Pécsi Íróprogram ::
Eda Kriseová: Pécs, vagyis Pětikostelí
Bármikor, ha nem megy az írás, vagy már fárdat vagyok, leszaladok a sarokra és sétálok egyet a Király utcán. Ez a korzó Pécsett, amit az Osztrák-Magyar Monarchia idején Fünfkirchennek, csehül Pětikostelí-nek neveztek. Ez a város egy hónapra pénzt és lakást biztosított számomra. Én vagyok a huszonhetedik írónő Európából, akinek nincs más dolga, mint hogy írjon. Pár kilométerre a horvát határtól. A korzón otthon érzem magam, Európában, annak ellenére, hogy szinte alig tudok valakivel szót érteni. Kávéházak, a Palatinus Szálló, színház. Szecesszió és barokk paloták. Jó itt élni és dolgozni. A szülővárosomban, Prágában, az Óvárosból eltűntek a régi lakók. Prága szívét ellopták, megbecstelenítették. Már nem is megyek oda. Itt Pécsett úgy tűnik, hogy a világ egyelőre még normális. Néha felszaladok a dombra, a Havas Boldogasszony templomocskához, és onnan nézem a naplementét. Csendes, kedves séta a földszintes házak között. Vasárnap ötkor van mise a a templomban, de már négykor kinyitják. A gyertyák égnek, az oltárokat virágok díszítik. Néhány asszony ül odabent és a pappal beszélgetnek. Az egyikőjük sír, a többiek próbálják megnyugtatni. A pap kicsi sovány ember, elálló fülekkel és vastag szemüveggel. A hangja kedves, de amikor letérdel és elkezd énekelni, mennydörgésként tölti be a kicsiny templomot. Az asszonyok imádkoznak, és vele énekelnek. Próbálok elcsípni valamit ezekből az elnyújtott melódiákból, és boldog vagyok, még ha nem is vagyok hívő. Jobban összetartozom az emberekkel, mintha szót értenék velük. Néha például napokig süketnéma vagyok, mert nem találkozom senkivel, akivel szót értenék. A templomban érzem azt, hogy létezem, ezt pedig meg kell osztanom valakivel. Ha egyedül ülök egy kocsmában vagy kávézóban, szomorú vagyok.
Egy októberi vasárnapon a hívők elhoztak mindent, ami ősszel terem: tököt, szőlőt, körtét, almát, szőlőt, krumplit, répát. A föld gyümölcseit hálaadás gyanánt, alázatosan a főoltár elé pakolták. Az idős asszonyok kendőket, sálakat és hímzéseket hoztak, amelyeket az oltáron és a padokon teregettek szét.
Másfajta európai élményt tapasztaltam meg a mohácsi csatamezőn. Karók vannak ott a földbe szúrva, rajtuk haldokló lovak feje, fából kifaragva. Ártatlan állatoké, amelyeket az elkésett emberek isten tudja honnan hoztak ide és hagytak elpusztulni. A lovak fogai vicsorognak és a sörényük lobog a harci lázban. Mit gondolhattak erről a lovak? Itt ütközött meg az ifjú Jagelló Lajos 1526 augusztus 29-én Nagy Szulejmán seregével.A csata csak egy óráig tartott, de Európa további élete szempontjából sorsdöntőnek bizonyult. A törökök százötven évre megszállták Magyarországot, szinte az összes katolikus templomot lerombolták és helyettük mecseteket építettek. A cseh király meghalt, amikor lovával megpróbált átgázolni egy patakon. Mi pedig a Habsburgokat juttattuk a trónra. A csatamező, sík, mint az asztal, a kukorica betakarítva, a mező felszántva, csak itt-ott magasodik egy-egy még zöldellő nyárfa. Nem bírom felfogni, hogyan hogyan juthatott el idáig a seregével Törökországból, lovakkal, fegyverekkel, ágyúkkal, a parádés, nehéz mundérokban? Akkoriban erősebbek voltak az emberek, mint mi manapság? Hogyan lehetséges, hogy Napóleon hadserege eljutott egészen Moszkváig? Hogyan élhették túl az európaiak a harmincéves háborút?
