PÉCSI NAPLÓ



Úgy kívánkozna mondanom, hirtelen Pécsett vagyok. De sajnos, cseppet se hirtelenül. Ellenkezőleg, háromnegyed órás késéssel futott be a Miskolcról indult IC, száraz időben, békeidőben. Szégyen és gyalázat. A kupéban egy élettől-érdemes asszony azt mondta nyomatékkal:
– Már rég fel kellett volna újítani a pályát. Itt élet és halálról van szó, nem elég csak tódozni-fódozni!
Hangsúlyából s pillantásából határozottan kincstári-proletár jelleg s öntudat csikordult, jelentősen kioktatólag, bár voltaképpen egyet értettem vele. A hatvanas évek végén és hetvenes évek elején, amikor különösen sokat utaztam Pécsre és környékére, már sűrűbben akadtak problémák a menetrenddel, és az utastársak közt is mindig volt egy hasonló hang, aki a szememre lobbantotta, hogy már rég fel kellett volna újítani a pályát. Jó. De végül is, kinek lett volna ez kutya kötelessége? Csak nem nekem?

Házigazdám: írótársam, kollégám, szerzőm, barátom. Bizony, elég régóta. Már akkor is haladéktalanul meg kellett volna oldanom rég elhanyagolt problémákat, de én sehogy se éreztem hozzá illetékességet. Talán, és ez érdekes, az akkori illetékes se.

Legalább tíz éve nem voltam Pécsett, inkább több, különös most újra itt lennem. Hírmondóban, ha van még azokból, akikkel akkoriban érintkeztem itt. Jó páran rég máshol élnek, és egyvalaki a föld túlsó felén, a Pacifikus Óceán partján.
A Felsőmalom utcában, a Villámsújtotta házzal vis a vie lakom, van ebben valami kiábrándító. De bíztató is, nem vitás. A házról A villámsújtotta ember jut eszembe, azaz Cendrars; és hogy ezt az önéletrajzi regényét éppen Janó, Parancs János fordította. Azért mondom, hogy éppen ő, mert váltig fájlalom, hogy ő sincs már. Éppen tíz éve lesz idén, hogy ősszel meghalt. Aztán Karácsonykor a feleségem. Rémes év-vég, évszázad-, évezred-vég volt az nekem, és ilyen kifosztottan léptem át az új dekádba. Nem olyan ez, mint ha villám sújt valakit? Lehet, hogy nem olyan.

Patika és Vinotéka tőszomszédok a sarki házban. Így is dukál igazándiból. Nekem most mindkettőben van mit keresnem, hát sorra veszem őket. Ez a patika itt, egyetlen pillantással képes megnyugtatni, csak csupán azzal, hogy idős hölgyek állnak a pult túloldalán.
Épp, mint gyerekkoromban. De sajnos, Pesten már nem látni ilyet, ide kellett jönnöm érte. A teljes harmóniához már csak egy valami hiányzik, az úgynevezett amerikai kályha tüzének játéka a Mária-üvegen. De az már valószínűleg örökre elveszett. Van viszont egy derék palack Zöldveltelinim a boros szomszédtól. Nem is volt drága.

És aztán van itt úgynevezett Szolgáltató Ház is, ahol csekély számú a szolgáltatás. Fel- és bejárati lépcsejét egyhuzamban javítják most, azaz toldozzák-foldozzák, körülményeskednek a szakik. Az egész komplexum valamiképp megszűnő félben látszik lenni. Belül kong az ürességtől, mint amit éppen kiraboltak. Pedig nyilván csak kiköltöztek az eddigi bérlők, az egyre emelkedő bérleti díj miatt.
Így tesz az okos tulaj, ha meg kíván szabadulni a rossz vazallusától. Na de itt? Minek húzták fel akkor ezt az egészet? Nem értem. De azzal együtt, minek törjem rajta a fejem?

