Pécsi Íróprogram ::
Alexander Melihov pécsi naplója (magyarul)
Magyar rapszódia
Azok számára, akik a vasfüggöny mögött születtek és nőttek fel, valami túlvilági, s ezért költői volt már maga a latin írásmód is. Illetve nem egészen – a mély poszt-sztálini gyermekkorban inkább olyan spionos volt: én már ötévesen tudtam, hogy az amerikaiak a cirill „Г” betűt feje tetejére állítva írják, ezért úgy néz ki, hogy „L”, és úgy gondoltam, hogy a kémeket e szerint az ismérv szerint fogják el: megnézik, kinek írták az okmányában a feje tetejére állítva az igazi „Г” betűt. Viszont ifjúkoromban a számunkra meghitt balti betűk is túlvilági leheletet árasztottak: Tallinnt és Vilniust megajándékoztuk azzal a szerelemmel, amit nem állt módunkban Londonra, Párizsra és Kölnre ontani, Európa szent köveit az elérhetőség határain belül kerestük.
Sajnos, ha az ember megszerez valamit, másvalamit menten elveszít: manapság, amikor nem egyszer, nem is kétszer, s nem is csak kutyafuttában átszáguldottunk az Európákon, a régebbi, varázslatosnak tűnő latin ábécé megkopott, közönséges használati tárggyá silányodott. A nemrégiben még oly nagy becsben álló angol nyelv pedig átalakult a használati utasítások és az eligazítások nyelvévé – „closed”, „open”… Ma már, a telítettség felé közelítve már csak a teljességgel érthetetlen nyelvek tűnnek túlvilágiaknak. Például a magyar.
A magyar feliratokon a tekintet nem siklik végig úgy, mint a megszokott, rögzült összetételeken, hanem mindegyiket mély tisztelettel szemléljük, meddő kísérleteket téve rá, hogy megfejtsük jelentésüket: kepcsarnok, felsoruhazat, lapkiado, haguomanyos, berendezesek, muemlek… Kár, hogy a billentyűzetemen nincsenek ékezetek – máskülönben a szavak még vonzóbbak, még talányosabbak lennének…
Habár magyarország első alkalommal korántsem a díszes főbejárat felől nyílt meg a számomra. A kilencvenes évek elején, mint minden tisztességes tudományos munkatárs, ráadásul irodalmár (hiszen én ez is, az is voltam), elveszítettem minden létfenntartási forrásomat. A kegyes sors azonban még a megújított Oroszországban is juttatott nekem egy jófajta kis melót – súlyokat cipeltem, és oltalmaztam a rablóktól egy szintén intelligens asszonyt (remélem, a „szintén” jogát kiérdemeltem), aki hozzám képest nagyon sikeres volt a „batyuzásban”. Batyuzóknak hívták azokat az egészen kicsiny kiskereskedőket, akik ide-oda fuvarozták az árukat a népi demokráciák országai között, mindenekelőtt Lengyelország viszonylatában – Magyarország már a kiválasztottak kiváltsága volt; a batyuzók inasait tevéknek hívták. Teveként szerzett benyomásaimat a Regény prosztatitisszel című könyvemben ábrázoltam, amely később elnyerte a PEN-klub díját, s a műben szerepet játszik a gyönyörű Magyarország is. Amiért is megilleti első köszönetem.
Kora reggeltől bebarangoltuk Budapest flancosnak egyáltalán nem nevezhető negyedeit, azokon belül a nagykereskedelmi egységeket, ahol olcsó pulóverekkel tömtünk tele fekete hulladékzsákokat, ezeket azután felvonszoltuk a szűk szállodai szobánkba. De ezek mögött a prózai tennivalók mögött is felsejlett a város: hol egy mókás faragott kőfej kacsintott le rám a magasból, hol megvillant egy színpompás burkolólap, hol távoli karsztos áttűnéseivel csalogatott valami modern építmény. S mikor végre meghozatott minden megélhetési áldozat, megcsillant a lehetőség, hogy áthatoljak a pompa és a szépség egyre terebélyesedő bokrai közt (amelyeknek egytizede elegendő lenne bármely más városnak az öntudatos büszkeséghez), s eljussak a legendás Dunához, ahol a méltóságteljes meredély fölött, mint egy földöntúli lelet, ott magasodik a királyi palota.
De még az isteni fenségességnek eme bizonyítéka előtt a fülemben felcsendül egy végtelenül egyszerű, menthetetlenül szovjet dalocska:
Duna partján magyar lányka
Virágot dob tajtékjába
Viszi azt a folyó tova
Túlparti fűz árnyékába.
Virág láttán a szlovákok
Szintén dobnak egy virágot
Lila pipacs ajándékuk
Így hömpölyög tova a folyam: minden újabb nemzet újabb virággal toldja meg az előzőek ajándékát, és a közös folyó egyfajta közös konstrukcióvá fonja ezeket, amely a szocialista tábor közös kultúráját jelképezi, s a végén már el sem lehet igazodni, kihez, mi tartozik:
Duna, Duna, azt sem tudja,
Kinek hol az ajándéka.
Virágot sodor virághoz
Színpompás lett a tajtékja.
Lényegtelen, kié hol van, az a fontos, hogy szép, és színpompás!
Hála az égnek, a szocialista tábor már rég széthullott, már rég kiderült minden arra vágyó számára, hogy a kényszer erejével csupán ellenségeskedés hozható létre, szeretet viszont semmiképp, márpedig nélküle a kultúrák közeledéséről szó sem lehet, de ez a dalocska változatlanul megindítóan hat. És ez arra vall, hogy még a hamis szavak is képesek valódi álmokat kifejezni. Mivel a boldogság, amely a szépséggel érintkezve elfog bennünket, az a valóra vált álom boldogsága, azé az álombé, amelyben még csak reménykedni sem mertünk, s meglehet, még csak tudatára sem mertünk ébredni. S az mégis valóra vált! Megvalósult a művészet világában, vagyis az illúziók világában, de hát létezik-e boldogság az illuzórikuson kívül?
Épp attól, hogy a szépség a valóra vált ábránd, a művészet nem is lehet erkölcsös – hacsak nem a véletlen erejénél fogva, mert hát távolról sem mindig ábrándozunk emelkedett erkölcsiségű dolgokról. Igaz, amikor kollektív ábrándról van szó, a társadalom érdekei és az erkölcsi normák jóval szorosabban egymás mellé kerülnek, de ott is a legfőbb értéknek a bátorság bizonyul, a kockáztatni és a győzni tudás, míg a legfőbb ellenség az erőtlenség lesz. A művészet tapasztalati körünk bővítésével nem annyira tanít bennünket, mint inkább oltalmaz – lévén, hogy az oktatásnak számos más eszköze is ismeretes. Minden kultúra voltaképpen kollektív, öröklött ábrándok rendszere, amelyek megóvnak bennünket saját nyomorúságunk és múlandóságunk érzésétől a végtelenül hatalmas és végtelenül közömbös világmindenséggel szemben.
Ez az érzés oly borzasztó, hogy a kulturális védelem eltűnése, a szellemi AIDS-hez hasonlatos, amikor szétesik az immunrendszer, márpedig anélkül bármelyik mikróba, bármely szerencsétlenség leküzdhetetlenné válik. Kész vagyok számokkal felfegyverkezve bizonyítani, hogy az öngyilkosságok, a narkománia, az indokolatlan bűnelkövetés mélyenfekvő oka a kollektív illúziók szertefoszlása, s én sokatmondó tünetnek látom, hogy az öngyilkosságok szintjét tekintve Magyarország hosszú ideig a világ élbolyában haladt, de a szovjet birodalom felbomlása után ezen a szomorú porondon már jelentősen lemaradt Oroszország mögött. Ami arról árulkodik, hogy a szovjet diktátumtól megszabadult magyarok önértékelése megszilárdult, az oroszországi lakosoké viszont megrendült.
S ez sajnálatos módon normális jelenség: minden nemzet igyekszik megalkotni a felemelő ámítások saját rendszerét, akár mások rovására, akár mások megalázása révén – igaz is, mi más révén magasztalhatnánk fel magunkat? Csak nem a Nap, a csillagok, az árapály ingadozásának hatására? Nem kevésbé szomorú dolog, de hát mindeddig már csak így volt: saját mértékünk annak az ellenfélnek a mércéje, akit sikerült felülmúlnunk. Ezért azután a nemzeti kultúrák választják szét a legélesebben az embereket, s eme örök küzdelem közepette csak néhány magányos lény próbál koszorút fonni különféle mesékből. Rettenetesen szeretném őket az első fecskéknek nevezni, de meggátol benne a keserű kétely: lehetséges-e a népeknek tavasza az örök vetélkedésben: ki a legerősebb, a legbölcsebb, a legjóságosabb, a legősibb, a legtöbbet szenvedett? Az ábrándok világában a harc nem életre, de halálra zajlik: azok, akik nem a „legeslegebbek”, arra ítéltettek, hogy lelépjenek a történelem színpadáról, lévén, hogy a saját másodrendűségét beismerő nemzet nem hagyományos saját ivadékaira pszichológiai védelmet. De akkor minek a nevében fognak bármiféle áldozatot hozni neki?
* * *
Annál értékesebbek azok a magányos egyének, akik készek rá, hogy ne csak saját magukat szolgálják. A magányos álmodozók egyike, az ismert magyar prózaíró, Szávai Géza kísérletet tett rá, hogy szolgálja a kultúrák egyesítésének ügyét, s Budapesten alapított egy sajátos kiadót Pont néven, amely évek óta hősiesen dolgozik a Conflux program valóra váltásán – ez a szó hozzávetőleg annyit tesz: összhang, egyetértés. A Pont egy és ugyanazt a könyvet egyszerre több európai nyelven adja ki, ami roppantmód felgyorsítja a kulturális csere folyamatát: megszokott esetekben még a sikeres könyveket is csak évek elteltével ültetik át más nyelvekre.
Akkor ismerkedtem meg Gézával, amikor a Conflux keretében megjelent Érosz és Thanatosz, avagy az igazi férfi című könyvem. Magyarra a nagy ábránd egy további szolgálója, Holka László fordította, aki több európai nyelven tud, s aki személyes koszorúját tucatnyi, különböző nyelvből készült fordításokból állította össze. Értelemszerűen nagyon kellemesen érintett ez a második ajándék Magyarországtól, de ami megrázónak bizonyult, az egy másik kötet volt, amihez utószót a kultúrák közeledéséről szőtt álomnak egy további szolgálója, Jurij Guszev írt. Polcz Alaine visszaemlékezéseit tartalmazza, a címe: Asszony a fronton. A már élemedett korú asszony, aki pszichológusként dolgozott a Hospice Alapítványnál, szokatlan nyíltsággal meséli el, hogyan gyalázták meg a háború alatt szovjet katonák.
Polcz Alaine mérhetetlen egyszerűséggel szőtte elbeszélése fonalát, habár életrajza avatott kezekbe kerülve alkalmas lett volna egy hollywoodi melodráma témájának is, pazar happy en-del, mert hogy jómagam Alaine-nel arisztokratikus lakásában, válogatott személyek társaságában találkoztam és beszélgettem – otthona fényét emelte férje, Mészöly Miklós, az ősz hajú, szép ember, az európai hírű író. Saját életében Alaine semmiféle hősiességet nem látott, ehelyett arra panaszkodott, hogy napjaink pénz utáni hajszájában az emberek mindarról megfeledkeznek, ami gyámolíthatná őket a halál színe előtt. Az arcára kiülő törődött jóság, bölcsesség és nyíltszívűség elegyét legfeljebb Rembrandt ecsete adhatta volna vissza. Úgy tűnt, a leginkább az nyugtalanítja, sérti-e az orosz olvasót a többrendbeli erőszak leírása, amelyet annak idején honfitársaim elkövettek rajta, s azt ismételgette, hogy bizonyára a magyarok sem viselkedtek rendesebben Oroszországban, meg hogy a németektől jobban félt, mint az oroszoktól: ha a németek megígérték, hogy agyonlőnek valakit, akkor holtbiztos, hogy meg is tették, míg az oroszok ehelyett akár enni is adhattak neki – mint az elvadult gyerekek, akik megvetik a félelmet és a fájdalmat, s nem is csak a sajátjukat…
Ugyanakkor egyszerű szövésű elbeszélésében az undort keltő mozzanatok mellett szakadatlanul fel-fellobbant valami elragadó is.