Végigmentünk az egykor véráztatta mezőkön. Aztán bementünk egy Duna-parti halászcsárdába. Kinyitottam az ablakot. Forró nyári este volt. A folyó sekély völgyben vonszolta hatalmas, fénylő testét a dzsungelre emlékeztető ártéri erdők között. Amikor kihajoltam az ablakon, izzadt arcomon éreztem az enyhén hűsítő szellőt, amely valahonnan az Alpokból érkezett és hal illatú volt. Halászlét ettünk fehér kenyérrel és helyi vörösbort ittunk utána, amely állítólag egész Magyarország legjobb bora. A mi partunkról menetrendszerűen indul egy csónak Horvátország felé, amely autókat és embereket szállít. Annyira csendes. Aztán megérkeznek a zenészek. Az egyikőjük kicsi, és egészen gömbölyű. A szeme keskeny, megbújik az arcában, az alkatához képest meglepően sovány orra két félre osztja az arcát. Az orra szomorú, de az ajka alatta mosolyog. A másik zenész egy magas, gyönyörű cigány, fehér fogakkal és gondosan nyírt bajusszal. Fehér vasalt inget visel, fekete nadrággal. A kisebbik szerető gondoskodással csomagolja ki a harmonikáját, úgy veszi kézbe és simogatja, mint egy csecsemőt. A másik egy balalajkára emlékeztető hangszert húz elő. Elkezdenek zenélni. Csárdást játszanak, de nekem nincs kivel táncolnom, mert a kísérőm nem táncol. Ül itt még egy vendég, valószínűleg angol, egy magányos undok alak, aki szól a pincérnek, hogy a zenészek halkabban játsszanak.
A nemzeteknek micsoda furcsa keveréke él Közép-Európában, honnan jöttek a magyarok és miért a pusztán telepedtek le? Történelmük során sajnos gyakran a vesztes oldalára álltak, ezért elveszett Nagy-Magyarország és országuk összezsugorodott. Úgy tűnik, ezzel mindmáig nem tudtak megbékélni. A nacionalista programot hirdető pártok kihasználják ezt az érzést, de az emberekben valóban van egy adag szomorúság a nagy ország iránt. A melankólia rám is átragad a Szomorú vasárnap című dal alatt. Megkértem őket, játsszák és énekeljék el nekem. Ennél a nagyszszerű dalnál kijöttek a szakácsok a konyhából és a pincérek vigyázzban álltak a falnál, mintha a nemzeti himnuszt játszanák. A szemem nedves lett, amikor együtt énekeltük, hogy Szomorú vasárnap, száz fehér virággal, vártalak kedvesem templomi imával... A következő versszakban a kedves megérkezik, de párja már a ravatalon fekszik... Véremben fájdalmasan keveredtek a Mohácsnál elfolyt vércseppek, a kontinensünk történelméért és napjainkért érzett felelősséggel. Valamennyien annyit veszítettünk már, ráadásul saját hibánkból kifolyólag. Éreztem, hogy gyökereim leérnek egészen Albániáig, Görögországig és Szicíliáig, egészen Gibraltárig. Ott fent pedig, mintegy hideg borogatás, terül el Skandinávia és az Északi Jeges-tengerben néhány megfagyott sziget úszik. És ezek a szigetek díszítik a fejemet, mint a jégkristályok az amerikai Szabadság-szobor fejét. Nézem a Dunát, a folyót, amely összeköti és egyúttal el is választja egymástól az egymástól annyira különböző és mégis közeli országokat. A harmonika és a balalajka hangja magával ragad bennünket, hiszen mindannyian szentimentálisak vagyunk és szeretünk sírni egy közelebbről meghatározhatatlan szomorúság okán. Két és fél év múlva a Szarajevóban eldördülő sorsfordító lövésekre és közös monarchiánk végnapjaira fogunk emlékezni.
