Pécsi Íróprogram ::
Stanislava Repar pécsi naplója (magyarul)
Harangjáték
The first bowl soothes the throat, while the second banishes loneliness. At the third bowl, I search my soul and find 5,000 volumes of ancient poems. Whith the fourth bowl, a slight perspiration washes away all unhappy things. At the fifth bowl, my bones and muscles are cleansed. With the sixth bowl, I am in communication with the immortal spirit. The seventh bowl? It is forbidden: already a cool, ethereal breeze begins to soothe my whole body.
An early Chinese poet describing his love for tea.
Ketten érkezünk, de csak én maradok; a vasparipa a lovagommal együtt visszatér Ljubljanába. A karácsony elmúlt, s úgy léptünk át az újévbe, hogy észre sem vettük. A rossz szellem viszont megtalálta az otthonunk. „Fájrontkát” a legérzékenyebb pontján érintette: teljesen egészséges többé már nem lesz. Tabletták minden nap, mint gyerekkorunkban a babszemeket a tányérról, egyiket a másik után. Epilepszia, nyavalyatörés, eskór. Ha terv szerint indulunk el Pécsre, „Fájrontka” akár meg is halhatott volna. A gondolattól mindketten kiborulunk – olykor nem kell sok, hogy minden a feje tetejére álljon. De a rossz szellemmel talán a jó tündér is bekopogott hozzánk, tétovázásunk különben mivel magyaráznánk. Még most sem tudom egyébként, mi lehetett az oka, nyilván nem volt kedvünk utazni az ünnepek után. „Fájrontka” – miután a kórházban hatórányi kóma után magához tért, első szavai ezek voltak: Milyen szép vagy! Primožnak pedig: Fiam! Azért a gondolkodásáról egy-két dolgot elárul ez. Mondjuk ahogy osztozik a „fiúi” és a „női” elementumon. Hős, minden tekintetben.
Nevetni most
nincs miért. Távozol,
apádhoz mész.
Nasmehniti se
nemogoče. Odhajaš
bliže k očetu
Teréz mamára gondolok, ahogy hősiesen küzd az öregkor „kiváltságaival”. Én meg hegyeken, völgyeken túl. Megérkezem, hogy aztán megint odébbálljak. Azzal búcsúzva, mikor jövök majd újra. És hány ilyen anya van, hány ilyen apa a világon!
*
Primula távozása előtt még: amolyan interjú-féleség egy helyi lapnak, a terep körültapogatása, viszontlátás a barátokkal. A lakás új, tiszta, kényelmes, legfeljebb néhány edényt vagy vánkost kell majd venni. Egy embernek éppen megfelel, gondolom. Ha Primula is maradt volna, nyilván csatázunk az íróasztalért. Oké, Varsóban nemesebb küldetése volt: a doktorátusát írta; Søren már türelmetlenül várt rá. Később Zolival igyekszünk megoldani a „munkaszék” problémáját – a Jelenkor egyik székén ülök, két vánkos helyett csak egy van a fenekem alatt –, s a kéziratomnak egyre nagyobb súlya lesz.
*
A lakás legnagyobb kincse a fürdőkád. Ejtőzöm a habok között, de az ablakon túl pörög az élet. A folyosókon emberek mászkálnak, ilyen-olyan hangokat hallatnak, csengők, ajtókulcsok csörgése, zárak kattanása. A meztelenség furcsa kapcsolata az idegenség fantomjával. Csupán egy homályos üvegréteg választja el őket egymástól. Úgy gondolom, még mindig az újévi látogatások zajlanak. Odakint meg valami jeges máz, mint dermesztő meglepetés, ami nyakon önt mindent. Kész jégkirályság! Az emberek, mintha víz alatt lennének, úgy mozognak: karjaikkal hadonászva igyekeznek pótolni az egyensúly hiányát. Egy cukrászda ablaka mögül figyelem – tulajdonképpen úsznak a levegőben, és nem engedhetik meg azt a luxust, hogy zsebre rakják a kezeiket. Nézem a vállak keringőjét, a tenyerek csészéit, a térd mozdulatait, a tükör óvatos kerülgetését – az aszfaltra merőlegesen. Bármilyen szög kockázatos lenne. Arra az orosz mesefilmre a jégkirálynőről, amit még kislányként láttam a Szabadság moziban, mindig emlékezni fogok: tisztaság, rémület, gyönyör. Mert a gyermek a szépet az egész testével érzékeli, egész lényével. (A gyermeki élményeknek ebbe a kategóriájába tartozik a Sárga tengeralattjáró is.)
