Pécsi Íróprogram ::
Petra Rimalová: Pécs
1. részlet VONAT
Kinyílt a szomszéd vagon ajtaja, de nem jött be senki. A folyosón egy kövér vörös ember állt, és az adóvevőbe üvöltözött: – Kérlek, már megint nincs szappan az adagolóban! Ja! Első osztály,CV343-06-os szerelvény. Ez tényleg hihetetlen! Melyik fasz ül ott már megint? Hány éves? Könyörgöm, nem akarod végre lecserélni?! – a készülékből hallatszó dünnyögés újra kiabálásra késztette az emberkét. – Azért ezt nem ártana ellenőrizni is, nem gondolod?! Előbb berakják a normál szőnyegeket az első osztályra, most meg ez! Hát hogy néz ez ki?! – megint a dünnyögés. – No látod. Hát akkor szevasz.
A kövér ember most nagystílűen belépett a kocsinkba. Teljesen más helyeken volt megizzadva, mint ahol várható lenne, arcának színe pedig valamilyen egzotikus betegségre engedett következtetni. Néha kicsit felszisszent abban az értelemben, hogy „Már megint nekem kell mindent megcsinálni”. Amennyiben ezt nem csak magának mondogatta, és bármilyen reakciót is várt tőlünk, akkor mélyen csalódnia kellett. Ez a helyzet láthatóan meglepte Milů-t is, aki csendben állva bámulta őt. Annak ellenére, hogy a kocsiban már mindenki őt figyelte, előre örültek, hogy egy alapos bárbaj vagy legalább egy kisebb szópárbaj részesei lehetnek. Bár visszatekintve már látom, hogy kettejük közül egyiküknek sem volt oka ilyet tenni, azért két ilyen alak összeszólalkozását mindenki élvezte volna.
Beosztásának terhe alatt a vörös ledobta magát az első lehetséges ülőhelyre, amit meglátott. Gondolkodott egy pillanatig, aztán további beszélgetésre szánta rá magát. – Szevasz Luďa, most beszéltem Ma»oval, szóval ez így nem mehet tovább. Tudom, ez egy rendes fiú, de így sosem lesz belőle profi. Igen, ez egy kényes ügy, tudom. Mondd meg neki… nem, nem hivatalosan, majd ha négyszemközt lesztek, érted? Csak úgy egymás közt. Mint barát a barátnak, érted?! – Luďa a vonal másik végén egyetértően dünnyögött, és mindjárt megtoldotta egy elköszönéssel is, hogy a beszélgetés ne nyúljon feleslegesen hosszúra. – Hiszen te is fasza gyerek vagy, megoldod valahogy, találkozunk a jövő héten azon a meetingen, már ha odaérek. Tudod, én már nem is akartam menni, de… – büszke csend következett a mi emberünk, és kétségbeesett csend Luďa részéről. – Hát akkor szevasz, szevasz. – Most a vonaton mindenki a szőnyeget kezdte bámulni, hogy megítélhessék a másodrangú formatervezést és a gyenge minőséget.
– Kiugrom egy pillanatra. – mondtam a legártatlanabb ábrázattal (bár én tulajdonképpen mindig így nézek ki). – Ön nem visz magával semmit? Valamit vinnie kéne. Legalább egy kis táskát. – válaszolta Milů, aki már kezdett egy kicsit furán viselkedni. – Hagyja itt a kabátját, meleg van. – Szófogadóan levetettem a kabátot, letettem Milů elé az ülésre, és kimentem, hogy már sose térjek oda vissza.
2. részlet NŐK
Öreg házak között járkáltam az egyik elvadultabb városrészben. Az egyiknek mind a nyolc földszinti ablaka nyitva volt. A nap úgy sütött, mint még soha, úgyhogy kis időbe telt, mire megszoktam a kontrasztot és sikerült benéznem. Az összes ablak egy nagy helységhez tartozott. A falak mentén polcok álltak, amelyeket különböző színű anyagok, régi öltözékek, dobokra tekert keskeny textilcsíkok és fonalgombolyagok töltöttek meg. A különböző méretű és magasságú asztalok körül tizenhét nő ült. Ketten egymással beszélgettek, a többiek csendben a munkájukra koncentráltak. Valamennyien viszonylag boldognak tűntek (és ha nem boldognak, akkor legalább kiegyensúlyozottnak). Azt mondtam magamban, hogy újra elkezdek kötni.
A terem közepére beállt egy, már első ránézésre is nagyon határozott nő, óriási kinyúlt pulóverben, amely a térde alá ért, és amelyben most éppen elviselhetetlenül melege lehetett. Körülnézett, azt kereste, hogy kibe lehetne belekötni. De csak úgy, hogy éppen történjen valami. Bementem, mert úgy éreztem, hogy egyedül nem kéne olyan sokáig itt az utcán ácsorognom. Egyenesen odamentem a szvetteres hölgyhöz, mert első pillantásra látszott, hogy ő a főparancsnok. – Nos, mi van? – kérdezte. Csakhogy nekem háttal állt, én pedig elsőre sehogy nem reagáltam. Aztán hihetetlen gyorsasággal megfordult, és rándított egyet a fején, mintha azt kérdezné: „No, mi lesz már?” Még mindig sokkos állapotban voltam a kozmikus sebességű mozdulattól, és azon spekuláltam, csak úgy magamban, hogy volt erre képes a hölgy (például nincsenek-e emberfeletti képességei – hiszen párszor már megéltünk ilyet, nem igaz;-). Emiatt nem válaszoltam elég gyorsan. Kézen fogott, – Mmm – mondta és a terem azon részébe húzott, ahol nem perzselt annyira a nap. Most lehetett látni, milyen melege van, de a kérdés, miért nem veti le a pulóverét, már aktualitását vesztette. Közelről látni lehetett, hogy nincs alatta semmi (semmi, úgy értve, hogy egyáltalán semmi). Ezt természetesen senki nem akarta, ezért már nem is piszkálta ezzel senki. Annak ellenére, hogy itt valószínűleg könnyen talált volna alkalmas darabot az átöltözéshez.
A sarokból elviselhetetlenül zengő nevetés szólalt meg. Ez aztán biztosítja a figyelmet. Egy nagy darab nő volt, aki még be akart fejezni egy mondatot a kolléganőjének, de nem igazán sikerült neki. Még vagy három percen át fuldokolt a nevetéstől. Mindig megnyugodott, de ahogy felnézett a padlóról, újra rájött egy hisztérikus roham. Szerencsére ezek fokozatosan halk nevetéssé gyengültek. Ez már senkit sem érdekelt, és a nők visszatértek a munkájukhoz. A hölgy lassan felegyenesedett a görcsös előrehajlásból. Hosszú, piros csíkos póló volt rajta, rajta egy ismerős kutya képével. – Mi egyébként itt rendes emberek vagyunk. – súgta a pulóveres parancsnok. De csak halkan, nehogy Snoopy is meghallja, és újra elkapja a roham. Snoopy most felült az asztalra, mélyeket lélegzett, a kezével pedig a feje körül legyezett, hogy egy kicsit lehűtse magát. De nem sikerült neki.
