Pécsi Íróprogram ::
Boško Krstić pécsi naplója (magyarul)
Az azúr őrzőjének legendája
Tizenegyen, lehet tizenketten, talán többen is voltak, senki nem tudja bizonyosan. Valamennyien odavesztek.
A Szabadka melletti Palicsi-tó partján, a Nagyterasz mindkét oldalán, a Park és a Tó szálló előtt is egy-egy embermagasságú váza áll. Az oldalukon valamilyen vízi istenség vagy Gorgó arca látható, oroszlánszája kiáltásra tárva, dülledő szemük kissé jobbra fel, a magasba mered. Fejükről kígyóként hínár hull alá és keveredik a szakállba, zilált sörényükben tavirózsa. Mintha fájdalmasan, némán üvöltenének. Látványuk senkit nem hagy közömbösen: kire a szépség, kire pedig a titokzatos és fájdalmat kifejező arc gyakorol hatást. Nincs egyetlen megbízható adat sem arra nézvést, hogy kit, illetve mit ábrázolnak a vázán látható lények. Számtalan hasonlót látni különféle ivó- és szökőkutakon, amelyeknek nyitott szájába szüntelenül csorgó vízvezetékcsövet raktak, azok azonban közömbös arccal tűrik a torkukban a fémet. Egyik sem szenvedő és bősz, mint ezek itt, a két palicsi vázán. Különösen ez itt, a Park hotel előtt, amelynek szájában, a kék zománcon két sebszerű gödröcske látható. A kisgyermekek félnek tőlük, a nagyobbak iskolai fogalmazásokban azt fejtegetik, mért is üvöltenek ezek a szörnyek. Közülük az egyik, Slavko Matković költő, a következő választ adta:
– Mert a vázából ki akarnak törni.
Bár a Palicsi-tó partja a huszadik század kezdetén pár kivételes szépségű, a szecesszió magyar változatában, erdélyi népi elemekkel, faragott fenyőfaszerkezettel készült épülettel gyarapodott – a világ talán egyetlen szép víztornyával, aztán a Nagyterasszal, a zenepavilonnal és a cölöpökön álló fürdővel –, a titokzatos arcokat hordozó két vázát azonban mintha maga a különleges hely és a homokpusztában, ki tudja, mikor és milyen módon keletkezett tó hozta volna világra.
Az ember legendát sző arról, amiről nincsen elégséges ismerete.
A tizennégy éves szárazságot és a valaha Szabadka népét is tizedelő járványokat követően – így kezdődik az egyik –, egy gonosz természetű, Pálics nevezetű személy megvádolta szomszédját, a jóravaló, idős Rózsa Dánielt, hogy családjával egyetemben boszorkányokkal cimborál, átkot szór, és hogy ő, mármint Rózsa Dániel, az oka minden szenvedésnek. Ugyan a Rózsa családot halálra ítélték, a felbőszült nép mégis felgyújtotta a szerencsétlenek házát. Az elrettentő ítéletet követő nagy kavarodásban azonban a gonosz Pálicsot váratlanul villám sújtotta agyon, és ahol állt, másnapra sárga, sós, iszappal teli tó keletkezett. Azt rebesgették, hogy ez abból a sok keserű könnycseppből gyűlt össze, amelyet Rózsáék tizennégy éven át Pálics mérgezett földjén kínkeserves munkával szedtek. A könny azonban gyógyító erőt nyert, s a legenda szerint, ílymód mindaz, amit csak a rontó szellem elvett az emberektől, azok egészégét is megcsorbítva, az Isten visszaadta azoknak, akik erre a legjobban rászorulnak – a betegeknek.
A másik legenda egy Pál nevű öreg juhászról szól, aki egy laposon legeltette nyáját, és egyszer, miközben itatás céljára kutat ásott, feltört a víz, elöntötte a völgyet és tóvá duzzadt, ami Pál után Paligo Palusnak, magyarán Pál mocsarának neveztetett.
A legenda megmarad legendának: bebizonyosodott, hogy a történész tévesen olvasta a régi feliratot, vagy egyszerűen Piligo helyett Paligót írt, a tó neve tehát helyesen Piligo Palus.
Palics története az itteni két legfontosabb és legkedvesebb elemen, a földén és a vízén alapszik. Ez annak a jele, hogy a tó és mindaz, ami körülötte található, a természet őserejének eredménye, a róla, a földről és a tóról szóló mesék és metaforák pedig az emberek irántuk érzett tiszteletéből és birtoklásuk öröméből fakadnak. A fürdőzés a csinos strandok előtt, időnként a gyógyfürdő sarában, egyszerre élvezet és egészségóvás, tulajdonképpen a legintimebb, legközvetlenebb érintkezés ember és természet között.
Ezért aztán szimbólumként, az ember és a természet közötti érintkezés megjelenítéseként bukkannak elő a múltból ezek a kerámiavázák, amelyeket 1910-ben Zsolnay Miklós ajándékozott Palicsnak, miután lenyűgözte a tó meséje, s nem kevésbé a jó üzlet, amelyet az ő kerámiáiból az építkezések céljaira bőven rendelő szabadkai városvezetéssel kötött. A két kék váza a vízi istenség arcmásával, mintha kód volna a tó természeti csodájának megértéséhez. Ahogy e tárgyak és e hely megértéséhez is.
*
A vázák eltörtek, összeragasztották őket, visszakerültek. Mintha a kék színt is róluk lopták volna, mert kifakultak, és számos foltjuk mintha keserű jövendőjüket jelezte volna előre. Csupán az egyik vázaarc maradt egészben, az is két sebbel a szájában.
Itt, lehet, abba is kellene hagynom, ám a váza néma kiáltása ezt mégsem engedi.
*
A palicsi vázák pusztulásáról többen is írtak. A Vízöntő című regényben B. K. például az alábbi módon:
„Farkas Péter, aki kubikosként kezdte, majd az agyagmegmunkálás mestere lett a pécsi Zsolnay kerámiagyárban, letöltve teljes munkaidejét egészen összeaszott kézzel érte meg rendes nyugdíjaztatását. Előbb az agyag nedvessége oldotta és vonta ki a bőre alól a természetes nedvet, majd pedig az agyagbányában eltöltött munkaévek szárították ki végképp a kezét, tették cserepessé regenerálódásra már nem képes bőrét. Utána még fáradságosabb munka várt a kezére: azzal gyúrta a nedves agyagot, és nemsokára ő lett az agyag-előkészítés egyik legjobb mestere. A deformálódott kézfeje csontocskáit összefogó ínszalagok elgyöngültek, a porcok elvékonyodtak, néhol szinte csontig koptak. Farkas Péter kezében a fájdalom mindennapossá, megszokottá vált, a munka, az agyaggyúrás pedig – az életet és a sorsot jelentő mindennapos szenvedéssé. A fájdalom élete része lett.
Hogy a föld gyúrása a végéhez közeledik, és hogy a nagy rög éppen olyan puha és formálható, amilyennek lennie kell, Farkas Péter, a jó szakember, a kezében érzett fájdalomból tudta. A folyamat elindítása, a száraz agyag benedvesítése volt a legfájdalmasabb. A föld nehezen engedett a kéznek, ellenállt, összecsomósodott, soká nem akarta a vizet magába fogadni, de idővel a láthatatlan atomok mégis átengedték, beitták a nedvet, és megváltoztatva önnön szerkezetüket és természetüket, lágyulni, engedni kezdtek. Péter kezének mérséklődő fájdalma az elérni kívánt cél közeledtét, teljes megenyhülése pedig a munka végének elérkeztét jelezte. Úgy tetszett, mintha a formátlan és szívós földdarabot gyúrással, nedves keze simogatásával előbb csak megszelidítené, hogy aztán meglepetésképp egy váratlan mozdulattal a hátára fordítsa, és tenyerével, keze élével meg öklével erősen ütlegelve kényszerítse megadásra. Nyújtotta, majd újra összegyúrta; alaktalanná zúzta, majd gyöngéden újra összegömbölyítette, örült egyre tésztaszerűbb puhaságának, különös, megismételhetetlen alakúra formázta, nem is sejtve előre, milyen formát adnak majd neki mások, és az a rög mivé lesz, miután a pécsi Zsolnay gyár kemencéiben hatalmas hőfokon kiégetik.
