Ritkán foglalkoztat annyira egy emlékmű, mint ahogy a pécsi Lenau-házban felállított szobor, „A Magyarországi Németek Elűzése”. A bronzszobor, mely az udvarban áll, egy magas növésű fiatal férfit mintáz, kezében vándorbottal és batyuval. Olyan naturalisztikusan egyértelmű és szép ez az ember, hogy megszemlélése közben azokra a népies jelenetekre gondolok, amikért rajongott nagyanyám, mert a szövegük kifejezetten tisztán és érthetően hallatszik. „Amikor ő énekel, minden szót érteni!”, így dicsérte és csodálkozott, hogy csak meresztgettem a szememet.
Biztos el lett volna bűvölve a magyarországi németek kulturális központjának emlékművétől. El lett volna bűvölve, és hálás lett volna érte. Végeredményben neki is szól ott az udvarban, és azt a tapasztalatot szimbolizálja, amit sosem tudott feldolgozni. Kisajátítás. Jogfosztás. Elűzés. A német nyelvben kemény szavak léteznek arra, ami Magyarországon röviddel a második világháború után történt az ország akkoriban legnagyobb kisebbségével. Hogy őszinték legyünk, nagymama sosem vett ilyen kifejezéseket a szájára. Nem beszélte az irodalmi németet. Duna-menti svábként egy-egy folyamat egyes szakaszait egyetlen szóban foglalta össze. Kihajigálás. Ez elég érthető, több kérdésre nincs is szükség.
És most engem hívtak meg (a történelmi kihajigálás késői következményeképp, mert hiszen másképp hogy tehette volna be az apám a lábát abba az érchegységi kisvárosba, ahol anyám élt) Magyarországra. Egy teljes hónapra. És nem akárhová, hanem egészen lent, délen, Finfkerchbe, ahogy nagyapám mondta volna, aki számára a kis Fünfkirchen alias Pécs ifjúkorában metropolisznak számított. Nem ez az első alkalom, hogy itt vagyok. Már gyermekként is voltam egyszer, a szüleimmel. Jobban mondva úton voltam idefelé. A városban való tartózkodásra (feltehetőleg egy nap volt a rokonoknál, akik megtömtek bennünket húslevessel és uborkasalátával, paprikás csirkével, rántott hússal és rétessel) már nem emlékszem. Csak a megérkezésre. Egy keskeny, dimbes-dombos országúton megyünk. Fel-le, fel-le, megint és újra. A dombok olyan lendületet adnak a Trabantunknak, mintha szárnyai nőttek volna. Bizsergető érzés, és annyira jó, hogy minden új dombnak örömmel kurjongatunk.
Harminc évvel később vonattal utazom. Lipcséből Drezdába megyek, onnét az éjszakai vonattal Budapestre, egy hálókocsi-fülke steril álkomfortjában, a fülkét műanyagba burkolták, szűkössége miatt a tokiói kapszulahotelekre hasonlít. Korán reggel a vonat a Duna mentén gurul. Nyugodt a víz, homokos öblök, buja zöld… Könny szökik a szemembe. Meg vagyok lepve. Miért hat meg a folyó? Azért, mert az őseim a saját csónakjaikon utaztak rajta a jövőjük, a telepes lét felé? Azért mert gyermekként fürödtem benne egy budapesti nénikémmel, aki már nem él? Azért, mert titkos hazatérőnek érzem magam?