A nagy teremhez tartozott egy kisebb raktár. Snoopy felállt, és nagyon óvatosan megnyitotta az ajtót, amelyet valószínűleg be sem lehetett teljesen csukni a rá nehezedő óriási nyomás miatt. A helységet másfél mérteres magasságig régi ruhák töltötték meg. –– Ez mind ki van mosva! – nyugtatott meg, még mielőtt levegőt tudtam volna venni. Egyáltalán nem értettem, hogyan lehetséges az, hogy ez az óriási ruhahalom nem ömlik ki, és nem temet el élve bennünket. Snoopy kihúzott néhány darabot a széléről, és dünnyögni kezdett. – Most pirosra van szükségem. – és meglátott egy darab anyagot, pontosan olyan színűt, amilyet akart, körülbelül 50 cm magasságban. Egy ing ujja volt az, amely (mint később kiderült) teljes hosszában be volt passzítva a halom közepébe, és valószínűleg átért a kis helység túlsó feléig. Amikor húzigálni kezdte azt a hosszúujjú, cinóbervörös férfi inget (igen, elképzeltem benne szinte az összes férfit, akit ismerek, és tényleg szuper volt:-D), igazi katasztrófát vártam, legalább olyan nagyságrendűt, mint a százéves árvíz. Néhány nő odajött, hogy közelebbről is megnézze ezt a műveletet, én inkább biztonságos távolságot tartottam. A textiltömb valóban megmozdult egy kicsit. Világos volt, hogy az ajtót majd annyira sem lehet visszacsukni, mint korábban. A nők egyhén drámai arckifejezéssel, de végül egy szemeteslapát és mop segítségével az ajtónyiláson kilógó darabokat visszagyömöszölték a raktárba. A gyors, koordinált akció végén ráadásul sikerült nekik az ajtót teljesen becsukni. – A legjobb lesz, ha bezárjuk – mondta Snoopy, miközben ráfordította a kulcsot. A csajok nevettek, Snoopy pedig vörös volt a büszkeségtől, hogy milyen jó mókát sikerült megint kitalálnia.
A szvetteres parancsnoknő megint komoly arcot vágott. – Segítségre van szükséged, ugye?! Biztos, hogy nem kellene itt egyedül mászkálnod. Marta veled maradhat, nekünk most úgysincs rá szükségünk – mutatott Snoopyra. – Elég nagydarab, legalább elbújhatsz a háta mögé – nevetett a főnöknő, de amint Snoopy közelebb ért, úgy tett, mintha mi sem történt volna. Aztán a lányok valamit magyaráztak egymásnak, és úgy tűnt, Snoopy örül annak, hogy új barátnőre tett szert. Arra gondoltam, hogy már biztosan mindenki tud rólam. Ami meg is magyarázná, hogy miért bámult meg mindenki, amikor feltűnés nélkül sétáltam a városban. És hirtelen még az jutott eszembe, hogy ilyen őrült helyzetbe eddig sosem kerültem. De ha egy ilyen nagy tekintélyű személy azt mondja, hogy így lesz, akkor azzal nem lehet ellenkezni. Nem tiltakoztam, és megtartottam Snoopy asszonyt. Szóval barátnők lettünk.
3. részlet LEMEZEK
Odaértünk a kocsmához. Világos volt, hogy most több funkciót is ellát. Kint elég nagy nyüzsgés volt. Az egység előtt az asztalokon és a padokon is könyvek hevertek. Néhol hatásosan méret és műfajok szerint összerendezve, máshol kaotikusan összehányva, ahogy az emberek nézegették őket, és nem érezték szükségét, hogy visszarakják őket a helyükre. Gondolatban az asztalokhoz hozzárendeltem az egyes árusokat. Nem álltak vigyázzban a hozzájuk tartozó könyveknél. Csoportba verődtek, és csak felületesen figyelték az asztaluknál felbukkanó esetleges érdeklődőket. Világos volt, hogy az árusok létszáma jóval meghaladja az érdeklődőkét. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy a könyveket tulajdonképpen csak egymás között cserélgetik, hogy ez csak afféle vasárnapi szórakozás.
Snoopy odaköszönt mindjárt az első eladónak. Teljesen más mosollyal intett felé, egyáltalán nem viselkedett olyan tartózkodóan vele, mint ahogy már megszoktam tőle. Csak most jutott eszembe, hogy ennek a nőnek akár szexuális élete is lehetne. Az árus mosolygott. – A lemezek ma bent vannak! – mondta, amikor rám nézett. Azzal már fordult is a szomszéd asztalhoz, új beszélgetésbe kezdve, nélkülünk. Snoopy meglökött a kocsmaajtó irányába. Már ebből a sürgető gesztusból is érezhető volt, hogy mennyire örül, hogy újra történik valami. Megható volt.
Odabent tényleg sötét volt. Négy asztal papírdobozokkal volt megpakolva, amelyekbe állítva rakták a lemezeket, viszonylag lazán, hogy lehessen válogatni közöttük. Az asztal mögött álló fiatal fiúnak Snoopy szintén odaintett, de ez inkább annyit jelentett, hogy „Hát ez a tejfelesszájú meg ki lehet?!”, mint azt, hogy „Szia”. Egy pillanatig csak úgy álltunk ott. Snoopy és a tejfelesszájú egymást bámulták, de nem történt semmi. Egy pillanat múlva megjött, valószínűleg a konyhából, egy Snoopyhoz hasonló korú és alkatú férfi (aki jobban fel volt pörögve, mint mi mindannyian együtt). A bátyja volt az. Bemutatott bennünket, de nem sok magyarázatot fűzött hozzá, mert a bátyja már valószínűleg mindent tudott. – Nem kell valami kintről? A srác majd kimegy, hozhat bármit… – Snoopy rámnézett és megvonta a vállát. De a bátyja tovább beszélt, választ sem várva. – Most, hogy Vilma itt van nálunk, kellenek neki valamilyen új holmik. – Fejével az asztal sarka felé bökött. Csak most vettük észre a kislányt, aki az asztalokból álló pult mögött ült. Az egyik dobozon ült, és a feje alig ért a sorba rakott lemezek tetejéig. – Jééé –¬ mondta Snoopy, de meglepetésemre nem rohant hozzá, csak intett felé, és tovább beszélt a bátyjával. Ekkor már nem hallgattam őket, hanem Vilmát figyeltem. Kislánynak volt öltöztetve, de az arcára kiült valami enyhén antipatikus felnőttes kifejezés, mint azoknak a kisöregeknek, akik már négyéves koruktól kioktatják az embereket. Rövid barna haja volt. Olyan kuszán volt megnyírva, hogy arra tippeltem, ezt csak Snoopy bátyja követhette el. A fején volt még egy sárga masnis homlokpánt is, mintha valaki egy kedves aranyos hercegnőt akart volna faragni belőle, csak most éppen nem sikerült. Én azért néztem, mert ismertem őt, csak egy kicsit másképp. Igen, Mína volt az. De határozottan kisebb volt, mint aki összement volna (ennek a Mínának az alakja olyan volt, mint egy tizenkét éves kislányé, és az arca természetesen nem volt olyan megnyúlt). Viszont ugyanolyan beképzelt ábrázata, és rossz fogai voltak. Egyszóval tiszta Mína. Snoopy már elkezdett bökdösni, hogy ne bámuljam folyton Vilma-Mínát, de én teljesen odavoltam. Persze, világos, hogy ez nem Mína volt. De lehetett volna.
