– Jó reggelt – fordul hozzám a vastagon kisminkelt ukrán vámos hölgy. – Hová utazik?
– ’Reggelt – igyekszem felébredni. – Budapestre.
– Mennyi időre?
– Három hétre.
– Utazás célja?
– Ösztöndíj – válaszolom.
– Tanul.., – megakad félszónál, miután valószínűleg jobban kivette az álmos arcomat és ráeszmélt, hogy ilyen korban az ember már nem tanulni utazik. De ezután gyorsan összeszedi magát, a sokéves tapasztalat csak megmutatkozik. – Tudományos munka? – kérdően néz rám, és ezalatt gondolatban próbálom megsaccolni, tudok-e ilyen gyorsan találni egy pontosabb meghatározást, de lehetőleg ugyanarra a kezdőbetűre.
– Igen – mondom végül, hogy ne kelljen felesleges magyarázkodásba kezdenem.
– Mit visz magával a személyes tárgyain kívül?
– Ajándékokat.
– Pontosan mit?
– Két üveg konyakot és csokoládét – válaszolom azonnal a megengedett mennyiséget.
– Ez nem érdekel – vágja rá, és ezzel ismét meglep. A lengyel határon feltétlenül ellenőrizték volna, hogy tényleg-e csak két üveg konyak van nálam.
– Műalkotások?
– Csak könyvek.
– Ugyan már, azok műalkotások? – szemrehányóan rázza a fejét a hölgyemény. – Gyógyszerek?
– Csak amiket be szoktam venni, – vallom be őszintén.
– Gyógyszerek?? – néz rám ezúttal szigorúbban. – Ugye megérti, hogy ez nem válasz.
Rövid szünet következik, amely során rádöbbenek, hogy muszáj valahogy kimagyaráznom ezt.
– Soroljam fel önnek az orvosságokat? – kérdezem.
– Természetesen – csodálkozik a vámosnő a tudatlanságomon.
– Vírusellenes, bakteriális, antihisztaminos, nyugtató.
– Hűha – mondja a nő. Láthatóan nincs kedve az összes gyógyszeres zacskómat átkutatni. – Pontosabban? A gyógyszerek nevét?
– Hydazepam, anaprilin, monural, groprinosin, wobenzym, – kezdem sorolni és elborzadva jövök rá, hogy legalább öt percig folytathatnám még, mert szokásom, hogy magammal veszek bármilyen az utazásaim során történt betegség elleni orvosságot. A nő is érti ezt, valószínűleg, így tesz egy fáradt lépést hátra, sóhajt és félbeszakít:
– Ennyi elég. Jó utat!
Kis idővel rá a fülkébe belép a magyar vámos, rögtön szűkszavúan megszakítja a kísérleteimet, hogy angolul értessem meg magamat:
– Po ukrájinszki, pázsálusztá. Sto jegyes, kuda vezjos? [tört oroszul: Ukránul, kérem. Mit utazol, hova viszel?]
– Sztyipengyija dlja piszátyeli [Ösztöndíj íróknak], – válaszolom neki stílszerűen.
– Szigareti, alkohol, – folytatja.
– Dve butilki.
– Vodka? – megértően bólogat a vámos.
– Nem. Konyak.
– Eto ljubis? – tekintetében felbukkan az érdeklődés.
– Igen – vágom rá rögtön, remélve, hogy a gyógyszerekhez és a műalkotásokhoz ezúttal nem jutunk el.
– Háráso. Jeháj – és a vámos tényleg jókedvűen véget vet a beszélgetésünknek.
Én meg válaszul udvariasan mosolygok neki és tovább jehálok. A fülkeablak melletti folyósón egy tábla lóg, amelyen németül az van leírva, hogyan kell tűzoltó készüléket, gyógyszert vagy orvosi segítséget kérni. Nem tudom, segíthet-e a német kifejezések tudása a határ menti magyar falvakban, melyeken keresztül utaztunk. Ezekben a rusztikus körülményekben az idegen nyelvtudás valami teljesen fölösleges dolognak tűnik, csak úgy mindenestre kapjuk el otthonról, mint az anaprilint meg a hydazepamot.
Szeretek ilyen vonatokkal utazni. Lassúak és biztonságosak, mint az a korszak, amely réges-rég és visszafordíthatatlanul elmúlt, és amelyet magukkal hordanak oda-vissza a kelet-európai határokon át, tudatosan szétnyújtva az időt eme régmúlt korszak valóságának megfelelően, és megtéve a néhányszáz kilométeres utat hat, néha nyolc, vagy akár tizenkét óra alatt. Szeretem ezt a lassú mozgást új és ismerős tájakon át, tetszik, hogy nyugodtan és sietés nélkül tanulmányozhatom őket a tekintetemmel, megbizonyosodva arról, hogy valóban mozog a vonat. Hisz ez a bizonyosság mindig hiányzik az egyforma s megszokott reptéri és repülőgépi zsigerekben, ahol még a duty free kínálata se különbözik, és csak az sms-ek jelzik, hogy épp melyik ország területe felett tartózkodsz, előidézve az aggasztó gyanút, hogy bolonddá tesznek, és valójában nem is utazol sehová, hanem otthon maradtál.
