„Európa kulturális fővárosa 2010!” Micsoda hangzatos, milyen méltó, sőt legméltóbb cím; tehát végre igaz lett – későn, de végtére mégis! Ó, kiegyenlítő igazságosság, ó, örömkönnyek tengere!

–– –– ––Mondat az RMMX*-szel a végén; mindent csak álmodtam. És ki tudja, mire volt jó végeredményben. 2010 rég elmúlt, és a folyómétereket kitevő utópisztikus kötetek, melyekkel Regensburg városa az akkori kultúrfővárosi pályázati harcban szuverén céltudatossággal az egyik zsírosbödönről a másikra, az egyik kínos helyzetből a másikba bukdácsolt, így szerezve örömöt a világnak, szóval a kötetek már rég az elmúlt nem-kulturfővárosi-év hava volnának, ha meg szeretnénk tölteni őket.
És mégis, és mégis: a tüske mélyen ül, és némi vágyakozás szállja meg az embert a varázslatosan hangzó szó hallatán: „Kulturális főváros 2010”.

A kultúrfővárosi bizottság 2005-ös szavazása után Regensburgban természetesen hosszan tartó másnaposság köszöntött be, és a város részéről erről a hülye kultúráról a jövőben legszívesebben hallani sem akartak, még kevésbé annak támogatásáról, hiszen csak a bosszúság van vele. Tehát az említett kultúrfővárosi leszavazástól kezdve az elúszott kultúrfővárosi évig öt és utána még néhány többé-kevésbé sovány nem-kultúrfővárosi év következett. Angela és én lehettünk az elsők, akiknek újra egyáltalán bármilyen dolgunk lett Európa egy kulturális fővárosával, mégpedig úgy, hogy odautaztunk és azt tettük, amit Európa kultúrfővárosaiban szokás, és amiről az egész végeredményben szól is: turistaként pénzt adunk ki, hogy megvizsgáljuk a kultúrfőváros kultúráját, és ezt épp 2010-ben és épp Essenben, ahol is az esseniek koldusbotra juttattak bennünket, amikor az európai kultúrfővárosi rangot elhalászták előlünk. Ha valaki ezt akkoriban Regensburgban észrevette volna, mármint hogy mi oda utazunk – a fejünket vette volna érte.

És most Pécs. Európa kulturális fővárosa 2010-ben; ugyanis három volt összesen, Essen, Isztambul és Pécs. Regensburg nem. Feltehetjük a kérdést természetesen: mije van Pécsnek, ami nekünk, Regensburgban nincs meg? És útnak eredünk: először is ki a Felsőmalom utcából, végig a Király utcán. Oké, a kocsmasűrűség óriási, de nem nagyobb, mint nálunk, a házak helyes tejszínes sütemények, mondhatjuk, de ilyenek nálunk is tucatjával állnak a Maxstrassén. 17. és 18. századi követségi épületek állnak minden regensburgi utcasarkon, hiszen 150 évig voltunk az Örök Birodalmi Gyűlés székhelye, és már a barokk korban nemzetköziek voltunk. Na, ezt csinálja utánunk valaki. Színház, igen, az is van nekünk, szintén 19. századi. Itt nincs is középkor? Nincs egy gótikus dóm, egy kőhíd, egy torony sem? Hogyan akarnak kultúrfőváros lenni középkor nélkül; hát ez egyáltalán nem járja. Kiérünk a Széchenyi térre. Ajjaj, egy mecset, egy oszmán mecset, körülbelül 16. századi. Hm, csűrhetjük-csavarhatjuk, ahogy akarjuk, ilyenünk nincs Regensburgban. Naná, nem is voltak Regensburgban az oszmánok, akik mindent miszlikbe aprítottak. És Zrínyi Miklós sem volt Regensburgban és ő sem aprított miszlikbe semmit, és Török Lajos (Lajos Vilmos bádeni őrgróf) sem volt Regensburgban, ő sem aprított miszlikbe semmit, és II. Rákóczi Ferenc sem volt Regensburgban és ő sem aprított miszlikbe semmit. Te jó ég, csoda, hogy Pécsett áll még valami, ami öregebb 300 évnél. Mindazonáltal: kultúrfőváros középkor nélkül – teljes képtelenség.