…
Mikorra végignéztem az összes fotót és a képeket a borítókon (és a gondolataim a grafikai designon keresztül újra egy nyomasztó kapcsolat felé kanyarodtak el), lassan a közelembe ért Snoopy bátyjának a haverja.Ugyanúgy a lemezek között válogatott, mint én, pedig szinte biztos, hogy kívülről ismerte őket. Nevetett, rázta a fejét, énekelt és Vilmára kacsintgatott. Az hangosan kacarászott, és először láttam az arcán gyermeki kifejezést. Most nem úgy nézet ki, mint Mína, és ettől egy kicsit megnyugodtam. Csakhogy ez nem tartott sokáig, és negyed óra múlva a vén boszorkány arckifejezése megint visszatért a kicsi arcára. És már végleg ott is maradt.
4. részlet VILLAMOS
– Itt fontos a drót, de ezt sok ember nem tudja. Azt hiszik, hogy bolond, ezért egyáltalán nem olvassák – nevetett Snoopy. Az utcán kimentünk a templom elé, aztán balra, egy kis placcra, amelyet itt-ott gránitkockákkal, jobb oldalon közvetlenül a templom falánál pedig füvesíthető hasábokkal raktak ki. – Nos, mi van, van ott valami? – kérdezte Snoopy. Tekintettel arra, hogy jól tudta, fogalmunk sincs mire is gondolt, ezért a mondatvégi kérdőjelet nevetséges szótagpárrá nyújtotta. Aztán csak mosolygott, mert már látta, hogy van ott valami. A kidőlt sarkú ház mögül előtárult a terecske egy további részlete, ahol egy sárga villamos állt. Egy régebbi (de még nem muzeális) villamos kocsi. Az ablakait belülről képekkel, fotókkal és újságokkal ragasztották teli. Ezen az ablak-mozaikon csak néhány rés maradt, amelyeken, ha az ember szeretett volna, be lehetett volna nézni.De nem ez volt az izgalmas felfedezés, mert ez a kocsi valószínűleg már évek óta itt állt, azonos helyzetben és állapotban. Erre abból következtettem, hogy itt már Isten tudja mióta nem járnak villamosok. Ráadásul ez nem síneken állt, hanem különböző anyagokkal volt aládúcolva, a vas keresztgerendáktól kezdve a betontömbökig. Összességében tehát elég valószínűtlennek tűnt, hogy csak időnként parkolna itt. Snoopy körülnézett, de eléggé felületesen. Ilyen gyorsaság mellett azt sem vette volna észre, nem figyel-e bennünket valaki. Aztán benézett a villamosba, de rögtön legyintett, mert egyértelmű volt, hogy azon a képeslap-dekoráción keresztül még véletlenül sem láthat be. – Szaladj, nézd meg a lámpáját! – ez már Vilmának szólt. Szót fogadott, ugrándozva megkerülte a villamost, hogy lássa a kocsi elejét, de aztán csak állt és bámult, mert nem tudta, mit kellene látnia azon a lámpán. – Világít? – kiáltott rá Snoopy. Vilma megint visszaszökdécselt hozzánk, nyugodtan megállt, mosolygott, néhányszor mély lélegzetett vett (micsoda nehéz meló volt). Snoopy már kezdett tényleg dühös lenni, és ezt most láttam rajta talán először. Könnyedén hátbaveregette Vilmát. Az egy darabig még játszotta az eszét, aztán bólintott, és azt válaszolta: – Igen, világít. Snoopy a fejét csóválta, rámnézett, és mondania sem kellet, mire gondol: „Ez a gyerek már komolyan felbosszant”. Aztán közelebb ment a villamoshoz, és csak most vettem észre, hogy azok a színes halmazok a sárga lakkozott felületen mágneses számok és betűk. – Ez az? – kérdeztem, és már nem voltam olyan nyugodt, ahogy azt nálam mindenki megszokta. – Csakhogy nem tudja mindenki, hogy hogy ezt el kell olvasni, azt sem tudják, mikor kell olvasni és mikor nem, mikor igaz és mikor az ellenkezője, illetve mikor tiszta hülyeség. – válaszolta Snoopy, miközben úgy viselkedett, mint egy abszolút győztes. Viccesnek éreztem, hogy ennyire büszke a kis összesküvési szisztémájukra, de nem akartam, hogy ezt észrevegye rajtam. – Szóval, mit írnak?!
Vilma hangosan olvasta: – STh 4563 7653 5738 9744 4789 3574 9638 3538 3166 8843 3275 t-D – Snoopy megkerülte az egész villamost, nincs-e még rajta valahol valami. – Vilma kérlek, ezt jegyezd meg – mondta, és közben rám nézett, hogy megfelelően értékelem-e a poénját. Vilma grimaszt vágott, mert neki nem nagyon tetszett. Néztem kettőjüket és valamilyen magyarázatot vártam. – De hát azt mégsem lehet, hogy ezt csak így, nyilvánosan leírja. – Snoopy egy pillanatig várt, hátha meggondolom ezt a mondatomat, aztán megkérdezte: – Szóval te tudod, hogy ez mit jelent? – Teljesen megijedtem tőle, ahogy gyanakodva rámnézett. Láthatóan egyáltalán nem kellett volna megértenem, mi volt odaírva, ezért rögtön vissza is fogtam magam. – Nem. – Snoopy most egy kicsit elmosolyodott, én pedig teljesen megzavarodtam, mert képtelen voltam eldönteni, hogy most tréfát űzött-e velem vagy sem. Snoopy újra odaállt a felirat elé. Vilma dühösen állt mögöttünk összekulcsolt kezekkel. Csakhogy egy másodperc alatt a viszonylagos nyugalomból teljesen megőrült. Snoopy-n keresztül, meglehetősen csúnya és durva módon, a villamoshoz furakodott, összekeverte a mágneses betűket és a szavak színes, értelmetlen zagyvasággá változtak. Snoopyra néztem. Ceruzát tartó jobb keze lehanyatlott. A kis füzetben, amelyet a bal kezében tartott, annyi volt beírva, hogy „STh 4563 76”. Egy percnyi pánikszerű megrökönyödés után valószínűleg úgy döntött, az egyedüli, amit most tehet, hogy kiabálni fog. – Rakd össze újra! Igyekezz! Vilma nagyon teátrálisan bűntudatos ábrázatot vágott, aztán elmosolyodott, azt gondolva, hogy ezzel bárkit is meghathat. De erre most komolyan nem volt esélye. – Már nem emlékszem rá – suttogta még mindig azzal az őrült ábrázattal, miközben lehajtotta a fejét, és a kezeit összekulcsolta a háta mögött. A cipőjét nézte. Ahogy váltakozva felemeli a jobb majd a bal cipője orrát, miközben a sarkán hintázik. – Igyekezz! – Snoopy Vilmára emelte a kezét. A kicsi azonban nem várta meg, hogy pofont kapjon, és eliramodott. Mint egy bolond ugrált a terecskén keresztül és azt visította – Már nem emlékszem rá! Már nem emlékszem rá! – és a nyafogóan bocsánatkérő tónus egy pillanat alatt eltűnt a mondataiból, már csak kimondottan szórakozásból csinálta. Közelebb jött hozzánk, aztán megint elfutott, talán arra gondolt, hogy a villamos körül fogjuk kergetni. Ezt természetesen nem tettük meg. Semmi nem köt össze jobban két nőt, mint a közös ellenség. – Hát akkor nincs mit tenni. Majd legközelebb.