A budapesti Keleti pályaudvaron átszállok. Azt tanácsolják, hogy metróval menjek a Nyugati pályaudvarra, mert a taxisok, ha nem előre rendeltem meg a fuvart, horror árakat követelnek. A Nyugatiban a bőröndömmel vonszolódom, mert se mozgólépcsőt, se liftet nem találok. A szürke reggelben hatalmas épületek mutatják hátsó falukat. Valaki segítséget kínál fel és pénzt kér érte. Ez már nem megható, ez már a nagyvárosi szegénység. A peronra már csak az mehet ki, akinek van menetjegye, így hát gyorsan megszabadulok kísérőmtől. A Sopianae intercity vonat nyitott kocsijában gimnazistákkal ülök együtt, akik hazafelé tartanak Pécsre. Figyelem a fiúkat, ahogy kártyáznak. És hallgatom őket. Tetszik a magyar nyelv. A monoton ritmus (minden szónál az első szótagon van a hangsúly) valahogy vigasztalólag hat rám. Hihetetlen: ha bárhol a világon magyar szót hallok, azonnal felismerem, és örülök neki, mint egy gyerek. Közben pedig csak pár szót értek, a tartalomból pedig semmit. A szótagáradat csengése, aminek láthatólag nincs eleje és vége, ez az, ami magával ragad.
A nagyapám folyékonyan beszélt magyarul, nagyanyám is elég jól elboldogult a nyelvvel. Nem örökítették tovább ezt a kincset. Furcsa lett volna számukra, ha a családban hirtelen magyarul beszéltek volna a német helyett – bár új szomszédjaik a háború utáni vidéki Kelet-Németországban spontán módon magyarként azonosították őket nyelvjárásuk, idegenes ruházatuk és szokásaik alapján. Mert ugyan ki evett az Érhegységben paprikát? Fáradságos dolog volt tisztázni a félreértést. Nem is lehetett teljesen soha. És ezért van az, hogy apám, aki egy Pécstől északra fekvő sváb faluban született, szülőhazájában csak kézzel-lábbal képes megértetni magát. Kivéve, ha valaki, hálistennek, beszél németül. Nem értek magyarul. Ezt a mondatot tudja, ezenkívül még olyan kis szófordulatokat, mint Jó napot kívánok!, Hogy vagy? és szeretlek… ez utóbbira már csak ritkán van szükség, mert a szabadság idején folytatott flörtök ideje számára már elmúlt.
Én sem tervezem, hogy szerelmi vallomásokat teszek, ha mégis, akkor mindenkinek és mindennek egyszerre. Ahogyan délben kiszálltam a vonatból az esőben és végigmentem a pécsi peronon, az idegen tömegben egyszer csak Apollónia néném jön szembe velem, aki nyugdíjas orvos, és a lánykori neve Feuerbach. Olyan szorosan ölel át és puszilgat össze, mintha már egy örökkévalóság óta nem látott volna. Ami némiképp igaz is. Az autónál a bácsikám. Ő is orvos, évtizedekig tanított a pécsi orvosi egyetemen. Hozzájuk megyünk, természetesen sokat kell ennem, bort innom mondogatom, hogy hívják a dolgokat az itteni nyelvjárásban. Délután, miután beköltöztem az óvárosi ösztöndíjas lakásba, elmegyünk sétálni. Elállt az eső. Mindenütt virágzik a vadgesztenye, kedvenc fám, és a vendéglők és kávéházak tábláin a felirat: Üdvözöljük – ékezetes magánhangzók káosza, ami lefordítva üdvözlést jelent.
A nagybácsi fáradhatatlan a magyarázatokban és a megmutatásban. Szereti a városát, sokat is tud róla, tulajdonképpen mindent. Büszke, hogy Pécs Európa kulturális fővárosa volt, és felhívja a figyelmemet mindenre, ami akár csak egy kicsit is összefüggésben volt ezzel. A gyalogos övezetben mutat egy helyet, ahol pécsi költők idézetei olvashatók. Egyik közülük anyai ágon Feuerbach. Tényleg?, bámulok, és megkönnyebbülök, hogy a rokonságon belül íróként nem vagyok elkóborolt bárány, mint ahogy eddig hittem. Tovább megyünk az utcákon, a tereken, összekarolva a nénivel, a nagybácsi mindig öt lépéssel előttünk siet a következő látványosság felé. A bácsikám és a nénikém, így mondom, de ez genealógiailag nem pontos, inkább hamis. Apollónia nagyapám késői születésű féltestvére. Aki meg akarja ezt érteni, annak fel kell kapaszkodnia családfánk bonyolult ágaira és ott kibogoznia – ez olyan kaland, amiről minden normális ember szívesen lemond. Nem is számít. Nagybácsi és nagynéni, néni és bácsi, mint generációs viszonyulás. Másra nincs is szükségünk, hogy tudjuk, egymáshoz tartozunk.