Az ilyen vonatút mindig kaland, legalábbis egy elmesélendő történet biztos. De a Lviv-Budapest vonat végre beért a Nyugati pályaudvarra, ahol már vártak rám, és elvittek egy másik magyar városba – Pécsre, egy szállásra, melynek ajtaján az Íróprogram tábla tündököl. Talán érdemes lenne lefotóznom, hogy a visszaúton beszámolhassak a vámosoknak? Balra a lépcső, amelyről Ljudmila Ulickaja annak idején leesett és eltörte a jobb karját. A lépcsőt mutatták meg nekem első sorban és kérték, hogy ne járjak oda. És én nem is jártam. Talán ennek köszönhető, hogy az ott töltött idő alatt nem történt velem semmilyen baleset, törés vagy egyéb viharos kaland. Igaz, egy másik rekordlassú vonatutazást azért mégis át kellett élnem.
Amikor az interneten próbáltam információt találni arról, hogyan tudnék a magyarországi Pécsből a kb. 200 kilométerrel távolabbi szlovén Ljubljanába eljutni, a keresés egyértelműen meglepetésekkel teli utazást ígért, minimum négy átszállással olyan településeken, amelyeknek a nevét ki se tudtam volna ejteni. Minden esetre ellenőriztem az információt a német vasutak oldalán, mert mint ismeretes, ők tudják a legjobban bármely európai ország vonatmenetrendjét, de még a német vasúti cég se tudott semmilyen gyorsabb vagy kevesebb átszállással járó megoldást kínálni. Ekkor úgy döntöttem, hogy banálisabb, de egyszerűbb utat választok és visszamegyek Budapestre, majd onnan egyenes vonattal irány Ljubljana. Leírtam egy papírra az útvonalakat, dátumokat, időpontokat, majd mindezzel elindultam a pályaudvarra. Magyarországon – ahogy nálunk is – a nemzetközi jegyeket nem lehet interneten keresztül megvásárolni. Túl komoly dolog ez. A pályaudvar, mint eddig a legtöbb általam látott magyar vasútállomás, épp teljes felújítás alatt állt, így hosszú keresés után a monoton esőben rátaláltam egy ideiglenes épületre fehér faburkolattal, bármilyen tábla nélkül. Bent néhány ember volt, mindannyian egy apró ablak mellett tolongtak. Közelebb mentem, és kapcsoltam, hogy oda vezet az utam, mert az ablak felett az International tickets felirat lógott. Ez volt az egyetlen ablak, amelyet senki se szolgált ki. Az összes többi szomszéd ablakban a pénztárosnők unatkozva ücsörögtek, de egyikük sem mert átmenni a nemzetközi pénztárhoz és elkezdeni végre jegyet árulni. Körülbelül félóra múlva a sor elkezdett idegeskedni, és ekkor az ablaknál végre megjelent egy pénztároslány. A Pécsett eltöltött első napok alatt már rájöttem, hogy a szóbeli kommunikáció itt ritkán működik, így csak simán odacsúsztattam neki a papírt az útvonalakkal és a dátumokkal. Erre ő bólintott és kinyitotta az internet böngészőjét. Kíváncsian belenéztem a monitorjába, abban reménykedve, hogy majd meglátom, hogy néz ki a magyar vasutak weboldala és ismét felmerült bennem a remény, hogy igenis létezik jobb vasúti csatlakozás.
De a lány ugyanazt a német oldalt nyitotta ki, amelyen már amúgy is láttam mindent. Megerősítve kereséseim pontosságát, ugyanazon a papírdarabon leírta a fizetendő összeget és nekilátott kiállítani a jegyeket (néhány példányt, és természetesen kézzel töltve). Ezek után ugyanúgy kézzel kiírta nekem az internetről az indulási időket és dátumokat, így aztán végképp elúszott bennem a remény, hogy megtudom a peron számát, mert jól tudtam, hogy a német weboldal ezt biztosan nem fogja nekem megmondani. De majd Budapesten lesz egy bő órám arra, hogy ott helyben megtudakoljam a peron számát – nyugtatgattam magamat. Ahogy később kiderült, alábecsültem a magyar vasutakat.