"És hogy kezdjek bele?" Szegény Prufrock dilemmája, nyilván mindnyájunké, kik nem vagyunk se Achilleszek, se Götzök, de nekünk is élni kell. Illetve, ki tudja, hogy élni kell-e ennek a gyilkos, tollatlan, kétlábú élőlénynek? Csak a jelek! Minden jel arra mutat, hogy igen, élni kell. De nem élek filozófusként, ezért elhatároztam, úgy kezdem, hogy felkeresem elhunyt pécsi származású barátom házát. Pontosabban azt a bérházat, ahol lakott. Még pontosabban, a lakásban, ahol magam is jártam barátom invitálására, akkor már rég kizárólag az édesanyja lakott. Úrinő volt, tehát presszósnőként dolgozott – a hatvanas évek végén vagyunk –, és káromkodott, mint a záporeső, hasonszőrű barátnőjével egyetemben. Edit férje, barátom apja tehát, szolgabíró volt Bácskában, de a háború első éveiben egy extrém balkáni tüdőbajban elhalálozott, hátrahagyva fiatal, csodaszép feleségét és még csecsszopó gyermekét. Ez volt az alaptörténet, ha ezt megjegyeztem és magamévá tettem, a többi már ment, mint a karikacsapás. Anya és fia rejtelmes históriák szereplője volt, és maradt. Legalább is úgy viselkedtek. A legélénkebb emlékem Edit barátnőjétől származik, mert nem sokkal az után, hogy beléptem a lakásba, és valamire azt találtam mondani, hogy nem igaz! Harsányan felsikoltott:
– Mi az drágám, hogy nem igaz? De igaz. A nemigaz annyit tesz, hogy pinaszőr. Ezt jól jegyezd meg fiacskám!

Nem volt ördöngösség megtalálni a házat, már akkor is a legrondább, legelhanyagoltabb volt a Rákóczi úton. Ez jottányit se változott jó irányba, hanem hogy úgy mondjam, a rondaság elmélyült. A zárt lépcsőházba már nem jutottam be, így az udvaron szemlélődve próbáltam értelmezni az egykori építész mára kifürkészhetetlennek tűnő szándékát, de semmire se jutottam. A ház felé baktatva kissé megzavart, hogy a sarkon a Sopianae étterembe ütköztem. Már az meglepett, hogy még megvan. Viszont én határozottan arra emlékeztem, hogy ez az étterem a túlsó oldalon van. Immár a helyszínt szemlélve, kénytelen voltam belátni, hogy az emlékezet torzít. Semmi esetre sem lehetett a túlsó oldalon. Az állapota viszont, kész siralom! Amikor még, egyetlen esetben betértem ide ebédelni, ha nem is fényűző, de jó minőségű miliőt találtam, a konyhája is jó volt. Hagymás rostélyost ettem, ha jól emlékszem. Illetve, lehet, hogy ez sem igaz. És működött itt egy trafik is!

Szegény néhai barátom, nagy botrányok közepette hagyta el Pécset annakidején és költözött be Rákospalotán saját – de ez idő tájt még az államosítás következményeit magán viselő – házának mosókonyhájába. Kalandos kis történet, mi tagadás. De barátom festő volt, művész, és fiatalember. Nem tehetett mást, életviteléből is műalkotást csinált, ami hosszabb időn keresztül működőképesnek is bizonyult.

És épp most fejeződött be a rádióban Szjatoszlav Richter egy késői felvétele, Bach Sarabande -ját játszotta, ezt a lélegzetelállító szomorúságot, amelyből szinte éteri levegő csap ki a közönyös világra. Szegény néhai barátom lelke sokakkal egyetemben ott süvít ebben a lassú tételben, ami talán arról szól, hogy idővel elkopnak a szárnyak. És úgy is jól van.

Pécs nem csupán festői város – mert az –, hanem a festők városa is, vagy az volt legalább is. Hagyom most a nagy neveket, amelyeket majd mindenki ismer, és veszem helyette, például szegény néhai barátomat, vagy Major Kamillt, akit itt ismertem meg, mint kóbor lelket, s legközelebb akkor találkoztam vele, amikor a budai Francia Intézetben volt kiállítása, mint párizsi piktornak. Írtam is tárlatáról, nem csak az emlékek miatt. Vagy felidézem hajdan volt jó Dombay Győző emberi alakját, akinek valahol a Tettye környékén volt lakása. Mindenesetre, onnan nézve a város a lábunk előtt hevert. Megszállott, díszítő típusú festő volt Győző és feltartóztathatatlan előadó, elméletek mániákusa. Beleszületett a műveltségbe, von Haus aus, édesatyja se volt akárki. Ebbe a körbe tartozott, ha lazán értelmezzük az odatartozást, Swierkiewicz Róbert és Csorba Simon is, akiknek első kiállítása Pécsett nyílt, a hatvanas évek végén. Fortyogó, színes, saját ízű ez az egyveleg, mából nézve a botladozó kezdet. Elragadó, szellemdús állapotnak láttam és tapasztaltam, és egyfajta szent linkség is jellemezte, Keruac-i értelemben.

Különben is az a véleményem, hogy a legutóbbi, és önállónak bizonyult szellemi-művészeti felvirágzás Pécsett is a forradalom utáni másfél évtizedre esik, midőn a kegyetlenkedő, de alapvetően mégiscsak beszart hatalom hallgatólagosan beengedett jó néhány, valódi autoritást a gazdaság és kultúra territóriumaira. Persze aztán megismétlődött a Hamvas-tétel, miszerint a 17. század elején az emberiség szabadon választhatott Shakespeare és a szappan között. És természetesen, az emberiség a szappant választotta.