*
Elropogtatok egy nosztalgikus habcsókot (Szlovéniában hasztalan keresném), majd veszélyes utazásra indulok. Háromszáz méternyi feszültség, visszatartott lélegzet, az udvaron azonban már vár az elvarázsolt gyepszőnyeg az udvar közepén. Inkább járok a törékeny, ezüstös szálkákon, mint a „cukros“ glazúr alatt egybefolyó, kikopott, csúszós járdaköveken. Valóban, príma kis természet-happening – és Primula épp úton hazafelé. Mikor kitolatott az udvarból, féltem, hogy nem tud majd lefékezni a garázsajtó és a kapu között, mert mindkettőt ugyanazzal a távirányítóval kellett kinyitni (vagyis sorjában, először a garázsajtót, aztán a kaput). A garázsból fel kellett repülnie – az alagsori feljáró enyhe (üveg) lejtőjén, és eljutni a ház kapujához a rövidke jégborította sávon. De megoldotta – mechanikai képességei mindig meglepnek. Olykor a természeti törvényeket is felülírja. Tudom, miről beszélek.
*
Egyedül lenni egy idegen helyen, tulajdonképpen kellemes dolog. Folytatom a város feltérképezését, kezdek tájékozódni. A városközponton túli résszel nem próbálkozom, nincs rá szükségem. Legmesszebb az uszoda keresése közben jutok el, de meg nem találom. Egy-két boltot már ismerek, helyek, ahol kajálni lehet. A hűtőszekrény tele, de mit kezdjek vele, csak magamnak főzni nincs kedvem. Megszoktam már, hogy együtt főzünk, együtt eszünk. Az idő drága, ahogy mondani szokás. Néhány rádióállomást bekeresek a neten. Hallgatom Svetlana Makarovičot például, amint arról vall, hogy számára csak a cigányzenében van átütő erő, nyilván azért, mert autentikus, és egy átlagos szlovén számára talán még provokatívnak is tűnhet. Aztán ahogy Barack Obama nyomul a világpolitikába – és úgy tűnik, sikeresen. Nem látok abban semmi kivetnivalót, hogy elismerte az ellenlábas Hillary Clinton érdemeit, és felkérte az együttműködésre. Csakhogy a világ mintha kizárólag a konfrontációkra lenne kiéhezve, és legszívesebben a földbe döngölve látná valamelyiküket.
*
Kinyitom a kéziratot – istenem, hogy mennyire nem akarózik; legszívesebben valami másról írnék, mint erről az elátkozott szlovén (köztes) időszakról. De ha nem használom ki a lehetőséget, és szabadságként fogom értelmezni az ösztöndíjat, soha nem lesz belőle könyv. Legfeljebb megtépett jegyzetek néhány elvetemült kutatónak. De legalább sokáig alszom. És a számítógép mögötti ücsörgést is egyre inkább a csavargások váltják fel. A város mindennapi ritmusa érdekel elsősorban, a turisztikai nyalánkságokat egyelőre kerülöm. Ideiglenesen megelégszem azzal, amit az áttanulmányozott térképek, programok, katalógusok nyújtanak („Pécs Walks” és Gölcz Piroska angol nyelvű útikalauza). Néhány hét múlva – egy könyvesbolttal arrébb – Primožzsal felvásároljuk az egész angol részleget: keménykötés, bordó tábla, zsebformátum arany bemetszéssel. Én leginkább Jane Austin-t, de a legnagyobb fogás: Lewis Carolltól az Alice csoda országban az eredeti illusztrációkkal. Primož angolra fordított Dosztojevszkije számomra felér egy bűnnel. És a könyvek ára: elhanyagolható. Sőt, a magyar árak egyelőre elhanyagolhatónak tűnnek; olyannyira ár alatt kínálják a portékát, hogy az már egyenesen bosszantó. Hová tűnt az ember által elvégzett munka tisztelete – hisz az ilyen árak még a gyártási költségekre szükséges összeget sem képesek fedezni! Persze nekem ez most jól jöhetne, de inkább valamiféle perverz megszentségtelenítést érzek ezzel kapcsolatban. Mert nyilván én sem szeretném, hogy a könyveimet áron alul kínálják, még akkor sem, ha egy könyv ára legtöbb esetben csak szimbolikus.