A Lenau-ház emlékművéhez nem jutunk el ezen a délutánon. A kapu zárva, kívülről nem látni semmit. Egyedül megyek majd el oda, napokkal később. Közben átrendezem az ösztöndíjas lakást az ízlésem szerint, elolvasom a vendégkönyv korábbi bejegyzéseit és megpróbálok egy olyan kézirattal foglalkozni, amit Lipcséből hoztam magammal, és aminek Pécshez a legkevesebb köze sincs. Délben egy bisztróban eszem, ami itt van a sarkon és nagyon olcsó, a levest is beszámítva, annak ellenére, hogy minden látogatásom egy kisebb kihívás. Az üvegpult mögött a szakácsnők csak magyarul beszélnek, máshogy nem. Foghegyről beszélnek velem, néha teljesen figyelmen kívül hagynak, ha nem úgy rendelek, mint a vízfolyás. Egy milliméterrel se közelítenek felém. Tehát szótárral jövök legközelebb. A, B vagy C? Három menü van felfirkálva a bejárat melletti táblára, minden nap más. Üggyel-bajjal bogozom ki a szótagkígyókat és keresgélek, mert nem mindegy, hogy túrós tésztát vagy szalontüdőt kapok.
A bisztró az arrogancia, sőt, az idegenellenesség helye, mégis, néhány nap múlva vidáman vetem oda a túlsminkelt pulykáknak, hogy A, B vagy C, és meg sem köszönöm, se köszi, se köszönöm, a köszönöm szépen-ről nem is szólva. Már-már abszurd. Pécs történelmét nagyrészt külföldiek írták. Rómaiak, törökök, horvátok, zsidók és németek. Történelmi távlatban itt még röviddel ezelőtt csodálatosan elboldogultam volna az anyanyelvemen. És most? Ki beszél még németül, eltekintve az importált orvostanhallgatóktól az egyetemen? Hol van az a kétszázezer sváb, aki a háború után Magyarországon maradhatott, vagy mert túl szegény volt ahhoz, hogy elűzzék, vagy mert akkor került volna csak rájuk a sor, amikor a megszállt Németország keleti zónája már nem akart többet befogadni? Megvannak, biztosít engem a Lenau-ház igazgatója, amikor meglátogatom a színházi bábok és történelmi fotók között. Csak elbújnak. Miért?, kérdezem. Az igazgató kiteríti a Magyarország-térképet, ami megmutatja a németek lakosságarányát a 2001-es népszámlálás adatai alapján. Túl alacsonyak a számok, panaszolja, és elmagyarázza, miért tagadják le hovatartozásukat más kisebbségek is (szlovákok, ukránok, románok, ruszinok és mindenekelőtt a romák), amikor a számlálóbiztos az űrlappal kopogtat az ajtón: Ha Magyarországon magyar vagy, az sosem baj, akkor mindig a biztonságos oldalon állsz.

Megnézzük az emlékművet az udvarban, a bronz félistent a batyuval és vándorbottal, a művészeti ízlés egy olyan kövületét, mely már száz évvel ezelőtt is kihalófélben volt. A szobrász egy Pécs-közeli faluból származik. Tiszteletnek örvend a községben, dicsérik a munkáját. El tudom képzelni, miféle erényeket tulajdonított a hősének. Szorgalmas és őszinte, bátor és okos… és sajnos olyan borzasztóan tökéletes, hogy az már kínos nekem. Mindegyik körme felismerhető. A nadrág mindegyik ránca a megfelelő helyen van. A mellény minden gombja gondosan be van gombolva. A szemek pupillái ki vannak dolgozva. Avíttasnak hat, és ez bosszant egy olyan városban, mely látogatóit elsőosztályú művészettel és kultúrával árasztja el. Pécsett láthatóak Victor Vasarely és Csontváry Tivadar képei, Amerigo Tot szobrai, római sírok és török fürdők, zsinagóga és minaret, egy barokk könyvtár értékes kötetekkel, egy kút zöld-aranyos porcelánból, katedrális négy büszke toronnyal… és természetesen a dzsámi, az a híres mecsettemplom a főtéren, amely a Keletet a Nyugattal úgy ötvözi, mint ahogy arra csak Isztambul képes.