Érzékeltem még a vérbeli pezsgő légkört, amikor a Képtárban a Mozgás 7o, az Orvostudományi Egyetem klubjában viszont a mi csoportunk, a No I. kiállítása várt megnyitóra. Cifra nap volt, hajaj, de csaknem mindenki eljött, csaknem teljes létszámban együtt voltunk. Most tartozom megállni, mert ismét oda lyukadtam ki, hogy bezzeg, azóta közülünk is már négyen elbitangoltak, örökre.
Név szerit Bocz, Dombay, El Kazovszkij és Lexi. Bagatell. Négy név, négy évtized.

Festőművészet! Beh sokat jelentett nekem e szó (ahogy hajdan mondották volna)! Egész világot. Mára, mint egy kivénhedt rocker tekintek a műfajra: tessék, ezt csinálta a mi liverpooli, manchesteri lázadásunkból a megalkuvás és az üzlet! A szabadságért született, rabság lett belőle. Tagadta Mammont, csahos ebe lett. Álldogálnak a hajdani pajtások, ki-ki a maga ablakfala mögött és kikémlelnek, hátha meglátnak valakit. Holott ők maguk intézték úgy, hogy véletlenül se tévedhessen oda más földi halandó, legfeljebb a partira hívott vendégek. Egy élet munkája van benne – mondogatják az újdondászoknak, és olykor egymásnak is, szentimentális hangulatban, magukról megfeledkezve.

Van itt a szobában egy Martin album. Végignéztem, tisztességes munka. Próbálom felidézni az izgalmat, amit a képeivel és rajzaival való első találkozás jelentett. Természetesen, annak már híre-hamva sincs. Megpróbálom felidézni döbbenetemet annak hallatán, hogy Kecskeméti Kálmán barátom azért költözött Pécsre a hatvanas évek elején, hogy Martin tanítványa lehessen (az is lett egy-kettőre). Megpróbálom felidézni mit jelentett számomra Várkonyi Nándor, Németh Antal, Erk és a Pécsi Balett, a Bóbita báb együttes, a Pécsi Filmszemle létezésének puszta ténye. Mit jelentett Weöres Sándor és A hallgatás tornya kötet. Nem értem már igazán, hogy miért? Hiszen nagyjában tisztában voltam akkor is mindezek gyarlóságaival, efemer voltával is, éreztem bennük a mítosz levegőjét. De bizonyára ez a lényeg, kerestem, mert igényeltem a mítoszt, amely nagyszerűbb és igazabb és megrendítőbb, mint a kötelező Munkásmozgalom története. És Pécs jótékony mítoszokat árasztott magából.

Persze, ahogy Karinthy mondta: Minden másképp van. Nyilván. Nagyon közelről minden torz, nagyon távolról jelentéktelen.

Nem csak a józan ész és a jó ízlés, hanem a pénz és a puszta erőszak is képes egyfajta módon elrendezni az életet, aminek aztán évtizedek, ha nem évszázadok látják kárát. És ha igaz ez az életre, mennyivel igazabb a környezetre nézve, mert jól láthatóan ezer sebből vérzik egy-egy beavatkozás következtében. Sebaj, a pénzember megvonja a vállát. Én megtaláltam a számításomat! Hát igen, meg szokta találni. Attól koldulunk.

Azért még kisváros ez a nagyváros, hiába. Nézem az embereket, ahogy elmegyek mellettük. Régebben a fiatalokat figyeltem, és főleg a csajokat. Ma kizárólag az öregeket figyelem, önkéntelenül rajtuk akad meg a szemem, képesek tartósan lekötni a figyelmemet. Fura idegenséggel hatnak ők például a Ferencesek utcájában. Ez az utca már nem nekik van kitalálva, sehogy se passzolnak bele. Kilógnak belőle. De még belecsimpaszkodnak persze, míg erejük fogytán engedni kénytelenek, s lezuhannak az ásító mélybe.

Egy kifogástalanul öltözött öregúr, egyik lábán azonban kitaposott papucsot visel. Ballag lefelé az utcán, a szenvedés félreérthetetlen jelével az arcán. Köszvényes, gondolom. A vele járó fájdalomhoz képest vitézül tartja magát.