*
De térjünk vissza a magányomhoz. Attrakciók helyett, inkább valami más: fodrászszalon fodrásznővel, tört angol és mutogatás, később amolyan időcsapdaként az Árkád Üzletház a Rákóczi úton, ahol teljesen eltévedek (egy ártatlan villanykörtével kezdődik minden), majd lámpabolt – lámpák különböző természetes anyagokból (bőr, spárga, fa, vesszőfonál, textil, papír stb.), amelyekkel Szlovéniában alig találkozni. Végül egy kis bolt ázsiai finomságokkal – valami, ami egyértelműen nekem és a mikrohullámú sütőmnek való. Szezámmal, karamellel és chilivel megbolondított csibehús, valódi ínyencfalat.
Várandós nő, oly
büszke; thai étekkel
tölti meg hasam.
Nosečnica in
njen ponos; s tajsko hrano
polni moj trebuh.
*
A lámpákat három körben veszem meg. A bolti eladónőkkel már összebarátkoztunk. (Kis női szövetségek vagy – minő kár! – gyűlölségek.) A zsákmány a következő: egy vesszőfonatos gömb, amely mint a diszkóban, villámokat szór a falra, két éjjeli lámpa narancsszínű háncsbéléssel, és mindenekelőtt az a meleg fény, amely belőlük árad, teremtve kellemes atmoszférát e borús téli tájban. Talán több fényre és melegségre van szükséged, állapítja meg valaki nagyon „viccesen”, ám annál lényegre törőbben. Meglehet. Mert berendezkedni valahol nem feltétlenül a mammonról szól, megesik, hogy olykor inkább a kiégettség, a magány története. A személytelenre való ráutaltságé. Amikor kénytelenek vagyunk pótlólagos érintéseknek örülni, a biztonságérzet egy másmilyen megtapasztalásának. Ezen gondolkodom, hogy talán egy novellára is futja mindebből. Egyszer majd megírom – hogyan beszélnek hozzám a tárgyak Szlovéniában. Hogyan és miért.
*
Egy lámpa – műszaki – a megkésett írónőnek, Teréz mamának, akinek első könyve helyi bestseller lett Szlovákiában. És még csak nem is azért, mert nem lehetett volna országos sikere, hiszen méltató recenziók még a Szlovák Tudományos Akadémiáról is érkeztek, hanem azért, mert nyelvjárásban írta, és így vallotta meg rajongását a Kis-Kárpátokon túli régió iránt. Sikerült megragadnia a gyerekkor lecsengő világát, a felnőtté válást, a falut, mint élő egészet, mint etnikai, kulturális, történelmi, de mint szellemi értéket is, a huncutságát és szépségét, de mindenek előtt az ott élő embereket – életüket, történeteiket, a győzelmeiket és vereségeiket egyaránt. Nagyon fontos, nagyon emberi könyv. Minden bizonnyal megérdemel egy lámpát, ha már az első honoráriumából vett egy notebookot, s végre berendezett magának egy olyan munkasarkot és szobát, amilyenről mindig is álmodott. (Christine de Pizan – „csak a férje halála után kezdett el írni”. És nincs ezzel egyedül.) Teréz mama írja tovább a dolgait, és megvalósítja önmagát, de már nem a konyhában a pácolt tölgyfaasztalon, hanem úgy, ahogy az ő korában egy kezdő írónőnek dukál, és ahogy egy bizonyos Virginia asszonyság súgott neki helyesen valamit a saját szobával kapcsolatban. (A férfiaknak »virginiájuk« van, nekünk Virginiánk!) Amikor felhívom Terézt, hogy megtudakoljam a véleményét, a kinyújtható nyakú (a praktikusok úgy mondanák, nyelű) fekete és a fehér asztali lámpa közül a fehéret választja. Ehhez a színhez tart, éjszaka is többnyire fehér hálóingben látom viszont. Amikor senki sem látja, lassan visszatér az angyalokhoz.
*
A püspöki dómban – négytornyú székesegyház – megörülök az életnagyságú jászolnak: egy helyi művészember készítette szalmából. Az összes alak, az állatkák, fölöttük az ég, lábuk alatt a föld, mindennek szalma, napfény és vidék illata van, és az altemplom keresztboltozata alatt fénybe vonja isten születését. Kár, hogy a január nem éppen az orgonakoncertek ideje – Pécs így jelképesen összekapcsolódna Varsóval és Varsó szellemi-zenei kínálatával, amit Primulával kiélveztünk. Kénytelen vagyok megelégedni azzal a harangjátékkal, amelyet a városháza toronyórájához installáltak, és amely, valami játékos kódot követve, kizárólag csak minden második órában hajlandó megszólalni. De ami ezalatt történik, az maga a csoda: a belső csengettyűink fokozott rendetlenkedése, az éjjeli trombiták elnyújtott szólamai, a világűr-visszhangok. És éjszakánként a hullócsillagok halk csilingelése, a repülő üstökös búgása, és a hold lassan kúszó kiflije az ablakban.