Legyen ez egy ima Európáért. Imádkozom a rég elesett katonákért és az Úr bocsánatát kérem, amiért nem vagyunk hozzá méltók. Nem lehet elégedett velünk. Egy ima azokért, akiknek leleke ezen boldogtalan de gyönyörő dal alatt alatt hagyta el testüket. És a magyarok továbbra is neheztelnek: megmentették Európát a töröktől és az iszlamizálódástól, cserébe Trianont kapták Európától, amely elvette területük kétharmadát. A nyárfák sárgulnak, a platánok aranyba, a jávorok vérszínbe borulnak. Legyen ez egy ima Zrínyi Miklósért is, a horvát bánért, aki harminchárom napon át védte Szigetvárt a török ellen. Kétezer négyszázan voltak a magyarok és Nagy Szulejmán vezetésével százezer török támadta őket. Harminchárom nap után Zrínyi megnyitotta a várat. Minden embere meghalt, az ő fejét is levágták a törökök. Nagy Szulejmánt, a leghatalmasabb és leginkább dicsőített szultánt még a vár elfoglalása előtt szívszélhűdés érte a sátrában. Mindez a hetedik Bécs elleni hadjárata alkalmával történt, amelyet a törököknek sosem sikerült elfogalni. Szívét és belső szerveit a közelben temették el. Azon a helyen, ahol Szulejmán sátra állt, ma Zrínyi és Szulejmán emlékműve áll, amelyet a török-magyar barátság parkja vesz körül. Zrínyi olcsó bakelitből készült, ez felismerhető, ha megkopogtatjuk, Szulejmán bronz szobrát 1994-ben hozták ide a törökök. Ide, a Keletrómai Birodalom északi csücskébe, ahol a magyarok még napjainkban is magas rangú római hivatalnokok sírkamráit tárják fel, a harmadik évszázadból származó, Ádám és Éva, vagy Dániel az oroszlánveremben témájú freskókkal díszített keresztény sírokat. A Mecsek hegységben, az erdőkben, ahol természetvédelmi területnek kéne lennie, az újgazdagok biztonsági őrökkel, riasztókkal és farkaskutyákkal védett erődszerű, drága rezidenciákat építenek.
Brüsszelben Európa túléléséről tárgyalnak, ezért imádkozom értük is és az európai kultúráért, amely részben kompenzálta az öldökléseket. Miközben Pécs utcáin sétálok, és az Osztrák-Magyar Monarchiában érzem magam, amelyben sok nemzet jól meg tudott élni, és a csehek azok közé tartoztak, akik ezt elkezdték lebontani. Ugyanúgy nem segítenek ma sem az Európai Uniónak, hogy túlélje önmaga válságát. A Monarchia nem élte túl. Kár.
Részt vettem az Európai Kulturális Parlament konferenciáján. A küldöttek, értelmiségiek és művészek mindannyian sokat foglalkoztak azzal, hogyan lehetne megtartani az európai kulturális közösséget. Azt kívánnák, hogy a kulturális hagyományokból táplálkozva, barátságban és együttműködésben éljünk. Tudják, hogy egyes országok gazdaságilag erősebbek lesznek, megelőznek bennünket, túlságosan erős volt a szociális érzékenységünk, de nem számít. Mi másként lehetünk erősek. Közös kultúránknak, amelynek a lokálpatriotizmusból kell kialakulnia, olyan egyedinek és különlegesnek kellene lennie, mint a svájci órának. Ezt Szabó István, magyar filmrendező tanácsolta. Különben kénytelenek leszünk elfogadni, hogy mindig az ameriaiak lesznek a Winners, mi pedig csak a Loosers, mert nem voltunk hajlandók elmenni a régi jó Európából és megalapítani az Újvilágot. Azonban az Ó- és Újvilágot napjainkban is további érkezők ostromolják, talán ők lesznek a jövőbeli Győztesek (Winners).