5. részlet PINCE
Snoopy egy házba vezette, amely teljesen olyan volt, mint az, amelyikben a műhely volt. Csak máshol volt és a vakolat egy kicsit szürkébbnek tűnt neki. De az is lehet, hogy a szín ugyanolyan volt, csak a fény mozdult el egy kicsit, vagy a piszok ért egy kicsit magasabbra. Nehéz megmondani. A folyosón keresztül egészen hátramentek. A háznak ez a része tényleg sötét volt. Annyira, hogy a pincelejárót sem vette észre egészen addig, míg fél méterre nem állt tőle. Egy pillanatig gondolkodott, szóljon-e valamit, és ha igen, akkor mit. Tényleg hülyeségnek érezte, hogy a föld alatt aludjon, amikor annyi üres lakás van, teraszokkal és nagy ablakokkal, kilátással a tájra. Az ilyen látvány manapság nagy értéket jelentett, amilyenről az ingatlanirodák korábban nem is álmodtak. A nyitott égbolton bekövetkező drámai változások megfigyelése valószínűleg úgyis csak egy speciális ügyfélkört érdekelt volna. De ő pont ilyen volt. Élvezte volna (annak ellenére, hogy már sok hasonlót látott, de azok nem voltak valóságosak). Abból a szempontból, hogy az idegenek könnyen vagy nehezen találnának rá, a pincét ugyanolyannak érezte, mint egy tetőtéri apartmant, hacsak az ember nem ácsorog folyton azokon a teraszokon.
A lépcsőn lementek egy szűk utcácskába. Végignézett azon a kis folyosón, amely ugyanolyan széles volt, mint a lépcső, amelyen még mindig állt (még ha ez a legalsó lépcső volt is). Készült, hogy megforduljon, hogy megállapítsa, hol szűkült ennyire össze a lépcső, mert fent még teljesen normális szélességűnek tűnt neki, itt lent viszont már egymás mögött mentek Snoopyval, mert egymás mellett biztosan nem fértek volna el. Útközben nem vette észre a arányok változását. Csakhogy Snoopy lassan beleveszett a sötétbe, ezért inkább meglódult utána. A lépcsőt majd megnézi valamikor máskor. Valójában mindig későn jutott az eszébe. Már vagy bent volt, vagy odakint, és már nem akarózott neki emiatt visszamenni. Szóval most sem tudná önöknek megmagyarázni.
Talán oldalt kellett volna mennem. Bal karommal néha a falat súroltam, és miután a nulla világítás miatt szinte semmit nem láttam, automatikusan azt feltételeztem, hogy a fal koromtól szennyes, tele van óriási pókokkal és százlábúakkal (ahogy ez már csak szokás a titokzatos földalatti folyosókon). – Mindig befolyik valahonnan a víz, úgyhogy már nem is takarítják. – mondta Snoopy. Valószínűleg meghallotta a csobbanást, amikor megbotlottam, és fél lábbal váratlanul beleléptem a vízbe. A padlóra fentről már nem esett egy szemernyi fény sem, és csak most érzékeltem azokat a részeket a padlón, amelyen fénylett a víz, és a deszkákból készült pallót, amely a folyosó közepén futott tovább a sötétbe.
Elmentünk egészen a végéig. Snoopytól sok mindent nem láttam, de úgy tűnt, hogy a nagy vasajtó nyitva volt, és teljesen felesleges volt az egész műsor, amit Snoopy az óriási és otromba kulccsal művelt vagy tíz percen keresztül. De amikor végre meglökte az ajtót, fény szűrődött be. És ez normális, nappali fény volt, nem egy izzó fénye. Ez komolyan meglepő volt, mert idelent már nem bíztam semmi hasonlóban. A helység nagy volt. Az ajtóval szemközti oldalon nagy, függőlegesen hármas osztású ablakok voltak. Az oldaluknál volt mindig a robusztus nyitószerkezet, és mondtam is mindjárt, hogy ez az a rendszer, ami azonnal elromlik, ha felbukkanok a közelében (ugyanígy tudom azt is, hogy felesleges a vonaton az ablaknyitással próbálkoznom, mert úgysem sikerül sosem). Az ablakokat fele magasságáig beton, vagy valami hasonló takarta. Megértettem, hogy ez a felszín és a földalatti rész határa. A beton tömbök alkottákaz udvart, ahová a helységből jól ki lehetett látni, még akkor is, ha a nézésem tengelyében az esetlegesen kint álló polgárnak csak a lábszárát láttam volna.Az ablakhoz a belső oldalon fa ládákból improvizált lépcsőt készítettek, kivéve a tégla alapot és az első lépcsőfokot. Lehetővé tették a kijárást az udvarra, ami persze bizonyos rugalmasságot feltételezett, mert ez magába foglalta a betonakadályon való átjutást és egyútttal a lehajlást az ablak felső széle alá. A helységben hat robosztus szögletes oszlop volt. Megjegyeztem, hogy egyáltalán nem illenek a házhoz. Elképzeltem, ahogy valaki kibontotta a válaszfalakat, és egy pillanatig megtartotta a födémet, fölötte az egész házzal, míg valaki más meghozta ezeket az óriási oszlopokat, elhelyezte őket egyenlő távolságokra, hogy a haver végre elengedhesse a házat.
– Műterem volt – mondta Snoopy, de nem is kellett mondania, mert teljesen egyértelmű volt. A művész használta vegyi anyagok bűzén kívül ez könnyen kitalálható volt a földön mindenütt látható festékcsíkokból. – A szomszédban van még egy. Azt hiszem, oda még időnként bejár valaki, de nem tudom biztosan… mindegy, azt hiszem, hogy rendben van. Lehet, hogy már nem is járnak oda. – Megvontam a vállam és további információkat vártam, miért is zavarna engem, ha a szomszéd műteremben még dolgozna valaki. De nem vágtam nagyon kíváncsi ábrázatot, mert már alig vártam, hogy egyedül maradjak. Szerettem volna újra elolvasni Gert üzenetét, amit Snoopy előtt nem lehetett, annak ellenére, hogy már úgyis tudott róla. Snoopy egyre csak álldogált, és nem akart elmenni. – Itt laksz a közelben? – kérdeztem, hátha elárulja szándékait, és közben nem sértődik meg azért, mert kidobom őt.
Snoopy így is észrevette, hogy ki akarja őt dobni. A főnöknő mindjárt az elején figyelmeztette, hogy ezt nem kell tőle komolyan venni. – Ennél a lánynál minden egy kicsit másképp van – pontosan így mondta akkor a főnöknő Snoopynak. Még ellenőrizni kellett a szomszéd helységet, hogy minden rendben van-e, aztán mehet haza. Útközben Snoopy azt mondta, hogy most maximálisan igyekeznie kell, és ha a munkájára koncentrál, és abban abszolút profi lesz, akkor többé nem fogja sajnálni azokat a különböző dolgokat, amik neki nem adattak meg.
Amikor Snoopy elment, leült az ágyra. Tulajdonképpen egy letört karfájú rekamié volt (a karfák mellette hevertek). Megpróbálta most minél gyorsabban elképzelni és megoldani mindazokat a helyzeteket, amelyek a jövőben előfordulhatnak. Minél tovább jutott, annál inkább csökkent az események valószínűsége. Úgy döntött, hogy abbahagyja. Tudja, hogy semmi értelme, mégis mindig ezt fogja csinálni. Talán már teljesen akaratlanul csinálta, mert mindig rajtakapta magát (de akkor már túl messze járt, legalább a történet felénél). Azt mondogatta, hogy mindenkinek megvan a saját függősége, és ez nem is olyan rossz, hiszen csak őt teszi tönkre, nem mást (ami szemmel látható volt, hiszen amikor körülnézett, senki nem állt itt). Szeretne arra összpontosítani, ami éppen most történik, és nem olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek még meg sem történtek.