- No, we don`t know – válaszolta szűkszavúan a kérdésemre, hogy melyik peronról indul a vonatom, a budapesti Keleti pályaudvar információs pultjának munkatársa. Majd az összezavarodott kérdésemre, hogy honnan lehetne megtudnom, melyik vágányra menjek, hozzáadta: - You`ll see. Ezután becsukta az ablakot ebédszünetre.
Néhányszor körbejártam az állomást, figyelmesen kitanulmányoztam a papírtáblákat az érkezési és indulási időpontokkal, de sehol egy szót sem találtam a ljubljanai vonatomról.
Amikor a vonat indulásáig maradt vagy húsz perc, elkezdtem határozottabban cselekedni, és ablaktól ablakig járkáltam ugyanazzal a makacs kérdéssel. Az összes hölgyemény csak némán vonogatta a vállát, és rögvest átvezették rólam a tekintetüket vissza a mennyezetre. Csak az utolsó ablakban ülő nézett valahova máshova, előbb kinyitott egy könyvet, majd rápillantott a háta mögött lógó táblára, kérdezett valamit a kolléganőjétől, felhívott valakit, s végül hozzám szólt:
- No, not here. From Déli.
Ezek után lezárta az ablakot ebédszünetre. Miközben próbáltam megérteni, mit is jelent ez, hátraléptem egyet. Ebben a pillanatban egy köpcös úr felpattant a helyéről és majdnem érthető angolul elmondta a teljes információt. A Déli egy másik budapesti pályaudvar neve, a vonat onnan indul, és szívesen el is vinne autóval oda (ez csak egy picivel kerülne többe, mint a Budapest-Ljubljana jegy teljes ára). Mikor rákérdeztem, lehetséges-e, hogy elérjem a vonatomat, előbb vállat vont, majd utána szólt az ablak mögött ülő hölgynek és azt válaszolta, hogy igenis lehetséges, mert a vonat sohasem indul időben. Beültünk a viharvert taxijába és elindultunk, balról és jobbról, sőt a járdán is előzve. Nem hívén a saját szememnek, csak néztem a jegyemben a pécsi pénztárosnő kalligrafikus kézírásával kivezetett rossz pályaudvar nevét, és komoly kognitív disszonanciát éreztem. Ennyire cinikus átverést a vasúttól még soha nem éltem át. Pedig már régóta utazom kelet-európai vonatokon és tudom, hogy például némely ukrán járatokon az elektronikus jegyek nem érvényesek, amíg ki nem váltja őket az ember a pénztárban, bár ez eleve cáfolja az elektronikus jegy fogalmát. Azt is tudom, hogy a lengyel vonatokon követelhetik a gyerekem orvosi kártyáját a beadott védőoltások feljegyzésével, hogy a megfelelő kedvezmény igényléséhez meg lehessen bizonyosodni a koráról, amihez persze semmilyen születési bizonyítvány sem lesz jó nekik. Tudom, hogy a lengyel Przemy¶l állomáson a Lvivbe tartó vonat a négyes peronról indul, pedig a pályaudvaron csak három van, és akinek fogalma sincs róla, sohase találja meg a bozótokban az oldalsó épület melletti négyes vágányt. Tudom azt is, hogy a lengyel hálókocsikban nem lehet egyedül szabályozni a felső ágy szintjét, mert az extra kényelmességnek és külön fizetett szolgáltatásnak számít. Tudom, hogy a német vonatok néha késve érkezhetnek egy másik peronra, amiről természetesen százszor figyelmezteti az utasokat a kalauz. Tudom, hogy egyes kelet-európai országokban több mint négy óráig kell várni néha a vonatot, és senki se közli veled, mikor is érkezik majd. Tudom, hogy a holland határhoz közelítve a villanyvonatokon a kalauz csak mosolyog, amikor rákérdezel, honnan lehet tudni, hogy megérkeztél a kívánt állomásra, mert nem is jutna az eszébe, hogy ebben a vonatban külföldiek utaznának, pláne ilyen késői órán. Tudom, hogy a Magyarországra tartó railjeten a helyjegy-vásárlás szükségességéről csak a Bécsben vásárolt jegy apró betűs részén lehet információt találni; azt pedig, hová kell átszállni a magyar-ukrán határon ahhoz, hogy Csapra juthasson az ember, ha Bécs-Csap jegyet vásárolt, sehol máshol nem lehet kideríteni, csak a véletlen utazótársaktól, akik már többször utaztak ezen az útvonalon és tudják, hogy néz ki a vontatott kocsi, amelyre éjszaka közepette kell átszállni, várni másfél órát, hogy, miután már elvesztettél bármilyen reményt is, a kocsi végül is elinduljon és lassan átdöcögjön a határon, és csakis így, sehogy másképp.