*
Emlékszem a Csontváry Múzeumban tett első látogatásomra. Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919) – nem szabad kihagyni. Naiv, expresszív, konceptuális, kalandor, hű önmagához. Leginkább egy lesoványodott eb maradt meg bennem valamelyik csoportképről – árnyékszerű, de mégis valósághű ábrázolása egy vidám kutyaszenvedésnek a jobb alsó sarokban. Három vonallal felskiccelt műremek, amelyen igencsak jól szórakoztam, talán Ludwig is hozzájárult varázspálcájával. A második találkozásból a kirobbanó drámára emlékszem – Primussal és a jungiánus Metával beszéltük meg, hogy mit látunk. E vizitnek köszönhetem, hogy egy időre szerencsésen összekeveredett bennem a lírai és a komikus szál. Az összes pszichikai bizonytalanság, az idő és a tér, de ugyanúgy a korszak és a topográfia. A perspektiva megháromszorozódott számomra – érdekes volt az „elmélyülés a vonalba“; felszereltük magunkat könyvekkel, katalógusokkal, naptárakkal, képeslapokkal. Hamarosan megadtuk magunkat; vettünk egy egérpadot, és lementünk egy emelettel lejjebb, a kávéházba. A harmadik látogatást az eltűnt idő keresése jellemezte, az emlékezés jelenléte. A harmadik alkalommal az eltűnt idő nyomába szegődtünk, és az emlékek felelevenítésével próbálkoztunk, de viszonylag hamar feladtuk. Inkább levonultunk a kávéházba, pilseni sört és whiskyt rendeltünk, s teleszívtuk magunkat a szebb napokat látott helyiség illatával. Később egy pohár itallal a kezemben a pódiumon eltáncoltam Primožnak a bukott sztárt, miközben a székesegyház előtti park késődélutáni fényárba borult, s a sugarak izgalmas ábrákat vetítettek az üres kávéház magas falaira. Mikor végre elindultunk hazafelé, a sötét felhőkből már kövér pihék potyogtak – egyenesen a szempilláinkra. Mi pedig vakon, süketen, boldogan, magunkba mélyedve. Bizony, kedves Tivadar.
*
Mikor Primula eljött értem a vasparipán, Viktor Vasarely, az „optikai csalás művésze” már le volt tudva (Vasarely különben pécsi, és Szlovákiában nőtt fel). Annak ellenére, hogy nem vagyok annyira oda a geometriai formákért, néhány képet azért találtam. Sokatmondó foltok szürke-fehér megközelítésben, és szétszórva a végtelen Egybe – ez mindig is izgatott. És a zsiráf pár, no nem olyan, amilyet azóta Murkó hord a trikóján. Meg a sakk, amit Vida sem utasítana el, akivel pár hónappal később újra megnéztük a kiállítást. Egyébként az én befogadói mechanizmusomat leginkább a képek dekorativitása hozta helyzetbe, de hogy intim kapcsolat született volna, azt nem állítanám. Vagy talán egy rövid időre mégis, amikor az egyik idősebb múzeumi alkalmazott kedves és végtelen op-artos rajongásával elérte, hogy egyes alkotásokat különböző szögekből és különböző égtájak felé fordulva is megtekintsek. Udvarias volt, és rendkívül figyelmes, én pedig kénytelen voltam igazat adni Teréz mamának, aki a legjobb véleménnyel van a magyar férfiakról. A tenger helyett a szocializmus idején rendszeresen a Balatonra utazott (a családjával, természetesen), és ott győződött meg róla először, hogy nemcsak mulatni tudnak, hanem sármosak és lovagiasak is a magyar férfiak.
Egy kedves hölgynél, aki együttérzéssel fogadta összes fogyasztói dilemmámat, régi használati tárgyakat vásároltam, Pécs legszebb kapuiról és ablakairól készült képeslapokat szereztem be, könyvjelzőket és más apró ajándékokat … az angol nyelvű katalógusért még visszajövök! Hiszen nem Csontvárytól tudom, hogy a műalkotás megtekintése nem elegendő a recepciós esztétikában. Egyszer talán megpillantom magam ebben a geometrizált világban. (De biztos, hogy nem Vidácskával; talán inkább a szakállas Holenával?) A képeslap megírva, megcsókolva, elküldve. Halk utalás Santorinra és bizonyos halott naptárakra.