Farkas kezének elhalt, vastag hámrétege a szárazságtól és a keménységtől gyakorta kirepedezett. A mély, fájó repedésekből szivárgott a vér, szétfolyt a sárga földön. Rövid időre, éjjel, amikor nem dolgozott, megszáradt a bőre, feszes lett, szűk a megdagadt reumás csontoknak, a fájdalom pedig reggelig folyamatosan erősödött. Keze akkor már szinte sóvárogta a nedvességet, az újabb agyagrögöt, hogy rövid időre újra helyreálljon benne az egyensúly szárazság és nedvesség között, a következő fájdalomig. A kiszáradás okozta fájdalom, és a nedvesség kiváltotta kín állandó váltakozása Farkas Péter életének ördögi körét jelentette.
És habár nem érzett se örömet, se bánatot, Farkas Péter izgalommal várta a gyár dísztermében tartandó ünnepséget, a maga és tíz társa ünnepélyes búcsúztatóját. Izgatott volt, mert nem szokott a nagy nyilvánossághoz, és főleg az olyan kivételes pillanatokhoz, amikor ő kerül a figyelem középpontjában. A ceremónia elhúzódott, majd az abc-sorrendből következően, a borítékolt végkielégítés és az alkalmi ajándék átvételére őt szólították elsőként az emelvényre. Távolról nem láthatta, mi az az asztalra állított kék tárgy, de miután lekezelt az igazgatóval, és ügyetlenül átvette egyik kezével a borítékot, másikkal az ajándékot, akkor látta csak, hogy egy kék váza, egy kis kék váza, kicsinyített mása annak hatalmas edénynek, amely a Zsolnay gyár udvarában áll, és a hatalmasra tátott szájú tengeristent ábrázolja, amely előtt sokszor megállt csodálkozva, néha meg is érintette, mert hihetetlennek tűnt, hogy égetett földből van, abból a földből, amit ő gyúr.
Az a váza embernél magasabb volt, és váza létére mégis szinte eleven! Kék ugyan, de semmihez sem hasonlítható kékségű! Emberarcú vízi szörny volt; talán a víz istene, vagy valami más, titokzatos és ismeretlen lény. A homlokán tavirózsa, a haja vízi növényekből, amelyek ázottan hullottak a fülére. Szemgolyója dülledten bámult valahova messze, kicsit jobbra, meg kicsit fölfelé, és a ráncok a szeme körül elárulták, hogy a vízi isten nem tudja mozgatni a fejét; kitágult orrlyukai szagok után kutattak, finom vízi fűvel borított szája pedig kiáltásra nyílt. Ezt a kék csodát mintha szüntelenül aláömlő víz borítaná. Nem közönséges jelenet, hanem valóságos dráma. Egy isten kéz és láb nélkül, váza, hatalmas nyílással, olyan óriási virágok számára, amilyenek nem is léteznek, óriási ürességgel magában, akkora fogantyúval, hogy azt senki sem képes átérni, és a vázát sem lehet megemelni. Védtelen szépség: kékség és kiáltás.
Farkas Péter most egy ilyen váza kicsinyített mását tartotta a jobb kezében, még ha nem is érzett semmit. Megvastagodott, sérült bőrében nem maradtak érző sejtek, hogy továbbítsák az agyáig ezt az érzést. Így, habár hatalmas kezében ott tartotta a váza sima kék testét, és a hideg kerámia hozzáért az elhalt bőrhöz, Farkas Péter ezt nem érezhette. Rádöbbent, hogy a keze, amivel a sok tonna földet meggyúrta, azt a földet már nem érzékeli. Zavartan nézte a tenger istenének kitátott száját, és gondolatai elkalandoztak a Zsolnay gyár díszterméből.
*
Döbbenten állt a tenger istenét ábrázoló kék váza előtt, ugyanilyen állott a gyár udvarában is, azonban ez szülővárosától, Pécstől távol, egy szép kis fürdőhelyen történt, nagyon régen, egy hideg februári, háborús napon. Már jó ideje volt megkínzottan és kimerülten otthonától és családjától távol, és az a teljesen váratlan helyen felbukkanó kék váza fölébresztette benne a fájdalmas vágyakozást a pécsi agyagbányák, és a szülői ház egyszerű, nyugodt élete után. Azt a kék színt nézve biztos volt abban, hogy a váza csakis az ő szülővárosából származhat, mert más agyagfajtán nem ilyen árnyalatú a kék. Ha a bekevert szín teljesen azonos is, a kiégetés után mindegyik földfajtán más lesz az árnyalata. Ez a kék szín azonban pontosan olyan volt, mint az ott, Pécsett, a gyár udvarában álló megtévesztésig hasonló társán. Farkas Péter felsóhajtott, mintha egy szülői házból származó tárgyra bukkant volna.
Előző este, napok óta először, újra szobában aludt, egy furcsa, vert falú, nádtetős, eresztartó faoszlopokkal körbevett kis hotelben. Egy ismeretlen tiszttel került ide, egy orosszal, aki mellé tisztiszolgának rendelték közvetlenül a berukkolása után, ezért egyikük sem tudta eltitkolni, mennyire kínos, hogy így, ismeretlenül összekötötték őket a háborús körülmények. Csak a tisztnek kellett volna a szobában aludnia, neki pedig valahol odakinn, az eresz alatt, de felettese, miután körülnézett a szobába, behívta őt is, és megmutatta neki, hova feküdjön. Valójában teljesen mindegy volt, hova fekszik: matrac és ágynemű híján a tiszt is deszkára feküdt, belecsavarta magát katonaköpenyébe és lassan elaludt. Péter azzal a néhány deszkával, amit a kifosztott szobában talált, talán a másik ágy vagy egy asztal maradványai lehettek, begyújtott a bronzzal bevont kályhába. De saját testükkel is felmelegítették egy kicsit a levegőt, ezért a fagyos falak felülete hamarosan olvadni kezdett, lassan lefolyt róla a nedvesség, és új mintákat rajzolt a falra. A meleg kis szoba közelebb hozta egymáshoz a két embert: alattuk föld, körülöttük a falak is döngölt földből, és a mennyezet meghajlott gerendáin, a repedezett nádstukatúron keresztül is vastag földréteg sejlett, amit azért raktak föl, hogy védjen a hidegtől. Ez a vert falú kis szoba mindkettőjükben mélyről jövő, hazulról hozott emlékeket ébresztett. Háborús útjuk során először fűzte őket össze valami. Először az orosz mondott valamit Péternek félálomban, oroszul. Péter nem értette meg, de felelt rá valamit magyarul, valamit a szülőfölddel kapcsolatban, mert úgy érezte, hogy az orosz is csak ilyesmiről beszélhet. Tartott a további beszélgetéstől, de az orosz folytatta, így hát Péter is válaszolt. A két ismeretlen ember beszélgetett egymással, ha nem is értették egymás szavait, de abban a pillanatban, ott a földes kis szobában fontos volt számukra a beszélgetés. Ezt mindketten érezték. És ilyen rejtélyes módon értették meg egymást. Mintha mindkettőjüket megnyugtatta és lassan álomba ringatta volna a beszélgetés.
– Álmodok, a földbe temetve, fölöttem is, alattam is, minden oldalról föld vesz körül – gondolta Péter. – Mint a sírban, de jól érzem magam.
Mélyen aludt, de egész éjjel hallotta, vagy legalábbis azt álmodta, hogy az őrök kinn beszélgetnek, gallyakat törnek és tüzet raknak, hogy annál melegedjenek.