S menten úgy éreztem, hogy Polcz Alaine könyve a nemzetek közeledését jóval nagyobb mértékben szolgálhatja, mint az egykori szovjet propaganda elhallgatásainak összessége, mivel mások gyarlóságaihoz való lealacsonyodásunkban mindannyiunkat mérhetetlenül zavarja, hogy túlzó elképzeléseink vannak saját feddhetetlenségünkről. Ama budapesti beszélgetés során Alaine mellékesen említést tett egy fiatal orosz katonáról, aki ötvenhatban olyan bánatos tekintettel kószált a szétlőtt Budapesten. Meglátni egy győztes, egy pusztítást hozó katona tekintetében a bánatot – miféle „barátságot” kívánhatnánk ezen felül?
Egészen komolyan azt szeretném, ha Polcz Alaine Asszony a fronton című visszaemlékezései bekerülnének a felső tagozatosok számára ajánlott irodalmi művek jegyzékébe – méghozzá éppen ma, amikor mindenfelől azt harsogják a fülünkbe, hogy valamiféle hallatlanul kíméletlen, soha nem látott kegyetlenségű időkben élünk, és hogy az ember nem több, mint az anyagi körülmények magatehetetlen játékszere: ha valaki mindenfelé sikeres tolvajokat lát, hát magától értetődik, hogy ő is lopásra adja a fejét, ha eredményes gyilkosokról hall, akkor magától értetődik…
Magától értetődik, hogy Oroszországban voltak és lesznek olyanok, akik a legelviselhetetlenebb körülmények között is azt teszik, amit szükségesnek és igazságosnak tartanak – egészen addig, míg egyesek az utopizmus különféle válfajait kezdik vallani. Csakhogy a mi irodalmunkban szerfelett kevés a példa a hétköznapi ellenállásra, amikor az ember a rettenetes körülmények nyomásának nem holmi absztrakt eszme nevében, nem büszkeségből áll ellen, hanem egyszerűen csak a túlélésért, és hogy megőrizze saját elképzeléseit a tisztességről és a méltóságról.
Gondolom, ha a nők hajlanának emlékiratok írására, megszámlálhatatlan példánk lenne a hétköznapi hősiességre. Arra a fajta hősiességre, amely nem a mások feletti diadalra irányul, hanem valakinek a megmentésére. A normális nő célja nem a győzelem, hanem a béke és az egyetértés. Félő, hogy Polcz Alaine életének hőstettét nem mindenki tartja annak, hisz nem vetette magát gránáttal a kezébe egy tank alá, nem intézett kihívást a zsarnoksághoz – mindössze erejét összeszedve igyekezett teljesíteni földi rendeltetését: önfeláldozónak lenni azzal szemben, akit szeret, s tisztességesnek lenni mindenki máshoz. Nem is, a tisztességnél többet nyújtani – jóságot. Meglehet, a gonosz minden nyilvánvaló fölénye ellenére azért sem tudta mindmáig letörölni a föld színéről a jót, mert az ilyen naiv, kedves kislányok, miután iszonyatos kínok és megalázások sorát szenvedték el, egy pillanatra sem voltak hajlandók normaként elismerni a kegyetlenséget és az alávalóságot.
Borzasztóan szerettem volna, ha minél többen legalább néhány részletet megismernek ebből a megrázó történetből. De hát szerencsétlenségünkre a mi közös problémánk, a könyvterjesztés az országainkat elválasztó államhatárok mellett még élesebben merül fel, csaknem megoldhatatlanná válik: Oroszországba csupán néhány példány jutott el ebből a felette nélkülözhetetlen könyvből. Éppen ezért mindmáig büszkeséggel tölt el, hogy a legérzékletesebb szakaszokat publikáltuk a Néva című pétervári folyóiratban – hogy minél többen elolvashassák országunkban. Nem igazodva Alaine megdöbbent anyjához: „Kislányom, mondd, hogy nem igaz!”
Ha ez nem is a teljes igazság, akkor is az az igazság, amit ismernünk kötelező. Habár mindenki csak a saját jótetteire szeretne emlékezni…
Magam is ilyen vagyok. Én is szeretném remélni, hogy hálámat sikerül ezúttal átváltoztatnom egy (meglehet, apró, de mégiscsak jó) cselekedetre. Megragadom az alkalmat, s ezúton is intézek egy felhívást a világhoz: hölgyeim és uraim, név szerint nem ismerem önöket, de támogassák a Confluxot, az önök révén további virágokkal gyarapodhat közös kultúránk szellemi koszorúja.
* * *
Harmadjára, s adja Isten, hogy ne utoljára, Magyarország elég ridegen fogadott engem. Befutottam Gyekenyes állomásra (nem szánnám rá magam, hogy a magyar fület megsértsem az alighanem idétlen orosz átírással). Horvátországból jöttem, ahol a lehető legbékésebb dolgot műveltem – a zadari egyetemen felolvastam néhány előadást az orosz irodalomról. Igenám, de az engem kiléptető horvát határőr az útlevelembe olyan kövér pecsétet ütött, hogy az lenyomatot hagyott a szemközti oldalon, dobroljubovi körvonalú szakállal ruházva fel a schengeni vízumon szereplő fényképemet. Lehet, hogy a teltkarcsú magyar határőrlány ezért nézegette oly hosszasan, majdnem átvilágította, s el sem akarta hinni az oldalán lévő fekete doboznak, hogy a veszélyes bűnözők listája nem tartalmazza a nevemet.
Pécs viszont kedves vendégként fogadott – a kedves Enikő mosolyának ragyogása fényében felismert az áthatolhatatlan sötétségben, és máris elvitt a számomra kijelölt meghitt zugba, ahol az várt rám, hogy telítődjek Európa leendő kulturális fővárosának benyomásaival. Én persze anélkül is haladéktalanul elindultam volna városnézésre.
Mondhatom, Pécs gyertyafénynél gyönyörű, titokzatos és pompás, viszont napfényben egyenesen elbűvölő. Még a legkevésbé díszes utcákban sincs egyetlen olyan ház sem, amelyet meg ne érintett volna akár a legnaivabb emberi fantázia, márpedig csak a szellemi tárgyak szoktak költőiek lenni, csupán a tárgyakról szóló elbeszélések gyönyörűek.
S ebben a bájos városban csak egyvalamit hiányoltam: nem ismertem a róla szóló történeteket – bármennyit is szólongattam az utcákat, azok egyre csak hallgattak. Márpedig a városok szépségét az építészekkel együtt a költők teremtik meg – mi lenne szeretett Pétervárom Puskin megszólítása nélkül: „Szeretlek, Péter alkotása!”? De nálunk, Oroszországban Pécsnek még a nevét sem nagyon ismerik. S csupán most kezdem felfogni, milyen sokat veszítettünk – ám hiába is keresgélek pazarul berendezett mecsekalji cellámban, hol a fürdőszoba ajtaja alig hallható, szellemriasztó kakaskukorékolással nyílott – bárki magyar írót, költőt, akit lefordítottak volna oroszra… Úgy látszik, Jurij Guszevből nem jutott mindegyikükre…
De lehet, hogy tévedek, és csak műveletlenségem teszi, hogy oly kevéssé ismerem a magyar irodalmat, talán csak azokat a „haladó” szerzőket leszámítva, akiknek a fordítására a szovjet ideokrácia hajlandó volt áldozni? Alig várom, hogy megingasson valaki az eltévelyedésemben, s ünnepélyesen fogadom, hogy lelkiismeretes módon orvoslom hibámat, s nem késlekedem megosztani értesüléseimet a nagyközönséggel. De addig is, úgy látom, a helyzet nem sokat javult Magyarország nevezetes szülötte, Arthur Koestler kora óta: „Ez a kivételes magányosság talán megmagyarázza létezésének különleges intenzitását és azt a gyakoriságot, amivel efféle vadzseniket produkál ez a nép. Lövedékekként robbannak föl a zsenik e nép szűk horizontján, és aztán összeszedik a repeszeiket. A nemzet reménytelen magányossága növeszti nagyra tehetségüket, érvényesülni akarásukat és hisztériájukat. Magyarnak lenni kollektív neurózis (…) Zsenijei, a Csokonaiak, Adyk, József Attilák süketnémán születtek a külvilág számára. Ezért csak habozva és küszködve merem kimondani – egyrészt, mert szertelenségnek tűnik, másrészt, mert az olvasó nem ellenőrizheti –, hogy ez a József Attila, akiről sose hallott eddig a világ, és ezután sem fog valami sokat hallani, aki a 47. szélességi fok alatt a vonat alá vetette magát, Európának legnagyobb lírikusa volt. Ostoba kötelességtudat kényszerít kimondani ezt a meggyőződésemet, bár semmi haszna sincs, a halott versei ettől még némák maradnak, és a vonat sem áll meg.”
Vajon Magyarország soha nem fog teljes hangerővel megszólalni, beszélni Oroszországgal? Vajon csak én tehetek róla, hogy az összes pécsi műemlék közül mindössze az acélból készül Liszttel ismerkedtem meg a négytornyú dómnál?
Viszont a harcias, lógó bajszú lovas neve, kinek szobra a főtéren áll, némiképp eltorzított alakban minden orosz entellektüel számára ismerősen cseng, mert székrekedés ellen „Hunyadi János” elnevezésű pirulákat adott be szeretőjének Adrej Belij Pétervár című regényében az egyik hős hűtlen felesége (a szer fellelhető Csehovnál is, Szása Csernijnél is). Egy nemzeti hős nevét adni a hashajtónak (és a belőle származó termékeknek) már akkor megfelelt a kor szellemének, s úgy tűnik, azóta sem találta sértőnek senki: bírósági keresetek csak olyankor lobbantak fel, amikor valaki arra vetemedett, hogy kétségbe vonja az első foglaló kikezdhetetlen jogát a nemzeti szentség monopolisztikus használatára. A reklámok szirénjeinek első dalai viszont a fogyasztók hazafias érzelmeire apelláltak, egyben pikáns kifejezésekkel csábítva őket a „gyengéd bélmozgásokra”…
A szokás hatalma teszi, hogy a hatalomtól mindannyian tartunk, míg valójában ma a legszörnyűbb kultúraellenes erő az alpáriság, az emelkedett hasznosítása. Az alpári megoldások zsenije, aki kieszelte, hogy a szorulást oldó folyadéknak a nagy hadvezér nevét adja, a leggyengébb pontján tudta átszakítani a magyar magányosság blokádját…
S mivel is védekezhetnénk az ilyesmi ellen – csakis kultúrával, káprázatosan kieszelt történetekkel. Szerintem remek ötlet volt meghívni különböző országokból tizenkét írót, tizenkét történetszülőt, hogy átitatódjanak az elbűvölő magyar város költőiségével, hogy az iránta érzett szeretet szavait az egyes országokban az ott honosakhoz kulturálisan közel álló ajkakról ejtsék ki.
Bár manapság a komoly írók saját hazájukban is gyakorta érzik magukat kulturális szempontból idegen lényeknek…
* * *
Viszont a közelség érzése azonnal felhorgad bennünk, még messzi idegenben is, ha a komoly irodalom önzetlen híveinek világméretű testvériségének egyik tagjába botlunk. Gilbert Edit, aki kamaszkora óta szerelmes az orosz irodalomba, és aki többek között Ljudmila Ulickaját is felfedezte a magyar olvasónak, az első perctől kezdve arra késztet, hogy úgy beszéljek vele, mint régi, kedves jóbaráttal. Amikor megemlítem, hogy Saramago Jézus Krisztus evangéliuma Dosztojevszkij Nagy inkvizítor legendájából ered, stílusát tekintve pedig Leonyid Andrejev Iskarióti Júdása az előzménye, máris értik, mire gondolok, és ettől menten családi körben érzem magam. S ha azt mondom, hogy Saramago küzdelme Istennel visszanyúlik Byronig, s ismétcsak megértésre találok – a mi közös hazánk, a világirodalom már csak ilyen.