*
Múzeum: porcelán,
csak eleven ujjak
tapintják.
Muzej: porcelan,
ki se ga dotikajo
le živi prsti.
Viszont amikor Primula eljött értem, a Zsolnay Múzeum még hátra volt. Együtt indultunk hát el. És ez volt az igazi ellenpont Vasarelyhez képest: növényi dekoráció, visszatérő motívumok, üvegből készült használati tárgyak, padló- és falcsempe, szökőkutak, díszek, ékszerek… a városhoz kapcsolható történelem, tűz, szél, eső, és a gyár, mint egy nagy döglődő állat a huszadik század első felének viharos évtizedeiben.
A képen ott
a porcelángyár: tűz
eső foglyaként.
Na sliki vztraja
tovarna porcelana: ogenj
v precepu dežja.
Az aranyszínben, vagy olykor a szivárvány színeiben pompázó zöld glazúrt már ismertem. Pécsi patent, európai formátum. Már a Szent Sebestyén templom előtti „bikás” szökőkúton is megcsodáltam a májust idéző, tehát a bika jegyében és szellemében fogant árnyalatokat. De csak a múzeumban vettem észre azt a speciális vörös glazúrt, szintén a leleményes Zsolnayak találmánya, amely egy Thassoson látott, kézzel megmunkált, növényi motívumokkal díszített (nem farkasmák volt vajon?), aranyozott és zománccal bevont fülbevalóra emlékeztetett. Hagytam, hadd ragyogjanak – vagy haljanak – akkor ott, a kirakatban, pedig úgy passzoltunk egymáshoz, mint a jobb szemem a balhoz. (Vettem inkább Teréz mamának egy delfinpárral díszített medált az első magányos jubileumára.) De tudtam, hogy valamilyen módon előbb vagy utóbb újra kapcsolatba kerülök vele, és ő is velem. És most megtörtént, még ha csak szimbolikusan is. Az arany-piros kehely a vitrinben szintén elérte hatását, de egyben le is leplezte az átlagember (és a rejtőzködő bohém) fizetőképességét: úgy tűnik, a mély, királyi színek pompája valahogy nem „passzol” hozzám. Maradok inkább szelíd, és hűvösen pasztellszerű… mint akkor, amikor a bársonyos forradalom idején „Szelíd vagyok” feliratú pólót hordtam, és árultam Pozsonyban a „Nyilvánosság” szép nevére hallgató első független újság első példányait. Pontosan húsz év választ el az akkori szelídségtől.
Porcelántál
csillog, mint én a
derékszög alatt.
Porcelanasta
skleda se sveti kot jaz
pod pravim kotom
Azon gondolkodom, vajon a hazai kerámiai tradíciónak köszönhető-e csupán, hogy Pécsett a városi házakon is felfedezni – régieken, újakon egyaránt – a művészi kivitelezés igényét. Nem csak a tetők vannak például díszítve, de az ajtók, ablakkeretek, a különböző díszrácsozatok, az utcaburkolat, a szökőkutak – talán ez is egy lehetőség a saját múlttal való élő kapcsolat fenntartására. A szecessziós posta kiemelkedik a maga impozáns, birodalmi jelenlétével. Manapság az efféle büszke paloták inkább a menő bankok vagy telefontársaságok központjait jellemzik, ahol a státusz a dizájn része, és a küllemnek reprezentálnia kell. Valaha az országot a posta kötötte össze, ma az autópályák és a mobil távközlés. A különbség csak annyi, hogy mára a technikai tényező megelőzte az emberit – így jöhetett létre az a faramuci helyzet, hogy most már az ember az, aki „feltartja” a gépeket a fejlődésben. Látni ezt Teréz mamán is, ahogy szenved a notebookjával, amely folyton meglepi őt valami alattomos kérdéssel. Mintha a masináink olykor túl okosak lennének… és ha elveszítik a kontrollt a helyzet fölött, legfeljebb lefagynak.