Pihenten, újjászületve ébredtek, megmosakodtak a mosdótálba öntött jeges vízben, felöltöztek és kiléptek a napsütéses, februári reggelbe. A nádas előtt napsütötten csillogott a kék váza, a tenger istene, mintha kitátott szájjal nyelte volna a nap sugarait. Farkas Péter, az otthon emlékétől felzaklatva és megrendülten, némán nézte ezt a képet, bajtársa pedig kimeresztett szemmel, lépésről lépésre haladt a hatalmas kék váza felé. Mintha az a csodálatos tárgy őt is emlékeztette volna valamire. Lassan, dermedten közelített felé; Farkas Péter pedig meghökkenve hol a vázát, hol pedig a hipnotizált embert nézte. Amikor pedig az orosz odaért a váza elé, egy akaratlannak tűnő mozdulattal fölemelte a kezét, mintha nem is ő mozgatná, hanem valaki más, és egészen lassan, tétovázva és remegve közelítette a valaha látott legtisztább kékhez, majd végül rá is helyezte a ragyogó kerámiára.
Velőt rázó kiáltás hasított bele a csöndbe, másként visszhangzott az erdőben és másként szemben, a tó fölött. Farkas bajtársa rettenetes fájdalomtól eltorzult arccal, irtózatosat üvöltve ugrott hátra, eszeveszett dühében előrántotta a pisztolyát, és egészen közelről két golyót eresztett a kék vázába, a vízi isten szájába. Farkas Péternek úgy tűnt, hogy összeolvadt a két üvöltés: bajtársáé és a tengeri istené. A kék kerámián két seb maradt.
Az éjszaka őrködő katonák tüzet raktak, beledobálták a parazsat a nagy kék vázába, nekidőltek és melegedett. A tűz már régen kihunyt, nem füstölt, de a vázában izzó parázs reggelre felforrósította a kerámiát, amely kis híján letépte a bőrt a szerencsétlen tiszt tenyeréről és ujjairól.
*
Farkas Péter a díszterem emelvényén, kezében a kék vázával, mintha a két golyó nyomát kereste volna a tengeri isten szájában. És úgy érezte, már akkor kioltották, íme, most már végéhez közelítő életét. És az a régi esemény, amit a tudatalattiba kényszerített, most teljes egészében, kíméletlenül és fájón visszatért az emlékezetébe, és újra visszhangozni hallotta azt a rettenetes kiáltást a tó meg az erdő felett. És eszébe jutott a szerencsétlen, szétégett tenyerű orosz neve is – Innokentij Harlamovnak hívták."
(Beszédes István és Varga Piroska fordítása)
*
Tolnai Ottó költő ezt a következőképpen énekelte meg (Érzékiség gyónásom. Balkáni babér, Pécs, 2001)
azt hiszi két gyengeelméjű lovaz
lovaz mint tyúkbéllel kiskacsák a nagy kék váza körül
amelyet éppen akkortájt helyeztek rendelője ablaka alá
elmagyarázta hogy a zsolnayaknak ez a sorozatgyártmánya
szabadka ország afféle kultikus edényévé lett
egyik ifjú művészük szerint
még az adria számára is ebből merik
az azúrt
ha fakulni (szennyeződni) kezd innen visznek
tiszta festéket (azúrt)
ők így képzelik a tiszta forrást
nem úgy mint az erdélyiek a mi népieseink
joguk van hozzá csáth elsőként ismerte fel bartókot
noha sajnos bartók épp csáth hazatérése előtt koncertezett
szabadkán gyűjtött délvidéken alibunáron fényen horgason
ők így képzelik a tiszta forrást
csöpp kékítőgolyó formájában is akár
képesek imádni felmutatni az urat
azt is említette volt hogy két értelmezése van
a vázán látható díszítőelemnek
van aki az iszonyatosság jelképét
gorgót
látja benne aki éppen félelmetes ordításáról
(a gar innen származhat a garat is ordítást jelent)
kapta nevét ugyanis magam is többször összerezzentem
a palicsi zoo agg oroszlánjának fájdalmas
ordítását hallva
egyértelmű volt ugyanaz a garat
a másik tábor poszeidont látja benne
én is inkább feléjük hajoltam volna
kafka poszeidon című novelletje jutott eszembe
el is meséltem a szerzetesnek
a tengerek istene minden vizek igazgatója
aki íróasztalánál ülve a fenéken
nagy elfoglaltságától valójában még nem is látta
a tengereket
sosem is lehetett világutazó afrika- vagy északi-
sark kutató kalóz mediterrán-szakértő turista
tehát kafka istene az adriát sem láthatta velencétől
korculán ragusán cattarón át duresi-ig például
Azt mondogatta, megvárja ezzel a világvégét,
akkor bizonyára adódik még egy nyugodt pillanat,
amikor épp befejezés előtt, az utolsó számítás
átnézése után csinálhat egy kis körutazást.
namármost akkor ott a nagy kék zsolnay váza előtt
úgy tűnt nekem eljött a pillanat
poszeidon pillanata
a világvég pontosabban
amikor a vizek istene elindulhat végre
körüljárni mind a tengereket
s körüljárván azokat
felejthetetlen napokat töltvén murter jezero
nevű kis öblében (amely egy sós s nem édesvizű beltó
mint például mljet szigetének kis tava)
vrniken zuljanán rosen
(nem is értette mármint kafka istene eddig miért nem
húzta le klott könyökvédőjét s csapta hóna alá
valamelyik szolid utazási iroda bedekkerét)
körüljárván tehát mind a tengereket óceánokat
most éppen a tavak
az észak-bácskai tavak szemléjénél tart
igen valami különös kis vörös
vérrel tele-telefutó patak közé ért
ne feledjük a gorgófő gorgoneion
kihulló vére rontó de csodás és gyógyító erővel is bír
s azt se feledjük emelte fel ujját a szerzetes
hogy a grál kehelyben isten vére fogatott fel
tehát akkor miért ne futnának olykor vérrel
tele e kis tavak is
majdhogynem szárazon maradva
szárazon minden vizek istene
száraz tónak véres partján
kéken vacogva
üvöltve kékre verve
s akkor mégiscsak gorgó gondoltam
annál is inkább mert ahogy végre közelebb léptem
nem nagyon mertem közel lépni megérinteni
a szerzetes ugyanis arról mesélt hogy az a zsolnay
ki szeretőjével való nyaralásuk után a vázát
palicsfürdőnek ajándékozta dr brennerrel is
megvizsgáltatta magát majd utána együtt reggeliztek
a kisvendéglő teraszán mint a kor másik nagyhatású
művésze (ady) szifiliszes volt igaz viszont
a kerámiagyáros is furcsa tályogokra lett figyelmes
az ifjú nagyreményű orvosíró karján
ahogy mégis megérintettem kékmedúzaként vacogó
kocsonyás testét hogy mint dr brenner a fájdalmasan
üvöltő keramikus garatjába lessek azt kellett látnom:
szájba lőtték.
hívtam a szerzetest is közelebb nézze
valaki szájba lőtte
szájba hogy ne üvöltsön végtelen
minden bizonnyal éjszaka felijedt vándor
vagy valaki akit már direkt ebben az ügyben küldtek
valami partizán komisszár bérgyilkos
kihúzta párnája alól revolverét
a parkba osont
és az üvöltő isten torkába dugta fegyverét
ám a komisszár a bérgyilkos nem számított
a zoo agg oroszlánjára
(a két dolog közötti összefüggésre)
s a kék isten azóta pofájában a golyókkal
csak még jobban ordít
vannak napok amikor a zoo agg királya nem ordít
vagy más irányba röszke felé viszi hangját a szél
vagy fölissza a köd a hó
*
Akár a Vízöntő orosz tisztje, akár pedig Tolnai Ottó versének partizán komisszárja az elkövető, kissé odébb, a kép szélén egy enyhén telt, földbe gyökerezett lábú fiúra téved tekintetem. Ez azonban már egy valós életből származó felvétel.
A tanú Bela Duranci. Időpont: 1945 tele.