És ha már az útikönyvben böngészünk: „Unesco-világörökség” áll benne. Igen, világörökség vagyunk mi is. 2006 óta. Lássuk akkor, hogy a pécsi világörökség felveszi-e a versenyt a miénkkel. No, akkor tovább, eleget pihentünk. Át a téren, a Ferencesek utcáján, és ott, a végén jobbra, és Észak felé –
Várjunk csak, ugyan mi ez? – Úgy néz ki, mint egy régi villamoskocsi. Óvatosan megközelítem. Nem síneken áll, hanem bakon. Régi modell, az 50-es évekből való vagy még régebbről. A villamosközlekedést a 60-as években szüntették be, azóta a pécsiek nosztalgiával gondolnak vissza a villamosukra, szeretettel ragaszkodnak az emlékeikhez vagy régi fényképeikhez, és mégis pontosan tudják, hogy Pécsett többé nem lesz villamos, és ezért állították fel ezt a régi villamoskocsit, valószínűleg saját erőből, társadalmi munkában tartják karban és fáradhatatlanul életben tartják az emlékét. Ez azonnal látszik. Első pillantásra. Regensburgi szemmel. Mert nálunk is ugyanígy néz ki. Pontosan így. Teljesen megegyezően így. Beszállok. Egy fiatalember őszintén örül, hogy utasa illetve látogatója van, nagy büszkeséggel mutatja, és magyaráz a villamosáról, a villamos-memória játékról, a régi fotókról, és amikor azt mondom neki, hogy lelki rokona vagyok és hogy nekünk is volt otthon egy villamosunk, de már nincs, és hogy csak egy kocsi maradt belőle, ami majdnem ugyanígy néz ki, és ugyanígy vannak barátai, akik szeretik és becézgetik, akkor még sokkal jobban örül.

Mi az utazás értelme? Az ITT és OTT összehasonlítása? Nem, ez frusztráló lenne:

Vagy megállapítjuk, hogy otthon sokkal szebb – akkor tulajdonképpen otthon is maradhattunk volna.

Vagy megállapítjuk, hogy ugyanolyan szép, mint otthon – akkor is otthon maradhattunk volna, hiszen otthon is olyan szép, mint otthon. Csak könnyebb elérni.
Vagy, ami a legfatálisabb volna: megállapítjuk, hogy szebb, mint otthon, akkor egyáltalán nem is szeretnénk visszamenni, és ha mégis vissza kell mennünk, akkor ott már nem jó nekünk, és állandóan arra gondolunk, mennyivel szebb ott máshol. Vagy elég ravaszak vagyunk, hogy előre látjuk, mi történne, ha ott szebb volna, ezért megpróbáljuk az újat kevésbé szépnek mondani, mint amilyen, csak hogy ne legyen szebb, mint otthon. Elképzelhetjük, milyen lesz a hangulatunk ezek után az utazás alatt.
Na jó, annyira hülye persze nem vagyok. Nem először utazom. Sokszor utaztam már, minden alkalommal szívesen, és minden alkalommal szívesen tértem haza is. És ez így van rendjén.
De ez az egész kultúrfővárososdi azért az idegeire megy az embernek. Pedig az alapgondolat tulajdonképpen egészen más, az, hogy hozzájáruljunk „Európa kulturális örökségének gazdagsága, a sokrétűsége és azonosságai kihangsúlyozásához, és lehetővé tegyük Európa polgárai számára egymás jobb megértését.” Ezt írja az EU, és ő biztos tudja.
Csak az az elképesztő, hogy ezt az eszmét a legfittebb túlélő testesíti meg – legalábbis Németországban így volt a 2004/5-ös pályázati évben. Az első körben mi, regensburgiak Augsburgot és Bamberget ütöttük ki a nyeregből fölényesen, ahogy olyan szépen, sportemberesen mondják, a legtöbb megmaradó pályázó városból kifogyott a szusz – értsd a pénz – és végül, a végjátékban Görlitz és Essen állt szemben egymással; Essen tisztán nyert a pontjai alapján és Isztambullal és Péccsel együtt megkapta az „Európa kulturális fővárosa 2010” címet.