Egyetlen koldus áll az Irgalmasok temploma előtt. Szerény ember, halkan, tisztelettudóan kér, ahogy megnézem magamnak, lehet, hogy fiatalabb nálam. De akkor is, a koldusok mindenkinél öregebbek, a felnőtt – ha nem egy felfújt hólyagról van szó – visszavedlik gyermekké, ha koldusra pillant. Ezen a férfin meglátszott, hogy magának koldus, nem egy bűnöző szindikátus tagja, mint a pesti koldusok többsége. Kiknek foglalkozása: koldus. Mint a középkori Párizsban, gyártották a koldusokat, sőt exportálták is, épp úgy, mint ma.

Különben a templomok a nap java részében zárva tartanak. Mint a tatárjárás, törökdúlás, földesúri fosztogatások idején. Nyilván hasonló a veszély ma, de erről senki se beszél. Az Egyház azonban vigyáz maradék javaira, és véres komolyan gondolja, hogy nem hagyja a szentségeket megszentségteleníteni. Igaza van, de meddig tudja tartani magát? Mindegy, amíg tudja, tartja.

Nézem a lökdösődő embert, rutinból csinálja, nem is élvezi. Így szokott az útján haladni. Ha valaki mégis felhördül, csak bámul.
– Mit morog ez, hát hogy menjek előre?

Az a jó, ha nincs igazán jó idő. Mert ha van, akkor ezerféle dologra vigyázni kell.

Szegény homlokzatok, régi udvarok, kiszáradt kőkút peremek, falaknak kínzott szobrai, stukkói, díszei, fakult színei, rossz szomszédságot, megalázó lenézést viselő kapualjak, lépcsőházak csorbult kövei, csámpás fordulatai. Hajdani faliórák lidérces kongása a falakban, sötét zugok megfáradt lakóinak szívében, a meztelen téglákon csorgó parttalan szomorúság, mint a múlékonyság halk zakatolása, ami feltartóztathatatlan bomlás, felidézhetetlen egyszervolt szépség, szertefoszlott büszkeség és igazság, minden tapasztalat megoszthatatlan fájdalma.

Szegény néhai barátom mesélte, hogy egykor, midőn karórája elromlott, indult megjavíttatni, s belépve Zajonc Pál órásmester műhelyébe, hallotta még az ajtó feletti harang csendülését, látta még, ahogy a mester a szemébe csíptetett nagyítóján át rátekint, de ugyanebben a másodpercben a föld megnyílt, s Zajonc Pál székestől, szerszámostól a mélybe zuhanva eltűnt a szeme elől.

Ritka pillanat: a makulátlanul fehér falon, szemmagasságban, jobbról balra haladva átvág egy pók, ki tudná megmondani miért és hová készül. Mire leírtam már el is tűnt, pedig még óriási út állt előtte. Szerintem. Más megoldást választott, nem láttam mit, mert már a saját betűimet figyeltem.

A városi nobilitások külseje és magatartása alaposan megváltozott. Csak a koldusok és eszelősök változatlanok, nekik nincs miből alakoskodni.

Az utcán haladva messziről láttam Pálinkás Gyurit, nehéz táskát cipelt. Tehát vendég. Holott ő tősgyökeres pécsi, haza jön, nem úgy, mint én, pesti flaszterkoptató.

Vladimir és Estragon a Király utcai pizzateria lépcsőjén ülve nyakalgat. Előttük a státusukat jelző kézikocsi, lim-lomokkal megrakva. Két remekbe szabott arc, olyan, mintha színészek lennének próba közben. Tökéletesek és tökéletesen részegek. A fiatalabb beszélt, amikor előttük elhaladtam:
– Te öreg, mert ugye te öreg vagy, igaz?
A ványadt, csaknem felismerhetetlen arcból gyönyörű, zengő bariton harsant:
– Öreg az országút, te, az öreg...
Ennyit hallottam, nekem elég mára, amúgy is vasárnap van.

A Káptalani Borozóban ittam egy cirfandlit. Száznegyven egy deci! Figyelmeztet a franciás szabású, de hervadt kiszolgálónő, gondoljam meg, nehogy aztán ne tudjam kifizetni. Na, szépen vagyunk! Mindegy. Lecsüccsenve végignézek a kis lélekszámú közönségen. Ápolt külsejű, jólöltözött, egyenes tartású, magános öregurak mind, csak kettő beszélget közülük. Mindenki külön asztalnál. Csak beugrottak az ebéd előtti fröccsükért, két decijükért.

Előbb, a Dómból kijövet, és az Ókeresztény sírkamrák felé haladva a parkon át, az év hónapjaira ritmizáló Radnóti vers füzéréből két sor jut eszembe: "megbú a fázós kis meleg / vadgesztenyék gyertyái fénylenek". Stimmel!

