Pécs, Felsőmalom utca 3. Ez a tartózkodási címem. Az utcának a nevét könnyen megfejtettük a magyar-szerb zsebszótár segítségével, melyet a párnánk alatt tartunk. Mondjuk: Felső-malom-3.
Péccsel a dolog kicsit bonyolultabb. Az ősmagyarok Pécsnek hívják. Ugyanúgy, mint Bécset, az ősi kifejezésük Viennára, melyet mi idővel átvettünk, annak ellenére, hogy az osztrákok közel ilyennek sem ejtik. A dolgot tovább bonyolították a szlovének. A nagy, folyók utáni sóvárgásban (sértés nélkül – Ljubljanica – minden időben egy kis „aranyos” patak, soha nem tudok eléggé rácsodálkozni a híres tényre, hogy Jason a saját „testvériséggel” át tudta hozni mérhetetlen „Argot” ezen a sekély árkon és megcsavarva a fülét valamilyen a féktelen „sárkányocskáknak”, és ugyanazon a helyen meg tudta javítani a hajós faházikot, hogy újonnan kitolja a mítikus hullámzásba) szóval, az ősi, emberi, nagy, mennyei folyók utáni sóvárgásban, a szlovének Bécset Dunájnak nevezik. (Az egyetlen dolog ami láthatóan hiányzik a városból, ahol jelenleg terjeszkedünk- nem más, mint a folyó.) Még amikor észreveszem, hogy a horvát testvéreink Pecsuhnak hívják, teljesen készen állok az új kiszámolóra, melyből a jó isten sem tudja, hogy mi lesz. Tehát,
Ec, pec, kimehetsz,
Vijen, Dunáj, Bécs,
Holnapután bejöhetsz,
Pečuj, Pečuh, Pécs!
Szóval, így gyerekesen rímeket szövök, amíg az Inić Péter barátom autójának ablakán keresztül nézelődöm, aki barátiasan Pécsre visz, ahol az egész augusztusomat tölteni fogom, és közben az Ő „fényéről” fogok írni. Az én málna színű, régi Renault 5-ösöm, mely üresen zörgött és elhagyottan állt a ház előtt, mivel a mellcsontom kényelmes összenövése miatt nem tudtam vezetni egy bizonyos ideig, és azután folytattam a vezetési absztinenciámat-természetesen, elfelejtettem regisztrálni az autómat és azt, hogy eltávolítsak néhány kisebb szívbajt az én kis francia dobozocskámon-végre odaadtam a szomszédomnak, és most végre, megint gyalogló diák vagyok. Újvidék- a város, mely az utcai gyalogoshoz van szabva, amikor tovább megyek-repülök, vagy közben megtalál valamilyen szponzor, pont, mint ebben az esetben.
A horvát határnál arra számítok, hogy az EU területére lépek be. A fenét. A magyarok meghagyták a sorompójukat. Egyáltalán nincsenek járművek és a magyar rendőr csak az unalom kedvéért pesztrál, és ott ahol le van pecsételve a meghívólevelem, és hogyan kell kiejteni a Felsőmalom utcát, és hogy én-mint László, nem beszélem a magyar nyelvet. „Egyszerűen mondhattad volna, hogy fürdeni mentek Harkányba”, mondja az én pécsi házigazdám, Méhes Károly. „Vagy azt, hogy Villányba mész híres ’vöröset’ inni”.
Abban a faluban, mondják, a legjobb magyar vörösborokat készítik, amit utólagosan én is aláírok. Rázom a kezem, már immunis lettem az ehhez hasonló „bánásmódra” a határokon.
A Károly- az író és az újságíró. Amellett annak a programnak a vezetője, mely tartalmazza a világhírű íróknak a rezidenciális egyhavi tartózkodásukat Pécsett. Mutatja az emlékfüzetet, ahová az összes résztvevő beírta magát. Ulicka Ljudmila megbotlott a lépcsőn és eltörte a kezét, úgyhogy bocsánatot kért a remegős és rövid üzenetért. Károly regényeket is ír, de engem jobban lenyűgöz „az a néhány” Forma 1-es könyve, hallom, hogy a magyar állami rádiónak közvetítette a nemrég elszáguldott „A budapesti nagydíjat”.
Pécs egy nagyon szép város. A fő téren dominál a templom a félholddal a tetején, az imaház, mely az uralkodóktól függően változtatta az arcait, de soha nem vesztette célját. Ezen a területen élő népek nem igazán tudnak dicsekedni különleges toleranciával, épp ellenkezőleg, de a szimbolikus tettek néha el tudják takarni ezt a kellemetlen, keserű szájízt. (Mellesleg, a magyar süteményeket mennyeinek nevezném.) Pécsnek jellegzetes mikroklímája van- nagyon hasonlít a mediterrán klímára, mely megkönnyíti az életünket ezen a pokoli, e nyári forróságban. A levegőben és az esti szélben érezhető a Pannon tengernek az illata, pontosabban, az ő rá való emlékezet-a szentjánosbogár, mely visszatükröződik a csúszós Zsolnay kerámiáról.
Néhány ével ezelőtt a szerb PEN-központ úgy döntött, hogy a kezdeti regionális konferenciának a „Mediterrán” legyen a tematikája, amire a horvátok nagyon felhúzták az orrukat. Az egyik dubrovniki fordító- Bernárdá, aki Szlovéniában kötötte az orromra ugyanazt, hiperbolikusan összehasonlította a beszélgetéshez választott témát a "területi agresszióval". Mentségemre említettem több szerb költőt, akiknek a mediterrán volt az ihletük, de Bernárdá könyörtelen maradt, mintha valaki elengedne a láncról és erre valami elsöprő káoszt csinálnék- én a kis Attila, „gyermekek” ostora.
Kicsit megsértődve, szenvedélyesen kijelentettem, hogy a balkáni Adria számomra sosem jelentett asszociációt a Mediterrránra, talán csak Görögországnak, Alexandrianak és Velencének perifériás tükröződése lehetett (tudom, hogy durva voltam, de azt mondják, hogy a vitában és a szerelemben minden megengedett), meg azt is, hogy nekem, személyesen, ez a téma már unalmas és számtalanszor átrágott, ugyanazokkal az elkopott példákkal és idézetekkel – annak függvényében azt javasoltam, hogy a következő konferenciának a „Cunami” legyen a témája, de még gondolkoznak rajta, a Távolkeleti kormányok esteleges tüntetései és a diplomáciai lépések miatt, mivel mindez Japán vagy Indonézia elleni literális agressziónak tűnhet!
Mi minden nem jut az embernek az eszébe, egy mediterrán nyári délután során, amíg valahol cvrči cvrčak na čvoru crne smrče⃰, Magyarországon, Pécsett, melynek nincs is folyója.