sokat dolgozott Kelet-Európával. A magyarok, azok mindig vidámak voltak, mondja. Másképp, mint a csehek. Azok mindig rosszkedvűek voltak. Van általános, Ausztria-szerte érvényes vélemény a magyarokról? Magyarországgal kapcsolatban Ferenc József császárra, a szegedi töltött káposztára és a pörköltre gondolunk. A pusztára. Azt mindig máshogy képzeltem. És főleg hogy senkit sem láttam népviseletben, ahogy a régi fekete-fehér filmekben, amik már a gyerekkoromban is régiek voltak.
Futscherre gondolok, aki a tavaszról és a nőkről írt. Nem, még csak miniszoknyákat se láttam. Talán túl hideg volt hozzá. Csinosabbak voltak a magyar nők? Láttam csinosakat és kevésbé csinosakat. Sürgősen szükségem van egy Magyarország-közhelyre.


Március 31.
Újra Ausztriában vagyok. Éppen most mondták be a hírekben: Kertész Imre meghalt. Most akkor majd biztosan előre kerül a könyvesboltok kirakatában. Már egyértelműen nem tartozik az élő szerzők közé. Fel kell fedeznem modern magyar írókat. M.K. is egy közülük, tehát egyet ismerek személyesen. A kétnyelvű könyve a könyvespolcon áll.
Visszacipeltem azokat a könyveket, amiket a gráci könyvtárból kölcsönöztem ki. Magyarországról Bécsbe, Bécsből Trumauba, holnap megint Bécsbe, vasárnap Grácba. Köveket tart benne? kérdezte a fiatalember, aki segített levenni a bőröndömet a csomagtartóról. Nem, mondtam, csak könyvek. Úgy nézett rám, mintha bolond volnék, ugyanis 2 másodperccel korábban még azt figyelte, hogyan vettem ki a táskámból az E-olvasót. Mások szövegei nélkül elveszett vagyok.