Egy Áfium nevű étteremben ebédelek, messze a legjobb hely azok közül, amit eddig láttam. Közepes árak, otthonos légkör, jó konyha. A pesti Castro és a Kulcslyuk fazonjára emlékeztet, amit egy holland fiú kezdett el csinálni, valószínű, hogy már egész hálózata van az országban, mint az Alexandrának. Csodálkoznék, ha az Áfium nem tartozna a láncba. Ez a holland tényleg kitalált valamit a fiataloknak, valami jót és pofonegyszerűt. Már ahol vannak fiatalok.

Tapasztaltam, hogy a püspöki palotába, most sem lehet csak úgy besétálni. Talán még szigorúbb a rend, mint annakidején, amikor első feleségemmel itt bérmált bennünket Cserháti József püspök. Faramuci történet, de igaz.
Kiadónk főszerkesztőnője, akivel jó barátságba voltunk, egy közös munka kapcsán megismerkedett Cserháti püspökkel, és jó kollegiális viszony alakult ki közöttük. Egyik este rangrejtve eljöttek hozzánk, aztán Józsi bácsi – az egyszerűség kedvéért nevezem így ezt a valóban rendkívüli egyéniséget – legott meghívott mindnyájunkat pesti szállására. Ami, legnagyobb meglepetésemre tőszomszédságunkban, a Futó utca egyik aládúcolt, rossz állapotban lévő bérházának első emeleti lakását jelentette. Józsi bácsi igen figyelmes házigazdának bizonyult, engem például sikerült rövidesen leitatnia, mi pedig, ifjú házasok elpanaszoltuk neki, hogy nem tudjuk megtartani egyházi esküvőnket Pannonhalmán – pedig Gál Geláz atya szorgalmazta és celebrálta volna a szertartást –, mert egyikünk se bérmálkozott. Ha csak ez a baj – mosolygott Cserháti püspök úr – megbérmállak én benneteket. Gyertek le hozzám Pécsre, különben is, voltatok már a palotában? Nem? No, akkor egy okkal több, hogy le gyertek, ott helyben megejtjük a dolgot.
Mondanom se kell, az egész alig volt hihető. Az a része még igen, hogy a püspök a legkiválóbb szatmári szilvapálinkával kínált, mert ennek komoly utórezgése lett. De hogy mi a püspöki rezidencián bérmálkozzunk! Elképzelhetetlen.
Mégis, szó szerint így történt. Annak rendje és módja szerint mindketten megkaptuk felszentelt kezétől a pofont. Különben, aligha volt szebb nap az életemben. Minimum királyi párnak érezhettük magunkat konyakozva, szivarozva és beszélgetve az ország egyik legcsodásabb enterieur-jében. Az ország legkedvesebb, legatyaiabb, legtudósabb egyházi főméltóságának kalauzolása és óvó gyámsága alatt. Mikor mindezek után elhívtuk bérma-szüleinket egy étterembe ebédelni – akik mindketten nálunk jóval fiatalabb pécsi barátaink voltak –, váltig azon tanakodtunk, hogy nem csupán álmodtuk-e az egészet? De hát papírt is kaptunk róla. Így már nyugodt szívvel értesíthettük Geláz atyát, hogy az esküvő elöl elhárult az utolsó akadály.

Úgy látom a Király utcán egyetlen hiteles figura maradt, a Színház téri tangóharmonikás. Bőröndbe gyűjti a pénzt, már ez is szellemes.
Kaporszakállú, rezes képű vén muzsikus, mindent ismer, és nem érdekli semmi. Mindenki másmilyen. Valami féle hamis pózba merevedett, ha jól látom.

Az Ágoston téri templom falának terrakotta színe most is szíven üt. Ez a mediterrán.

Egy tévé műsorban látom, hogy Londonban újra színre vitték Beckett Godot-ját, ezúttal Ben Kingsley és Ian McKellen főszereplésével. Hollywood-i nagyágyúk ide vagy oda, ráéreztem én, hogy ez a darab most újra aktuális, vagy talán pontosabb úgy, az első bemutató óta nem szűnt meg aktualitása. Pedig, ha a hír igaz, Beckett, három évvel Ionesco Kopasz énekesnő megszületése után, és Isten igazából csak kíváncsiságból, kísérletképp, mintegy kajánsággal látott hozzá a Godot megírásához, de a jelek szerint jobban sikerült, mint azt legvadabb álmában elképzelte. Én ezt az egészet persze nem hiszem, a talán túlzottan is tudatosító Beckettre egyáltalán nem jellemző a "na, lássuk mi lesz ebből" attitűd. Cioran, aki jól ismerte őt, és párszor otthonának vendége is volt, megenged ugyan magának néhány csípős megjegyzést, de így sem hagy kétséget a felöl, hogy "Sam" a korszak legkiválóbb és legkövetkezetesebb szelleme volt.

