Pécsi Íróprogram ::
Milena Oda pécsi naplója (magyarul)
Pécs, te édes, te elragadó!
Városjárás stimmellel, klappollal és egyéb meglepetésekkel
Összefoglalom röviden, mi minden okozott nekem Pécsett meglepetést!
A meglepetések sorának bevezetése azzal kezdődik, hogy Liverpoolban megismerkedem Méhes Károllyal, és azzal folytatódik, hogy felajánl nekem egy klassz ösztöndíjat – Pécsre!
Amikor 2009 október elején megérkezem Pécsre, teljesen el vagyok képedve a Pécsett uralkodó melegtől! Le a pulóvert, fel a nyári ruhát! Juhhé, ez nem borongós-szürke őszi idő!
Ezerszínű kulisszáival lenyűgöz a város! Rögtön jól érzem benne magam, a magyar Dél azonnal magában fogad!
És a magyarok bizonyos fokú nyelvtudáshiánya ugyanúgy meghökkent, mint a béka a Zsolnay-kútban! Beleszerettem Pécsbe? Ez amilyen váratlan, olyan elképesztő!
Az pedig, hogy nekünk, a magyaroknak meg nekem van egy fontos közös pontunk, egyenesen lehengerel!
És nyilván életem végéig ámulni fogok azon, hogy mi minden köt még össze meglepő módon Magyarországgal!
Hét templom, a néhai mecset a kupolájával, egy kis minaret meg egy nagy zsinagóga, ezek Pécs legszembeötlőbb történelmi kulisszái, a magyar városé, amelynek német neve Fünfkirchen. E sokszínűséget olyan lenyűgöző modern épületek egészítik ki, mint a szecessziós Palatinus Szálló a díszpompás, filmjelenetbe illő foyer-jával vagy a nem mindennapi postaépület: szecessziós remek ez is, és képeslapok sietős bedobására már-már túl méltóságteljes, túl impozáns. A Zsolnay porcelánmanufaktúra pedig épp most igyekszik visszahódítani egykori hírnevét. Itt értettem meg azt is, hogy ez a gyár milyen sokat adott a magyar építészetnek; a porcelánon kívül városszerte számos tetőt, homlokzatot és kutat díszítenek ezek a különleges színes majolikacsempék vagy mázas kerámiák. Mint például a híres Zsolnay-kutat a Széchenyi téren. Végül a kommunista korszak is rátestálta a városra a maga merész-furcsa építészetét, amely szokatlanul szuggesztív visszapillantást tesz a múltra; nem okoz akkora optikai kárt a központban, mint ahogy azt más szocialista városokból ismerjük. Nem csoda, hogy a stílusformáló op-art művész, Victor Vasarely Pécsről származik. Itt valamennyi stílus és korszak ízlésesen egészíti ki egymást.
Pécsett keverednek a kultúrák, itt mindmáig érezni a rómaiak, oszmánok, Habsburgok és kommunisták kulturális beavatkozásainak nyomát. Ma kultúrának hívjuk, régebben többnyire a katonák voltak azok, akik elfoglalták a várost és letelepedtek benne. A 18. században, a törökök elűzése után Mária Terézia kezdeményezésére különböző európai nációk érkeznek a városba, mely arculatát tekintve abban az időben jóval törökösebb volt, mint sok más közép-európai város. Ezeket a „nyugatról“ jött európaiakat Pécsett mindmáig „dunai sváboknak“ nevezik. Megkérdezek egy itteni német nemzetiségit, hogy miért – elvégre nem csak svábok voltak, akik itt letelepedtek (a ma Németországból, Svájcból, Luxemburgból, Poroszországból, Ausztriából, Cseh- és Morvaországból érkeztek). Az illető vállat von, és azt mondja: – Nem tudom, így hívják őket… Nem érem be a válasszal. Lelek rá viszont egy mókás magyarázatot: lehet, hogy a pécsiek igazában a fecskékre gondolnak?* A fecskék is úgy repülnek nyugatról délre, ha nyugaton megjön a hideg, ahogy a különféle nyugati bevándorlók sereglettek ide. Tegyük fel, hogy a „didergő“ fecskék annak idején is délnek, a Duna felé repültek, mert ott valóban sokkal melegebb, egyenesen mediterrán éghajlat és atmoszféra uralkodik. A Schwalbékból, azaz fecskékből aztán Schwabék, svábok lettek. A fecske latin neve érdekes módon Pseudochelidoninae. Csakugyan, pszeuod-németek mind, ezért foglalták össze az ide települt kisebbségeket az egyszerűség kedvéért a „dunai svábok“ fogalmával. És én is didergő fecskeként, nyugatról jöttem Pécsre, hogy ősznek idején egy meleg városra leljek. Bámulatos, de a jósbéka tartja ígéretét: jó meleg van, olykor kifejezett kánikula!