„1945. január 5-én, egy pénteki napon érkeztem Szabadkára, hogy tanulmányaimat az ottani gimnáziumban folytassam tovább. Rokonaimnál éltem, nem voltak barátaim, ezért szívesen ültem villamosra és utaztam el Palicsra. Erre a kalandra költöttem otthonról kapott utolsó dináromat. Elterjedt ugyanis a szóbeszéd, hogy a városi ideiglenes katonakórház hulladékát a tóba ürítik. Rettenetes részleteket hallottam. Előre borzongtam, és izgatottan vártam, hogy a hullámok a legszörnyűbb jeleneteket tárják a szemem elé.
Ehelyett lebilincselő környezet fogadott: olyan jéggyár, amelyet a Sváb szálláson láttam; a falusi ház mintájára épült, tornácos Nádas szálló; vagy a Sveznanje enciklopédiából ismert cölöpökön álló fürdő. Ám a két kék váza mindentől elütött. Különösen titokzatos Neptun- vagy Poszeidon-arcuk vonzott. Mindenképp vízi istenekről van szó, közömbös, hogy tengeri vagy folyami istenekről, rómaiakról vagy görögökről.
A nem sokkal korábban befagyott tó kissé ismét felengedett. A tavat fedő olvadó jégen és a havon itt-ott törött végtagok gipszkötéseinek maradványait véltem felfedezni, meg azonosíthatatlan morzsalékot, a szél örvénye által forgatott véres gézdarabokat.
Nehéz volna elképzelni, hogy ebben a mocskos vízben isten lakjon, bármi is legyen a neve! Ennek itt virágok vannak a fején, de őszintét kétlem, hogy ezeket a vér és a genny szökkentette szárba. Nyilván szitokszóra nyitotta a száját, amelyet a feljebbvalóhoz intéz, aki felé a kérdő és feddő tekintete is irányul. Amerre én nem látok senkit.
Palics szürke volt, mint egy holttest. Hideg és elhagyatott, mint akkor az élet is.
Hirtelen durranás! Egy, kettő... Riadtan fordultam hátra, a kisszámú járókelő hallgatott, nem akart róla tudomást venni. Idősebbek és tapasztaltabbak voltak nálamnál.
Én azonban láttam – a fiatal szovjet tiszt lőtte meg az istent. Épp visszatette kigombolt, öv nélküli köpenye zsebébe pisztolyát, és olyan járással, amilyen a viharos tengeren billegő hajó matrózáé, igyekezett a Nádas szálló irányába. Dermedtségemben mozdulni sem tudtam. Végre erőt gyűjtöttem és átrohantam a Nagyterasz boltíves átjáróján. Futottam a villamosra, mielőbb haza.
Később megnéztem: a katona az isten szájába lőtt! Látszanak a golyónyomok. Örökre látszani fognak. És mindig eszembe jut a kék váza, amelyen a vízi isten szólásra nyíló szája folyton csak azt kérdi feddőn, mi miatt is kell vezekelnie? A szecesszió, amelynek része, és amellyel művészettörténészként foglalkozom, a századforduló kétkedőinek alkotóművészete. Nem sokra rá két világháború következik. Ugyanabban században!
Aztán 1973. június 7-én, dél körül, ledöntik a másik kék vázát, azt, ott a Tó szálló előtt! A kevés szemtanú állítása szerint egy egyetemista, aki a közeli padon ült és olvasott (tanult?), felállt, odament és lelökte a vázát. Ledőlt és darabokra törött. Az elkövető ismeretlen.
A vázát a szabadkai Városi Múzeumban restaurálták és számtalan sérülése nyomával ismét felállították talapzatára. Az 1988. augusztus 14-ről 15-re virradó éjszakán ismét ledöntötték. A másik, amelyet előbb, 1945-ben ért sérülés, 1992-ben döntötték le, s repedt meg hosszában. A lövésnyomok mellett rossz tulajdonságaink is nyomot hagytak rajta.”
*
Pécs, 2008. május 27. Az épületekből, a járdákból, mindenből salétrom módjára ütközik ki a történelem. A Janus Pannonius utca és tágas Dóm tér sarkán, a mecseki omlások szeszélyének ellenszegülve, bizonyára már igen korán nyerstéglából támfalat készítettek, alatta hivatalos nevén a Káptalani borozó, amelynek ablakában afféle konspirációs elnevezésként olvasható a Papucs. Hogy mindenki előtt világos legyen, hogy miről is van szó, a kézzel kiírt név mellé két papucsot helyeztek. Ez egy igazán megfelelő hely arra, hogy magához térjen az ember, mert mindjárt itt, az utca túloldalán a Csontváry Múzeum, az ablakon át Csontváry rézszobrát látni, amint saját festményei felé pillant és valamit rajzol, kissé távolabb az ókeresztény temető bejárata, a négytornyú Szent Péter-bazilika, jobbra a Zsolnay Múzeumhoz vezető kanyargós Káptalan utca – egy kicsiny helyre több száz éves történelem zsúfolódik. A Papucsban meg zsíros kenyér és olcsó sör. Visszatérésként az időutazásból.
Mi azonban nem is annyira a Papucsba, mint inkább a Papucsra igyekszünk. Mert felette, a tekintetektől szinte teljesen elrejtett Rózsakert étterem várja a nyarat és a megszépítő rózsavirágzást. Boldogan vesszük tudomásul a fiatal üzletvezető kijelentését, hogy a Rózsakert Étterem kulcsa a borászat. Hirtelen örömünknek azonban azonnal véget vet:
– Sajnos nincs most időm.
– Csak egy percet kérünk, amíg a kék vázát lefényképezzük – könyörgünk.
– Egy percem sincs.
– Megvárjuk?
– Ne tegyék, soká jövök vissza – válaszol és távozik, követjük mi is, kérlelő tekintettel, aki még egyszer visszatekint a pince előtt álló csökönyös turistacsoportra, vagyis ránk, és már ül is be az autóba és elhajt.
Felmászunk egy magaslatra, látjuk a kék váza tetejét a Rózsakertben. Itt van, mégsem kerülhetünk a közelébe. Ha itt lenne Ottó Jutkája, ő ért az ilyen alakok nyelvén, de ő csak két-három óra múlva érkezik Pécsre. Nekünk kell megtalálnunk a megoldást.
Csontváry múzeuma.
Zsolnay múzeuma.
Mindezek után egyre világosabb, miért is van Pécsnek ilyen hosszú emlékezete: itt az idő gyorsabban múlik. Két múzeum négy óra alatt és Jutka már jelentkezik is, megérkezett. Találkozunk, hol másutt, mint a Papucs előtt.
Minden mintha egy szemvillanás alatt történne. Mira, Ottó és én a borozó előtt állunk ismét, az üzletvezető iránti mély gyűlölettel a szívünkben. Egyszerre valamilyen turistacsoport vesz minket körül, arra várva, hogy egy hűvös sörre betérhessen a Papucsba, végre megjön Jutka is, összeölelkezünk és üdvözöljük egymást, s abban a pillanatban beállít a gépkocsi az üzletvezetővel, aki zavarodottan néz ránk. Olyannak tűnhetünk neki, mint valamiféle tüntetők négy órája itt gyülekező csoportja. Kimondom a varázsmondatot:
– Uram, mi még mindig magára várunk.
Az üzletvezető szó nélkül bemegy a vendéglőbe, visszatér a kulccsal és határozottan a Rózsakert kapuja felé indul, csodálkozva, hogy a többiek nem tartanak velünk.
A Rózsakert májusban nem több elhagyatott kerthelyiségnél. Nem sokra rá virágba borul, s esti társaságok és programok helyszíne lesz. A teraszról látható a Szent Péter-bazilika négy tornya és emlékműveivel, föld alatti nekropoliszával, valamint kegyhelyeivel a nagy, lépcsőzetes tér. A kert központi dísze a metszett rózsabokrok övezte váza. Mindamellett, hogy vélhetőleg a legjobban megőrzött Zsolnay kék vázáról van szó, ugyanazokon a helyeken pattogzott fel a máza, ahol a többieké is, elárulva azokat az illesztéseket, amelyeket a mesterek régen, az összerakáskor elrejtettek. De a kék, kék maradt… A szörny (aligha isten, az hogyan szenvedhetne), szóval a szörnyeteg szeme fájdalommal fordul (mi más?) a székesegyház felé.
