Átküzdi magát a kúszónövényeken és a lepusztult uszoda előtt kifeszített cukorkaszínű műanyagszalagon, aztán leheveredik a medence szélén burjánzó fűbe.
Lehunyja a szemét, és belemarkol a fűbe. Valahol egy méh zümmög. Háta mögött hallja a város morajlását.
Lassacskán felfogja, mennyire más úgy feküdni a nap által felmelegített fűben, hogy Bjørn szereti, mint úgy, hogy nem. Mintha belezuhanna a két állapot közötti szakadékba. Minden megtett lépéssel. Minden képpel, amit lefényképez.
A halál nem riasztja. Sosem foglalkozott vele.
De rájött, hogy az, amit cinizmusnak hitt, udvariasság volt. Egyáltalán nem közönyös. Harmincöt éves, és sosem gondolkodott el azon, hogy lehet ellenkezni a halállal. Sokkal inkább felkészült Bjørn halálára, mint a sajátjára. De most ettől is megfosztották. Mindennap felfedez egy apróságot, ami már nincs; csak fekszik a fűben, egy csúnya kis kelet-európai vidéki városban.
- You shouldn’t be here alone.
Nem hallotta a férfi lépteit, ezért összerezzen.
Az nyugodt léptekkel közeledik felé. Beate felül.
- Miért?
Felnéz rá, és kezével árnyékot tart a szeme elé.
- Túl elhagyatott ez a hely. Itt minden megtörténhet.
Leül mellé és lábát átveti a medence peremén.
Rövidre nyírt szakálla ápolt. Sötét pillantását sűrű fekete szempilla keretezi. Jólöltözött. Szinte divatos. A vállán táska. Nem lehet sokkal idősebb Jonathannál.
- Különösen azzal ott – mondja, és fejével a fényképezőgép tokja felé int.
Mögöttük komoran susog a leomlott nézőteret befonó kúszónövények lombja. Még a napsütés is komornak hat. Mintha ez a közép-európai nap, mely csak a hegyeket és erdőket ragyoghatja be, és nem tükröződhet a szárazföldet több száz kilométer hosszan körülölelő tengerben, megtelne sötétséggel.
A viharvert, ótürkíz medence szárazan nyújtózik előttük.
- Anyai nagyapám fiatalkorában sokszor megfordult itt. Amikor még volt benne víz – meséli. – Akkoriban ide jártak az emberek.
- Miért ment tönkre?
- Nem tudom. A városban épült egy fedett uszoda.
- Akkor ezt miért felejtették itt?
A férfi ránéz. Tényleg megnyerő a pillantása.
- Úgy értem, miért nem számolták fel. Miért nem építettek újat? – kérdezi.
Az megvonja a vállát.
Majd a város felé mutat.
- Látta azt a nagy szürke lakótömböt? A város legmagasabb épületét?
Üresen áll. Szeles időben egy métert is kileng. Hát kiürítették és lezárták. Elsősorban roma családok laktak benne.
A kutyák megint rázendítenek. A hangjukból ítélve megtermettek. Mindig fél, nehogy hirtelen felbukkanjanak.
- Egy idősebb férfiéi – int a hang felé. – Beköltözött a fürdőmester épületébe. A kutyák meg vannak kötve, de ne menjen le oda.
- Mit keres itt? – kérdezi a férfit.
- Kedvelem ezt a helyet. De csak napközben jövök ide.
Üldögélnek egy kicsit. Beate a férfi medence szélének feszülő farmeros combját nézi. A kék sportcipőjét, ahogy lóbálja a lábát. Meg a kezét.
- És maga? – kérdez vissza.
- Mármint én miért jöttem erre a helyre?
- Nem, ide a városba.
- Felvettem a borfesztivált – feleli.
- Miért?
- Ez a munkám.
- A szabadidőmben én is fotózom – jegyzi meg.
A legfelső gombok nincsenek begombolva az ingén, és pár sötét szőrszál kikukucskál a kulcscsontjánál lévő kis mélyedésnél.
- Férjnél van? – kérdezi.
Beate egy darabig figyeli.
- Már nem.
- Mi történt?
- Talált magának valaki mást.
A férfi ránéz. Lehet, hogy valamivel mégiscsak idősebb Jonathannál.
- I am sorry – feleli.

Orvostanhallgató Ausztriában. Mindenki Ausztriába vágyik. Mindenki itt akarja hagyni Magyarországot. De legalábbis Budapestre akar költözni. Itt nincs jövőjük a fiataloknak. Ez a hely az öreg romantikusoké meg a nacionalistáké, meséli a férfi. Összedőlt stadionok, különös lázbetegségek és apró, gusztustalan rovarok, amint lerakják petéjüket a borospohár szélére, gondolja Beate. Nincs hova hazamennie.
- Lefényképezhetem?
A fiatalember megint ránéz. Ez a pillantás.
- Rendben – egyezik bele, és feláll.

***

Így is lehet.
Egy út menti fogadóban vannak a városon kívül. Meg akart mutatni neki egy igazi magyar jelenséget. Egy vendéglőt, egy országúti fogadót. A halászlé fantasztikus. A halnak a szemét, a szálkáit és az uszonyait is belefőzték. Vagy benne hagyják az egészet, vagy kiveszik a hulladékot, aztán nagy darabokban beleteszik a halhúst. Alaposan bepaprikázzák. Balatoni hal – magyarázza.
A kenyeret vaskos darabokra vágták. Saját levesben tunkoló ujjait figyeli. Látja, ahogy a férfi keze fehérbort tölt a kancsóból. A patriarchátusról beszél. Az elmaradott Magyarországról. Szinte bocsánatot kér. Valamilyen fiatalkori bűnt cipel magával. Alkarját a súlyos tölgyfaasztalon pihenteti. Keze időnként megfordul, bütykeivel megkopogtatja az asztallapot, és mintha kérdezni akarna valamit, szétnyitja az ujjait.
Egy Kertész Imre-könyvet ajándékoz neki angolul. Ütött-kopott. Kritikus, állítja. Egy légy röpköd kitartóan Beate válla és hónalja körül. Leszáll, ide-oda mászik, mire ő ingerülten megrántja a vállát. Ám a rovar a következő pillanatban megint ott van. Leszáll a tányér szélére.
A férfi a korrupcióról beszél, meg a fasiszta kormánypártról.
Ő viszont sosem volt lázongó.

Egy nap aztán nem jön el többé. Beate a fűben fekszik. A lomb susogását figyeli. Mintha halk lépteket hallana, de csak a szél zúg.

(Soós Anita fordítása)