(Gál Róbert fordítása)
Kinyílt a szomszéd vagon ajtaja, de nem jött be senki. A folyosón egy kövér vörös ember állt, és az adóvevőbe üvöltözött: – Kérlek, már megint nincs szappan az adagolóban! Ja! Első osztály,CV343-06-os szerelvény. Ez tényleg hihetetlen! Melyik fasz ül ott már megint? Hány éves? Könyörgöm, nem akarod végre lecserélni?! – a készülékből hallatszó dünnyögés újra kiabálásra késztette az emberkét. – Azért ezt nem ártana ellenőrizni is, nem gondolod?! Előbb berakják a normál szőnyegeket az első osztályra, most meg ez! Hát hogy néz ez ki?! – megint a dünnyögés. – No látod. Hát akkor szevasz.
A kövér ember most nagystílűen belépett a kocsinkba. Teljesen más helyeken volt megizzadva, mint ahol várható lenne, arcának színe pedig valamilyen egzotikus betegségre engedett következtetni. Néha kicsit felszisszent abban az értelemben, hogy „Már megint nekem kell mindent megcsinálni”. Amennyiben ezt nem csak magának mondogatta, és bármilyen reakciót is várt tőlünk, akkor mélyen csalódnia kellett. Ez a helyzet láthatóan meglepte Milů-t is, aki csendben állva bámulta őt. Annak ellenére, hogy a kocsiban már mindenki őt figyelte, előre örültek, hogy egy alapos bárbaj vagy legalább egy kisebb szópárbaj részesei lehetnek. Bár visszatekintve már látom, hogy kettejük közül egyiküknek sem volt oka ilyet tenni, azért két ilyen alak összeszólalkozását mindenki élvezte volna.
Beosztásának terhe alatt a vörös ledobta magát az első lehetséges ülőhelyre, amit meglátott. Gondolkodott egy pillanatig, aztán további beszélgetésre szánta rá magát. – Szevasz Luďa, most beszéltem Ma»oval, szóval ez így nem mehet tovább. Tudom, ez egy rendes fiú, de így sosem lesz belőle profi. Igen, ez egy kényes ügy, tudom. Mondd meg neki… nem, nem hivatalosan, majd ha négyszemközt lesztek, érted? Csak úgy egymás közt. Mint barát a barátnak, érted?! – Luďa a vonal másik végén egyetértően dünnyögött, és mindjárt megtoldotta egy elköszönéssel is, hogy a beszélgetés ne nyúljon feleslegesen hosszúra. – Hiszen te is fasza gyerek vagy, megoldod valahogy, találkozunk a jövő héten azon a meetingen, már ha odaérek. Tudod, én már nem is akartam menni, de… – büszke csend következett a mi emberünk, és kétségbeesett csend Luďa részéről. – Hát akkor szevasz, szevasz. – Most a vonaton mindenki a szőnyeget kezdte bámulni, hogy megítélhessék a másodrangú formatervezést és a gyenge minőséget.
– Kiugrom egy pillanatra. – mondtam a legártatlanabb ábrázattal (bár én tulajdonképpen mindig így nézek ki). – Ön nem visz magával semmit? Valamit vinnie kéne. Legalább egy kis táskát. – válaszolta Milů, aki már kezdett egy kicsit furán viselkedni. – Hagyja itt a kabátját, meleg van. – Szófogadóan levetettem a kabátot, letettem Milů elé az ülésre, és kimentem, hogy már sose térjek oda vissza.
2. részlet NŐK
Öreg házak között járkáltam az egyik elvadultabb városrészben. Az egyiknek mind a nyolc földszinti ablaka nyitva volt. A nap úgy sütött, mint még soha, úgyhogy kis időbe telt, mire megszoktam a kontrasztot és sikerült benéznem. Az összes ablak egy nagy helységhez tartozott. A falak mentén polcok álltak, amelyeket különböző színű anyagok, régi öltözékek, dobokra tekert keskeny textilcsíkok és fonalgombolyagok töltöttek meg. A különböző méretű és magasságú asztalok körül tizenhét nő ült. Ketten egymással beszélgettek, a többiek csendben a munkájukra koncentráltak. Valamennyien viszonylag boldognak tűntek (és ha nem boldognak, akkor legalább kiegyensúlyozottnak). Azt mondtam magamban, hogy újra elkezdek kötni.
A terem közepére beállt egy, már első ránézésre is nagyon határozott nő, óriási kinyúlt pulóverben, amely a térde alá ért, és amelyben most éppen elviselhetetlenül melege lehetett. Körülnézett, azt kereste, hogy kibe lehetne belekötni. De csak úgy, hogy éppen történjen valami. Bementem, mert úgy éreztem, hogy egyedül nem kéne olyan sokáig itt az utcán ácsorognom. Egyenesen odamentem a szvetteres hölgyhöz, mert első pillantásra látszott, hogy ő a főparancsnok. – Nos, mi van? – kérdezte. Csakhogy nekem háttal állt, én pedig elsőre sehogy nem reagáltam. Aztán hihetetlen gyorsasággal megfordult, és rándított egyet a fején, mintha azt kérdezné: „No, mi lesz már?” Még mindig sokkos állapotban voltam a kozmikus sebességű mozdulattól, és azon spekuláltam, csak úgy magamban, hogy volt erre képes a hölgy (például nincsenek-e emberfeletti képességei – hiszen párszor már megéltünk ilyet, nem igaz;-). Emiatt nem válaszoltam elég gyorsan. Kézen fogott, – Mmm – mondta és a terem azon részébe húzott, ahol nem perzselt annyira a nap. Most lehetett látni, milyen melege van, de a kérdés, miért nem veti le a pulóverét, már aktualitását vesztette. Közelről látni lehetett, hogy nincs alatta semmi (semmi, úgy értve, hogy egyáltalán semmi). Ezt természetesen senki nem akarta, ezért már nem is piszkálta ezzel senki. Annak ellenére, hogy itt valószínűleg könnyen talált volna alkalmas darabot az átöltözéshez.
A sarokból elviselhetetlenül zengő nevetés szólalt meg. Ez aztán biztosítja a figyelmet. Egy nagy darab nő volt, aki még be akart fejezni egy mondatot a kolléganőjének, de nem igazán sikerült neki. Még vagy három percen át fuldokolt a nevetéstől. Mindig megnyugodott, de ahogy felnézett a padlóról, újra rájött egy hisztérikus roham. Szerencsére ezek fokozatosan halk nevetéssé gyengültek. Ez már senkit sem érdekelt, és a nők visszatértek a munkájukhoz. A hölgy lassan felegyenesedett a görcsös előrehajlásból. Hosszú, piros csíkos póló volt rajta, rajta egy ismerős kutya képével. – Mi egyébként itt rendes emberek vagyunk. – súgta a pulóveres parancsnok. De csak halkan, nehogy Snoopy is meghallja, és újra elkapja a roham. Snoopy most felült az asztalra, mélyeket lélegzett, a kezével pedig a feje körül legyezett, hogy egy kicsit lehűtse magát. De nem sikerült neki.