(Beszédes István fordítása)
Tizenegyen, lehet tizenketten, talán többen is voltak, senki nem tudja bizonyosan. Valamennyien odavesztek.
A Szabadka melletti Palicsi-tó partján, a Nagyterasz mindkét oldalán, a Park és a Tó szálló előtt is egy-egy embermagasságú váza áll. Az oldalukon valamilyen vízi istenség vagy Gorgó arca látható, oroszlánszája kiáltásra tárva, dülledő szemük kissé jobbra fel, a magasba mered. Fejükről kígyóként hínár hull alá és keveredik a szakállba, zilált sörényükben tavirózsa. Mintha fájdalmasan, némán üvöltenének. Látványuk senkit nem hagy közömbösen: kire a szépség, kire pedig a titokzatos és fájdalmat kifejező arc gyakorol hatást. Nincs egyetlen megbízható adat sem arra nézvést, hogy kit, illetve mit ábrázolnak a vázán látható lények. Számtalan hasonlót látni különféle ivó- és szökőkutakon, amelyeknek nyitott szájába szüntelenül csorgó vízvezetékcsövet raktak, azok azonban közömbös arccal tűrik a torkukban a fémet. Egyik sem szenvedő és bősz, mint ezek itt, a két palicsi vázán. Különösen ez itt, a Park hotel előtt, amelynek szájában, a kék zománcon két sebszerű gödröcske látható. A kisgyermekek félnek tőlük, a nagyobbak iskolai fogalmazásokban azt fejtegetik, mért is üvöltenek ezek a szörnyek. Közülük az egyik, Slavko Matković költő, a következő választ adta:
– Mert a vázából ki akarnak törni.
Bár a Palicsi-tó partja a huszadik század kezdetén pár kivételes szépségű, a szecesszió magyar változatában, erdélyi népi elemekkel, faragott fenyőfaszerkezettel készült épülettel gyarapodott – a világ talán egyetlen szép víztornyával, aztán a Nagyterasszal, a zenepavilonnal és a cölöpökön álló fürdővel –, a titokzatos arcokat hordozó két vázát azonban mintha maga a különleges hely és a homokpusztában, ki tudja, mikor és milyen módon keletkezett tó hozta volna világra.
Az ember legendát sző arról, amiről nincsen elégséges ismerete.
A tizennégy éves szárazságot és a valaha Szabadka népét is tizedelő járványokat követően – így kezdődik az egyik –, egy gonosz természetű, Pálics nevezetű személy megvádolta szomszédját, a jóravaló, idős Rózsa Dánielt, hogy családjával egyetemben boszorkányokkal cimborál, átkot szór, és hogy ő, mármint Rózsa Dániel, az oka minden szenvedésnek. Ugyan a Rózsa családot halálra ítélték, a felbőszült nép mégis felgyújtotta a szerencsétlenek házát. Az elrettentő ítéletet követő nagy kavarodásban azonban a gonosz Pálicsot váratlanul villám sújtotta agyon, és ahol állt, másnapra sárga, sós, iszappal teli tó keletkezett. Azt rebesgették, hogy ez abból a sok keserű könnycseppből gyűlt össze, amelyet Rózsáék tizennégy éven át Pálics mérgezett földjén kínkeserves munkával szedtek. A könny azonban gyógyító erőt nyert, s a legenda szerint, ílymód mindaz, amit csak a rontó szellem elvett az emberektől, azok egészégét is megcsorbítva, az Isten visszaadta azoknak, akik erre a legjobban rászorulnak – a betegeknek.
A másik legenda egy Pál nevű öreg juhászról szól, aki egy laposon legeltette nyáját, és egyszer, miközben itatás céljára kutat ásott, feltört a víz, elöntötte a völgyet és tóvá duzzadt, ami Pál után Paligo Palusnak, magyarán Pál mocsarának neveztetett.
A legenda megmarad legendának: bebizonyosodott, hogy a történész tévesen olvasta a régi feliratot, vagy egyszerűen Piligo helyett Paligót írt, a tó neve tehát helyesen Piligo Palus.
Palics története az itteni két legfontosabb és legkedvesebb elemen, a földén és a vízén alapszik. Ez annak a jele, hogy a tó és mindaz, ami körülötte található, a természet őserejének eredménye, a róla, a földről és a tóról szóló mesék és metaforák pedig az emberek irántuk érzett tiszteletéből és birtoklásuk öröméből fakadnak. A fürdőzés a csinos strandok előtt, időnként a gyógyfürdő sarában, egyszerre élvezet és egészségóvás, tulajdonképpen a legintimebb, legközvetlenebb érintkezés ember és természet között.
Ezért aztán szimbólumként, az ember és a természet közötti érintkezés megjelenítéseként bukkannak elő a múltból ezek a kerámiavázák, amelyeket 1910-ben Zsolnay Miklós ajándékozott Palicsnak, miután lenyűgözte a tó meséje, s nem kevésbé a jó üzlet, amelyet az ő kerámiáiból az építkezések céljaira bőven rendelő szabadkai városvezetéssel kötött. A két kék váza a vízi istenség arcmásával, mintha kód volna a tó természeti csodájának megértéséhez. Ahogy e tárgyak és e hely megértéséhez is.
*
A vázák eltörtek, összeragasztották őket, visszakerültek. Mintha a kék színt is róluk lopták volna, mert kifakultak, és számos foltjuk mintha keserű jövendőjüket jelezte volna előre. Csupán az egyik vázaarc maradt egészben, az is két sebbel a szájában.
Itt, lehet, abba is kellene hagynom, ám a váza néma kiáltása ezt mégsem engedi.
*
A palicsi vázák pusztulásáról többen is írtak. A Vízöntő című regényben B. K. például az alábbi módon:
„Farkas Péter, aki kubikosként kezdte, majd az agyagmegmunkálás mestere lett a pécsi Zsolnay kerámiagyárban, letöltve teljes munkaidejét egészen összeaszott kézzel érte meg rendes nyugdíjaztatását. Előbb az agyag nedvessége oldotta és vonta ki a bőre alól a természetes nedvet, majd pedig az agyagbányában eltöltött munkaévek szárították ki végképp a kezét, tették cserepessé regenerálódásra már nem képes bőrét. Utána még fáradságosabb munka várt a kezére: azzal gyúrta a nedves agyagot, és nemsokára ő lett az agyag-előkészítés egyik legjobb mestere. A deformálódott kézfeje csontocskáit összefogó ínszalagok elgyöngültek, a porcok elvékonyodtak, néhol szinte csontig koptak. Farkas Péter kezében a fájdalom mindennapossá, megszokottá vált, a munka, az agyaggyúrás pedig – az életet és a sorsot jelentő mindennapos szenvedéssé. A fájdalom élete része lett.
Hogy a föld gyúrása a végéhez közeledik, és hogy a nagy rög éppen olyan puha és formálható, amilyennek lennie kell, Farkas Péter, a jó szakember, a kezében érzett fájdalomból tudta. A folyamat elindítása, a száraz agyag benedvesítése volt a legfájdalmasabb. A föld nehezen engedett a kéznek, ellenállt, összecsomósodott, soká nem akarta a vizet magába fogadni, de idővel a láthatatlan atomok mégis átengedték, beitták a nedvet, és megváltoztatva önnön szerkezetüket és természetüket, lágyulni, engedni kezdtek. Péter kezének mérséklődő fájdalma az elérni kívánt cél közeledtét, teljes megenyhülése pedig a munka végének elérkeztét jelezte. Úgy tetszett, mintha a formátlan és szívós földdarabot gyúrással, nedves keze simogatásával előbb csak megszelidítené, hogy aztán meglepetésképp egy váratlan mozdulattal a hátára fordítsa, és tenyerével, keze élével meg öklével erősen ütlegelve kényszerítse megadásra. Nyújtotta, majd újra összegyúrta; alaktalanná zúzta, majd gyöngéden újra összegömbölyítette, örült egyre tésztaszerűbb puhaságának, különös, megismételhetetlen alakúra formázta, nem is sejtve előre, milyen formát adnak majd neki mások, és az a rög mivé lesz, miután a pécsi Zsolnay gyár kemencéiben hatalmas hőfokon kiégetik.