A Duna-menti sváb Hans nem tudja kezelni ezt a kérdést. Talán jól is van ez így, gondolom, hogy eldugva áll és nem kell nyilvánosan versenyeznie senkivel. És mégis. Szeretnék esélyt adni neki. Nem vagyok olyan, mint a többi író a világ minden részéről, akik néhány hétre visszavonulnak kézirataikkal a kölcsön kapott lakásba és az írás szüneteiben hagyják, hogy Pécs a legártatlanabb módon megbabonázza őket. Nem tudok koncentrálni, valami más hajt, és így „vándor”-rá kell válnom, ahogy a pécsi városlexikon az elűzöttet nevezi. A vándorlás (kirándulás) a molnár öröme (Das Wandern ist des Müllers Lust) … Minden osztálykiránduláson ezt énekeltük. Ma is kötelező ez a dal, ha a németek szabadidejükben erdőn-mezőn masíroznak és olyan régimódiak, hogy közben énekelni akarnak. Az elűzöttekre ez nem illik, a kezében levő bot ellenére sem, mert sem nem jókedvében, sem nem önként indult útra. Nem is „szerencsés János”, aki az aranyát élelmiszerre cserélte – bár batyuja nyílásán keresztül kilátszott a szőlő és még lejjebb egy sonka körvonala is látszódott. De naiv, nevetnem kell. Georg bácsikámra gondolok, akit Hanzjer bácsinak neveztünk, aki egyszer, amikor eljött az NDK-ba látogatóba, egy zsák saját készítésű paprikás szalámit és füstölt szalonnát hozott nekünk. Csempészésnek számított, hogy az ország ilyen specialitásait hozta magával, de a bácsinak megvoltak a maga trükkjei és a magyar vámosok is elgyengültek egy kis kenőpénzért.
Szép emlék, akkor is, ha nem illik a bronz emberhez. Ellenkezőleg. A batyuja, magyarázza az igazgató, célzás a háború utáni magyar sajtó egy jelmondatára, amikor minden magyarországi németet háborús bűnösként bélyegeztek meg. A telepesek kétszáz évvel ezelőtti bejövetelére utalva az újságok ezt írták: „A svábok egy batyuval jöttek, egy batyuval menjenek.” A jelszó értelmében személyenként ötven kiló csomagot vihettek magukkal a marhavagonokban észak felé. Ilyen módon kerültem egy parasztláda birtokába, aminek a fedele belső oldalára nagyapám fiatal gyerekként belekarcolta a nevét. Adam Feuerbach. Magyarosítva Tűzpatakot jelentene. Ez sem hangzik rosszul, és biztos megvolt a kísértés a klán hátramaradott része számára, akik, miután elvették tulajdonaikat a faluban, a környező kisvárosokba vagy Budapestre menekültek, vagy mint a nagyszüleim, az Érchegységben újra a nulláról kezdték.
Elbújni, nem árulni el, kik vagyunk… így nőtt fel Apollónia néni is. Mi csak németek vagyunk, szokták mondani a szülők, ami annyit tesz, ne képzelegj, belőled úgysem lehet semmi. Apollónia nem figyelt oda. Orvos lett és Pécsett praktizált egész életében Doktor Feuerbachként, bár házas nőként már régóta a nagybácsi vezetéknevét viselte. Tetszik nekem ez a büszkeség, és így már majdnem egyetértek azzal, hogy a Lenau-ház idealizált alakja kidüllesztett mellel és bronzcsizmában áll a lábazaton, mintha semmi sem tudná megrendíteni.