Nem tagadhatom, hogy szegény néhai barátom rákospalotai mosókonyhájának (amelyet nagyvonalúan műteremnek nevezett) könyvespolcán láttam először az Európa kiadású Beckett drámakötetet, és Cendrars: Húsvét New Yorkban verskötetének egy példányát, Kassák fordításában. Azt, aminek borítóján Modigliani kissé muris portréja látható Cendrars Balázsról. Szegény néhai barátom prímán értett a könyvekhez, érettségi után hosszabb ideig dolgozott a Rajnai-féle antikváriumban. Ott ismerte meg azt az elragadó és kiváló asszonyt, akivel kettősük aztán pécsi és pesti botrányok sorozatát indította el.

Amúgy Cendrars, akit minden kortársa bizonyítottan tisztelt, idehaza alig ismert, pedig néhány kötet megjelent tőle magyarul, így a fontosak közül a Villámsújtotta ember és a Halvaszületett. Tóth Szilvia, aki az utóbbi időben a legtöbbet foglalkozott Cendrarsszal és alkotásaival, eleget bosszankodik azon, hogy mára se ment át az irodalmi köztudatba Cendrars korszakos jelentősége, sem az, hogy a " Húsvét..." inspirálta Apollinaire-t az Égöv megírására és nem fordítva. Jóllehet ez közhelynek számít a nemzetközi szakirodalomban (A bölcsészhallgatók főforrásának számító Internetes Wikipédia címszavában például szamárság-szamárságot követ). Az sem tudatosult igazán Tóth Szilvia szerint, hogy a magyar Szittya Emil jelentette meg először az autentikus Húsvét-szöveget, és sok más érdemet is szerzett Cendrars és a modernek mozgalmainak elindításban. Szittyáról, aki festő, író és nem kevésbé szervező egyéniség volt egy személyben, legtöbbünkben az a karikatúraszerű kép él, amit Kassák rajzolt róla az Egy ember életében, ami több mint a semmi, de távol marad a valóságtól. Pedig ő maga is sokat köszönhetett neki – emlékeztet rá Tóth Szilvia.

Martyn Ferenc, aki 1926-tól másfél évtizeden át Párizsban élt és később az Abstract-Création tagja lett, elvben találkozhatott az akkor már fél karját vesztett Cendrarsal, hiszen túl azon, hogy temérdek festőbarátja volt, közismert figurának számított a Montparnasse-on és a Latin negyedben. Mindenesetre 1948-tól Magyarország politikai berendezése nem tette lehetővé, hogy Martyn részt vegyen az európai kiállítási programokban, sem a nemzetközi műkereskedelemben. Azonban a Pécsett élő Mester volt az, aki Czóbelen kívül hitelesen beszámolhatott az avantgarde fénykoráról és szereplőiről, mint a folyamat tevékeny résztvevője.

Ma azt gondolom, hogy Martynnak, Várkonyi Nándornak és Weöresnek bízvást lehetne nagyobb kultusza országosan is, de legalább Pécsett. Hiszen mégiscsak ők azok, akik nemzetközi mértékkel mérve is rendkívüli alkotást hoztak létre, a genius loci-nak is örök dicsőségére.

Én még emlékszem, amikor a hatvanas években arról pusmogtak jobb körökben, hogy valóságos zarándoklatok indultak Várkonyi Nándorhoz – Kodolányi Vízöntőjében ő Urbau a süket könyvtáros –, hogy tudjátok, ez és az látta ám az Ötödik ember készülő kéziratát, és így tovább. Hát mi lett ebből a nagy, titkos megbecsülésből, kérdem?

Magasak a pécsi küszöbök, már első itt jártamkor is megállapítottam. Aztán elfelejtettem, mert nem jártam Pécsett. Most újra tapasztalom, de az okát nem sikerült megtudnom. Pedig biztosan őriz valami emléket róla a néphagyomány. Mivel a belépés pillanatában orra bukni a legkínosabb dolgok közé tartozik, ajánlatos figyelni ajtó közelben, főleg ha be szeretnénk menni. Lehet, hogy a tősgyökeres pécsiekben kialakul egy reflex, már oda se kell figyelniük, de a magamfajta vendégeknek csak azt ajánlhatom, hogy legyenek résen. Más receptet hirtelen nem tudok.