*
Befordulok egy másik udvarba. A súlyos emlékeket egy kis marcipánnal igyekszem enyhíteni. A marcipán a város egyik jellegzetessége, ideje hát, hogy megismerkedjünk vele. A dzsámi a kereszttel a tetején, a félhold ölelésében és a felújított harangtoronnyal, mint úgy általában, most is üdvözöl. Az ökumenizmus titka a hasában bújik meg. S ha már a marcipánnál tartunk, Taja Kramberger, és az ő Marcipán című verseskötete itt minden bizonnyal védjeggyel lenne ellátva. Csakhogy Taja marcipánja jobban megformált és gazdagabb. Mert amit a múzeum mögötti boltban találok, az többnyire giccs. Egyetlen mentségük, hogy ez nem befolyásolja az ízüket. Emlékszem arra a dalmát marcipánra, amely a desszert – egy mandulatorta – felszolgálásának a részét képezte a Vadászban. Díszítette a menüt, a tányért, az egész tematikus estét és a vendéglőt. Hogy hol? Szlovéniában: négy dalmát egy gitárral (a Tenger férfikvartett) daloltak lelkesen; főleg a tenor, mintha egy kalózhajóból lépett volna elő. Az a dal indított meg bennünket a legjobban, amelyben a férfi könyörög a nőnek, „vessen rá egy pillantást/ bacila bar oko”. A hallgatóság nem győzött csodálkozni, hogy honnét kerültek „barokk” elemek a dalmát halászok nótáiba. Viktóriával csak somolyogtunk a bajszunk alatt, s megpróbáltuk intonálni a forró szerelmi refréneket.
*
Harmonikája
legyőzte a fagyot, lefejezte
a Király utcát.
S harmoniko je
premagal mraz, obglavil
Király utco.
Mivel tehát nem alszom, nem főzök, és nem is dolgozom, e középkori város utcáin csavargok, kerülgetem a várfalat, és barátkozom a hideggel és a téllel. Kettősük a Pro Patria emlékművön is látványos munkát végez. Elég egy pici zúzmara, egy kevéske gránitra fagyott hó, és az ismeretlen hősök az obeliszkről egyenesen a mennybe léphetnek. Borokat kóstolgatok, kávéházakat, galériákat látogatok (időnként megiszom egy pohár Guinnes-t a Király utcában), egy napon azonban ott ragadok a tv és a pc előtt, és az új amerikai elnök beiktatását nézem a tévében egy magyar, egy szlovén, és egy szlovák csatornán egyszerre. Pár héttel később Niko barátom emilben egy teleobjektívvel készült felvételt küld: első látásra a washingtoni ünnepségen résztvevő arctalan tömeget ábrázolja, de olyannyira ráközelíthetünk bármely „foltjára” a képnek, hogy abból nem csak az ott álló személyt, de talán még a fogtömését is azonosíthatjuk. Ezt nevezem én nélkülözhetetlen biztonsági intézkedésnek!
Vagy a technikai csoda egy másik példája: jó tudni, hogy mindannyian állandó felügyelet alatt vagyunk, pontosan beazonosítva, és teljesen mindegy, hogy éppen a kádban fekszünk, a számítógépünk előtt ülünk, vagy a Virág cukrászdában bámulunk a semmibe. Egyébként engem még a Primož szemei is figyelnek – a Skype-on keresztül küldjük egymásnak a legforróbb híreket. Hogy Fájrontka gyógyulgat, mondjuk, és nem hisz a saját testének. Hogy azt gondolja, álmodta az egészet, és az orvosok, a fiával és a tágabb rokonsággal együtt csak a bolondját akarják járatni vele, amikor megtiltják, hogy létrára másszon, vagy autót vezessen. Sőt, a bort, a nőket, és a dalolást sem engedélyezik. De ez a szerencsétlen történet talán mindnyájunkat meggyógyít majd, és ösztönözni fog, hogy egészségesen éljünk, és megbecsüljünk minden istenadta napot. A sors minden fenyegetését, minden símogatást, mindent újraéledést.
*
Primus utazni készül, de mielőtt eljutna hozzám, újra el kell haladnia majd a „Masarykův dům” feliratú terebélyes épület előtt Palešnikban, átvágnia a Terezino Polje-n és a Građino Lukačon, aztán az elhagyott gólyafészkek érintésével – amelyek később fiókákkal és gondos szülőkkel lesznek tele – sikeresen átjutnia a nyaranta mintha felfelé hömpölygő, de most még befagyott folyók fölött. Így ismételtük el, kétszer is újra. Sőt, Primula háromszor is, mert Pécs időközben újabb „látványossággal” gazdagodott. Arra a júliusi szélviharra gondolok, például, amely az álmainkon is keresztülsüvített. A csarnokok, a kávéházak teraszai megteltek sűrűn kavargó törökrózsaszirmokkal, napernyők röpködtek, és a roló, még ha ki is volt kötve a radiátorhoz, egész éjszaka feszített és csapkodott, minta vitorla, vagy az SOS-t morzézta szüntelen.