A nagy teremhez tartozott egy kisebb raktár. Snoopy felállt, és nagyon óvatosan megnyitotta az ajtót, amelyet valószínűleg be sem lehetett teljesen csukni a rá nehezedő óriási nyomás miatt. A helységet másfél mérteres magasságig régi ruhák töltötték meg. –– Ez mind ki van mosva! – nyugtatott meg, még mielőtt levegőt tudtam volna venni. Egyáltalán nem értettem, hogyan lehetséges az, hogy ez az óriási ruhahalom nem ömlik ki, és nem temet el élve bennünket. Snoopy kihúzott néhány darabot a széléről, és dünnyögni kezdett. – Most pirosra van szükségem. – és meglátott egy darab anyagot, pontosan olyan színűt, amilyet akart, körülbelül 50 cm magasságban. Egy ing ujja volt az, amely (mint később kiderült) teljes hosszában be volt passzítva a halom közepébe, és valószínűleg átért a kis helység túlsó feléig. Amikor húzigálni kezdte azt a hosszúujjú, cinóbervörös férfi inget (igen, elképzeltem benne szinte az összes férfit, akit ismerek, és tényleg szuper volt:-D), igazi katasztrófát vártam, legalább olyan nagyságrendűt, mint a százéves árvíz. Néhány nő odajött, hogy közelebbről is megnézze ezt a műveletet, én inkább biztonságos távolságot tartottam. A textiltömb valóban megmozdult egy kicsit. Világos volt, hogy az ajtót majd annyira sem lehet visszacsukni, mint korábban. A nők egyhén drámai arckifejezéssel, de végül egy szemeteslapát és mop segítségével az ajtónyiláson kilógó darabokat visszagyömöszölték a raktárba. A gyors, koordinált akció végén ráadásul sikerült nekik az ajtót teljesen becsukni. – A legjobb lesz, ha bezárjuk – mondta Snoopy, miközben ráfordította a kulcsot. A csajok nevettek, Snoopy pedig vörös volt a büszkeségtől, hogy milyen jó mókát sikerült megint kitalálnia.
A szvetteres parancsnoknő megint komoly arcot vágott. – Segítségre van szükséged, ugye?! Biztos, hogy nem kellene itt egyedül mászkálnod. Marta veled maradhat, nekünk most úgysincs rá szükségünk – mutatott Snoopyra. – Elég nagydarab, legalább elbújhatsz a háta mögé – nevetett a főnöknő, de amint Snoopy közelebb ért, úgy tett, mintha mi sem történt volna. Aztán a lányok valamit magyaráztak egymásnak, és úgy tűnt, Snoopy örül annak, hogy új barátnőre tett szert. Arra gondoltam, hogy már biztosan mindenki tud rólam. Ami meg is magyarázná, hogy miért bámult meg mindenki, amikor feltűnés nélkül sétáltam a városban. És hirtelen még az jutott eszembe, hogy ilyen őrült helyzetbe eddig sosem kerültem. De ha egy ilyen nagy tekintélyű személy azt mondja, hogy így lesz, akkor azzal nem lehet ellenkezni. Nem tiltakoztam, és megtartottam Snoopy asszonyt. Szóval barátnők lettünk.
3. részlet LEMEZEK
Odaértünk a kocsmához. Világos volt, hogy most több funkciót is ellát. Kint elég nagy nyüzsgés volt. Az egység előtt az asztalokon és a padokon is könyvek hevertek. Néhol hatásosan méret és műfajok szerint összerendezve, máshol kaotikusan összehányva, ahogy az emberek nézegették őket, és nem érezték szükségét, hogy visszarakják őket a helyükre. Gondolatban az asztalokhoz hozzárendeltem az egyes árusokat. Nem álltak vigyázzban a hozzájuk tartozó könyveknél. Csoportba verődtek, és csak felületesen figyelték az asztaluknál felbukkanó esetleges érdeklődőket. Világos volt, hogy az árusok létszáma jóval meghaladja az érdeklődőkét. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy a könyveket tulajdonképpen csak egymás között cserélgetik, hogy ez csak afféle vasárnapi szórakozás.
Snoopy odaköszönt mindjárt az első eladónak. Teljesen más mosollyal intett felé, egyáltalán nem viselkedett olyan tartózkodóan vele, mint ahogy már megszoktam tőle. Csak most jutott eszembe, hogy ennek a nőnek akár szexuális élete is lehetne. Az árus mosolygott. – A lemezek ma bent vannak! – mondta, amikor rám nézett. Azzal már fordult is a szomszéd asztalhoz, új beszélgetésbe kezdve, nélkülünk. Snoopy meglökött a kocsmaajtó irányába. Már ebből a sürgető gesztusból is érezhető volt, hogy mennyire örül, hogy újra történik valami. Megható volt.
Odabent tényleg sötét volt. Négy asztal papírdobozokkal volt megpakolva, amelyekbe állítva rakták a lemezeket, viszonylag lazán, hogy lehessen válogatni közöttük. Az asztal mögött álló fiatal fiúnak Snoopy szintén odaintett, de ez inkább annyit jelentett, hogy „Hát ez a tejfelesszájú meg ki lehet?!”, mint azt, hogy „Szia”. Egy pillanatig csak úgy álltunk ott. Snoopy és a tejfelesszájú egymást bámulták, de nem történt semmi. Egy pillanat múlva megjött, valószínűleg a konyhából, egy Snoopyhoz hasonló korú és alkatú férfi (aki jobban fel volt pörögve, mint mi mindannyian együtt). A bátyja volt az. Bemutatott bennünket, de nem sok magyarázatot fűzött hozzá, mert a bátyja már valószínűleg mindent tudott. – Nem kell valami kintről? A srác majd kimegy, hozhat bármit… – Snoopy rámnézett és megvonta a vállát. De a bátyja tovább beszélt, választ sem várva. – Most, hogy Vilma itt van nálunk, kellenek neki valamilyen új holmik. – Fejével az asztal sarka felé bökött. Csak most vettük észre a kislányt, aki az asztalokból álló pult mögött ült. Az egyik dobozon ült, és a feje alig ért a sorba rakott lemezek tetejéig. – Jééé –¬ mondta Snoopy, de meglepetésemre nem rohant hozzá, csak intett felé, és tovább beszélt a bátyjával. Ekkor már nem hallgattam őket, hanem Vilmát figyeltem. Kislánynak volt öltöztetve, de az arcára kiült valami enyhén antipatikus felnőttes kifejezés, mint azoknak a kisöregeknek, akik már négyéves koruktól kioktatják az embereket. Rövid barna haja volt. Olyan kuszán volt megnyírva, hogy arra tippeltem, ezt csak Snoopy bátyja követhette el. A fején volt még egy sárga masnis homlokpánt is, mintha valaki egy kedves aranyos hercegnőt akart volna faragni belőle, csak most éppen nem sikerült. Én azért néztem, mert ismertem őt, csak egy kicsit másképp. Igen, Mína volt az. De határozottan kisebb volt, mint aki összement volna (ennek a Mínának az alakja olyan volt, mint egy tizenkét éves kislányé, és az arca természetesen nem volt olyan megnyúlt). Viszont ugyanolyan beképzelt ábrázata, és rossz fogai voltak. Egyszóval tiszta Mína. Snoopy már elkezdett bökdösni, hogy ne bámuljam folyton Vilma-Mínát, de én teljesen odavoltam. Persze, világos, hogy ez nem Mína volt. De lehetett volna.
…
Mikorra végignéztem az összes fotót és a képeket a borítókon (és a gondolataim a grafikai designon keresztül újra egy nyomasztó kapcsolat felé kanyarodtak el), lassan a közelembe ért Snoopy bátyjának a haverja.Ugyanúgy a lemezek között válogatott, mint én, pedig szinte biztos, hogy kívülről ismerte őket. Nevetett, rázta a fejét, énekelt és Vilmára kacsintgatott. Az hangosan kacarászott, és először láttam az arcán gyermeki kifejezést. Most nem úgy nézet ki, mint Mína, és ettől egy kicsit megnyugodtam. Csakhogy ez nem tartott sokáig, és negyed óra múlva a vén boszorkány arckifejezése megint visszatért a kicsi arcára. És már végleg ott is maradt.