Csehovról viszont Edittel is, diákjaival is úgy kezdünk vitatkozni, mintha én ismét a Vasziljev szigetre, az egyetemi kollégiumba csöppentem volna. Csehov már régóta nyomja a szívemet: ifjúkoromban oly mértékben tiszteltem, valósággal istenítettem, hogy úgy éreztem, az irodalom vele véget is ért – nincs szükség sem kivételes eseményekre, sem nagyszerű jellemekre – az élet drámaisága úgy is visszaadható, hogy ki sem lépünk a megszokott jelenségek köréből, nem alkalmazunk stiláris feszültségkeltéseket, nem érintünk filozófiai léptéket, csak a visszafogottság van, csak a szöveg sugallatai hatnak.
Számomra merő ideológiai kötekedésnek tűnt Tolsztoj megjegyzése, hogy Csehov nem tár föl többet, mint hősei, hogy csupán vélt fölényben van velük szemben. Az orosz ezüstkor költői viszont – Innokentyij Anynyenszkij, Anna Ahmatova, akik magas lóról nyilatkoztak Csehovról, túlságosan kifinomultak voltak ahhoz, hogy számolhassak velük. Anynyenszkij méltatlankodott: vajon tényleg bele kellett ragadnia az orosz irodalomnak Dosztojevszkij lápjába, évszázados fákat irtania Tolsztojjal, hogy végül egy ilyen ápolt díszkert a birtokosának mondhassa magát? Anynyenszkij szerint Csehov nem is szeretett mást, mint a forralt tejet és a lekvárt – ez már egészen igazságtalan megállapítás… Ahmatova azt bizonygatta, hogy Csehov világa szürke és unalmas, nem ragyogja be a Nap, nem hallatszik benne kardcsörtetés, de ez nekem olyan gyerekesnek tűnt – honnan is kerülnének a mai világba, a mi északi éghajlatunkra holmi kardok, valamiféle sajátos Nap?...
Napnak sem, kardnak sem éreztem szükségét, mert ifjúkori kiméráimtól bódultan anélkül is állandó csillogás és csengés vett körül – desszert gyanánt miért is ne adtam volna át magam a nemes borzongásnak a Hold alatti világ tökéletlensége miatt. Tolsztoj és Dosztojevszkij túlságosan megrázóak voltak, túlságosan sok érzelmet és gondolatot ébreszettek ahhoz, hogy elégikus búslakodásra adhattam volna a fejem, miszerint ej, de unalmas életet élnek, uraim… Miért ne korholnánk az unalmat meg a nyomorúságot, amikor gyakorlatilag fogalmunk sincs, mi az unalom, amikor egy percre sem érzed magad nyomrultnak!
De amikor az öregkor közeledtével ez az érzés szakadatlanul üldöz… Amikor a valódi bánat mar beléd, olyankor már nincs kedvünk kokettálni a csehovi borongással. Amikor a jelentéktelenség érzése tapad rád, már nem bújhatsz Csehov mögé. Szó se róla, Csehov együttérez velünk, együtt búslakodik, elítéli azt, ki megbánt minket – de hát a súlyos beteg is inkább gyógyír után epekedik, mint az együttérzés után! Lehet az akár gyógyszernek tűnő készítmény, amely nem az egészséget adja vissza, hanem csak a reményt, de hát a világon valójában nincs semmi értékesebb, mint a remény! Különben pedig szívesebben érzem magam erősnek, mint gyengének, még ha az a gyenge gyengédséget is ébreszt. Azokat a könyveket szeretem, amelyek büszkeséget és rettenthetetlenséget, nem pedig bánatos beletörődést ébresztenek bennem.
S mégis, kellemes dolog egy idegen országban Csehovról vitatkozni, mindenképpen összeköt bennünket, hiszen meghittséget nem annyira az egyetértés teremt, hanem az, hogy a dolgot mindannyian fontosnak tartjuk. Kedves orosz szakos leányok, úgy tűnik, oktatótokkal együtt ugye mégiscsak be kell vallanunk, hogy Csehov elbeszélései – például a Hercegnő – megmutatják, milyen kegyetlen szokott lenni az önelégült elvakultság még egy madárlány viszonylag ártatlan alakjában is. Csak remélni lehet, hogy ha a világ meglátja magát ebben a tükörben, akkor jobb lesz…
Én sem elleneztem, hogy a világ forduljon jobbra. De gondoljunk bele, fordultam tiszta tekintetű vitapartnereimhez, hisz még a doktor apja, akit megsértett a hercegnő, ha eszébe jut bepanaszolni valamiért a madárhercegnő anyjánál vagy apjánál, minden teketória nélkül kiviszik az istállóba, és elfenekelik. És ő lehet, hogy előbb feledi megalázottságát, mint az orvos a magáét, ami kívülálló számára szinte észrevétlen. Ilyen az emberi természet: bármennyire is jobbá lesz életünk, a vele szemben támasztott igények még gyorsabban nőnek. Ha viszonyainkból teljesen eltűnik a gorombaság, ha mindenki csak mosolyog egymásra, akkor majd az sebez meg, ha nem eléggé széles az a mosoly…
A megrendült immunrendszerű ember számára bármely karcolás halálossá válik, s teljességgel reménytelen vállalkozás olyan világ felépítésén fáradozni, amelyikben már semmi meg nem karcol. Sokkal fontosabb megadni az embernek az erőt a lelki sérülések elviseléséhez, mint számukat csökkenteni, egyben fokozva ezzel az ember sérülékenységét. Erőt pedig csak a magával ragadó cél ad, melynek magaslatáról a hétköznapi sérelmek és kudarcok már nem is tűnnek olyan fontosaknak. A csehovi hősöknek nincs semmilyen céljuk, amelyekért érdemes lenne erőfeszítéseket tenniük, kudarcok és megalázások kockázatát vállalni. Tehát sorsuk mindenképpen, minden körülmények között elrendelt volt.
Én ne tudnám, hogy saját erőtlenségünk esztetizálása az utolsó vigasz azoknak, akiknek nincs reményük valami jobbra, de hát a kultúrát minden korban azért hozzák létre, hogy leküzdjék az erőtlenség, az elhagyatottság teljesen megalapozott érzését, nem pedig azért, hogy tetszetősen sirassák… Habár persze a művész dolga, hogy minden áldott hangra reagáljon, hogy tökélyre fejlessze – de ha már abszolutizáljuk az embr tehetetlenségét, úgy abszolutizáljuk kafkai méretekig!
Brecht szavai arról, hogy Kafka megjövendölte a koncentrációs táborokat, már régesrég olyan közhellyé váltak, hogy talán több értelme van ennek az ellenkezőjét állítani: Kafka olyannak ábrázolta az életet, amilyen volt, van, és lesz is (még a legszerencsésebb korokban is) –, már ha kitekintünk múló perceinkból az örrökkévalóságba; mindig védtelenek leszünk a halállal, az öregséggel, a veszteségekkel, sőt, a kudarcokkal szemben is, mert az álmaink mindig a lehetőségeink előtt fognak vágtatni: a test és lélek, az álom és a valóság konfliktusa nem kiiktatható, legfeljebb csak feledhető. Elfedni holmi álmokkal, társadalmi előmenetellel sikerül az emberek legtöbbének, ők jóval erősebbek, mint Csehov alakjai.
S ennek legmeggyőzőbb bizonyítéka szintén Magyarországról érkezett hozzám.
* * *
A Nobel-bizottság védjegyével már oly sok talmi aranyat tüntetett ki, hogy a díjazottak könyveit az ember mélységes bizalmatlansággal veszi kézbe: na, mit akarnak még ránk tukmálni? Miféle konjunkturális fondorlat rejlik a díszes homlokzat mögött? Miféle nyeretlen kétévest próbálnak bejuttatni a halhatatlanok pantheonjába?
Szerencsére Kertész Imre Sorstalanság című regénye (orosz kiadása Tekszt, 2007, Moszkva), hamar eloszlatja a bizalmatlanságot – mindenekelőtt keresetlenségével. A szerző nem fontoskodik, hanem pontosan felsorolja az egymást követő fejleményeket: „Ma nem mentem iskolába. Azaz mentem, de csak hogy hazakéredzkedjem az osztályfőnökömtől. Apám levelét is átadtam neki, amelyikben ’családi okokra’ hivatkozva kérelmezi a felmentésem. Kérdezte, mi volna az a családi ok. Mondtam neki, hogy apámat behívták munkaszolgálatra; akkor aztán nem is akadékoskodott tovább.” – ezt az aszketikus, történések regisztrálására szorítkozó stílust mindvégig remekül tartja az orosz fordító, Jurij Guszev.
S a srác már indul is apjához, szeretné közben kigombolni a kabátját, de azután meggondolja magát: a könnyű ellenszélben még visszacsapódhatna kabátja szárnya – „s eltakarná a sárga csillagomat, ami nem volna szabályos”. A felnőttek világa még körültekintőbb. Mostohaanyja (apja elvált) terjedelmes listát készített arról, mi mindenre lesz szüksége apjának a munkatárborban. A boltos sokféle árucikket halmoz eléjük, egészen a nagyon szép sárga csillagig (azt eszelték ki, hogy a szövetet egy kartonlapra feszítik, úgy csinosabb), egészen a légmentesen elzárható ételcsajkáig, a, zsebkésig, sokféle szerszámmal a tokjában. A munkatábor neve Mauthausen, de hogy ez mit jelent, azt az életben maradó rokonok csak a háború után fogják megtudni. Addig is erejüket megfeszítve törik a fejüket, bevetik összes bölcsességüket, hogy valamiféle elfogadható értelmet adjanak a történéseknek. Vili bácsi pontosan tudja, hogy a németek a zsidók üldözésével zsarolják a koalíciós hatalmakat, hogy minél előnyösebb békefeltételeket csikarjanak ki tőlük – hisz azok mi mindent megtesznek szeretett zsidóik megmentéséért! Lajos bácsi arra hív fel, hogy belenyugvással fogadják az évezredes zsidó sorsot, s viseljék türelemmel a megpróbáltatásokat, amelyeket hajdani bűneikért mértek reájuk – csakhogy a kisfiúnak ez túlságosan elvont.
S amikor őt magát is elindítják Németországba, egyfajta kielégülést érez. „Főképp azonban a munkától végre rendezettséget, elfoglaltságot, új benyomásokat, némi tréfát… remélhetek, úgy, amint ezt meg is ígérték.”
Igaz, nagyon is hiányzott a vonaton az innivaló, de hozzáértők elmagyarázták, hogy hat-hét napig még nyári hőségben is ki lehet húzni valahogy. S végül tényleg megérkeznek a sivár Auschwitz-Birkenau állomásra, ahol valami gonosztevők fogadják őket csíkos gúnyában, úgyhogy a főhős még meg is könnyebbül, amikor a felfordulásban németeket pillant meg zöld sapkában: „…takarosan, jól ápoltan, ebben az egész zűrzavarban egyedül szilárdan és nyugalmat árasztóan hatottak.” A felnőttek közül szintén sokan értékelték a németeket: mutassuk meg nekik, hogy értelmes emberek vagyunk, nem pedig valami ostoba csürhe! S amikor a főhőst átvezénylik a humánusabb Buchenwaldba, onnan pedig egy alig ismert munkatáborba, neki is az az első dolga, hogy megpróbálja megmutatni a konvojnak, milyen jól tud dolgozni. S csak amikor finoman szólva értetlenségbe ütközik, akkor alakul át normális rabbá, vagyis fogvatartottá.