A korzón sétálva kiérek a főtérre, ahol egy mecset áll, amely ma félig katolikus templom. Micsoda tolerancia! A közelben van a német iskola, a német bevándorlók gyerekeinek, akiket Mária Terézia hívására jöttek ide. A mecset előtt tüntetnek. Egy lezárt koporsó fekszik a földön, mellette a felirat, Demokrácia. Tudatosul bennem, hogy pécsi lakásom egy igazi menedék, ahová nem jutnak el a rossz hírek, annak ellenére, hogy van televízióm, de csak magyar csatornákkal. Azok a hírek, hogy a magyar populista politikusok vissza akarják forgatni a történelem kerekét a múlt század nyolcvanas éveibe, szeretnének „normalizálni“, megszégyenítik az ellenzékieket, barátainkat, a hírek a cenzúráról és a gazdaság gyászos állapotáról, botrányokról és szétlopásokról. Nem érteni annyit jelent, hogy nem kell benne részt venni, nem kell vele foglalkozni. Azzal nyugtatom magyam, hogy itt még legalább jó polgármesterük van. 2010-ben Pécs Európa Kulturális Fővárosa volt. Befejezték a Budapestről idevezető autópálya építését, építettek egy koncerttermet és egy könyvtárat, mindkettő igazi építeszeti műalkotás. Nekünk ehelyett lesz Prágában egy alagutunk az autók, de leginkább az állami pénzek elvezetésére. A keresztapák mindmáig nem kapták meg büntetésüket. És külföldi művészeknek sem ajánlunk ösztöndíjakat. Hát honnan vennénk rá pénzt, nem igaz? Amikor nálunk annyian lopnak.
(Gál Róbert fordítása)
Egy októberi vasárnapon a hívők elhoztak mindent, ami ősszel terem: tököt, szőlőt, körtét, almát, szőlőt, krumplit, répát. A föld gyümölcseit hálaadás gyanánt, alázatosan a főoltár elé pakolták. Az idős asszonyok kendőket, sálakat és hímzéseket hoztak, amelyeket az oltáron és a padokon teregettek szét.
Másfajta európai élményt tapasztaltam meg a mohácsi csatamezőn. Karók vannak ott a földbe szúrva, rajtuk haldokló lovak feje, fából kifaragva. Ártatlan állatoké, amelyeket az elkésett emberek isten tudja honnan hoztak ide és hagytak elpusztulni. A lovak fogai vicsorognak és a sörényük lobog a harci lázban. Mit gondolhattak erről a lovak? Itt ütközött meg az ifjú Jagelló Lajos 1526 augusztus 29-én Nagy Szulejmán seregével.A csata csak egy óráig tartott, de Európa további élete szempontjából sorsdöntőnek bizonyult. A törökök százötven évre megszállták Magyarországot, szinte az összes katolikus templomot lerombolták és helyettük mecseteket építettek. A cseh király meghalt, amikor lovával megpróbált átgázolni egy patakon. Mi pedig a Habsburgokat juttattuk a trónra. A csatamező, sík, mint az asztal, a kukorica betakarítva, a mező felszántva, csak itt-ott magasodik egy-egy még zöldellő nyárfa. Nem bírom felfogni, hogyan hogyan juthatott el idáig a seregével Törökországból, lovakkal, fegyverekkel, ágyúkkal, a parádés, nehéz mundérokban? Akkoriban erősebbek voltak az emberek, mint mi manapság? Hogyan lehetséges, hogy Napóleon hadserege eljutott egészen Moszkváig? Hogyan élhették túl az európaiak a harmincéves háborút?
Végigmentünk az egykor véráztatta mezőkön. Aztán bementünk egy Duna-parti halászcsárdába. Kinyitottam az ablakot. Forró nyári este volt. A folyó sekély völgyben vonszolta hatalmas, fénylő testét a dzsungelre emlékeztető ártéri erdők között. Amikor kihajoltam az ablakon, izzadt arcomon éreztem az enyhén hűsítő szellőt, amely valahonnan az Alpokból érkezett és hal illatú volt. Halászlét ettünk fehér kenyérrel és helyi vörösbort ittunk utána, amely állítólag egész Magyarország legjobb bora. A mi partunkról menetrendszerűen indul egy csónak Horvátország felé, amely autókat és embereket szállít. Annyira csendes. Aztán megérkeznek a zenészek. Az egyikőjük kicsi, és egészen gömbölyű. A szeme keskeny, megbújik az arcában, az alkatához képest meglepően sovány orra két félre osztja az arcát. Az orra szomorú, de az ajka alatta mosolyog. A másik zenész egy magas, gyönyörű cigány, fehér fogakkal és gondosan nyírt bajusszal. Fehér vasalt inget visel, fekete nadrággal. A kisebbik szerető gondoskodással csomagolja ki a harmonikáját, úgy veszi kézbe és simogatja, mint egy csecsemőt. A másik egy balalajkára emlékeztető hangszert húz elő. Elkezdenek zenélni. Csárdást játszanak, de nekem nincs kivel táncolnom, mert a kísérőm nem táncol. Ül itt még egy vendég, valószínűleg angol, egy magányos undok alak, aki szól a pincérnek, hogy a zenészek halkabban játsszanak.