És egyáltalán – elég most a borongásból, a régi történetekből. A májusi nap ragyog, a sétálóutcában az emberek olyan hatalmas fagylaltgombócokat nyalnak, amilyeneket eddig még sosem láttam, a nagybácsi már megint kirándulást szervez nekem: az orvoskarra, ahol a külföldi diákoknak köszönhetően tarka élet folyik. Hétvégén vidéki rokonokhoz hívtak vendégségbe, csodálatos szőlőjük van, Cabernet-jük, Zweigeltjük és Kadarkájuk a Lenau-ház borversenyén rendszeresen érmet nyer. Utána a Balatonnál budapesti rokonokkal akarok találkozni, végül pedig abba a faluba szeretnék ellátogatni, ahol apám a világra jött.
Addig van időm. Jól érzem magam Pécsett. Amerre járok, és ahol megállok, magyar szót hallok. Hozzászokom a pénztárcámban levő összegekhez. Ezer forint! Lélegzetelállítóan hangzik, négy eurót ér. Gyakorlom a számokat magyarul, türelmesen hagyom, hogy a zöldséges számoljon és utána mondom. Jó érzés. Üdvözöljük? Igenis, itt szívesen látnak. Akkor is, ha a bisztróban a pulykák sosem változnak meg. Akkor hát máshová járok enni. Magam is főzök, még ha a szupermarketben spenót helyett egy doboz sóskát halásztam is ki a hűtőpultból, aztán csodálkoztam, milyen különös az íze. A meglepetések hozzátartoznak a dologhoz. Tetszik, amikor gyerekek és férfiak Csókolom!-ot mondanak nekem, a „Kezét csókolom” egy rövidített változatát, a régi osztrák etikett maradványát, ami még él Magyarországon. Ugyancsak tetszik, hogy a pécsiek megállnak egy csevegésre, ha ismerősökkel találkoznak. Az óváros és az egyetemi negyed tele van csevegőkkel. Mindenhol hallani, hogy hello, szia és szervusz, és ha Apollóniával és Lászlóval megyek, alig jutunk 30 méternél tovább egy menetben.
Egyszer történik velem csak valami különös. Ez csak úgy jön. Hogy a helyi férfiak sármőrök, régóta tudom és élvezem is. Tavasz van, virágzanak a bókok. De hogy a bájnak vannak különös virágai is, azt éppen a zsinagógában tapasztalom meg, egy olyan helyen, ahol csendben és tiszteletteljesen akarok viselkedni. A következő történik a folyosón (szerencsére csak azután, hogy megnéztem a belül levő imateret). A belépőjegy-árus, aki bőven elmúlt nyolcvan és szinte teljesen fogatlan, itteni sváb nyelvjárásban cseveg velem. Örülök. De hirtelen, olyan meglepően, mint amilyen gyorsan, az öreg előre hajol és megcsókolja a vállamat. Cuppog a csupasz bőrön, nedves és hihetetlen. Bénultan állok, képtelen vagyok lekeverni egyet a papának a szemtelenségéért. A zsinagógában! Itt elképzelhetetlen, hogy egy német verekedjen vagy káromkodjon, ezt pontosan tudom. Vigyorog és nekem csak a menekülés marad. Leszaladok a lépcsőn, ki, a térre. Csak ott merem szárazra törölni a vállamat egy zsebkendővel.