Egy bizonoys ponttól kezdve az elbeszélésben egyre gyakoribbak az olyan kifejezések, mint „nyilvánvalóan”, „be kell ismerni”, „ha belegondolunk” – szeretné elismerni ennek a világnak a természetes voltát, a világét, amelyet előző nap még abszurdnak nevezett volna, ha ismeri ezt a szót, amely idővel divatos közhellyé vált. Hiszen Kafka is akkor jött divatba, amikor a világ megállapította, hogy ő megjósolta a koncentrációs táborokat… Habár Kafka, ismétlem, megmutatta, milyen tehetetlen az ember a világmindenséggel szemben, amely mindig is ilyen volt, ilyen ma is, ilyen lesz, de a közönségesek szerencséjére ez csak a rettenet perceiben tárul fel. Viszont Kertész meggyőző módon megmutatta, hogy az embert meg lehet ölni, de megtörni lehetetlen: az emberek az utolsó pillanatig illúziókkal védekeznek, amelyek a környezetnek valamiféle értelmet, nekik maguknak pedig valamiféle méltóságot kölcsönöznek. Habár a láger összes borzalmát Kertész csaknem jegyzőkönyvszerű szenvtelenséggel ábrázolja: hogyan birkózzunk a sárral a facipőben, amire rátapad a véráztatta folyadék, mi legyen, ha munka közben ránk tör – márpedig ez elkerülhetetlen –, a hasmenés, hogyan viseljük el a veréseket, ami bevett gyakorlat a koncentrációs táborokban…
Igaz, a lestrapált rab jóval kevesebb problémával küzd: amikor nekiállnak ütlegelni, az első ütésre sietősen a földre heveredik, és elalszik. Amikor pedig a sebébe tetvek másznak, igyekszik minél kevesebbet gondolni rájuk – „ilyen a dolgok rendje a természetben”!
S mégis… „Kimondhatom: nincs annyi tapasztalat, oly tökéletes nyugalom, sem belátásnak akkora ereje, úgy látszik, hogy még egy utolsó esélyt ne adnánk szerencsénknek”, S amikor a haldokló, koravén suhancot visszaszállítják Buchenwaldba, és ledobják a többi feldolgozott emberi hulladék közé, mégiscsak kíváncsi egy kicsit, milyen módszerrel fogják kicsinálni – gázzal-e, orvosságszerrel, netán golyóval. Ezzel együtt borzasztóan reméli, hogy nem fog fájni. Büszkeségből mégsem teszi fel ezt a kérdést azoknak, akik porhüvelyét tolják egy kordén. S mégis ott lappang benne az értelmetlen álom: szeretne kicsit még élni „ebben a szép koncentrációs táborban”!
De amikor valami csoda folytán a kórházba kerül, és megéri a felszabadulást, amikor a rádióban hallja a hírt a szabadságról, akkor elégedetlen: miért nem esik egy szó sem a levesről, amikor itt az ebéd ideje? És amikor már Magyarországon, egy demokratikus lap újságírója arra kéri, meséljen neki erről a lágerbéli pokolról, ez a kép üresnek tűnik neki – a pokol az a hely, ahol nem lehet unatkozni, márpedig koncetnrációs táborban lehetett, még Auschwitzban is. Az ember legfőbb ellensége pedig az idő volt – a másodperceknek azok a halmazai, amelyeknek mindegyikét túl kellett élni valahogy. Habár mentsvárként szolgált, hogy ezeket a másodperceket mind külön-külön kellett átélni, nem mindet egyszerre.
Az újságíró rokonszenves ember volt, ezért az ifjú bölcs megvárta, míg alakja elvész a járókelők forgatagában, s aztán dobta csak el a céduláját a telefonszámával.
Egyébként ideje megállni, mert említést érdemel ennek a kicsiny, de oly sok kötetnél súlyosabb könyvecskének minden sora. Ami bántó, hogy ugyanazt a nobeli billogot viseli magán, amely mellett már rég ideje feltüntetni: Óvakodj a hamisítványoktól!
* * *
Csehov valaha maga is azt írta egy levelében Szuvorinnak, hogy „nekünk” (kinek is?) nincsenek sem közelebbi, sem távolabbi céljaink. Csakhogy a kimondottan személyes célok nem is lehetnek nagyon távoliak, fejlett képzelőerővel megáldott ember kénytelen tudomásul venni minden személyes siker rövidségét, s ezért mindegyikünknek azonosulnia kell valami olyannal, ami nem ér véget a mi múlandó létünkkel. Valami maradandóval, ami egyben tiszteletre méltó. S az emberek túlnyomó többsége nem ismeri a halhatatlanság más pótlékát, mint a nemzethez tartozást, a nemzettel való érzelmi azonosulást – a nemzeti megalázások éppen ezért nem bocsátódnak meg: miképp is lehet megbocsátani ha merényletet követnek el a jelentéktelenség borzalmának egyedüli oltaloma ellen! Épp a jelentéktelenségtől való rettegés kényszeríti a terroristát, hogy kockára tegye életét – másokéról már nem is beszélve.
A liberálisok, a posztmodernek abban reménykednek, hogy a nemzetek közötti gyűlölködés tűzfészkeit leönthetik rációval, iróniával, igyekezve minden közösségit, hagyományosat idétlennek beállítani, de hát ugyanilyen eredménnyel locsolgathatnák akár benzinnel is a lángokat,: a nemzeti szélsőség a nemzeti álmokat érő fenyegetésekre ugyanolyan természetes reakció, mint a láz az idegen test behatolására. A nacionalizmust alapvetően a vele való küzdelem szüli, a nemzetek egymással szembeni türelmetlensége és gyanakvása csak akkor lanyhul, ha egy idegen kultúra iránti szerelmi vallomást hozzá kulturálisan közel álló ajkakról hallja – másoknak címzett dicséretek csupán akkor nem okoznak féltékenységet, ha nem kételkedsz abban, hogy aki dicsér, az szeret téged. A társulás az idegen kultúrához pedig egyáltalán nem lemondás a sajátról, nem valamiféle szűkebb és mulandóbb irányába történő elmozdulás, ellenkezőleg, jóval tágabb és maradandóbb felé haladás, ami nem gyengíti a halhatatlanság hőn óhajtott illúzióját, ellenkezőleg, erősíti. Igaz, eközben bővül a kiválasztottak köre, s ezzel csökken az ehhez a körhöz tartozás értéke… Az együttes kiválasztottság elismerése által összefogott népcsoportokat nevezik civilizációnak, s nagy kérdés, elnyeri-e hiúságunk tetszését, ha civilizációnk az egész emberiségre kiterjed.
A kérdés egyébként merőben akadémikus: a belátható jövőben a világ épp ezzel ellentétes veszély előtt áll – a nemzetek és civilizációk szembenállása fenyegeti. S a fordítók, akárcsak az, ki a saját kultúrája iránti odaadása miatt idejét és erejét az idegeneknek a sajátjai körében való propagálására fordítja, nem utopikus ügyeken fáradoznak, nem a megoldhatatlant akarják megoldani, hanem a nemzetek valódi, nem deklaratív közeledésének egyedül lehetséges módjával próbálkoznak. Amelynek révén valóságosan, nem pusztán deklaratíven feloldjuk a magányt, amelyre, ha komolyra fordítjuk a szót, még a legsikeresebbek is ítéltettek. Mi több, éppen ők vannak a leghatározottabb ellenszenvre ítélve, minthogy éppen miattuk nehezebb kiválasztottnak érezni magunkat más nemzetekhez képest, márpedig a kiválasztottság illúziójának elvesztése az első lépés az eltűnés felé.
Általában azok a legmagányosabbak, akik nem kényszerítenek, hanem elbűvölnek, nem rabolnak, hanem rabul ejtenek. És Csehov, aki zseniális erővel jelenítette meg a tehetetlenséget, több lelket ejtett számunkra rabul, mint… De elég, a lélekhez szóló beszélgetést ne mérgezzük meg politikával.
Magyarország szintén rabul ejtett engem, noha csupán néhány korty jutott bájitalából, amelynek révén bepillanthattam álmaiba. De ez is több a semminél. Mivel, tartok tőle, lelkünk Oroszországban eltelni nemcsak a magyar muzsikával, de magyar múzsával sem fog egyhamar: a világi hatalmasságoknak fontosabb dolguk is akad annál, mint hogy a lelkünket pátyolgassák.
* * *
Itt azonban talán ideje viszakozni – és a szótlan kövek mégis elregélhetnek egyet s mást. Budapest ragyogóan kifejezi a nagyságról és a csillogásról szőtt álmokat, Pécs pedig… talán nem is ismerek olyan várost, amelyik hozzá fogható mértékben megtestesítené a költői szépségű hétköznapiságot. Amely telve van a normális élet fáradozásaival és tiszta gyengédségével, melynek szépsége a harmónia megteremtésére irányul, nem pedig a diadalra valamelyik ellenlábas leküzdése felett.
Persze, hogy vannak Pécsett is parádés épületek, amelyek megállnák a helyüket a legragyogóbb társaságban is, de ami elbűvölő benne, az a hihetetlenül sok káprázatos zug, a csodás házikók közöttü sűrű zöldárak sora, és az ősi terméskőből emelt falak, ahol el lehet szakadni a világi hívságoktól, s elmerenghetünk az örökkévalóságon. A vén Európa bizonyára telis-tele volt ilyen zugokkal, amelyeket a csillogás, a nyereség és a kényelem utáni hajsza már rég letörölt a föld színéről, így Pécs felemelése Európa kulturális fővárosává 2010-ben bizonyos mértékig visszatérés lesz saját forrásaihoz.
Itt meg lehet állni, körültekintve elgondolkodni azon, vajon helyesen élünk-e? Boldogabbak leszünk-e, ha szenvedélyesen megsemmisítjük a saját felmenőink nyomait, a saját – elnézést a kifejezésért –, kőbe vésett történelmünket, amelyben minden egyes rétegfoszlány az ősapáinkról mesél, akik nyilván azon törték a fejüket, hogyan mutassák meg magukat ne csak egymásnak, de nekünk, az utódoknak is. Mi pedig könyörtelenül letöröljük üzeneteiket egy újabb összkomfortos hodály nevében, amely százmilliós létesítményről még az sem világos, hogy életre, vagy halálra rendeltetett-e: hiszen ma a lakóházat nehéz megkülönböztetni a kórháztól, a kórházat a gyártól, a gyárat meg a krematóriumtól.
Viszont a régi Pécs külvárosaiban még a szegények sufnikkal körülbástyázott háza is a maga megroggyant cserepeivel is hihetetlenül sokat mond a lelkünknek, képzeletünknek semmibe se kerül benépesíteni valamiféle meglepő szellemekkel – és eggyé válni velük. A szellemi egység az ősökkel a mai Európában talán maga az életelixír. S egy egy öreg épület lerombolása újabb szemet iktat ki illuzórikus halhatatlanságunk láncolatából.
Az önpusztítás legenyhébb változatában a hóhérok, mielőtt csákányt ragadnának, mélyrehatóan elemzik, hogy ez vagy az az épületképvisel-e történelmi értéket, holott a válasz eleve világos: MINDEN történeti érték. A hiúság, az ostobaság, és a mohóság oly sok gyönyörű várost törölt le a föld színéről, hogy nekünk, a huzsonegyedik század embereinek a maradékhoz a régészek gondosságával kell viszonyulnunk: mindaz érték, ami megmaradt.
Pécs voltaképpen európai Pompei, amelyet megkímélt a Vezúv. Már csak a legnehezebb van hátra – óvni és élvezni, nem igyekezve semmit sem tökéletesíteni. Pécs bája sok híres fővárostól eltérően még abban is rejlik, hogy itt a remekműtől a remekműig haladva sehol nem kell behunynunk a szemünket, befogni az orrunkat. Nem található olyan utca és olyan zug, ahol ne gyönyörködtetné valami a szemet, ne küldene kedvező jelet a múltból. Az ősök eme „hívásai” csak egyetlen szomorú gondolatot ébresztenek: és mit hagyunk mi a világra? Milyen üzenetre készülünk? És milyen lét vár ránk a halál után?