A megannyi kulturális jellegzetességnek köszönhetően a művészet is lépten-nyomon láthatóvá válik a városban. A római lapidárium mellett a Pécsi Művésznegyed lapidáris múzeumai adnak otthont az itt élt vagy innen elszármazott művészeknek, közöttük olyan nagy neveknek, aki rászolgáltak a saját múzeumra: ilyen a félreismert festő, Csontváry, az elismert op-art művész, Victor Vasarely vagy a kerámiakészítő Zsolnay Vilmos. A szintén Pécs környékéről származó Moholy-Nagy Lászlónak meg az asztalos és Walter Gropius-tanítvány Marcel Breuernek köszönhetően – utóbbi B3-as acélszékét másolat formájában birtokolom – Pécs Bauhaus-környezetbe ágyazott kiállításokat tud kínálni. Ilyen Bauhaus-környezet, ilyen vidékbe belesűrítve! Mindjárt leesem a B3-as acélcsővázasomról! Itt-tartózkodásom idején sajnos az összes múzeum zárva, egy nagyszabású új-európai korszerűsítés miatt. Most készítik fel őket 2010-re, az európai kulturális fővárosság évére!
Hogy még mi minden ejtett ámulatba?
Idegenként elveszettnek érzem magam az elszigetelt, más európai nyelvekkel nem rokon nyelv közegében. A helybeliek jobbára csak magyarul tudnak érintkezni velem! (Magyarországon tanultam meg együttérezni az idegenekkel, hogy milyen érzés, ha egy országban semmit és senkit nem ért az ember.) Egy kis nyelvvel szigetlakóvá válik az ember, ráadásul egy csepp tenger nélkül. Ha semmit nem tudunk a nyelvről, semmit nem ismerünk belőle, nincsenek az idegen számára olyan mankók sem, mint például a csehben: némi igyekezettel és odafigyeléssel ezt-azt meg lehet érteni, a cseh egy nyugati szláv nyelv, benne nem kevés germanizmussal. Megállapítom, hogy a csehek jobban boldogulnak több idegen nyelvvel, mint a magyarok. Elcsípek egy-egy hellót vagy hallót, s akkor én is ugyanúgy válaszolok. Aztán értesülök még néhány, a némethez hasonló szóról, mint amilyen a „klappol“, a „stimmel“, vagy a „trotli“. Ennek a tudatlanságnak azonban megvan a bája is! Sokszor szótlanul vágok neki a városnak, szótlanul járom végig, a szájnak nem kell beszélnie, akkor sem, ha valami „klappol“. Idegenként így szinte teljesen le lehet szokni a beszédről. Van ebben valami kontemplatív – egyszersmind izgalmas. A csönd a kreatív érzékelésnek is egy fajtája. A szótlanság a váro szinte minden zugába elkísér. Titokzatos boldogságérzés jár át tőle, a szótlan, mégis mély hittel és reménnyel izzó szerelem misztériuma! Nem holmi halk-hiú vágy, hiszen a hit-szeretet-remény mesebeli trióját a kerítéseken burjánzó lakat-szobrok szimbolizálják! A nagy szerelem hitében és abban a reményben, hogy sokáig fog tartani, veszek egy lakatot, és lezárva a paliszádokra akasztom. A kulcsot meg usgyi, dobjuk bele a Zsolnay-kútba! Ennek vízében ugyanis teljesülnek a kívánságok. „Hallgatsz a szívedre, édeském…?“, kérdezhetné tőlem egy béka-királyfi. Én csak intek, hogy „aha“, és ő már veti is magát befelé a kútba. Az én pofácskám hogy le nem szakad!
Egy kávéházban a szállásomhoz közel (elfelejtettem, hogy hívják, pedig de szívesen ajánlanám!), ahová minden nap betérek, a csak magyarul beszélő tulaj tejhabból kreál szívet a cappucinómra! Milyen szívélyes! Így is ki lehet szavak nélkül fejezni a szimpátiát! Egy nevetés, egy intés és egy „köszönem“ közöttünk az egyetlen kedves kommunikáció.
Lelkesen érzékelem a nyelvet a sok e-jével meg az olyan hosszú szavaival, mint Hódmezővásárhelykutasipuszta (ez a vasútállomás neve, amelyik a „Sokat gondolok Piroskára“ c. filmben szerepel).