Mindazonáltal működik az európai kultúrfővárosok eszméje, ahogy Károly mondja, ami a pécsi program „Writer in Residence” részét illeti, jobban, mint a testvérvárosok ideája Európa- vagy világszerte. A kulturális – és ebben a speciális esetben az írócsere Európa más kulturális fővárosaival élénk; szívesen veszik, vannak támogatói is, és Károly nagyon pontosan képben van, mely városok lesznek az elkövetkező években európai kultúrfővárosok.


Apropó „Writer in Residence”: az utazás egy dolog, az írás egy másik. Mert tulajdonképpen írni jöttem; az író elnevezés is erre utal. Mit szólnak a tisztelt kollégák?: Goethe ír az utazásról, Schiller, Fontane, Oscar Wilde, Wilhelm Busch, Horatius, Christian Morgenstern, Hebbel, mind-mind okos emberek.

Az utazás ital az élet forrásából, képez és oktat – arra való tekintettel is, amink a hazánkban van – nemesíti a lelket, feloldja az előítéleteket, élénkít, kijavít, vágyakozást kelt az élet után, az utazás során megváltozik a véleményünk, megváltoznak az előítéleteink, megértjük a világot, megtanuljuk a kölcsönös tűrést és a kölcsönös tűrés révén a kölcsönös szeretetet.
Két dolgon csodálkozom:
Az internetes idézetgyűjteményekben az „Utazás és írók” témához a nők aránya még az „Utazás és írónők” címszónál is pontosan nulla százalék. Az írónők nem utaznának? Nem írnak róla semmit? Vagy nem idézik őket?
Az okos írók, akik mind írnak, ugyan írnak az utazásról, de arról nem, milyen utazás közben írni. Nem írnak utazás közben? Nincs semmi írnivaló az utazás közbeni írásról?

Persze világos, hogy az idézetgyűjteményekből az összefüggéseikből kiragadott rövid gondolatokat – különösképp íróként – nem szabad összetéveszteni az életművel, és hogy tonnaszám léteznek disszertációk és egyéb értekezések az utazások hatásáról Goethe, Hesse vagy Naipaul műveire, ezt gondolhatjuk, de ha már a kereső eredményeinek első felületes látványa is homlokráncolást okoz, akkor mit várhatunk az anyag behatóbb tanulmányozásától?
Inkább a saját tanulmányokról: rögtön az első művem egy úti elbeszélés volt, hát persze, hogy az utazásról szól. És mert a továbbiakban is életem nem jelentéktelen része utazások közben zajlott és zajlik még mindig, tovább tematizálom az utazást; nem utolsó sorban van több ösztöndíjas- és cserekapcsolat, rezidens tartózkodás, melyeket természetesen írással töltök. És hogy az utazások alatti írás közben az írásról magáról is írok valami jót, ezt próbálom most éppen bebizonyítani.
De vajon megváltoztatja-e az utazás az írásomat? Az író korai műveitől a késői, majd időskori művekig általában fejlődés tapasztalható, tragikus is volna, ha nem így lenne, hiszen az élet során mindig tanulunk, tapasztalatot gyűjtünk, megváltoztatjuk nézeteinket és beállítottságunkat; akár utazunk, akár nem. És mivel az utazás az életem része, mindenképpen van valamilyen hatása rám és emberi fejlődésemre. De konkrétabban hogyan? Vajon a regensburgi íróról és művészről, Alfred Seidlről szóló regényemre, amit mostanában írok, fog-e ragadni valamiféle pécsszerűség, a pécsiség 2015-től kezdve jellemzője lesz-e összes szövegemnek?

Fejben felsorolom – nem kell aggódni, papíron nem, hiszen ennek az írásnak valamikor véget kell érnie – szóval felsorolom összes elbeszélésemet és regényrészletemet, melyeket utazások alkalmával írtam. Nem, virginiai realitásérzékről, rodoszi Földközi-tengeri könnyelműségről, ranisi elzártságról – ilyesmikről nem tudok beszámolni.
Amit tudok: fel tudom sorolni az utazások során keletkezett szövegeimet, mégpedig részleteiben. Pontosan tudom, miket írtam egyes írói tartózkodásaim alatt. Így kapcsolódnak az utazásokról szóló emlékek az ott keletkezett szövegek emlékeihez, és ezeket szó szerint el tudom helyezni a térben. Az írás és az utazások, mindkettő kap a másikban új dimenziót. És ez valami egészen különleges.