Farkas kezének elhalt, vastag hámrétege a szárazságtól és a keménységtől gyakorta kirepedezett. A mély, fájó repedésekből szivárgott a vér, szétfolyt a sárga földön. Rövid időre, éjjel, amikor nem dolgozott, megszáradt a bőre, feszes lett, szűk a megdagadt reumás csontoknak, a fájdalom pedig reggelig folyamatosan erősödött. Keze akkor már szinte sóvárogta a nedvességet, az újabb agyagrögöt, hogy rövid időre újra helyreálljon benne az egyensúly szárazság és nedvesség között, a következő fájdalomig. A kiszáradás okozta fájdalom, és a nedvesség kiváltotta kín állandó váltakozása Farkas Péter életének ördögi körét jelentette.
És habár nem érzett se örömet, se bánatot, Farkas Péter izgalommal várta a gyár dísztermében tartandó ünnepséget, a maga és tíz társa ünnepélyes búcsúztatóját. Izgatott volt, mert nem szokott a nagy nyilvánossághoz, és főleg az olyan kivételes pillanatokhoz, amikor ő kerül a figyelem középpontjában. A ceremónia elhúzódott, majd az abc-sorrendből következően, a borítékolt végkielégítés és az alkalmi ajándék átvételére őt szólították elsőként az emelvényre. Távolról nem láthatta, mi az az asztalra állított kék tárgy, de miután lekezelt az igazgatóval, és ügyetlenül átvette egyik kezével a borítékot, másikkal az ajándékot, akkor látta csak, hogy egy kék váza, egy kis kék váza, kicsinyített mása annak hatalmas edénynek, amely a Zsolnay gyár udvarában áll, és a hatalmasra tátott szájú tengeristent ábrázolja, amely előtt sokszor megállt csodálkozva, néha meg is érintette, mert hihetetlennek tűnt, hogy égetett földből van, abból a földből, amit ő gyúr.
Az a váza embernél magasabb volt, és váza létére mégis szinte eleven! Kék ugyan, de semmihez sem hasonlítható kékségű! Emberarcú vízi szörny volt; talán a víz istene, vagy valami más, titokzatos és ismeretlen lény. A homlokán tavirózsa, a haja vízi növényekből, amelyek ázottan hullottak a fülére. Szemgolyója dülledten bámult valahova messze, kicsit jobbra, meg kicsit fölfelé, és a ráncok a szeme körül elárulták, hogy a vízi isten nem tudja mozgatni a fejét; kitágult orrlyukai szagok után kutattak, finom vízi fűvel borított szája pedig kiáltásra nyílt. Ezt a kék csodát mintha szüntelenül aláömlő víz borítaná. Nem közönséges jelenet, hanem valóságos dráma. Egy isten kéz és láb nélkül, váza, hatalmas nyílással, olyan óriási virágok számára, amilyenek nem is léteznek, óriási ürességgel magában, akkora fogantyúval, hogy azt senki sem képes átérni, és a vázát sem lehet megemelni. Védtelen szépség: kékség és kiáltás.
Farkas Péter most egy ilyen váza kicsinyített mását tartotta a jobb kezében, még ha nem is érzett semmit. Megvastagodott, sérült bőrében nem maradtak érző sejtek, hogy továbbítsák az agyáig ezt az érzést. Így, habár hatalmas kezében ott tartotta a váza sima kék testét, és a hideg kerámia hozzáért az elhalt bőrhöz, Farkas Péter ezt nem érezhette. Rádöbbent, hogy a keze, amivel a sok tonna földet meggyúrta, azt a földet már nem érzékeli. Zavartan nézte a tenger istenének kitátott száját, és gondolatai elkalandoztak a Zsolnay gyár díszterméből.
*
Döbbenten állt a tenger istenét ábrázoló kék váza előtt, ugyanilyen állott a gyár udvarában is, azonban ez szülővárosától, Pécstől távol, egy szép kis fürdőhelyen történt, nagyon régen, egy hideg februári, háborús napon. Már jó ideje volt megkínzottan és kimerülten otthonától és családjától távol, és az a teljesen váratlan helyen felbukkanó kék váza fölébresztette benne a fájdalmas vágyakozást a pécsi agyagbányák, és a szülői ház egyszerű, nyugodt élete után. Azt a kék színt nézve biztos volt abban, hogy a váza csakis az ő szülővárosából származhat, mert más agyagfajtán nem ilyen árnyalatú a kék. Ha a bekevert szín teljesen azonos is, a kiégetés után mindegyik földfajtán más lesz az árnyalata. Ez a kék szín azonban pontosan olyan volt, mint az ott, Pécsett, a gyár udvarában álló megtévesztésig hasonló társán. Farkas Péter felsóhajtott, mintha egy szülői házból származó tárgyra bukkant volna.
Előző este, napok óta először, újra szobában aludt, egy furcsa, vert falú, nádtetős, eresztartó faoszlopokkal körbevett kis hotelben. Egy ismeretlen tiszttel került ide, egy orosszal, aki mellé tisztiszolgának rendelték közvetlenül a berukkolása után, ezért egyikük sem tudta eltitkolni, mennyire kínos, hogy így, ismeretlenül összekötötték őket a háborús körülmények. Csak a tisztnek kellett volna a szobában aludnia, neki pedig valahol odakinn, az eresz alatt, de felettese, miután körülnézett a szobába, behívta őt is, és megmutatta neki, hova feküdjön. Valójában teljesen mindegy volt, hova fekszik: matrac és ágynemű híján a tiszt is deszkára feküdt, belecsavarta magát katonaköpenyébe és lassan elaludt. Péter azzal a néhány deszkával, amit a kifosztott szobában talált, talán a másik ágy vagy egy asztal maradványai lehettek, begyújtott a bronzzal bevont kályhába. De saját testükkel is felmelegítették egy kicsit a levegőt, ezért a fagyos falak felülete hamarosan olvadni kezdett, lassan lefolyt róla a nedvesség, és új mintákat rajzolt a falra. A meleg kis szoba közelebb hozta egymáshoz a két embert: alattuk föld, körülöttük a falak is döngölt földből, és a mennyezet meghajlott gerendáin, a repedezett nádstukatúron keresztül is vastag földréteg sejlett, amit azért raktak föl, hogy védjen a hidegtől. Ez a vert falú kis szoba mindkettőjükben mélyről jövő, hazulról hozott emlékeket ébresztett. Háborús útjuk során először fűzte őket össze valami. Először az orosz mondott valamit Péternek félálomban, oroszul. Péter nem értette meg, de felelt rá valamit magyarul, valamit a szülőfölddel kapcsolatban, mert úgy érezte, hogy az orosz is csak ilyesmiről beszélhet. Tartott a további beszélgetéstől, de az orosz folytatta, így hát Péter is válaszolt. A két ismeretlen ember beszélgetett egymással, ha nem is értették egymás szavait, de abban a pillanatban, ott a földes kis szobában fontos volt számukra a beszélgetés. Ezt mindketten érezték. És ilyen rejtélyes módon értették meg egymást. Mintha mindkettőjüket megnyugtatta és lassan álomba ringatta volna a beszélgetés.
– Álmodok, a földbe temetve, fölöttem is, alattam is, minden oldalról föld vesz körül – gondolta Péter. – Mint a sírban, de jól érzem magam.
Mélyen aludt, de egész éjjel hallotta, vagy legalábbis azt álmodta, hogy az őrök kinn beszélgetnek, gallyakat törnek és tüzet raknak, hogy annál melegedjenek.