Volt itt egy legendás polgármester, nevezett Esztergár, akiről mindig csak olvasok, mégpedig azt, hogy Pécs kulturális fejlődéséért mindent megadott, de következetesen keresztül is vitte, amit elhatározott. Tisztelte és támogatta a szellem helybeli munkásait, de erejéhez mérten igyekezett még becsült tollforgatókat Pécsre csalogatni. Lehet, hogy ez a titka az egésznek, egy jó polgármester. Már Kayserlingnek az volt a véleménye, hogy a kultúrát nem az alkotók teremtik, hanem a főrangú mecénások, szentek és vallásalapítók. Az alkotókat afféle túlérzékeny, feminin eszenciának tartotta, akiktől nem várható átfogó vízió vagy program. Hajlok az igazára, de a cáfolatán se kellene sokat törni a fejemet.

Volt itt még valaki a legutóbbi időkig, akinek világirodalmi szinten volt rálátása Pécs kulturális múltjára és jelenére. Természetesen Csorba Győzőre gondolok. Azt kell ugyanakkor mondanom, hogy rossz korban született, mert a hozzá hasonló uraknak élete döntő részében szava se lehetett. Bár, ma még annyi se lenne, nagy valószínűséggel. Az a vége, hogy minden úgy van jól, ahogy van.

Becses emlékeket őrzök Galsairól, kár, hogy már az élete végi időszakból. Szigligeten például sokat pókereztünk Kiss Bence savanykásnak mondott veltelinijét kortyolgatva. Gráci többnyire vesztett, nagyot fújt utána, aztán halkan intonálta: "Ez az utolsó tángó!" De nem hagyta ott az asztalt. Fűnek fának elmesélte, hogy egyszer találkozott Aczéllal, már nem emlékszem milyen alkalomból. Mindenesetre a nagy ember azt mondta neki kegyesen: Kérjen tőlem bármit Galsai elvtárs, teljesítem! Nem kis dolog, mert Aczél épp itt, Baranyában volt pártvezér annak idején és tökéletesen tisztában volt Galsai szerepével a forradalom előtti és alatti időkből. Tudja mit, Aczél elvtárs! Akkor küldjön el engem nyugdíjba, úgyis unom már az egészet (de azért még tovább csinálta a Nők Lapját). Ha csak erről van szó, legyen! – így a kulturpápa. Galsai tehát nyugdíjba vonult, de fájdalom, nem sokáig élvezhette gyümölcsét. Két-vagy három év múlva ragadta el ezt a nagyszerű férfiút az irigy halál. Szakadó esőben temettük Farkasréten, Mándy mellett álltam és láttam, hogy nem csak az ég, mindenki könnyezik.

Most jut eszembe, hogy életem legnagyobb és legfájdalmasabb csókolózása is Pécsett történt. Utána napokig nem éreztem az ajkaimat. Sajnos, a komolyabbja akkor még nem történt meg.

Azon spekulálok, hogy vajon hová tűntek Weöres Széltornyának, vagy Az éjszakai csodáinak mesés, ámde mégis reálisnak ható alakjai, vagy azok mai másai. Valószínűleg sehová, egyszerűen nincsenek már Juszti nénik, Gős pékek, és végképp nincs Tóth-Gyu-la-bá-do-gos-és-víz-ve-ze-ték-sze-re-lő, a maga bensőséges létével és hangzásával. Milyen kár, gondolom. Másrészt milyen jó, hogy amikor még léteztek, egy Weöres Sándor is létezett, itt élt Pécsett, mint egyetemista, később, mint könyvtáros és lapszerkesztő.
Egy teljes évtizedig élt itt. A rossz nyelvek szerint csak akkor borotválkozott, és öltözött fel rendesen, amikor édesanyja meglátogatta.
De mit számít ez? Három verskötete és egy máig alapvető tanulmánya jelent meg ez idő alatt pécsi kiadásban, és pedig micsoda kötetek! Illés Árpád festőművész, nekem atyai jó barátom és mesterem, Sanyikának ifjúkorától benső jó barátja, kötetborítóinak alkotója, anekdoták és legendák sokaságát mesélte nekem-nekünk Sanyika viselt dolgairól. Többek közt, hogy éppen az ő műtermében dekkolt, amikor belefogott, aztán be is fejezte a Dalok Nakonxipánból című remekművét. Emellett az volt a nem titkolt véleménye, hogy a pécsi időszak bizonyult Weöres legeredetibb, legvibrálóbb, legtündéribb korszakának egész költői pályáján, amelynek magasságát többé már nem érte el. Lehet vitatkozni rajta, én is vitatnám, éppen kedvenc kötetem: A hallgatás tornyának új anyagát hozva fel ellenpéldának. A barátok közül azonban sokan osztották Illés Árpád véleményét.