A kialvatlanságot reggel teával, tejjel és mézzel gyógyítottuk. És lemásoltuk az ókori kínai költőt (vagy költőnőt? – hisz honnan tudhatnánk, ki is volt valójában), aki oly szépen írt a teához fűződő szeretetéről. Egy Dilmah nevű cég díjazta is rögtön az erőfeszítéseit – és persze reklámstílusban a vallomást ráírta egyenesen a teáscsészére. Akkor meg miért ne gondolhatnám én is tovább az egészet, oly módon használva sorait, hogy az a városnak – amelyben már úgy otthon érezzük magunkat – legyen címezve. Reggel átérezzük a városlakóknak a polgármester halála fölötti megrendülését: mondják, túl korán ment el. Más alkalommal a nyári vendéglőnek és sörözőnek átalakított kerthelyiségnek örülünk, ahonnét új kilátás nyílott a városi panorámára. A boltokban pedig? Jobban értenek bennünket szlovénul, mint angolul – és természetesen horvátul válaszolnak.
Egyeseknek Babilon a poklot jelenthette, másoknak viszont maga volt a mennyország, gondolom. Csakhogy a sötét oldal győzött – és legyen ez figyelmeztetés mindannyiunk számára. Da, igen, áno, ja. Mert a nyelvek még mindig összekeveredhetnek, de az emberi beszédnek, mint a kristály, tisztának kell maradnia. S minden újabb kulturált és szabad nyelvi kortynak – gyöngéd, hűvös szellő – testet, lelket egyaránt boldogítania kell, mint abban a teás anonimben.
Pécs: kenyérsütő kemence, mely nem omlik le; mint a megélt területe és a kimondhatatlan titka.
(2009. január 5. – 31., etc.)
(Szlovákból fordította Norbert György
Haiku from Slovenian translated by Orsolya Gallos)
The first bowl soothes the throat, while the second banishes loneliness. At the third bowl, I search my soul and find 5,000 volumes of ancient poems. Whith the fourth bowl, a slight perspiration washes away all unhappy things. At the fifth bowl, my bones and muscles are cleansed. With the sixth bowl, I am in communication with the immortal spirit. The seventh bowl? It is forbidden: already a cool, ethereal breeze begins to soothe my whole body.
An early Chinese poet describing his love for tea.
Ketten érkezünk, de csak én maradok; a vasparipa a lovagommal együtt visszatér Ljubljanába. A karácsony elmúlt, s úgy léptünk át az újévbe, hogy észre sem vettük. A rossz szellem viszont megtalálta az otthonunk. „Fájrontkát” a legérzékenyebb pontján érintette: teljesen egészséges többé már nem lesz. Tabletták minden nap, mint gyerekkorunkban a babszemeket a tányérról, egyiket a másik után. Epilepszia, nyavalyatörés, eskór. Ha terv szerint indulunk el Pécsre, „Fájrontka” akár meg is halhatott volna. A gondolattól mindketten kiborulunk – olykor nem kell sok, hogy minden a feje tetejére álljon. De a rossz szellemmel talán a jó tündér is bekopogott hozzánk, tétovázásunk különben mivel magyaráznánk. Még most sem tudom egyébként, mi lehetett az oka, nyilván nem volt kedvünk utazni az ünnepek után. „Fájrontka” – miután a kórházban hatórányi kóma után magához tért, első szavai ezek voltak: Milyen szép vagy! Primožnak pedig: Fiam! Azért a gondolkodásáról egy-két dolgot elárul ez. Mondjuk ahogy osztozik a „fiúi” és a „női” elementumon. Hős, minden tekintetben.
Nevetni most
nincs miért. Távozol,
apádhoz mész.
Nasmehniti se
nemogoče. Odhajaš
bliže k očetu
Teréz mamára gondolok, ahogy hősiesen küzd az öregkor „kiváltságaival”. Én meg hegyeken, völgyeken túl. Megérkezem, hogy aztán megint odébbálljak. Azzal búcsúzva, mikor jövök majd újra. És hány ilyen anya van, hány ilyen apa a világon!
*
Primula távozása előtt még: amolyan interjú-féleség egy helyi lapnak, a terep körültapogatása, viszontlátás a barátokkal. A lakás új, tiszta, kényelmes, legfeljebb néhány edényt vagy vánkost kell majd venni. Egy embernek éppen megfelel, gondolom. Ha Primula is maradt volna, nyilván csatázunk az íróasztalért. Oké, Varsóban nemesebb küldetése volt: a doktorátusát írta; Søren már türelmetlenül várt rá. Később Zolival igyekszünk megoldani a „munkaszék” problémáját – a Jelenkor egyik székén ülök, két vánkos helyett csak egy van a fenekem alatt –, s a kéziratomnak egyre nagyobb súlya lesz.