(Holka László fordítása)
Azok számára, akik a vasfüggöny mögött születtek és nőttek fel, valami túlvilági, s ezért költői volt már maga a latin írásmód is. Illetve nem egészen – a mély poszt-sztálini gyermekkorban inkább olyan spionos volt: én már ötévesen tudtam, hogy az amerikaiak a cirill „Г” betűt feje tetejére állítva írják, ezért úgy néz ki, hogy „L”, és úgy gondoltam, hogy a kémeket e szerint az ismérv szerint fogják el: megnézik, kinek írták az okmányában a feje tetejére állítva az igazi „Г” betűt. Viszont ifjúkoromban a számunkra meghitt balti betűk is túlvilági leheletet árasztottak: Tallinnt és Vilniust megajándékoztuk azzal a szerelemmel, amit nem állt módunkban Londonra, Párizsra és Kölnre ontani, Európa szent köveit az elérhetőség határain belül kerestük.
Sajnos, ha az ember megszerez valamit, másvalamit menten elveszít: manapság, amikor nem egyszer, nem is kétszer, s nem is csak kutyafuttában átszáguldottunk az Európákon, a régebbi, varázslatosnak tűnő latin ábécé megkopott, közönséges használati tárggyá silányodott. A nemrégiben még oly nagy becsben álló angol nyelv pedig átalakult a használati utasítások és az eligazítások nyelvévé – „closed”, „open”… Ma már, a telítettség felé közelítve már csak a teljességgel érthetetlen nyelvek tűnnek túlvilágiaknak. Például a magyar.
A magyar feliratokon a tekintet nem siklik végig úgy, mint a megszokott, rögzült összetételeken, hanem mindegyiket mély tisztelettel szemléljük, meddő kísérleteket téve rá, hogy megfejtsük jelentésüket: kepcsarnok, felsoruhazat, lapkiado, haguomanyos, berendezesek, muemlek… Kár, hogy a billentyűzetemen nincsenek ékezetek – máskülönben a szavak még vonzóbbak, még talányosabbak lennének…
Habár magyarország első alkalommal korántsem a díszes főbejárat felől nyílt meg a számomra. A kilencvenes évek elején, mint minden tisztességes tudományos munkatárs, ráadásul irodalmár (hiszen én ez is, az is voltam), elveszítettem minden létfenntartási forrásomat. A kegyes sors azonban még a megújított Oroszországban is juttatott nekem egy jófajta kis melót – súlyokat cipeltem, és oltalmaztam a rablóktól egy szintén intelligens asszonyt (remélem, a „szintén” jogát kiérdemeltem), aki hozzám képest nagyon sikeres volt a „batyuzásban”. Batyuzóknak hívták azokat az egészen kicsiny kiskereskedőket, akik ide-oda fuvarozták az árukat a népi demokráciák országai között, mindenekelőtt Lengyelország viszonylatában – Magyarország már a kiválasztottak kiváltsága volt; a batyuzók inasait tevéknek hívták. Teveként szerzett benyomásaimat a Regény prosztatitisszel című könyvemben ábrázoltam, amely később elnyerte a PEN-klub díját, s a műben szerepet játszik a gyönyörű Magyarország is. Amiért is megilleti első köszönetem.
Kora reggeltől bebarangoltuk Budapest flancosnak egyáltalán nem nevezhető negyedeit, azokon belül a nagykereskedelmi egységeket, ahol olcsó pulóverekkel tömtünk tele fekete hulladékzsákokat, ezeket azután felvonszoltuk a szűk szállodai szobánkba. De ezek mögött a prózai tennivalók mögött is felsejlett a város: hol egy mókás faragott kőfej kacsintott le rám a magasból, hol megvillant egy színpompás burkolólap, hol távoli karsztos áttűnéseivel csalogatott valami modern építmény. S mikor végre meghozatott minden megélhetési áldozat, megcsillant a lehetőség, hogy áthatoljak a pompa és a szépség egyre terebélyesedő bokrai közt (amelyeknek egytizede elegendő lenne bármely más városnak az öntudatos büszkeséghez), s eljussak a legendás Dunához, ahol a méltóságteljes meredély fölött, mint egy földöntúli lelet, ott magasodik a királyi palota.
De még az isteni fenségességnek eme bizonyítéka előtt a fülemben felcsendül egy végtelenül egyszerű, menthetetlenül szovjet dalocska:
Duna partján magyar lányka
Virágot dob tajtékjába
Viszi azt a folyó tova
Túlparti fűz árnyékába.
Virág láttán a szlovákok
Szintén dobnak egy virágot
Lila pipacs ajándékuk
Így hömpölyög tova a folyam: minden újabb nemzet újabb virággal toldja meg az előzőek ajándékát, és a közös folyó egyfajta közös konstrukcióvá fonja ezeket, amely a szocialista tábor közös kultúráját jelképezi, s a végén már el sem lehet igazodni, kihez, mi tartozik:
Duna, Duna, azt sem tudja,
Kinek hol az ajándéka.
Virágot sodor virághoz
Színpompás lett a tajtékja.
Lényegtelen, kié hol van, az a fontos, hogy szép, és színpompás!
Hála az égnek, a szocialista tábor már rég széthullott, már rég kiderült minden arra vágyó számára, hogy a kényszer erejével csupán ellenségeskedés hozható létre, szeretet viszont semmiképp, márpedig nélküle a kultúrák közeledéséről szó sem lehet, de ez a dalocska változatlanul megindítóan hat. És ez arra vall, hogy még a hamis szavak is képesek valódi álmokat kifejezni. Mivel a boldogság, amely a szépséggel érintkezve elfog bennünket, az a valóra vált álom boldogsága, azé az álombé, amelyben még csak reménykedni sem mertünk, s meglehet, még csak tudatára sem mertünk ébredni. S az mégis valóra vált! Megvalósult a művészet világában, vagyis az illúziók világában, de hát létezik-e boldogság az illuzórikuson kívül?
Épp attól, hogy a szépség a valóra vált ábránd, a művészet nem is lehet erkölcsös – hacsak nem a véletlen erejénél fogva, mert hát távolról sem mindig ábrándozunk emelkedett erkölcsiségű dolgokról. Igaz, amikor kollektív ábrándról van szó, a társadalom érdekei és az erkölcsi normák jóval szorosabban egymás mellé kerülnek, de ott is a legfőbb értéknek a bátorság bizonyul, a kockáztatni és a győzni tudás, míg a legfőbb ellenség az erőtlenség lesz. A művészet tapasztalati körünk bővítésével nem annyira tanít bennünket, mint inkább oltalmaz – lévén, hogy az oktatásnak számos más eszköze is ismeretes. Minden kultúra voltaképpen kollektív, öröklött ábrándok rendszere, amelyek megóvnak bennünket saját nyomorúságunk és múlandóságunk érzésétől a végtelenül hatalmas és végtelenül közömbös világmindenséggel szemben.
Ez az érzés oly borzasztó, hogy a kulturális védelem eltűnése, a szellemi AIDS-hez hasonlatos, amikor szétesik az immunrendszer, márpedig anélkül bármelyik mikróba, bármely szerencsétlenség leküzdhetetlenné válik. Kész vagyok számokkal felfegyverkezve bizonyítani, hogy az öngyilkosságok, a narkománia, az indokolatlan bűnelkövetés mélyenfekvő oka a kollektív illúziók szertefoszlása, s én sokatmondó tünetnek látom, hogy az öngyilkosságok szintjét tekintve Magyarország hosszú ideig a világ élbolyában haladt, de a szovjet birodalom felbomlása után ezen a szomorú porondon már jelentősen lemaradt Oroszország mögött. Ami arról árulkodik, hogy a szovjet diktátumtól megszabadult magyarok önértékelése megszilárdult, az oroszországi lakosoké viszont megrendült.
S ez sajnálatos módon normális jelenség: minden nemzet igyekszik megalkotni a felemelő ámítások saját rendszerét, akár mások rovására, akár mások megalázása révén – igaz is, mi más révén magasztalhatnánk fel magunkat? Csak nem a Nap, a csillagok, az árapály ingadozásának hatására? Nem kevésbé szomorú dolog, de hát mindeddig már csak így volt: saját mértékünk annak az ellenfélnek a mércéje, akit sikerült felülmúlnunk. Ezért azután a nemzeti kultúrák választják szét a legélesebben az embereket, s eme örök küzdelem közepette csak néhány magányos lény próbál koszorút fonni különféle mesékből. Rettenetesen szeretném őket az első fecskéknek nevezni, de meggátol benne a keserű kétely: lehetséges-e a népeknek tavasza az örök vetélkedésben: ki a legerősebb, a legbölcsebb, a legjóságosabb, a legősibb, a legtöbbet szenvedett? Az ábrándok világában a harc nem életre, de halálra zajlik: azok, akik nem a „legeslegebbek”, arra ítéltettek, hogy lelépjenek a történelem színpadáról, lévén, hogy a saját másodrendűségét beismerő nemzet nem hagyományos saját ivadékaira pszichológiai védelmet. De akkor minek a nevében fognak bármiféle áldozatot hozni neki?
* * *
Annál értékesebbek azok a magányos egyének, akik készek rá, hogy ne csak saját magukat szolgálják. A magányos álmodozók egyike, az ismert magyar prózaíró, Szávai Géza kísérletet tett rá, hogy szolgálja a kultúrák egyesítésének ügyét, s Budapesten alapított egy sajátos kiadót Pont néven, amely évek óta hősiesen dolgozik a Conflux program valóra váltásán – ez a szó hozzávetőleg annyit tesz: összhang, egyetértés. A Pont egy és ugyanazt a könyvet egyszerre több európai nyelven adja ki, ami roppantmód felgyorsítja a kulturális csere folyamatát: megszokott esetekben még a sikeres könyveket is csak évek elteltével ültetik át más nyelvekre.
Akkor ismerkedtem meg Gézával, amikor a Conflux keretében megjelent Érosz és Thanatosz, avagy az igazi férfi című könyvem. Magyarra a nagy ábránd egy további szolgálója, Holka László fordította, aki több európai nyelven tud, s aki személyes koszorúját tucatnyi, különböző nyelvből készült fordításokból állította össze. Értelemszerűen nagyon kellemesen érintett ez a második ajándék Magyarországtól, de ami megrázónak bizonyult, az egy másik kötet volt, amihez utószót a kultúrák közeledéséről szőtt álomnak egy további szolgálója, Jurij Guszev írt. Polcz Alaine visszaemlékezéseit tartalmazza, a címe: Asszony a fronton. A már élemedett korú asszony, aki pszichológusként dolgozott a Hospice Alapítványnál, szokatlan nyíltsággal meséli el, hogyan gyalázták meg a háború alatt szovjet katonák.
Polcz Alaine mérhetetlen egyszerűséggel szőtte elbeszélése fonalát, habár életrajza avatott kezekbe kerülve alkalmas lett volna egy hollywoodi melodráma témájának is, pazar happy en-del, mert hogy jómagam Alaine-nel arisztokratikus lakásában, válogatott személyek társaságában találkoztam és beszélgettem – otthona fényét emelte férje, Mészöly Miklós, az ősz hajú, szép ember, az európai hírű író. Saját életében Alaine semmiféle hősiességet nem látott, ehelyett arra panaszkodott, hogy napjaink pénz utáni hajszájában az emberek mindarról megfeledkeznek, ami gyámolíthatná őket a halál színe előtt. Az arcára kiülő törődött jóság, bölcsesség és nyíltszívűség elegyét legfeljebb Rembrandt ecsete adhatta volna vissza. Úgy tűnt, a leginkább az nyugtalanítja, sérti-e az orosz olvasót a többrendbeli erőszak leírása, amelyet annak idején honfitársaim elkövettek rajta, s azt ismételgette, hogy bizonyára a magyarok sem viselkedtek rendesebben Oroszországban, meg hogy a németektől jobban félt, mint az oroszoktól: ha a németek megígérték, hogy agyonlőnek valakit, akkor holtbiztos, hogy meg is tették, míg az oroszok ehelyett akár enni is adhattak neki – mint az elvadult gyerekek, akik megvetik a félelmet és a fájdalmat, s nem is csak a sajátjukat…
Ugyanakkor egyszerű szövésű elbeszélésében az undort keltő mozzanatok mellett szakadatlanul fel-fellobbant valami elragadó is.