Eltart kis ideig, amíg rájövök, hogy csupasz vállakkal nem szabad bemenni a zsinagógába. Közben összezavarodom a férfiak és nők közötti kapcsolatokon borongva. Hogy a magyar férfiak megengednek maguknak egyet-mást, ez nem feltétlenül új. Már gyerekként is csak bámultam a nagymamámnál a leveleken, melyeken a feladónál nem a levél írójának neve szerepelt, hanem a férjéé. Reitzi Ferenczé Budapestről például, vajon ki az? Franz Reitzi felesége, ahogy németül mondanánk, a mi kedves Elisabeth nénikénk, Magyarországon hivatalosan csak a férje függeléke. Még a sírköveken is láttam ilyet. Ez a szokás idővel lassan eltűnik, ugyanúgy, ahogy Németországban sincsenek többé kisasszonyok. Mégis a férfiak ülnek a kormánynál. Az orvoskar konferenciatermében az egykori dékánokat és professzorokat ábrázoló festmények között egyetlen nőt sem látok. Úgy tűnik, a történetírásban is el vannak nyomva. A Pécsről szóló „Reise- und Lesebuch” – ban (Úti- és olvasókönyv), mely a kultúrfővárosi év kapcsán jelent meg, a város történetéről szóló 12 fejezet mindegyikét férfi írta. A nők csak mint csontváz kerülnek elő a római kori temetőkből, mint prostituáltak a szocialista éjszakai mulatókban és mint szép ismeretlenek a kávézókban, akiket nem mernek megszólítani. Hogy lehetséges ez? Két évezred alatt egyetlen hölgy sem élt, aki Pécsett említésre méltót cselekedett volna?
A bisztróban is hasonló szél fúj. A főnök fehér kötényben pöffeszkedik, mint egy főorvos, járkál a teremben és cseveg a törzsvendégekkel, a pulykák pedig, a pult mögött töltögetik a tányérokat. Ez az ára a szóbeli kézcsókoknak, amit a nők Magyarországon kapnak? Még a Nikolaus-Lenau-házan is, amelyet egy férfi költőről neveztek el, és amelynek férfi a vezetője, egy (férfi által készített) férfiszobor van kiállítva… bár az elűzöttek vagonjai tele voltak háborús özvegyekkel, gyermekekkel és csecsemőkkel. Az igazgató, aki mindig kedves, erre is tudja a választ. A figura, így magyarázza nekem, fiatalsága és vitalitása révén megtestesíti azokat a generációkat is, melyek elvesztek Magyarország számára a német kisebbség elűzetése következtében, és máig hiányoznak. Nem értem, miért nem fejezheti ki ezt egy nő. Például egy sváb anya, félig népviseletben, vastag szoknyában és fejkendőben, abban a csontos fejfedőben, amit Herta Müller is leírt. A szobor másik fele a fejkendőt már letette volna, a befont copfját levágta volna és könnyű nyári ruhában állna ott, mint nagyanyám is egy családi fényképen, amit az 1950-es évek közepén küldött Magyarországra az Érchegységből. „Üdvözöl benneteket a távolból…” áll macskakaparással a hátoldalon. Képeslap a jövőből.
Oké. Az emlékművön nem lehet változtatni. Megvannak a tisztelői és a funkciója; ezt tiszteletben tartom. És a nemek egyenjogúsága Magyarországon sem az én dolgom. Azért vagyok itt, hogy erősítsem a családi összetartozást, hogy megismerjem a bácsikáim és a nénikéim gyermekeit és unokáit, hogy történetünket folytathassam. Közben lehozzák nekem a csillagokat is az égről. Nem pompával vagy luxussal, hanem a legegyszerűbb módon, és anélkül, hogy a rokonok ezt észrevennék. Például szörppel és tyúklábbal. Ez így zajlik: ülök az egyik nénikém konyhaasztalánál, előttem egy pohár szódavíz a szódásszifonból, benne szörp. A tűzhelyen rotyog a leves. A fazékból kiáll egy tyúkláb. A tyúk a nénikémé volt; testvérei még az udvarban kapirgálnak. Odakint forróság. Semmi sem mozdul a horizonton, abszolút semmi. A nénikém petrezselyemgyökeret tesz a levesbe, panírozza a csirkecombot, amit ki fog rántani. Ülök az asztalnál, nyugodtan és olyan elégedetten, ahogy évek óta sem. És felismerem, hogy az erőmet gyakran mindenféle célra elfecsérelem, míg valójában csak a biztonságérzet számít, a konyha békéje, ahol valaki a másiknak elkészíti az ételt.