A nemzeteknek micsoda furcsa keveréke él Közép-Európában, honnan jöttek a magyarok és miért a pusztán telepedtek le? Történelmük során sajnos gyakran a vesztes oldalára álltak, ezért elveszett Nagy-Magyarország és országuk összezsugorodott. Úgy tűnik, ezzel mindmáig nem tudtak megbékélni. A nacionalista programot hirdető pártok kihasználják ezt az érzést, de az emberekben valóban van egy adag szomorúság a nagy ország iránt. A melankólia rám is átragad a Szomorú vasárnap című dal alatt. Megkértem őket, játsszák és énekeljék el nekem. Ennél a nagyszszerű dalnál kijöttek a szakácsok a konyhából és a pincérek vigyázzban álltak a falnál, mintha a nemzeti himnuszt játszanák. A szemem nedves lett, amikor együtt énekeltük, hogy Szomorú vasárnap, száz fehér virággal, vártalak kedvesem templomi imával... A következő versszakban a kedves megérkezik, de párja már a ravatalon fekszik... Véremben fájdalmasan keveredtek a Mohácsnál elfolyt vércseppek, a kontinensünk történelméért és napjainkért érzett felelősséggel. Valamennyien annyit veszítettünk már, ráadásul saját hibánkból kifolyólag. Éreztem, hogy gyökereim leérnek egészen Albániáig, Görögországig és Szicíliáig, egészen Gibraltárig. Ott fent pedig, mintegy hideg borogatás, terül el Skandinávia és az Északi Jeges-tengerben néhány megfagyott sziget úszik. És ezek a szigetek díszítik a fejemet, mint a jégkristályok az amerikai Szabadság-szobor fejét. Nézem a Dunát, a folyót, amely összeköti és egyúttal el is választja egymástól az egymástól annyira különböző és mégis közeli országokat. A harmonika és a balalajka hangja magával ragad bennünket, hiszen mindannyian szentimentálisak vagyunk és szeretünk sírni egy közelebbről meghatározhatatlan szomorúság okán. Két és fél év múlva a Szarajevóban eldördülő sorsfordító lövésekre és közös monarchiánk végnapjaira fogunk emlékezni.
Legyen ez egy ima Európáért. Imádkozom a rég elesett katonákért és az Úr bocsánatát kérem, amiért nem vagyunk hozzá méltók. Nem lehet elégedett velünk. Egy ima azokért, akiknek leleke ezen boldogtalan de gyönyörő dal alatt alatt hagyta el testüket. És a magyarok továbbra is neheztelnek: megmentették Európát a töröktől és az iszlamizálódástól, cserébe Trianont kapták Európától, amely elvette területük kétharmadát. A nyárfák sárgulnak, a platánok aranyba, a jávorok vérszínbe borulnak. Legyen ez egy ima Zrínyi Miklósért is, a horvát bánért, aki harminchárom napon át védte Szigetvárt a török ellen. Kétezer négyszázan voltak a magyarok és Nagy Szulejmán vezetésével százezer török támadta őket. Harminchárom nap után Zrínyi megnyitotta a várat. Minden embere meghalt, az ő fejét is levágták a törökök. Nagy Szulejmánt, a leghatalmasabb és leginkább dicsőített szultánt még a vár elfoglalása előtt szívszélhűdés érte a sátrában. Mindez a hetedik Bécs elleni hadjárata alkalmával történt, amelyet a törököknek sosem sikerült elfogalni. Szívét és belső szerveit a közelben temették el. Azon a helyen, ahol Szulejmán sátra állt, ma Zrínyi és Szulejmán emlékműve áll, amelyet a török-magyar barátság parkja vesz körül. Zrínyi olcsó bakelitből készült, ez felismerhető, ha megkopogtatjuk, Szulejmán bronz szobrát 1994-ben hozták ide a törökök. Ide, a Keletrómai Birodalom északi csücskébe, ahol a magyarok még napjainkban is magas rangú római hivatalnokok sírkamráit tárják fel, a harmadik évszázadból származó, Ádám és Éva, vagy Dániel az oroszlánveremben témájú freskókkal díszített keresztény sírokat. A Mecsek hegységben, az erdőkben, ahol természetvédelmi területnek kéne lennie, az újgazdagok biztonsági őrökkel, riasztókkal és farkaskutyákkal védett erődszerű, drága rezidenciákat építenek.