S menten úgy éreztem, hogy Polcz Alaine könyve a nemzetek közeledését jóval nagyobb mértékben szolgálhatja, mint az egykori szovjet propaganda elhallgatásainak összessége, mivel mások gyarlóságaihoz való lealacsonyodásunkban mindannyiunkat mérhetetlenül zavarja, hogy túlzó elképzeléseink vannak saját feddhetetlenségünkről. Ama budapesti beszélgetés során Alaine mellékesen említést tett egy fiatal orosz katonáról, aki ötvenhatban olyan bánatos tekintettel kószált a szétlőtt Budapesten. Meglátni egy győztes, egy pusztítást hozó katona tekintetében a bánatot – miféle „barátságot” kívánhatnánk ezen felül?
Egészen komolyan azt szeretném, ha Polcz Alaine Asszony a fronton című visszaemlékezései bekerülnének a felső tagozatosok számára ajánlott irodalmi művek jegyzékébe – méghozzá éppen ma, amikor mindenfelől azt harsogják a fülünkbe, hogy valamiféle hallatlanul kíméletlen, soha nem látott kegyetlenségű időkben élünk, és hogy az ember nem több, mint az anyagi körülmények magatehetetlen játékszere: ha valaki mindenfelé sikeres tolvajokat lát, hát magától értetődik, hogy ő is lopásra adja a fejét, ha eredményes gyilkosokról hall, akkor magától értetődik…
Magától értetődik, hogy Oroszországban voltak és lesznek olyanok, akik a legelviselhetetlenebb körülmények között is azt teszik, amit szükségesnek és igazságosnak tartanak – egészen addig, míg egyesek az utopizmus különféle válfajait kezdik vallani. Csakhogy a mi irodalmunkban szerfelett kevés a példa a hétköznapi ellenállásra, amikor az ember a rettenetes körülmények nyomásának nem holmi absztrakt eszme nevében, nem büszkeségből áll ellen, hanem egyszerűen csak a túlélésért, és hogy megőrizze saját elképzeléseit a tisztességről és a méltóságról.
Gondolom, ha a nők hajlanának emlékiratok írására, megszámlálhatatlan példánk lenne a hétköznapi hősiességre. Arra a fajta hősiességre, amely nem a mások feletti diadalra irányul, hanem valakinek a megmentésére. A normális nő célja nem a győzelem, hanem a béke és az egyetértés. Félő, hogy Polcz Alaine életének hőstettét nem mindenki tartja annak, hisz nem vetette magát gránáttal a kezébe egy tank alá, nem intézett kihívást a zsarnoksághoz – mindössze erejét összeszedve igyekezett teljesíteni földi rendeltetését: önfeláldozónak lenni azzal szemben, akit szeret, s tisztességesnek lenni mindenki máshoz. Nem is, a tisztességnél többet nyújtani – jóságot. Meglehet, a gonosz minden nyilvánvaló fölénye ellenére azért sem tudta mindmáig letörölni a föld színéről a jót, mert az ilyen naiv, kedves kislányok, miután iszonyatos kínok és megalázások sorát szenvedték el, egy pillanatra sem voltak hajlandók normaként elismerni a kegyetlenséget és az alávalóságot.
Borzasztóan szerettem volna, ha minél többen legalább néhány részletet megismernek ebből a megrázó történetből. De hát szerencsétlenségünkre a mi közös problémánk, a könyvterjesztés az országainkat elválasztó államhatárok mellett még élesebben merül fel, csaknem megoldhatatlanná válik: Oroszországba csupán néhány példány jutott el ebből a felette nélkülözhetetlen könyvből. Éppen ezért mindmáig büszkeséggel tölt el, hogy a legérzékletesebb szakaszokat publikáltuk a Néva című pétervári folyóiratban – hogy minél többen elolvashassák országunkban. Nem igazodva Alaine megdöbbent anyjához: „Kislányom, mondd, hogy nem igaz!”
Ha ez nem is a teljes igazság, akkor is az az igazság, amit ismernünk kötelező. Habár mindenki csak a saját jótetteire szeretne emlékezni…
Magam is ilyen vagyok. Én is szeretném remélni, hogy hálámat sikerül ezúttal átváltoztatnom egy (meglehet, apró, de mégiscsak jó) cselekedetre. Megragadom az alkalmat, s ezúton is intézek egy felhívást a világhoz: hölgyeim és uraim, név szerint nem ismerem önöket, de támogassák a Confluxot, az önök révén további virágokkal gyarapodhat közös kultúránk szellemi koszorúja.
* * *
Harmadjára, s adja Isten, hogy ne utoljára, Magyarország elég ridegen fogadott engem. Befutottam Gyekenyes állomásra (nem szánnám rá magam, hogy a magyar fület megsértsem az alighanem idétlen orosz átírással). Horvátországból jöttem, ahol a lehető legbékésebb dolgot műveltem – a zadari egyetemen felolvastam néhány előadást az orosz irodalomról. Igenám, de az engem kiléptető horvát határőr az útlevelembe olyan kövér pecsétet ütött, hogy az lenyomatot hagyott a szemközti oldalon, dobroljubovi körvonalú szakállal ruházva fel a schengeni vízumon szereplő fényképemet. Lehet, hogy a teltkarcsú magyar határőrlány ezért nézegette oly hosszasan, majdnem átvilágította, s el sem akarta hinni az oldalán lévő fekete doboznak, hogy a veszélyes bűnözők listája nem tartalmazza a nevemet.
Pécs viszont kedves vendégként fogadott – a kedves Enikő mosolyának ragyogása fényében felismert az áthatolhatatlan sötétségben, és máris elvitt a számomra kijelölt meghitt zugba, ahol az várt rám, hogy telítődjek Európa leendő kulturális fővárosának benyomásaival. Én persze anélkül is haladéktalanul elindultam volna városnézésre.
Mondhatom, Pécs gyertyafénynél gyönyörű, titokzatos és pompás, viszont napfényben egyenesen elbűvölő. Még a legkevésbé díszes utcákban sincs egyetlen olyan ház sem, amelyet meg ne érintett volna akár a legnaivabb emberi fantázia, márpedig csak a szellemi tárgyak szoktak költőiek lenni, csupán a tárgyakról szóló elbeszélések gyönyörűek.
S ebben a bájos városban csak egyvalamit hiányoltam: nem ismertem a róla szóló történeteket – bármennyit is szólongattam az utcákat, azok egyre csak hallgattak. Márpedig a városok szépségét az építészekkel együtt a költők teremtik meg – mi lenne szeretett Pétervárom Puskin megszólítása nélkül: „Szeretlek, Péter alkotása!”? De nálunk, Oroszországban Pécsnek még a nevét sem nagyon ismerik. S csupán most kezdem felfogni, milyen sokat veszítettünk – ám hiába is keresgélek pazarul berendezett mecsekalji cellámban, hol a fürdőszoba ajtaja alig hallható, szellemriasztó kakaskukorékolással nyílott – bárki magyar írót, költőt, akit lefordítottak volna oroszra… Úgy látszik, Jurij Guszevből nem jutott mindegyikükre…
De lehet, hogy tévedek, és csak műveletlenségem teszi, hogy oly kevéssé ismerem a magyar irodalmat, talán csak azokat a „haladó” szerzőket leszámítva, akiknek a fordítására a szovjet ideokrácia hajlandó volt áldozni? Alig várom, hogy megingasson valaki az eltévelyedésemben, s ünnepélyesen fogadom, hogy lelkiismeretes módon orvoslom hibámat, s nem késlekedem megosztani értesüléseimet a nagyközönséggel. De addig is, úgy látom, a helyzet nem sokat javult Magyarország nevezetes szülötte, Arthur Koestler kora óta: „Ez a kivételes magányosság talán megmagyarázza létezésének különleges intenzitását és azt a gyakoriságot, amivel efféle vadzseniket produkál ez a nép. Lövedékekként robbannak föl a zsenik e nép szűk horizontján, és aztán összeszedik a repeszeiket. A nemzet reménytelen magányossága növeszti nagyra tehetségüket, érvényesülni akarásukat és hisztériájukat. Magyarnak lenni kollektív neurózis (…) Zsenijei, a Csokonaiak, Adyk, József Attilák süketnémán születtek a külvilág számára. Ezért csak habozva és küszködve merem kimondani – egyrészt, mert szertelenségnek tűnik, másrészt, mert az olvasó nem ellenőrizheti –, hogy ez a József Attila, akiről sose hallott eddig a világ, és ezután sem fog valami sokat hallani, aki a 47. szélességi fok alatt a vonat alá vetette magát, Európának legnagyobb lírikusa volt. Ostoba kötelességtudat kényszerít kimondani ezt a meggyőződésemet, bár semmi haszna sincs, a halott versei ettől még némák maradnak, és a vonat sem áll meg.”
Vajon Magyarország soha nem fog teljes hangerővel megszólalni, beszélni Oroszországgal? Vajon csak én tehetek róla, hogy az összes pécsi műemlék közül mindössze az acélból készül Liszttel ismerkedtem meg a négytornyú dómnál?
Viszont a harcias, lógó bajszú lovas neve, kinek szobra a főtéren áll, némiképp eltorzított alakban minden orosz entellektüel számára ismerősen cseng, mert székrekedés ellen „Hunyadi János” elnevezésű pirulákat adott be szeretőjének Adrej Belij Pétervár című regényében az egyik hős hűtlen felesége (a szer fellelhető Csehovnál is, Szása Csernijnél is). Egy nemzeti hős nevét adni a hashajtónak (és a belőle származó termékeknek) már akkor megfelelt a kor szellemének, s úgy tűnik, azóta sem találta sértőnek senki: bírósági keresetek csak olyankor lobbantak fel, amikor valaki arra vetemedett, hogy kétségbe vonja az első foglaló kikezdhetetlen jogát a nemzeti szentség monopolisztikus használatára. A reklámok szirénjeinek első dalai viszont a fogyasztók hazafias érzelmeire apelláltak, egyben pikáns kifejezésekkel csábítva őket a „gyengéd bélmozgásokra”…
A szokás hatalma teszi, hogy a hatalomtól mindannyian tartunk, míg valójában ma a legszörnyűbb kultúraellenes erő az alpáriság, az emelkedett hasznosítása. Az alpári megoldások zsenije, aki kieszelte, hogy a szorulást oldó folyadéknak a nagy hadvezér nevét adja, a leggyengébb pontján tudta átszakítani a magyar magányosság blokádját…
S mivel is védekezhetnénk az ilyesmi ellen – csakis kultúrával, káprázatosan kieszelt történetekkel. Szerintem remek ötlet volt meghívni különböző országokból tizenkét írót, tizenkét történetszülőt, hogy átitatódjanak az elbűvölő magyar város költőiségével, hogy az iránta érzett szeretet szavait az egyes országokban az ott honosakhoz kulturálisan közel álló ajkakról ejtsék ki.
Bár manapság a komoly írók saját hazájukban is gyakorta érzik magukat kulturális szempontból idegen lényeknek…
* * *
Viszont a közelség érzése azonnal felhorgad bennünk, még messzi idegenben is, ha a komoly irodalom önzetlen híveinek világméretű testvériségének egyik tagjába botlunk. Gilbert Edit, aki kamaszkora óta szerelmes az orosz irodalomba, és aki többek között Ljudmila Ulickaját is felfedezte a magyar olvasónak, az első perctől kezdve arra késztet, hogy úgy beszéljek vele, mint régi, kedves jóbaráttal. Amikor megemlítem, hogy Saramago Jézus Krisztus evangéliuma Dosztojevszkij Nagy inkvizítor legendájából ered, stílusát tekintve pedig Leonyid Andrejev Iskarióti Júdása az előzménye, máris értik, mire gondolok, és ettől menten családi körben érzem magam. S ha azt mondom, hogy Saramago küzdelme Istennel visszanyúlik Byronig, s ismétcsak megértésre találok – a mi közös hazánk, a világirodalom már csak ilyen.