Ez nagyon tetszik nekem. Elvégre első elbeszélésem írásakor is mély hatással volt rám a „Ferenc“ név – ez lett a címe is: „Ferenc. Szerelmi vallomás egy cipőhöz“!
És már megint egy meglepetés. Nemzeti hovatartozásunktól függetlenül van valami fontos közös vonásunk, a magyaroknak és nekem: egy napon ünnepeljük a születésnapunkat! Március 15-én évről évre közös nagy bulit csapunk! (Magyarországon 1848. március 15-én tört ki a forradalom Ausztria ellen, én pedig 1975. március 15-én születtem.)
S hogy a 15-ös szám Magyarországon is „stimmel“! Ez titokzatos hatással van rám Pécsett.
Milyen forróan, szépen és fantasztikusan tárulkozik ki nekem ez a kis magyar város! Történetesen éppen egy szerelmi történetet írok. Mennyire szeretem ezeket a rendkívüli pillanatokat, és mennyire átélem őket…! Az időjós béka valódi királyfivá változik át, és megmutatja nekem a szerelem izgató ösvényeit a városban és környékén. Megcsókol e csodálatos város minden szegletében és sarkán... Micsoda kiruccanások, micsoda szerelmi szárnyalások ki és föl a Mecsekbe! A mediterrán forgószél (az érzelmeké) éjjel-nappal ott fúj felettem, ahogy a városban flangálok! Szót fogadva a pillanat parancsának, megteszem az első lépést a nagy szerelem és életöröm felé – a kulcs már a kútban! Jóságos Nap odafönn az égen, drága béka odalenn a kútban! Meg akarlak váltani, igen… Milyen meglepően rövid az magyarul, hogy "Ich liebe dich" – „szeretlek“! Az "ich" a "k"-ban, a "du" az "l"-ben van benne, a "lieben" igének meg a szeret felel meg. Szerelmes lettem Pécsett és Pécsbe, beleszerettem az összes elképesztő, festőien furcsa divertissement hongrois-ba! Valóban megkapóan szép hónap volt ez Pécsett! Szeretnék visszatérni ide – hogy egy klassz meglepetéstől megint átszellemüljek…
(Adamik Lajos fordítása)
Városjárás stimmellel, klappollal és egyéb meglepetésekkel
Összefoglalom röviden, mi minden okozott nekem Pécsett meglepetést!
A meglepetések sorának bevezetése azzal kezdődik, hogy Liverpoolban megismerkedem Méhes Károllyal, és azzal folytatódik, hogy felajánl nekem egy klassz ösztöndíjat – Pécsre!
Amikor 2009 október elején megérkezem Pécsre, teljesen el vagyok képedve a Pécsett uralkodó melegtől! Le a pulóvert, fel a nyári ruhát! Juhhé, ez nem borongós-szürke őszi idő!
Ezerszínű kulisszáival lenyűgöz a város! Rögtön jól érzem benne magam, a magyar Dél azonnal magában fogad!
És a magyarok bizonyos fokú nyelvtudáshiánya ugyanúgy meghökkent, mint a béka a Zsolnay-kútban! Beleszerettem Pécsbe? Ez amilyen váratlan, olyan elképesztő!
Az pedig, hogy nekünk, a magyaroknak meg nekem van egy fontos közös pontunk, egyenesen lehengerel!
És nyilván életem végéig ámulni fogok azon, hogy mi minden köt még össze meglepő módon Magyarországgal!
Hét templom, a néhai mecset a kupolájával, egy kis minaret meg egy nagy zsinagóga, ezek Pécs legszembeötlőbb történelmi kulisszái, a magyar városé, amelynek német neve Fünfkirchen. E sokszínűséget olyan lenyűgöző modern épületek egészítik ki, mint a szecessziós Palatinus Szálló a díszpompás, filmjelenetbe illő foyer-jával vagy a nem mindennapi postaépület: szecessziós remek ez is, és képeslapok sietős bedobására már-már túl méltóságteljes, túl impozáns. A Zsolnay porcelánmanufaktúra pedig épp most igyekszik visszahódítani egykori hírnevét. Itt értettem meg azt is, hogy ez a gyár milyen sokat adott a magyar építészetnek; a porcelánon kívül városszerte számos tetőt, homlokzatot és kutat díszítenek ezek a különleges színes majolikacsempék vagy mázas kerámiák. Mint például a híres Zsolnay-kutat a Széchenyi téren. Végül a kommunista korszak is rátestálta a városra a maga merész-furcsa építészetét, amely szokatlanul szuggesztív visszapillantást tesz a múltra; nem okoz akkora optikai kárt a központban, mint ahogy azt más szocialista városokból ismerjük. Nem csoda, hogy a stílusformáló op-art művész, Victor Vasarely Pécsről származik. Itt valamennyi stílus és korszak ízlésesen egészíti ki egymást.