4. részlet VILLAMOS
– Itt fontos a drót, de ezt sok ember nem tudja. Azt hiszik, hogy bolond, ezért egyáltalán nem olvassák – nevetett Snoopy. Az utcán kimentünk a templom elé, aztán balra, egy kis placcra, amelyet itt-ott gránitkockákkal, jobb oldalon közvetlenül a templom falánál pedig füvesíthető hasábokkal raktak ki. – Nos, mi van, van ott valami? – kérdezte Snoopy. Tekintettel arra, hogy jól tudta, fogalmunk sincs mire is gondolt, ezért a mondatvégi kérdőjelet nevetséges szótagpárrá nyújtotta. Aztán csak mosolygott, mert már látta, hogy van ott valami. A kidőlt sarkú ház mögül előtárult a terecske egy további részlete, ahol egy sárga villamos állt. Egy régebbi (de még nem muzeális) villamos kocsi. Az ablakait belülről képekkel, fotókkal és újságokkal ragasztották teli. Ezen az ablak-mozaikon csak néhány rés maradt, amelyeken, ha az ember szeretett volna, be lehetett volna nézni.De nem ez volt az izgalmas felfedezés, mert ez a kocsi valószínűleg már évek óta itt állt, azonos helyzetben és állapotban. Erre abból következtettem, hogy itt már Isten tudja mióta nem járnak villamosok. Ráadásul ez nem síneken állt, hanem különböző anyagokkal volt aládúcolva, a vas keresztgerendáktól kezdve a betontömbökig. Összességében tehát elég valószínűtlennek tűnt, hogy csak időnként parkolna itt. Snoopy körülnézett, de eléggé felületesen. Ilyen gyorsaság mellett azt sem vette volna észre, nem figyel-e bennünket valaki. Aztán benézett a villamosba, de rögtön legyintett, mert egyértelmű volt, hogy azon a képeslap-dekoráción keresztül még véletlenül sem láthat be. – Szaladj, nézd meg a lámpáját! – ez már Vilmának szólt. Szót fogadott, ugrándozva megkerülte a villamost, hogy lássa a kocsi elejét, de aztán csak állt és bámult, mert nem tudta, mit kellene látnia azon a lámpán. – Világít? – kiáltott rá Snoopy. Vilma megint visszaszökdécselt hozzánk, nyugodtan megállt, mosolygott, néhányszor mély lélegzetett vett (micsoda nehéz meló volt). Snoopy már kezdett tényleg dühös lenni, és ezt most láttam rajta talán először. Könnyedén hátbaveregette Vilmát. Az egy darabig még játszotta az eszét, aztán bólintott, és azt válaszolta: – Igen, világít. Snoopy a fejét csóválta, rámnézett, és mondania sem kellet, mire gondol: „Ez a gyerek már komolyan felbosszant”. Aztán közelebb ment a villamoshoz, és csak most vettem észre, hogy azok a színes halmazok a sárga lakkozott felületen mágneses számok és betűk. – Ez az? – kérdeztem, és már nem voltam olyan nyugodt, ahogy azt nálam mindenki megszokta. – Csakhogy nem tudja mindenki, hogy hogy ezt el kell olvasni, azt sem tudják, mikor kell olvasni és mikor nem, mikor igaz és mikor az ellenkezője, illetve mikor tiszta hülyeség. – válaszolta Snoopy, miközben úgy viselkedett, mint egy abszolút győztes. Viccesnek éreztem, hogy ennyire büszke a kis összesküvési szisztémájukra, de nem akartam, hogy ezt észrevegye rajtam. – Szóval, mit írnak?!
Vilma hangosan olvasta: – STh 4563 7653 5738 9744 4789 3574 9638 3538 3166 8843 3275 t-D – Snoopy megkerülte az egész villamost, nincs-e még rajta valahol valami. – Vilma kérlek, ezt jegyezd meg – mondta, és közben rám nézett, hogy megfelelően értékelem-e a poénját. Vilma grimaszt vágott, mert neki nem nagyon tetszett. Néztem kettőjüket és valamilyen magyarázatot vártam. – De hát azt mégsem lehet, hogy ezt csak így, nyilvánosan leírja. – Snoopy egy pillanatig várt, hátha meggondolom ezt a mondatomat, aztán megkérdezte: – Szóval te tudod, hogy ez mit jelent? – Teljesen megijedtem tőle, ahogy gyanakodva rámnézett. Láthatóan egyáltalán nem kellett volna megértenem, mi volt odaírva, ezért rögtön vissza is fogtam magam. – Nem. – Snoopy most egy kicsit elmosolyodott, én pedig teljesen megzavarodtam, mert képtelen voltam eldönteni, hogy most tréfát űzött-e velem vagy sem. Snoopy újra odaállt a felirat elé. Vilma dühösen állt mögöttünk összekulcsolt kezekkel. Csakhogy egy másodperc alatt a viszonylagos nyugalomból teljesen megőrült. Snoopy-n keresztül, meglehetősen csúnya és durva módon, a villamoshoz furakodott, összekeverte a mágneses betűket és a szavak színes, értelmetlen zagyvasággá változtak. Snoopyra néztem. Ceruzát tartó jobb keze lehanyatlott. A kis füzetben, amelyet a bal kezében tartott, annyi volt beírva, hogy „STh 4563 76”. Egy percnyi pánikszerű megrökönyödés után valószínűleg úgy döntött, az egyedüli, amit most tehet, hogy kiabálni fog. – Rakd össze újra! Igyekezz! Vilma nagyon teátrálisan bűntudatos ábrázatot vágott, aztán elmosolyodott, azt gondolva, hogy ezzel bárkit is meghathat. De erre most komolyan nem volt esélye. – Már nem emlékszem rá – suttogta még mindig azzal az őrült ábrázattal, miközben lehajtotta a fejét, és a kezeit összekulcsolta a háta mögött. A cipőjét nézte. Ahogy váltakozva felemeli a jobb majd a bal cipője orrát, miközben a sarkán hintázik. – Igyekezz! – Snoopy Vilmára emelte a kezét. A kicsi azonban nem várta meg, hogy pofont kapjon, és eliramodott. Mint egy bolond ugrált a terecskén keresztül és azt visította – Már nem emlékszem rá! Már nem emlékszem rá! – és a nyafogóan bocsánatkérő tónus egy pillanat alatt eltűnt a mondataiból, már csak kimondottan szórakozásból csinálta. Közelebb jött hozzánk, aztán megint elfutott, talán arra gondolt, hogy a villamos körül fogjuk kergetni. Ezt természetesen nem tettük meg. Semmi nem köt össze jobban két nőt, mint a közös ellenség. – Hát akkor nincs mit tenni. Majd legközelebb.