Csehovról viszont Edittel is, diákjaival is úgy kezdünk vitatkozni, mintha én ismét a Vasziljev szigetre, az egyetemi kollégiumba csöppentem volna. Csehov már régóta nyomja a szívemet: ifjúkoromban oly mértékben tiszteltem, valósággal istenítettem, hogy úgy éreztem, az irodalom vele véget is ért – nincs szükség sem kivételes eseményekre, sem nagyszerű jellemekre – az élet drámaisága úgy is visszaadható, hogy ki sem lépünk a megszokott jelenségek köréből, nem alkalmazunk stiláris feszültségkeltéseket, nem érintünk filozófiai léptéket, csak a visszafogottság van, csak a szöveg sugallatai hatnak.
Számomra merő ideológiai kötekedésnek tűnt Tolsztoj megjegyzése, hogy Csehov nem tár föl többet, mint hősei, hogy csupán vélt fölényben van velük szemben. Az orosz ezüstkor költői viszont – Innokentyij Anynyenszkij, Anna Ahmatova, akik magas lóról nyilatkoztak Csehovról, túlságosan kifinomultak voltak ahhoz, hogy számolhassak velük. Anynyenszkij méltatlankodott: vajon tényleg bele kellett ragadnia az orosz irodalomnak Dosztojevszkij lápjába, évszázados fákat irtania Tolsztojjal, hogy végül egy ilyen ápolt díszkert a birtokosának mondhassa magát? Anynyenszkij szerint Csehov nem is szeretett mást, mint a forralt tejet és a lekvárt – ez már egészen igazságtalan megállapítás… Ahmatova azt bizonygatta, hogy Csehov világa szürke és unalmas, nem ragyogja be a Nap, nem hallatszik benne kardcsörtetés, de ez nekem olyan gyerekesnek tűnt – honnan is kerülnének a mai világba, a mi északi éghajlatunkra holmi kardok, valamiféle sajátos Nap?...
Napnak sem, kardnak sem éreztem szükségét, mert ifjúkori kiméráimtól bódultan anélkül is állandó csillogás és csengés vett körül – desszert gyanánt miért is ne adtam volna át magam a nemes borzongásnak a Hold alatti világ tökéletlensége miatt. Tolsztoj és Dosztojevszkij túlságosan megrázóak voltak, túlságosan sok érzelmet és gondolatot ébreszettek ahhoz, hogy elégikus búslakodásra adhattam volna a fejem, miszerint ej, de unalmas életet élnek, uraim… Miért ne korholnánk az unalmat meg a nyomorúságot, amikor gyakorlatilag fogalmunk sincs, mi az unalom, amikor egy percre sem érzed magad nyomrultnak!
De amikor az öregkor közeledtével ez az érzés szakadatlanul üldöz… Amikor a valódi bánat mar beléd, olyankor már nincs kedvünk kokettálni a csehovi borongással. Amikor a jelentéktelenség érzése tapad rád, már nem bújhatsz Csehov mögé. Szó se róla, Csehov együttérez velünk, együtt búslakodik, elítéli azt, ki megbánt minket – de hát a súlyos beteg is inkább gyógyír után epekedik, mint az együttérzés után! Lehet az akár gyógyszernek tűnő készítmény, amely nem az egészséget adja vissza, hanem csak a reményt, de hát a világon valójában nincs semmi értékesebb, mint a remény! Különben pedig szívesebben érzem magam erősnek, mint gyengének, még ha az a gyenge gyengédséget is ébreszt. Azokat a könyveket szeretem, amelyek büszkeséget és rettenthetetlenséget, nem pedig bánatos beletörődést ébresztenek bennem.
S mégis, kellemes dolog egy idegen országban Csehovról vitatkozni, mindenképpen összeköt bennünket, hiszen meghittséget nem annyira az egyetértés teremt, hanem az, hogy a dolgot mindannyian fontosnak tartjuk. Kedves orosz szakos leányok, úgy tűnik, oktatótokkal együtt ugye mégiscsak be kell vallanunk, hogy Csehov elbeszélései – például a Hercegnő – megmutatják, milyen kegyetlen szokott lenni az önelégült elvakultság még egy madárlány viszonylag ártatlan alakjában is. Csak remélni lehet, hogy ha a világ meglátja magát ebben a tükörben, akkor jobb lesz…
Én sem elleneztem, hogy a világ forduljon jobbra. De gondoljunk bele, fordultam tiszta tekintetű vitapartnereimhez, hisz még a doktor apja, akit megsértett a hercegnő, ha eszébe jut bepanaszolni valamiért a madárhercegnő anyjánál vagy apjánál, minden teketória nélkül kiviszik az istállóba, és elfenekelik. És ő lehet, hogy előbb feledi megalázottságát, mint az orvos a magáét, ami kívülálló számára szinte észrevétlen. Ilyen az emberi természet: bármennyire is jobbá lesz életünk, a vele szemben támasztott igények még gyorsabban nőnek. Ha viszonyainkból teljesen eltűnik a gorombaság, ha mindenki csak mosolyog egymásra, akkor majd az sebez meg, ha nem eléggé széles az a mosoly…
A megrendült immunrendszerű ember számára bármely karcolás halálossá válik, s teljességgel reménytelen vállalkozás olyan világ felépítésén fáradozni, amelyikben már semmi meg nem karcol. Sokkal fontosabb megadni az embernek az erőt a lelki sérülések elviseléséhez, mint számukat csökkenteni, egyben fokozva ezzel az ember sérülékenységét. Erőt pedig csak a magával ragadó cél ad, melynek magaslatáról a hétköznapi sérelmek és kudarcok már nem is tűnnek olyan fontosaknak. A csehovi hősöknek nincs semmilyen céljuk, amelyekért érdemes lenne erőfeszítéseket tenniük, kudarcok és megalázások kockázatát vállalni. Tehát sorsuk mindenképpen, minden körülmények között elrendelt volt.
Én ne tudnám, hogy saját erőtlenségünk esztetizálása az utolsó vigasz azoknak, akiknek nincs reményük valami jobbra, de hát a kultúrát minden korban azért hozzák létre, hogy leküzdjék az erőtlenség, az elhagyatottság teljesen megalapozott érzését, nem pedig azért, hogy tetszetősen sirassák… Habár persze a művész dolga, hogy minden áldott hangra reagáljon, hogy tökélyre fejlessze – de ha már abszolutizáljuk az embr tehetetlenségét, úgy abszolutizáljuk kafkai méretekig!
Brecht szavai arról, hogy Kafka megjövendölte a koncentrációs táborokat, már régesrég olyan közhellyé váltak, hogy talán több értelme van ennek az ellenkezőjét állítani: Kafka olyannak ábrázolta az életet, amilyen volt, van, és lesz is (még a legszerencsésebb korokban is) –, már ha kitekintünk múló perceinkból az örrökkévalóságba; mindig védtelenek leszünk a halállal, az öregséggel, a veszteségekkel, sőt, a kudarcokkal szemben is, mert az álmaink mindig a lehetőségeink előtt fognak vágtatni: a test és lélek, az álom és a valóság konfliktusa nem kiiktatható, legfeljebb csak feledhető. Elfedni holmi álmokkal, társadalmi előmenetellel sikerül az emberek legtöbbének, ők jóval erősebbek, mint Csehov alakjai.
S ennek legmeggyőzőbb bizonyítéka szintén Magyarországról érkezett hozzám.
* * *
A Nobel-bizottság védjegyével már oly sok talmi aranyat tüntetett ki, hogy a díjazottak könyveit az ember mélységes bizalmatlansággal veszi kézbe: na, mit akarnak még ránk tukmálni? Miféle konjunkturális fondorlat rejlik a díszes homlokzat mögött? Miféle nyeretlen kétévest próbálnak bejuttatni a halhatatlanok pantheonjába?
Szerencsére Kertész Imre Sorstalanság című regénye (orosz kiadása Tekszt, 2007, Moszkva), hamar eloszlatja a bizalmatlanságot – mindenekelőtt keresetlenségével. A szerző nem fontoskodik, hanem pontosan felsorolja az egymást követő fejleményeket: „Ma nem mentem iskolába. Azaz mentem, de csak hogy hazakéredzkedjem az osztályfőnökömtől. Apám levelét is átadtam neki, amelyikben ’családi okokra’ hivatkozva kérelmezi a felmentésem. Kérdezte, mi volna az a családi ok. Mondtam neki, hogy apámat behívták munkaszolgálatra; akkor aztán nem is akadékoskodott tovább.” – ezt az aszketikus, történések regisztrálására szorítkozó stílust mindvégig remekül tartja az orosz fordító, Jurij Guszev.
S a srác már indul is apjához, szeretné közben kigombolni a kabátját, de azután meggondolja magát: a könnyű ellenszélben még visszacsapódhatna kabátja szárnya – „s eltakarná a sárga csillagomat, ami nem volna szabályos”. A felnőttek világa még körültekintőbb. Mostohaanyja (apja elvált) terjedelmes listát készített arról, mi mindenre lesz szüksége apjának a munkatárborban. A boltos sokféle árucikket halmoz eléjük, egészen a nagyon szép sárga csillagig (azt eszelték ki, hogy a szövetet egy kartonlapra feszítik, úgy csinosabb), egészen a légmentesen elzárható ételcsajkáig, a, zsebkésig, sokféle szerszámmal a tokjában. A munkatábor neve Mauthausen, de hogy ez mit jelent, azt az életben maradó rokonok csak a háború után fogják megtudni. Addig is erejüket megfeszítve törik a fejüket, bevetik összes bölcsességüket, hogy valamiféle elfogadható értelmet adjanak a történéseknek. Vili bácsi pontosan tudja, hogy a németek a zsidók üldözésével zsarolják a koalíciós hatalmakat, hogy minél előnyösebb békefeltételeket csikarjanak ki tőlük – hisz azok mi mindent megtesznek szeretett zsidóik megmentéséért! Lajos bácsi arra hív fel, hogy belenyugvással fogadják az évezredes zsidó sorsot, s viseljék türelemmel a megpróbáltatásokat, amelyeket hajdani bűneikért mértek reájuk – csakhogy a kisfiúnak ez túlságosan elvont.
S amikor őt magát is elindítják Németországba, egyfajta kielégülést érez. „Főképp azonban a munkától végre rendezettséget, elfoglaltságot, új benyomásokat, némi tréfát… remélhetek, úgy, amint ezt meg is ígérték.”
Igaz, nagyon is hiányzott a vonaton az innivaló, de hozzáértők elmagyarázták, hogy hat-hét napig még nyári hőségben is ki lehet húzni valahogy. S végül tényleg megérkeznek a sivár Auschwitz-Birkenau állomásra, ahol valami gonosztevők fogadják őket csíkos gúnyában, úgyhogy a főhős még meg is könnyebbül, amikor a felfordulásban németeket pillant meg zöld sapkában: „…takarosan, jól ápoltan, ebben az egész zűrzavarban egyedül szilárdan és nyugalmat árasztóan hatottak.” A felnőttek közül szintén sokan értékelték a németeket: mutassuk meg nekik, hogy értelmes emberek vagyunk, nem pedig valami ostoba csürhe! S amikor a főhőst átvezénylik a humánusabb Buchenwaldba, onnan pedig egy alig ismert munkatáborba, neki is az az első dolga, hogy megpróbálja megmutatni a konvojnak, milyen jól tud dolgozni. S csak amikor finoman szólva értetlenségbe ütközik, akkor alakul át normális rabbá, vagyis fogvatartottá.