Pécsett keverednek a kultúrák, itt mindmáig érezni a rómaiak, oszmánok, Habsburgok és kommunisták kulturális beavatkozásainak nyomát. Ma kultúrának hívjuk, régebben többnyire a katonák voltak azok, akik elfoglalták a várost és letelepedtek benne. A 18. században, a törökök elűzése után Mária Terézia kezdeményezésére különböző európai nációk érkeznek a városba, mely arculatát tekintve abban az időben jóval törökösebb volt, mint sok más közép-európai város. Ezeket a „nyugatról“ jött európaiakat Pécsett mindmáig „dunai sváboknak“ nevezik. Megkérdezek egy itteni német nemzetiségit, hogy miért – elvégre nem csak svábok voltak, akik itt letelepedtek (a ma Németországból, Svájcból, Luxemburgból, Poroszországból, Ausztriából, Cseh- és Morvaországból érkeztek). Az illető vállat von, és azt mondja: – Nem tudom, így hívják őket… Nem érem be a válasszal. Lelek rá viszont egy mókás magyarázatot: lehet, hogy a pécsiek igazában a fecskékre gondolnak?* A fecskék is úgy repülnek nyugatról délre, ha nyugaton megjön a hideg, ahogy a különféle nyugati bevándorlók sereglettek ide. Tegyük fel, hogy a „didergő“ fecskék annak idején is délnek, a Duna felé repültek, mert ott valóban sokkal melegebb, egyenesen mediterrán éghajlat és atmoszféra uralkodik. A Schwalbékból, azaz fecskékből aztán Schwabék, svábok lettek. A fecske latin neve érdekes módon Pseudochelidoninae. Csakugyan, pszeuod-németek mind, ezért foglalták össze az ide települt kisebbségeket az egyszerűség kedvéért a „dunai svábok“ fogalmával. És én is didergő fecskeként, nyugatról jöttem Pécsre, hogy ősznek idején egy meleg városra leljek. Bámulatos, de a jósbéka tartja ígéretét: jó meleg van, olykor kifejezett kánikula!
A megannyi kulturális jellegzetességnek köszönhetően a művészet is lépten-nyomon láthatóvá válik a városban. A római lapidárium mellett a Pécsi Művésznegyed lapidáris múzeumai adnak otthont az itt élt vagy innen elszármazott művészeknek, közöttük olyan nagy neveknek, aki rászolgáltak a saját múzeumra: ilyen a félreismert festő, Csontváry, az elismert op-art művész, Victor Vasarely vagy a kerámiakészítő Zsolnay Vilmos. A szintén Pécs környékéről származó Moholy-Nagy Lászlónak meg az asztalos és Walter Gropius-tanítvány Marcel Breuernek köszönhetően – utóbbi B3-as acélszékét másolat formájában birtokolom – Pécs Bauhaus-környezetbe ágyazott kiállításokat tud kínálni. Ilyen Bauhaus-környezet, ilyen vidékbe belesűrítve! Mindjárt leesem a B3-as acélcsővázasomról! Itt-tartózkodásom idején sajnos az összes múzeum zárva, egy nagyszabású új-európai korszerűsítés miatt. Most készítik fel őket 2010-re, az európai kulturális fővárosság évére!
Hogy még mi minden ejtett ámulatba?