Pihenten, újjászületve ébredtek, megmosakodtak a mosdótálba öntött jeges vízben, felöltöztek és kiléptek a napsütéses, februári reggelbe. A nádas előtt napsütötten csillogott a kék váza, a tenger istene, mintha kitátott szájjal nyelte volna a nap sugarait. Farkas Péter, az otthon emlékétől felzaklatva és megrendülten, némán nézte ezt a képet, bajtársa pedig kimeresztett szemmel, lépésről lépésre haladt a hatalmas kék váza felé. Mintha az a csodálatos tárgy őt is emlékeztette volna valamire. Lassan, dermedten közelített felé; Farkas Péter pedig meghökkenve hol a vázát, hol pedig a hipnotizált embert nézte. Amikor pedig az orosz odaért a váza elé, egy akaratlannak tűnő mozdulattal fölemelte a kezét, mintha nem is ő mozgatná, hanem valaki más, és egészen lassan, tétovázva és remegve közelítette a valaha látott legtisztább kékhez, majd végül rá is helyezte a ragyogó kerámiára.
Velőt rázó kiáltás hasított bele a csöndbe, másként visszhangzott az erdőben és másként szemben, a tó fölött. Farkas bajtársa rettenetes fájdalomtól eltorzult arccal, irtózatosat üvöltve ugrott hátra, eszeveszett dühében előrántotta a pisztolyát, és egészen közelről két golyót eresztett a kék vázába, a vízi isten szájába. Farkas Péternek úgy tűnt, hogy összeolvadt a két üvöltés: bajtársáé és a tengeri istené. A kék kerámián két seb maradt.
Az éjszaka őrködő katonák tüzet raktak, beledobálták a parazsat a nagy kék vázába, nekidőltek és melegedett. A tűz már régen kihunyt, nem füstölt, de a vázában izzó parázs reggelre felforrósította a kerámiát, amely kis híján letépte a bőrt a szerencsétlen tiszt tenyeréről és ujjairól.
*
Farkas Péter a díszterem emelvényén, kezében a kék vázával, mintha a két golyó nyomát kereste volna a tengeri isten szájában. És úgy érezte, már akkor kioltották, íme, most már végéhez közelítő életét. És az a régi esemény, amit a tudatalattiba kényszerített, most teljes egészében, kíméletlenül és fájón visszatért az emlékezetébe, és újra visszhangozni hallotta azt a rettenetes kiáltást a tó meg az erdő felett. És eszébe jutott a szerencsétlen, szétégett tenyerű orosz neve is – Innokentij Harlamovnak hívták."
(Beszédes István és Varga Piroska fordítása)
*
Tolnai Ottó költő ezt a következőképpen énekelte meg (Érzékiség gyónásom. Balkáni babér, Pécs, 2001)
azt hiszi két gyengeelméjű lovaz
lovaz mint tyúkbéllel kiskacsák a nagy kék váza körül
amelyet éppen akkortájt helyeztek rendelője ablaka alá
elmagyarázta hogy a zsolnayaknak ez a sorozatgyártmánya
szabadka ország afféle kultikus edényévé lett
egyik ifjú művészük szerint
még az adria számára is ebből merik
az azúrt
ha fakulni (szennyeződni) kezd innen visznek
tiszta festéket (azúrt)
ők így képzelik a tiszta forrást
nem úgy mint az erdélyiek a mi népieseink
joguk van hozzá csáth elsőként ismerte fel bartókot
noha sajnos bartók épp csáth hazatérése előtt koncertezett
szabadkán gyűjtött délvidéken alibunáron fényen horgason
ők így képzelik a tiszta forrást
csöpp kékítőgolyó formájában is akár
képesek imádni felmutatni az urat
azt is említette volt hogy két értelmezése van
a vázán látható díszítőelemnek
van aki az iszonyatosság jelképét
gorgót
látja benne aki éppen félelmetes ordításáról
(a gar innen származhat a garat is ordítást jelent)
kapta nevét ugyanis magam is többször összerezzentem
a palicsi zoo agg oroszlánjának fájdalmas
ordítását hallva
egyértelmű volt ugyanaz a garat
a másik tábor poszeidont látja benne
én is inkább feléjük hajoltam volna
kafka poszeidon című novelletje jutott eszembe
el is meséltem a szerzetesnek
a tengerek istene minden vizek igazgatója
aki íróasztalánál ülve a fenéken
nagy elfoglaltságától valójában még nem is látta
a tengereket
sosem is lehetett világutazó afrika- vagy északi-
sark kutató kalóz mediterrán-szakértő turista
tehát kafka istene az adriát sem láthatta velencétől
korculán ragusán cattarón át duresi-ig például
Azt mondogatta, megvárja ezzel a világvégét,
akkor bizonyára adódik még egy nyugodt pillanat,
amikor épp befejezés előtt, az utolsó számítás
átnézése után csinálhat egy kis körutazást.
namármost akkor ott a nagy kék zsolnay váza előtt
úgy tűnt nekem eljött a pillanat
poszeidon pillanata
a világvég pontosabban
amikor a vizek istene elindulhat végre
körüljárni mind a tengereket
s körüljárván azokat
felejthetetlen napokat töltvén murter jezero
nevű kis öblében (amely egy sós s nem édesvizű beltó
mint például mljet szigetének kis tava)
vrniken zuljanán rosen
(nem is értette mármint kafka istene eddig miért nem
húzta le klott könyökvédőjét s csapta hóna alá
valamelyik szolid utazási iroda bedekkerét)
körüljárván tehát mind a tengereket óceánokat
most éppen a tavak
az észak-bácskai tavak szemléjénél tart
igen valami különös kis vörös
vérrel tele-telefutó patak közé ért
ne feledjük a gorgófő gorgoneion
kihulló vére rontó de csodás és gyógyító erővel is bír
s azt se feledjük emelte fel ujját a szerzetes
hogy a grál kehelyben isten vére fogatott fel
tehát akkor miért ne futnának olykor vérrel
tele e kis tavak is
majdhogynem szárazon maradva
szárazon minden vizek istene
száraz tónak véres partján
kéken vacogva
üvöltve kékre verve
s akkor mégiscsak gorgó gondoltam
annál is inkább mert ahogy végre közelebb léptem
nem nagyon mertem közel lépni megérinteni
a szerzetes ugyanis arról mesélt hogy az a zsolnay
ki szeretőjével való nyaralásuk után a vázát
palicsfürdőnek ajándékozta dr brennerrel is
megvizsgáltatta magát majd utána együtt reggeliztek
a kisvendéglő teraszán mint a kor másik nagyhatású
művésze (ady) szifiliszes volt igaz viszont
a kerámiagyáros is furcsa tályogokra lett figyelmes
az ifjú nagyreményű orvosíró karján
ahogy mégis megérintettem kékmedúzaként vacogó
kocsonyás testét hogy mint dr brenner a fájdalmasan
üvöltő keramikus garatjába lessek azt kellett látnom:
szájba lőtték.
hívtam a szerzetest is közelebb nézze
valaki szájba lőtte
szájba hogy ne üvöltsön végtelen
minden bizonnyal éjszaka felijedt vándor
vagy valaki akit már direkt ebben az ügyben küldtek
valami partizán komisszár bérgyilkos
kihúzta párnája alól revolverét
a parkba osont
és az üvöltő isten torkába dugta fegyverét
ám a komisszár a bérgyilkos nem számított
a zoo agg oroszlánjára
(a két dolog közötti összefüggésre)
s a kék isten azóta pofájában a golyókkal
csak még jobban ordít
vannak napok amikor a zoo agg királya nem ordít
vagy más irányba röszke felé viszi hangját a szél
vagy fölissza a köd a hó
*
Akár a Vízöntő orosz tisztje, akár pedig Tolnai Ottó versének partizán komisszárja az elkövető, kissé odébb, a kép szélén egy enyhén telt, földbe gyökerezett lábú fiúra téved tekintetem. Ez azonban már egy valós életből származó felvétel.
A tanú Bela Duranci. Időpont: 1945 tele.
„1945. január 5-én, egy pénteki napon érkeztem Szabadkára, hogy tanulmányaimat az ottani gimnáziumban folytassam tovább. Rokonaimnál éltem, nem voltak barátaim, ezért szívesen ültem villamosra és utaztam el Palicsra. Erre a kalandra költöttem otthonról kapott utolsó dináromat. Elterjedt ugyanis a szóbeszéd, hogy a városi ideiglenes katonakórház hulladékát a tóba ürítik. Rettenetes részleteket hallottam. Előre borzongtam, és izgatottan vártam, hogy a hullámok a legszörnyűbb jeleneteket tárják a szemem elé.