Brüsszelben Európa túléléséről tárgyalnak, ezért imádkozom értük is és az európai kultúráért, amely részben kompenzálta az öldökléseket. Miközben Pécs utcáin sétálok, és az Osztrák-Magyar Monarchiában érzem magam, amelyben sok nemzet jól meg tudott élni, és a csehek azok közé tartoztak, akik ezt elkezdték lebontani. Ugyanúgy nem segítenek ma sem az Európai Uniónak, hogy túlélje önmaga válságát. A Monarchia nem élte túl. Kár.
Részt vettem az Európai Kulturális Parlament konferenciáján. A küldöttek, értelmiségiek és művészek mindannyian sokat foglalkoztak azzal, hogyan lehetne megtartani az európai kulturális közösséget. Azt kívánnák, hogy a kulturális hagyományokból táplálkozva, barátságban és együttműködésben éljünk. Tudják, hogy egyes országok gazdaságilag erősebbek lesznek, megelőznek bennünket, túlságosan erős volt a szociális érzékenységünk, de nem számít. Mi másként lehetünk erősek. Közös kultúránknak, amelynek a lokálpatriotizmusból kell kialakulnia, olyan egyedinek és különlegesnek kellene lennie, mint a svájci órának. Ezt Szabó István, magyar filmrendező tanácsolta. Különben kénytelenek leszünk elfogadni, hogy mindig az ameriaiak lesznek a Winners, mi pedig csak a Loosers, mert nem voltunk hajlandók elmenni a régi jó Európából és megalapítani az Újvilágot. Azonban az Ó- és Újvilágot napjainkban is további érkezők ostromolják, talán ők lesznek a jövőbeli Győztesek (Winners).
A korzón sétálva kiérek a főtérre, ahol egy mecset áll, amely ma félig katolikus templom. Micsoda tolerancia! A közelben van a német iskola, a német bevándorlók gyerekeinek, akiket Mária Terézia hívására jöttek ide. A mecset előtt tüntetnek. Egy lezárt koporsó fekszik a földön, mellette a felirat, Demokrácia. Tudatosul bennem, hogy pécsi lakásom egy igazi menedék, ahová nem jutnak el a rossz hírek, annak ellenére, hogy van televízióm, de csak magyar csatornákkal. Azok a hírek, hogy a magyar populista politikusok vissza akarják forgatni a történelem kerekét a múlt század nyolcvanas éveibe, szeretnének „normalizálni“, megszégyenítik az ellenzékieket, barátainkat, a hírek a cenzúráról és a gazdaság gyászos állapotáról, botrányokról és szétlopásokról. Nem érteni annyit jelent, hogy nem kell benne részt venni, nem kell vele foglalkozni. Azzal nyugtatom magyam, hogy itt még legalább jó polgármesterük van. 2010-ben Pécs Európa Kulturális Fővárosa volt. Befejezték a Budapestről idevezető autópálya építését, építettek egy koncerttermet és egy könyvtárat, mindkettő igazi építeszeti műalkotás. Nekünk ehelyett lesz Prágában egy alagutunk az autók, de leginkább az állami pénzek elvezetésére. A keresztapák mindmáig nem kapták meg büntetésüket. És külföldi művészeknek sem ajánlunk ösztöndíjakat. Hát honnan vennénk rá pénzt, nem igaz? Amikor nálunk annyian lopnak.
(Gál Róbert fordítása)