Számba vesszük az eseményeket a nénikémmel, beszámolok a németországi rokonokról, új dolgokat tudok meg az itteniekről. Beszélünk a halottainkról is: a nemrég meghaltakról és azokról, akiket már a mondák aurája vesz körül. Például Josef bácsi, akit Joschi bácsinak neveztek, szivarozó lókereskedő volt, és az oroszországi kényszermunkát csak a ravaszságának köszönhetően élte túl. Annyira kínozta Szászországban a honvágy, hogy szabadidejében rendszeresen a drezdai főpályaudvarra ment el, és ott az első vágánynál lődörgött, ahonnét ma is mennek a Budapestre induló vonatok. „Honnan jössz, hova mész?”, kérdezgette az utazókat falusias módon, és ha magyar szót hallott, elemében volt.
Sok száz ilyen történet van. Napról napra egyre többet felejtünk el ezekből. A nénikémnek nagymamámról mesélek, aki súlyos demenciával egy otthonban él, és haza akar menni, a régi faluját értve ezalatt. Innét félórányira sincs, a dombok mögött, és mégis fikció. Nem létezik már abban a formában, ahogy Annamaria Feuerbach szemei előtt megjelenik. Én mégis odamegyek, autóval, a nénikémmel. Lazán szétszórt házakat találunk. Az utcán mindenhol foghíjak, fáradt romok és üres térségek, melyeket senki sem használ. Két ló legelészik az árnyékban. A falu temploma fehéren mered az ég felé. Hol van a Feuerbach-ház? A nénikém eltéved, de végül megtalálja az utat. Kiszállok. A kerítés rozsdás gyönyörűség. A ház frontja az utcára néz. Földszintes, viharvertek a cserepei és hosszanti oldalán nyitott tornáca van, ami jellegzetes a vidék parasztházainál.

Közelebb lépek. A tornácon komondor ül, magyar pásztorkutya. Észrevett, rohan a kerítés felé. Szinte rám repül, nagy, mint egy csikó és kecses, hangtalan, és mintha lassításban látnám, bundája, egy fehér sörény, száll. Ahogy a kerítéshez ér, fejét kidugja a rozsdás rácson. Egyforma magasak vagyunk, mert ő felállt. Odanyújtom a kezem, hogy szagolja meg, aztán a mellére teszem. Nézzük egymást, egymás szemébe nézünk, és olyan érzésem van, mintha az ismeretlen állat nem engem üdvözölne, hanem azokat, akik valaha itt laktak. Szeretném átölelni a kutyát, ezt a gyengéd, mágikus állatot. A kerítés közöttünk áll. Most kijön a ház tulajdonosa, aki a házat a szocialista időkben vette meg, és nincs pénze, hogy karban tartsa. A nénikém tolmácsol. A férfi barátságos. Elzárja a komondort és kinyitja a kertkaput. Mindegy, mit élek meg ezen a napon (az érzés, amikor magam ülök a tornácon, a rövid pillantás a szobákba, a templom meglátogatása, a déd-dédszüleim sírköve a diófa mögött a magas fűben…) semmi sem érint meg olyan erősen, mint az a pillanat, amikor az ősök egy fehér pásztorkutya alakjában köszöntenek.
Ezen az úton keresik velünk a kapcsolatot? És mit visz magával az író, aki négy hétig volt titkos hazája vendége? A hatás, úgy gondolom, elhúzódó lesz. Mint a pincérnél az étteremben, miután ettek és kifizették a számlát, Kedves egészségedre!, mondja, hogy az elfogyasztottak erőt adjanak az eljövendő órákra. Visszamegyek Németországba, meglátogatom nagymamát az otthonban. Megmutatom a faluban készített fényképeket a laptopon, lejátszom neki a templom harangjainak hangját. Mosolyog, mindent felismer és el akar mesélni egy történetet a gyermekkorából, ahova visszatért. Néhány nappal ezután nem eszik többé. Két hét múlva, amikor a naptár szerint a nyár elkezdődik, halott.