Ehelyett lebilincselő környezet fogadott: olyan jéggyár, amelyet a Sváb szálláson láttam; a falusi ház mintájára épült, tornácos Nádas szálló; vagy a Sveznanje enciklopédiából ismert cölöpökön álló fürdő. Ám a két kék váza mindentől elütött. Különösen titokzatos Neptun- vagy Poszeidon-arcuk vonzott. Mindenképp vízi istenekről van szó, közömbös, hogy tengeri vagy folyami istenekről, rómaiakról vagy görögökről.
A nem sokkal korábban befagyott tó kissé ismét felengedett. A tavat fedő olvadó jégen és a havon itt-ott törött végtagok gipszkötéseinek maradványait véltem felfedezni, meg azonosíthatatlan morzsalékot, a szél örvénye által forgatott véres gézdarabokat.
Nehéz volna elképzelni, hogy ebben a mocskos vízben isten lakjon, bármi is legyen a neve! Ennek itt virágok vannak a fején, de őszintét kétlem, hogy ezeket a vér és a genny szökkentette szárba. Nyilván szitokszóra nyitotta a száját, amelyet a feljebbvalóhoz intéz, aki felé a kérdő és feddő tekintete is irányul. Amerre én nem látok senkit.
Palics szürke volt, mint egy holttest. Hideg és elhagyatott, mint akkor az élet is.
Hirtelen durranás! Egy, kettő... Riadtan fordultam hátra, a kisszámú járókelő hallgatott, nem akart róla tudomást venni. Idősebbek és tapasztaltabbak voltak nálamnál.
Én azonban láttam – a fiatal szovjet tiszt lőtte meg az istent. Épp visszatette kigombolt, öv nélküli köpenye zsebébe pisztolyát, és olyan járással, amilyen a viharos tengeren billegő hajó matrózáé, igyekezett a Nádas szálló irányába. Dermedtségemben mozdulni sem tudtam. Végre erőt gyűjtöttem és átrohantam a Nagyterasz boltíves átjáróján. Futottam a villamosra, mielőbb haza.
Később megnéztem: a katona az isten szájába lőtt! Látszanak a golyónyomok. Örökre látszani fognak. És mindig eszembe jut a kék váza, amelyen a vízi isten szólásra nyíló szája folyton csak azt kérdi feddőn, mi miatt is kell vezekelnie? A szecesszió, amelynek része, és amellyel művészettörténészként foglalkozom, a századforduló kétkedőinek alkotóművészete. Nem sokra rá két világháború következik. Ugyanabban században!
Aztán 1973. június 7-én, dél körül, ledöntik a másik kék vázát, azt, ott a Tó szálló előtt! A kevés szemtanú állítása szerint egy egyetemista, aki a közeli padon ült és olvasott (tanult?), felállt, odament és lelökte a vázát. Ledőlt és darabokra törött. Az elkövető ismeretlen.
A vázát a szabadkai Városi Múzeumban restaurálták és számtalan sérülése nyomával ismét felállították talapzatára. Az 1988. augusztus 14-ről 15-re virradó éjszakán ismét ledöntötték. A másik, amelyet előbb, 1945-ben ért sérülés, 1992-ben döntötték le, s repedt meg hosszában. A lövésnyomok mellett rossz tulajdonságaink is nyomot hagytak rajta.”
*
Pécs, 2008. május 27. Az épületekből, a járdákból, mindenből salétrom módjára ütközik ki a történelem. A Janus Pannonius utca és tágas Dóm tér sarkán, a mecseki omlások szeszélyének ellenszegülve, bizonyára már igen korán nyerstéglából támfalat készítettek, alatta hivatalos nevén a Káptalani borozó, amelynek ablakában afféle konspirációs elnevezésként olvasható a Papucs. Hogy mindenki előtt világos legyen, hogy miről is van szó, a kézzel kiírt név mellé két papucsot helyeztek. Ez egy igazán megfelelő hely arra, hogy magához térjen az ember, mert mindjárt itt, az utca túloldalán a Csontváry Múzeum, az ablakon át Csontváry rézszobrát látni, amint saját festményei felé pillant és valamit rajzol, kissé távolabb az ókeresztény temető bejárata, a négytornyú Szent Péter-bazilika, jobbra a Zsolnay Múzeumhoz vezető kanyargós Káptalan utca – egy kicsiny helyre több száz éves történelem zsúfolódik. A Papucsban meg zsíros kenyér és olcsó sör. Visszatérésként az időutazásból.
Mi azonban nem is annyira a Papucsba, mint inkább a Papucsra igyekszünk. Mert felette, a tekintetektől szinte teljesen elrejtett Rózsakert étterem várja a nyarat és a megszépítő rózsavirágzást. Boldogan vesszük tudomásul a fiatal üzletvezető kijelentését, hogy a Rózsakert Étterem kulcsa a borászat. Hirtelen örömünknek azonban azonnal véget vet:
– Sajnos nincs most időm.
– Csak egy percet kérünk, amíg a kék vázát lefényképezzük – könyörgünk.
– Egy percem sincs.
– Megvárjuk?
– Ne tegyék, soká jövök vissza – válaszol és távozik, követjük mi is, kérlelő tekintettel, aki még egyszer visszatekint a pince előtt álló csökönyös turistacsoportra, vagyis ránk, és már ül is be az autóba és elhajt.
Felmászunk egy magaslatra, látjuk a kék váza tetejét a Rózsakertben. Itt van, mégsem kerülhetünk a közelébe. Ha itt lenne Ottó Jutkája, ő ért az ilyen alakok nyelvén, de ő csak két-három óra múlva érkezik Pécsre. Nekünk kell megtalálnunk a megoldást.
Csontváry múzeuma.
Zsolnay múzeuma.
Mindezek után egyre világosabb, miért is van Pécsnek ilyen hosszú emlékezete: itt az idő gyorsabban múlik. Két múzeum négy óra alatt és Jutka már jelentkezik is, megérkezett. Találkozunk, hol másutt, mint a Papucs előtt.
Minden mintha egy szemvillanás alatt történne. Mira, Ottó és én a borozó előtt állunk ismét, az üzletvezető iránti mély gyűlölettel a szívünkben. Egyszerre valamilyen turistacsoport vesz minket körül, arra várva, hogy egy hűvös sörre betérhessen a Papucsba, végre megjön Jutka is, összeölelkezünk és üdvözöljük egymást, s abban a pillanatban beállít a gépkocsi az üzletvezetővel, aki zavarodottan néz ránk. Olyannak tűnhetünk neki, mint valamiféle tüntetők négy órája itt gyülekező csoportja. Kimondom a varázsmondatot:
– Uram, mi még mindig magára várunk.
Az üzletvezető szó nélkül bemegy a vendéglőbe, visszatér a kulccsal és határozottan a Rózsakert kapuja felé indul, csodálkozva, hogy a többiek nem tartanak velünk.
A Rózsakert májusban nem több elhagyatott kerthelyiségnél. Nem sokra rá virágba borul, s esti társaságok és programok helyszíne lesz. A teraszról látható a Szent Péter-bazilika négy tornya és emlékműveivel, föld alatti nekropoliszával, valamint kegyhelyeivel a nagy, lépcsőzetes tér. A kert központi dísze a metszett rózsabokrok övezte váza. Mindamellett, hogy vélhetőleg a legjobban megőrzött Zsolnay kék vázáról van szó, ugyanazokon a helyeken pattogzott fel a máza, ahol a többieké is, elárulva azokat az illesztéseket, amelyeket a mesterek régen, az összerakáskor elrejtettek. De a kék, kék maradt… A szörny (aligha isten, az hogyan szenvedhetne), szóval a szörnyeteg szeme fájdalommal fordul (mi más?) a székesegyház felé.
(Beszédes István fordítása)