- Nincsen ebben semmi furcsa, -- nyugtatgat a taxis. – Nemrég a Délin bedőlt a mennyezet, ezért most biztos nem tudják, melyikről indul majd a vonat. Ma a Déliről, holnap meg talán a Keletiről.
Eszembe jutott a nagy lyuk a Keleti tetőzetén, ahol be- és kifelé röpködnek a galambok, és gondolatban beláttam, mindez elég valószínű.
A vonatot sikerült elérnünk. Minden esetre a kocsiban négy embertől is megkérdeztem, valóban Ljubljana felé tartunk, és nem hittem a szerencsémnek. Mikor leültem a helyemre, rádöbbentem, hogy az ablakon át ismerős tájakat látok, mivel az út egy részét ugyanazon a szakaszon tette meg a vonat. Pár percre rá jött a kalauz és a jegykezelés után ezt mondta:
- Train, no train, bus, train again.
Ezután megfordult és elment, nem reagálva arra a kísérletemre, hogy megértsem az egész mondanivalóját.
- Egy bizonyos idő elteltével ki kell szállnunk majd a vonatból - magyarázta nekem a szomszéd utas -, és átszállnunk buszra, majd azután megint vonatra. A lényeg, hogy kövesse a kalauzt, így nem veszik el.
Pár óra múlva valóban kitereltek a vonatból, és átszálltunk egy buszra. Visszaúton már vártam is ezt a pillanatot, mert a biztonság kedvéért még meg is jegyeztem a település nevét, naivan azt gondolva, hogy ott biztosan csak javítják a síneket, de, mint kiderült, ez korántsem volt ilyen egyszerű. Mikor visszafelé utaztunk, teljesen különböző helyeken kellett átszállnunk a buszra, tehát a vasúti pálya az egész szakaszon működött, az átszállások pedig egy egészen más, sokkal titokzatosabb célt szolgáltak.
A Ljubljanai pályaudvaron megmutatták nekem azt az aranyszínnel befestett csatornarácsot, amely mellett a James Joyce felirat díszelgett. Ehhez tartozott az a történet, hogy James Joyce is vonattal utazott annak idején Triesztbe, és kikukkantott az ablakából Ljubljanában. Kint akkora sűrű köd volt, hogy azt hitte, a vonat már beért Triesztbe, ezért kiszállt. Emiatt az egész éjszakát itt töltötte a rács melletti padon.
Hogy elkerüljem a hasonló sorsot valahol a két budapesti pályaudvar között, visszaúton kiszálltam a vonatból (mindegyik nagyobb állomáson a kalauz kicserélte a kocsi ajtaján lógó táblát – így előbb a Ljubljana-Bp.Keleti, majd később már a Ljubljana-Bp.Déli volt odaakasztva) a Budapest előtti állomáson, remélve, hogy a Pécsre tartó vonat majd ott is megáll, ahogyan tette ezt a Pécsről Budapestre tartó úton. Próbálkozásaim az információs pultnál, hogy megtudjam a peron számát, eléggé megjósolhatóan folytak, így a vonat érkezését érthető aggodalommal vártam. De a vonat csak megjött. Kettő is. Mindkettőn a Budapest-Pécs felirat volt feltüntetve, és mind a kettő ugyanazon a peronon volt, ahol épp én is álltam – az egyik jobboldalt, a másik baloldalt, és egyikből se szállt ki kalauz, csak az utasok. Valamit bemondtak magyarul, de mit, azt képtelenség lett volna megérteni, nem is a nyelvi akadály miatt. A peronon mellettem álló nő tört angolul lefordította nekem, hogy csak az egyikbe lehet beszállni, de hogy melyikbe – azt még biztosan nem tudni. Ezután sóhajtott és azt mondta: - Magának legalább szerencséje van, hogy megérkezett a vonatja. Én az enyémet már három órája várom.
És ekkor megint rájöttem, hogy nem érdemes vacillálnom, határozottan elindultam a jobboldali vonat felé és úgy döntöttem, hogy Pécsnél korábban már nem szállok ki, még ha a kalauz mást is gondol majd. De végül nem is láttam ott semmiféle kalauzt. Késő este kiléptem a kivilágítatlan peronra, nem volt rajta semmilyen felirat, utána megkönnyebbülten felsóhajtottam, mikor a kérdésemre, hogy ez itt Pécs-e, egy kínai pasas igennel bólogatott nekem – valószínűleg ugyan abból a vonatból szállt ki. De én továbbra is némi nyugtalanságot éreztem, egészen addig, amíg meg nem láttam a már ismerős Íróprogram feliratot, balra tőle pedig a lépcsőt, amelyről annak idején Ulickaja legurult.