Sanyika azonban mégiscsak jövevény volt itt. Pécs valódi fárosza Csorba Győző, a múlt század második felének nagyszerű költője és műfordítója. Mindent tudott a költészetről, a nyelvről, minden költői eszközt birtokolt ez a bölcs, finom szavú, mégis erőteljes lírikus. Közeli barátai tudták, milyen jó a humora, azt is rebesgették, hogy egész gyűjteményt szedett össze dilettáns költők verseiből. Meggyőződtem róla, hogy a hír igaz. Galsai is gyakran idézte a gyűjtemény talán legszebb költői képét: "egy szép nyári reggelen / sétáltam künn a tengeren". Csak az igazi szabad szellemek s vérbeli költők tudnak olyan felszabadultan nevetni ezen a versfaragói sutaságon, mint Csorba és Galsai tudott, megannyiszor, és anélkül, hogy kinevették volna "az egyszeri alkotót".

Az utcákat járva olykor felüvöltök magamban: Mit tettél te szerencsétlen? Természetesen az építész épületére gondolok, és a beruházó, a megrendelő ízlésére. Esetek sokaságában csak kárhoztatni tudom mindkettőt. Hosszú, hosszú időszakra tönkretehet egy akarnokság vagy rossz ízlés, vagy szakmai felkészületlenség, slendriánság egy-egy házat, utcát, városrészt, vagy óh, borzalom! Egy egész várost. Irtóztató vétség ez, mert emberek sokaságának komfortigényét sértheti meg, életminőségét ronthatja el. És az átkozott, szörnytermelő divatok! Épp e téren, az építészetben szülik a legtorzabb, élhetetlen lényeket. Az állandó mesterkedés, hogy mi majd holnaptól mindent megváltoztatunk, megváltoztatjuk a megszokott gondolkodást, szokásokat, étkezési módokat stb. sajnos inkább többször, mint kevesebbszer bizonyul eredményesnek. "Használt a megöntözés, a pártos honfivér", és a jó nép már önként csócsálja az új cumit. És rengeteget veszít vele.

Nem hallgathatom el legfontosabb pécsi vonatkozásomat. Apám itt járt a húszas évek végén a Vas és Fémipari Technikumba. Nem tudom hány évet, és azt se tudom, hogy végül vizsgázott-e, csak azt tudom, hogy itt jól érezte magát. Kollégiumban lakott s már fiatalembernek számított. Jó tornásznak ismerték. Szegény öregem, 1927-ben jöttek át, pontosabban menekültek a Krassó-Szörény vármegyei Lugosról Magyarországra, és pont elkapták a legborzasztóbb gazdasági válságot. Városról városra jártak, de a nagyapám képtelen volt új egzisztenciát teremteni. Apám mintegy féltucatnyi intézményben abszolválta a középiskoláit. Nem is maradt szegénynek gyerekkori vagy ifjúkori barátja, mint nekem. Aki számára ez ismerős, tudja milyen szörnyű hiány. De Baján és Pécsett jól érezte magát, sokat mesélt róla, egy-két barátjáról, sőt tanáráról is, akiktől aztán ismét csak meg kellett válnia. Mintha valami aranykorról beszélt volna.

Sok minden Pécsett volt először. Az ókeresztény kripták, vagy az első magyar temperamentumú költő, Janus. Az első magyarországi egyetem. Most nem jut más az eszembe. De már ez sem kevés, főképp Janus nem, aki egy óriás. Egyben, mellékesen, a legerotikusabb s legdisznóbb magyar költő, akkor is, ha latinul írt. Nagy ajándék, hogy Csorba fordításában ismerhetjük őt, egész életművét, s általa valóban Janust ismerjük meg. Ez valamiképpen a műfordítás csúcsa, ha szabad ilyet mondani. Pedig az általam ismert más fordításkötete (Kettős hangzat, vagy Kettős hangzás nem emlékszem a pontos címre), annak idején inkább csalódást okozott. Természetesen a kortársi névsorral voltam elégedetlen, más fazont, izgatóbb lajstromot láttam volna szívesen tőle. Idővel napirendre tértem a dolog felett, amikor rájöttem, hogy nem valószínű, hogy elsősorban a fordító szava, szándéka döntött. Abban az időben.

Internetezek egy pécsi asszonnyal, aki olyan messze futott innen a családjával, amilyen messze csak futhatott. Vajon miért? Egyáltalán miért fut el erről a gyönyörű-szép helyről bárki a világ másik felére? Rejtély előttem.

Azért, mert az mégiscsak egy kisváros. Mindenki ismer mindenkit. Képtelenség elbújni. Képtelenség levegőhöz jutni. Fenti kérdésre nagyjából ilyesféle, lesújtó felelet érkezik. Nem tudom, hogy az igazságnak megfelelően, indokoltan-e, mert sose éltem kisvárosban. De annyiszor, és a legkülönfélébb figurák szájából hallottam ugyanezt, hogy, hitelt kell adnom szavaiknak.