5. részlet PINCE
Snoopy egy házba vezette, amely teljesen olyan volt, mint az, amelyikben a műhely volt. Csak máshol volt és a vakolat egy kicsit szürkébbnek tűnt neki. De az is lehet, hogy a szín ugyanolyan volt, csak a fény mozdult el egy kicsit, vagy a piszok ért egy kicsit magasabbra. Nehéz megmondani. A folyosón keresztül egészen hátramentek. A háznak ez a része tényleg sötét volt. Annyira, hogy a pincelejárót sem vette észre egészen addig, míg fél méterre nem állt tőle. Egy pillanatig gondolkodott, szóljon-e valamit, és ha igen, akkor mit. Tényleg hülyeségnek érezte, hogy a föld alatt aludjon, amikor annyi üres lakás van, teraszokkal és nagy ablakokkal, kilátással a tájra. Az ilyen látvány manapság nagy értéket jelentett, amilyenről az ingatlanirodák korábban nem is álmodtak. A nyitott égbolton bekövetkező drámai változások megfigyelése valószínűleg úgyis csak egy speciális ügyfélkört érdekelt volna. De ő pont ilyen volt. Élvezte volna (annak ellenére, hogy már sok hasonlót látott, de azok nem voltak valóságosak). Abból a szempontból, hogy az idegenek könnyen vagy nehezen találnának rá, a pincét ugyanolyannak érezte, mint egy tetőtéri apartmant, hacsak az ember nem ácsorog folyton azokon a teraszokon.
A lépcsőn lementek egy szűk utcácskába. Végignézett azon a kis folyosón, amely ugyanolyan széles volt, mint a lépcső, amelyen még mindig állt (még ha ez a legalsó lépcső volt is). Készült, hogy megforduljon, hogy megállapítsa, hol szűkült ennyire össze a lépcső, mert fent még teljesen normális szélességűnek tűnt neki, itt lent viszont már egymás mögött mentek Snoopyval, mert egymás mellett biztosan nem fértek volna el. Útközben nem vette észre a arányok változását. Csakhogy Snoopy lassan beleveszett a sötétbe, ezért inkább meglódult utána. A lépcsőt majd megnézi valamikor máskor. Valójában mindig későn jutott az eszébe. Már vagy bent volt, vagy odakint, és már nem akarózott neki emiatt visszamenni. Szóval most sem tudná önöknek megmagyarázni.
Talán oldalt kellett volna mennem. Bal karommal néha a falat súroltam, és miután a nulla világítás miatt szinte semmit nem láttam, automatikusan azt feltételeztem, hogy a fal koromtól szennyes, tele van óriási pókokkal és százlábúakkal (ahogy ez már csak szokás a titokzatos földalatti folyosókon). – Mindig befolyik valahonnan a víz, úgyhogy már nem is takarítják. – mondta Snoopy. Valószínűleg meghallotta a csobbanást, amikor megbotlottam, és fél lábbal váratlanul beleléptem a vízbe. A padlóra fentről már nem esett egy szemernyi fény sem, és csak most érzékeltem azokat a részeket a padlón, amelyen fénylett a víz, és a deszkákból készült pallót, amely a folyosó közepén futott tovább a sötétbe.
Elmentünk egészen a végéig. Snoopytól sok mindent nem láttam, de úgy tűnt, hogy a nagy vasajtó nyitva volt, és teljesen felesleges volt az egész műsor, amit Snoopy az óriási és otromba kulccsal művelt vagy tíz percen keresztül. De amikor végre meglökte az ajtót, fény szűrődött be. És ez normális, nappali fény volt, nem egy izzó fénye. Ez komolyan meglepő volt, mert idelent már nem bíztam semmi hasonlóban. A helység nagy volt. Az ajtóval szemközti oldalon nagy, függőlegesen hármas osztású ablakok voltak. Az oldaluknál volt mindig a robusztus nyitószerkezet, és mondtam is mindjárt, hogy ez az a rendszer, ami azonnal elromlik, ha felbukkanok a közelében (ugyanígy tudom azt is, hogy felesleges a vonaton az ablaknyitással próbálkoznom, mert úgysem sikerül sosem). Az ablakokat fele magasságáig beton, vagy valami hasonló takarta. Megértettem, hogy ez a felszín és a földalatti rész határa. A beton tömbök alkottákaz udvart, ahová a helységből jól ki lehetett látni, még akkor is, ha a nézésem tengelyében az esetlegesen kint álló polgárnak csak a lábszárát láttam volna.Az ablakhoz a belső oldalon fa ládákból improvizált lépcsőt készítettek, kivéve a tégla alapot és az első lépcsőfokot. Lehetővé tették a kijárást az udvarra, ami persze bizonyos rugalmasságot feltételezett, mert ez magába foglalta a betonakadályon való átjutást és egyútttal a lehajlást az ablak felső széle alá. A helységben hat robosztus szögletes oszlop volt. Megjegyeztem, hogy egyáltalán nem illenek a házhoz. Elképzeltem, ahogy valaki kibontotta a válaszfalakat, és egy pillanatig megtartotta a födémet, fölötte az egész házzal, míg valaki más meghozta ezeket az óriási oszlopokat, elhelyezte őket egyenlő távolságokra, hogy a haver végre elengedhesse a házat.
– Műterem volt – mondta Snoopy, de nem is kellett mondania, mert teljesen egyértelmű volt. A művész használta vegyi anyagok bűzén kívül ez könnyen kitalálható volt a földön mindenütt látható festékcsíkokból. – A szomszédban van még egy. Azt hiszem, oda még időnként bejár valaki, de nem tudom biztosan… mindegy, azt hiszem, hogy rendben van. Lehet, hogy már nem is járnak oda. – Megvontam a vállam és további információkat vártam, miért is zavarna engem, ha a szomszéd műteremben még dolgozna valaki. De nem vágtam nagyon kíváncsi ábrázatot, mert már alig vártam, hogy egyedül maradjak. Szerettem volna újra elolvasni Gert üzenetét, amit Snoopy előtt nem lehetett, annak ellenére, hogy már úgyis tudott róla. Snoopy egyre csak álldogált, és nem akart elmenni. – Itt laksz a közelben? – kérdeztem, hátha elárulja szándékait, és közben nem sértődik meg azért, mert kidobom őt.
Snoopy így is észrevette, hogy ki akarja őt dobni. A főnöknő mindjárt az elején figyelmeztette, hogy ezt nem kell tőle komolyan venni. – Ennél a lánynál minden egy kicsit másképp van – pontosan így mondta akkor a főnöknő Snoopynak. Még ellenőrizni kellett a szomszéd helységet, hogy minden rendben van-e, aztán mehet haza. Útközben Snoopy azt mondta, hogy most maximálisan igyekeznie kell, és ha a munkájára koncentrál, és abban abszolút profi lesz, akkor többé nem fogja sajnálni azokat a különböző dolgokat, amik neki nem adattak meg.
Amikor Snoopy elment, leült az ágyra. Tulajdonképpen egy letört karfájú rekamié volt (a karfák mellette hevertek). Megpróbálta most minél gyorsabban elképzelni és megoldani mindazokat a helyzeteket, amelyek a jövőben előfordulhatnak. Minél tovább jutott, annál inkább csökkent az események valószínűsége. Úgy döntött, hogy abbahagyja. Tudja, hogy semmi értelme, mégis mindig ezt fogja csinálni. Talán már teljesen akaratlanul csinálta, mert mindig rajtakapta magát (de akkor már túl messze járt, legalább a történet felénél). Azt mondogatta, hogy mindenkinek megvan a saját függősége, és ez nem is olyan rossz, hiszen csak őt teszi tönkre, nem mást (ami szemmel látható volt, hiszen amikor körülnézett, senki nem állt itt). Szeretne arra összpontosítani, ami éppen most történik, és nem olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek még meg sem történtek.
(Gál Róbert fordítása)