Idegenként elveszettnek érzem magam az elszigetelt, más európai nyelvekkel nem rokon nyelv közegében. A helybeliek jobbára csak magyarul tudnak érintkezni velem! (Magyarországon tanultam meg együttérezni az idegenekkel, hogy milyen érzés, ha egy országban semmit és senkit nem ért az ember.) Egy kis nyelvvel szigetlakóvá válik az ember, ráadásul egy csepp tenger nélkül. Ha semmit nem tudunk a nyelvről, semmit nem ismerünk belőle, nincsenek az idegen számára olyan mankók sem, mint például a csehben: némi igyekezettel és odafigyeléssel ezt-azt meg lehet érteni, a cseh egy nyugati szláv nyelv, benne nem kevés germanizmussal. Megállapítom, hogy a csehek jobban boldogulnak több idegen nyelvvel, mint a magyarok. Elcsípek egy-egy hellót vagy hallót, s akkor én is ugyanúgy válaszolok. Aztán értesülök még néhány, a némethez hasonló szóról, mint amilyen a „klappol“, a „stimmel“, vagy a „trotli“. Ennek a tudatlanságnak azonban megvan a bája is! Sokszor szótlanul vágok neki a városnak, szótlanul járom végig, a szájnak nem kell beszélnie, akkor sem, ha valami „klappol“. Idegenként így szinte teljesen le lehet szokni a beszédről. Van ebben valami kontemplatív – egyszersmind izgalmas. A csönd a kreatív érzékelésnek is egy fajtája. A szótlanság a váro szinte minden zugába elkísér. Titokzatos boldogságérzés jár át tőle, a szótlan, mégis mély hittel és reménnyel izzó szerelem misztériuma! Nem holmi halk-hiú vágy, hiszen a hit-szeretet-remény mesebeli trióját a kerítéseken burjánzó lakat-szobrok szimbolizálják! A nagy szerelem hitében és abban a reményben, hogy sokáig fog tartani, veszek egy lakatot, és lezárva a paliszádokra akasztom. A kulcsot meg usgyi, dobjuk bele a Zsolnay-kútba! Ennek vízében ugyanis teljesülnek a kívánságok. „Hallgatsz a szívedre, édeském…?“, kérdezhetné tőlem egy béka-királyfi. Én csak intek, hogy „aha“, és ő már veti is magát befelé a kútba. Az én pofácskám hogy le nem szakad!
Egy kávéházban a szállásomhoz közel (elfelejtettem, hogy hívják, pedig de szívesen ajánlanám!), ahová minden nap betérek, a csak magyarul beszélő tulaj tejhabból kreál szívet a cappucinómra! Milyen szívélyes! Így is ki lehet szavak nélkül fejezni a szimpátiát! Egy nevetés, egy intés és egy „köszönem“ közöttünk az egyetlen kedves kommunikáció.
Lelkesen érzékelem a nyelvet a sok e-jével meg az olyan hosszú szavaival, mint Hódmezővásárhelykutasipuszta (ez a vasútállomás neve, amelyik a „Sokat gondolok Piroskára“ c. filmben szerepel).
Ez nagyon tetszik nekem. Elvégre első elbeszélésem írásakor is mély hatással volt rám a „Ferenc“ név – ez lett a címe is: „Ferenc. Szerelmi vallomás egy cipőhöz“!
És már megint egy meglepetés. Nemzeti hovatartozásunktól függetlenül van valami fontos közös vonásunk, a magyaroknak és nekem: egy napon ünnepeljük a születésnapunkat! Március 15-én évről évre közös nagy bulit csapunk! (Magyarországon 1848. március 15-én tört ki a forradalom Ausztria ellen, én pedig 1975. március 15-én születtem.)
S hogy a 15-ös szám Magyarországon is „stimmel“! Ez titokzatos hatással van rám Pécsett.
Milyen forróan, szépen és fantasztikusan tárulkozik ki nekem ez a kis magyar város! Történetesen éppen egy szerelmi történetet írok. Mennyire szeretem ezeket a rendkívüli pillanatokat, és mennyire átélem őket…! Az időjós béka valódi királyfivá változik át, és megmutatja nekem a szerelem izgató ösvényeit a városban és környékén. Megcsókol e csodálatos város minden szegletében és sarkán... Micsoda kiruccanások, micsoda szerelmi szárnyalások ki és föl a Mecsekbe! A mediterrán forgószél (az érzelmeké) éjjel-nappal ott fúj felettem, ahogy a városban flangálok! Szót fogadva a pillanat parancsának, megteszem az első lépést a nagy szerelem és életöröm felé – a kulcs már a kútban! Jóságos Nap odafönn az égen, drága béka odalenn a kútban! Meg akarlak váltani, igen… Milyen meglepően rövid az magyarul, hogy "Ich liebe dich" – „szeretlek“! Az "ich" a "k"-ban, a "du" az "l"-ben van benne, a "lieben" igének meg a szeret felel meg. Szerelmes lettem Pécsett és Pécsbe, beleszerettem az összes elképesztő, festőien furcsa divertissement hongrois-ba! Valóban megkapóan szép hónap volt ez Pécsett! Szeretnék visszatérni ide – hogy egy klassz meglepetéstől megint átszellemüljek…
(Adamik Lajos fordítása)