Egy bizonoys ponttól kezdve az elbeszélésben egyre gyakoribbak az olyan kifejezések, mint „nyilvánvalóan”, „be kell ismerni”, „ha belegondolunk” – szeretné elismerni ennek a világnak a természetes voltát, a világét, amelyet előző nap még abszurdnak nevezett volna, ha ismeri ezt a szót, amely idővel divatos közhellyé vált. Hiszen Kafka is akkor jött divatba, amikor a világ megállapította, hogy ő megjósolta a koncentrációs táborokat… Habár Kafka, ismétlem, megmutatta, milyen tehetetlen az ember a világmindenséggel szemben, amely mindig is ilyen volt, ilyen ma is, ilyen lesz, de a közönségesek szerencséjére ez csak a rettenet perceiben tárul fel. Viszont Kertész meggyőző módon megmutatta, hogy az embert meg lehet ölni, de megtörni lehetetlen: az emberek az utolsó pillanatig illúziókkal védekeznek, amelyek a környezetnek valamiféle értelmet, nekik maguknak pedig valamiféle méltóságot kölcsönöznek. Habár a láger összes borzalmát Kertész csaknem jegyzőkönyvszerű szenvtelenséggel ábrázolja: hogyan birkózzunk a sárral a facipőben, amire rátapad a véráztatta folyadék, mi legyen, ha munka közben ránk tör – márpedig ez elkerülhetetlen –, a hasmenés, hogyan viseljük el a veréseket, ami bevett gyakorlat a koncentrációs táborokban…
Igaz, a lestrapált rab jóval kevesebb problémával küzd: amikor nekiállnak ütlegelni, az első ütésre sietősen a földre heveredik, és elalszik. Amikor pedig a sebébe tetvek másznak, igyekszik minél kevesebbet gondolni rájuk – „ilyen a dolgok rendje a természetben”!
S mégis… „Kimondhatom: nincs annyi tapasztalat, oly tökéletes nyugalom, sem belátásnak akkora ereje, úgy látszik, hogy még egy utolsó esélyt ne adnánk szerencsénknek”, S amikor a haldokló, koravén suhancot visszaszállítják Buchenwaldba, és ledobják a többi feldolgozott emberi hulladék közé, mégiscsak kíváncsi egy kicsit, milyen módszerrel fogják kicsinálni – gázzal-e, orvosságszerrel, netán golyóval. Ezzel együtt borzasztóan reméli, hogy nem fog fájni. Büszkeségből mégsem teszi fel ezt a kérdést azoknak, akik porhüvelyét tolják egy kordén. S mégis ott lappang benne az értelmetlen álom: szeretne kicsit még élni „ebben a szép koncentrációs táborban”!
De amikor valami csoda folytán a kórházba kerül, és megéri a felszabadulást, amikor a rádióban hallja a hírt a szabadságról, akkor elégedetlen: miért nem esik egy szó sem a levesről, amikor itt az ebéd ideje? És amikor már Magyarországon, egy demokratikus lap újságírója arra kéri, meséljen neki erről a lágerbéli pokolról, ez a kép üresnek tűnik neki – a pokol az a hely, ahol nem lehet unatkozni, márpedig koncetnrációs táborban lehetett, még Auschwitzban is. Az ember legfőbb ellensége pedig az idő volt – a másodperceknek azok a halmazai, amelyeknek mindegyikét túl kellett élni valahogy. Habár mentsvárként szolgált, hogy ezeket a másodperceket mind külön-külön kellett átélni, nem mindet egyszerre.
Az újságíró rokonszenves ember volt, ezért az ifjú bölcs megvárta, míg alakja elvész a járókelők forgatagában, s aztán dobta csak el a céduláját a telefonszámával.
Egyébként ideje megállni, mert említést érdemel ennek a kicsiny, de oly sok kötetnél súlyosabb könyvecskének minden sora. Ami bántó, hogy ugyanazt a nobeli billogot viseli magán, amely mellett már rég ideje feltüntetni: Óvakodj a hamisítványoktól!
* * *
Csehov valaha maga is azt írta egy levelében Szuvorinnak, hogy „nekünk” (kinek is?) nincsenek sem közelebbi, sem távolabbi céljaink. Csakhogy a kimondottan személyes célok nem is lehetnek nagyon távoliak, fejlett képzelőerővel megáldott ember kénytelen tudomásul venni minden személyes siker rövidségét, s ezért mindegyikünknek azonosulnia kell valami olyannal, ami nem ér véget a mi múlandó létünkkel. Valami maradandóval, ami egyben tiszteletre méltó. S az emberek túlnyomó többsége nem ismeri a halhatatlanság más pótlékát, mint a nemzethez tartozást, a nemzettel való érzelmi azonosulást – a nemzeti megalázások éppen ezért nem bocsátódnak meg: miképp is lehet megbocsátani ha merényletet követnek el a jelentéktelenség borzalmának egyedüli oltaloma ellen! Épp a jelentéktelenségtől való rettegés kényszeríti a terroristát, hogy kockára tegye életét – másokéról már nem is beszélve.
A liberálisok, a posztmodernek abban reménykednek, hogy a nemzetek közötti gyűlölködés tűzfészkeit leönthetik rációval, iróniával, igyekezve minden közösségit, hagyományosat idétlennek beállítani, de hát ugyanilyen eredménnyel locsolgathatnák akár benzinnel is a lángokat,: a nemzeti szélsőség a nemzeti álmokat érő fenyegetésekre ugyanolyan természetes reakció, mint a láz az idegen test behatolására. A nacionalizmust alapvetően a vele való küzdelem szüli, a nemzetek egymással szembeni türelmetlensége és gyanakvása csak akkor lanyhul, ha egy idegen kultúra iránti szerelmi vallomást hozzá kulturálisan közel álló ajkakról hallja – másoknak címzett dicséretek csupán akkor nem okoznak féltékenységet, ha nem kételkedsz abban, hogy aki dicsér, az szeret téged. A társulás az idegen kultúrához pedig egyáltalán nem lemondás a sajátról, nem valamiféle szűkebb és mulandóbb irányába történő elmozdulás, ellenkezőleg, jóval tágabb és maradandóbb felé haladás, ami nem gyengíti a halhatatlanság hőn óhajtott illúzióját, ellenkezőleg, erősíti. Igaz, eközben bővül a kiválasztottak köre, s ezzel csökken az ehhez a körhöz tartozás értéke… Az együttes kiválasztottság elismerése által összefogott népcsoportokat nevezik civilizációnak, s nagy kérdés, elnyeri-e hiúságunk tetszését, ha civilizációnk az egész emberiségre kiterjed.
A kérdés egyébként merőben akadémikus: a belátható jövőben a világ épp ezzel ellentétes veszély előtt áll – a nemzetek és civilizációk szembenállása fenyegeti. S a fordítók, akárcsak az, ki a saját kultúrája iránti odaadása miatt idejét és erejét az idegeneknek a sajátjai körében való propagálására fordítja, nem utopikus ügyeken fáradoznak, nem a megoldhatatlant akarják megoldani, hanem a nemzetek valódi, nem deklaratív közeledésének egyedül lehetséges módjával próbálkoznak. Amelynek révén valóságosan, nem pusztán deklaratíven feloldjuk a magányt, amelyre, ha komolyra fordítjuk a szót, még a legsikeresebbek is ítéltettek. Mi több, éppen ők vannak a leghatározottabb ellenszenvre ítélve, minthogy éppen miattuk nehezebb kiválasztottnak érezni magunkat más nemzetekhez képest, márpedig a kiválasztottság illúziójának elvesztése az első lépés az eltűnés felé.
Általában azok a legmagányosabbak, akik nem kényszerítenek, hanem elbűvölnek, nem rabolnak, hanem rabul ejtenek. És Csehov, aki zseniális erővel jelenítette meg a tehetetlenséget, több lelket ejtett számunkra rabul, mint… De elég, a lélekhez szóló beszélgetést ne mérgezzük meg politikával.
Magyarország szintén rabul ejtett engem, noha csupán néhány korty jutott bájitalából, amelynek révén bepillanthattam álmaiba. De ez is több a semminél. Mivel, tartok tőle, lelkünk Oroszországban eltelni nemcsak a magyar muzsikával, de magyar múzsával sem fog egyhamar: a világi hatalmasságoknak fontosabb dolguk is akad annál, mint hogy a lelkünket pátyolgassák.
* * *
Itt azonban talán ideje viszakozni – és a szótlan kövek mégis elregélhetnek egyet s mást. Budapest ragyogóan kifejezi a nagyságról és a csillogásról szőtt álmokat, Pécs pedig… talán nem is ismerek olyan várost, amelyik hozzá fogható mértékben megtestesítené a költői szépségű hétköznapiságot. Amely telve van a normális élet fáradozásaival és tiszta gyengédségével, melynek szépsége a harmónia megteremtésére irányul, nem pedig a diadalra valamelyik ellenlábas leküzdése felett.
Persze, hogy vannak Pécsett is parádés épületek, amelyek megállnák a helyüket a legragyogóbb társaságban is, de ami elbűvölő benne, az a hihetetlenül sok káprázatos zug, a csodás házikók közöttü sűrű zöldárak sora, és az ősi terméskőből emelt falak, ahol el lehet szakadni a világi hívságoktól, s elmerenghetünk az örökkévalóságon. A vén Európa bizonyára telis-tele volt ilyen zugokkal, amelyeket a csillogás, a nyereség és a kényelem utáni hajsza már rég letörölt a föld színéről, így Pécs felemelése Európa kulturális fővárosává 2010-ben bizonyos mértékig visszatérés lesz saját forrásaihoz.
Itt meg lehet állni, körültekintve elgondolkodni azon, vajon helyesen élünk-e? Boldogabbak leszünk-e, ha szenvedélyesen megsemmisítjük a saját felmenőink nyomait, a saját – elnézést a kifejezésért –, kőbe vésett történelmünket, amelyben minden egyes rétegfoszlány az ősapáinkról mesél, akik nyilván azon törték a fejüket, hogyan mutassák meg magukat ne csak egymásnak, de nekünk, az utódoknak is. Mi pedig könyörtelenül letöröljük üzeneteiket egy újabb összkomfortos hodály nevében, amely százmilliós létesítményről még az sem világos, hogy életre, vagy halálra rendeltetett-e: hiszen ma a lakóházat nehéz megkülönböztetni a kórháztól, a kórházat a gyártól, a gyárat meg a krematóriumtól.
Viszont a régi Pécs külvárosaiban még a szegények sufnikkal körülbástyázott háza is a maga megroggyant cserepeivel is hihetetlenül sokat mond a lelkünknek, képzeletünknek semmibe se kerül benépesíteni valamiféle meglepő szellemekkel – és eggyé válni velük. A szellemi egység az ősökkel a mai Európában talán maga az életelixír. S egy egy öreg épület lerombolása újabb szemet iktat ki illuzórikus halhatatlanságunk láncolatából.
Az önpusztítás legenyhébb változatában a hóhérok, mielőtt csákányt ragadnának, mélyrehatóan elemzik, hogy ez vagy az az épületképvisel-e történelmi értéket, holott a válasz eleve világos: MINDEN történeti érték. A hiúság, az ostobaság, és a mohóság oly sok gyönyörű várost törölt le a föld színéről, hogy nekünk, a huzsonegyedik század embereinek a maradékhoz a régészek gondosságával kell viszonyulnunk: mindaz érték, ami megmaradt.
Pécs voltaképpen európai Pompei, amelyet megkímélt a Vezúv. Már csak a legnehezebb van hátra – óvni és élvezni, nem igyekezve semmit sem tökéletesíteni. Pécs bája sok híres fővárostól eltérően még abban is rejlik, hogy itt a remekműtől a remekműig haladva sehol nem kell behunynunk a szemünket, befogni az orrunkat. Nem található olyan utca és olyan zug, ahol ne gyönyörködtetné valami a szemet, ne küldene kedvező jelet a múltból. Az ősök eme „hívásai” csak egyetlen szomorú gondolatot ébresztenek: és mit hagyunk mi a világra? Milyen üzenetre készülünk? És milyen lét vár ránk a halál után?
(Holka László fordítása)