*
A lakás legnagyobb kincse a fürdőkád. Ejtőzöm a habok között, de az ablakon túl pörög az élet. A folyosókon emberek mászkálnak, ilyen-olyan hangokat hallatnak, csengők, ajtókulcsok csörgése, zárak kattanása. A meztelenség furcsa kapcsolata az idegenség fantomjával. Csupán egy homályos üvegréteg választja el őket egymástól. Úgy gondolom, még mindig az újévi látogatások zajlanak. Odakint meg valami jeges máz, mint dermesztő meglepetés, ami nyakon önt mindent. Kész jégkirályság! Az emberek, mintha víz alatt lennének, úgy mozognak: karjaikkal hadonászva igyekeznek pótolni az egyensúly hiányát. Egy cukrászda ablaka mögül figyelem – tulajdonképpen úsznak a levegőben, és nem engedhetik meg azt a luxust, hogy zsebre rakják a kezeiket. Nézem a vállak keringőjét, a tenyerek csészéit, a térd mozdulatait, a tükör óvatos kerülgetését – az aszfaltra merőlegesen. Bármilyen szög kockázatos lenne. Arra az orosz mesefilmre a jégkirálynőről, amit még kislányként láttam a Szabadság moziban, mindig emlékezni fogok: tisztaság, rémület, gyönyör. Mert a gyermek a szépet az egész testével érzékeli, egész lényével. (A gyermeki élményeknek ebbe a kategóriájába tartozik a Sárga tengeralattjáró is.)
*
Elropogtatok egy nosztalgikus habcsókot (Szlovéniában hasztalan keresném), majd veszélyes utazásra indulok. Háromszáz méternyi feszültség, visszatartott lélegzet, az udvaron azonban már vár az elvarázsolt gyepszőnyeg az udvar közepén. Inkább járok a törékeny, ezüstös szálkákon, mint a „cukros“ glazúr alatt egybefolyó, kikopott, csúszós járdaköveken. Valóban, príma kis természet-happening – és Primula épp úton hazafelé. Mikor kitolatott az udvarból, féltem, hogy nem tud majd lefékezni a garázsajtó és a kapu között, mert mindkettőt ugyanazzal a távirányítóval kellett kinyitni (vagyis sorjában, először a garázsajtót, aztán a kaput). A garázsból fel kellett repülnie – az alagsori feljáró enyhe (üveg) lejtőjén, és eljutni a ház kapujához a rövidke jégborította sávon. De megoldotta – mechanikai képességei mindig meglepnek. Olykor a természeti törvényeket is felülírja. Tudom, miről beszélek.
*
Egyedül lenni egy idegen helyen, tulajdonképpen kellemes dolog. Folytatom a város feltérképezését, kezdek tájékozódni. A városközponton túli résszel nem próbálkozom, nincs rá szükségem. Legmesszebb az uszoda keresése közben jutok el, de meg nem találom. Egy-két boltot már ismerek, helyek, ahol kajálni lehet. A hűtőszekrény tele, de mit kezdjek vele, csak magamnak főzni nincs kedvem. Megszoktam már, hogy együtt főzünk, együtt eszünk. Az idő drága, ahogy mondani szokás. Néhány rádióállomást bekeresek a neten. Hallgatom Svetlana Makarovičot például, amint arról vall, hogy számára csak a cigányzenében van átütő erő, nyilván azért, mert autentikus, és egy átlagos szlovén számára talán még provokatívnak is tűnhet. Aztán ahogy Barack Obama nyomul a világpolitikába – és úgy tűnik, sikeresen. Nem látok abban semmi kivetnivalót, hogy elismerte az ellenlábas Hillary Clinton érdemeit, és felkérte az együttműködésre. Csakhogy a világ mintha kizárólag a konfrontációkra lenne kiéhezve, és legszívesebben a földbe döngölve látná valamelyiküket.
*
Kinyitom a kéziratot – istenem, hogy mennyire nem akarózik; legszívesebben valami másról írnék, mint erről az elátkozott szlovén (köztes) időszakról. De ha nem használom ki a lehetőséget, és szabadságként fogom értelmezni az ösztöndíjat, soha nem lesz belőle könyv. Legfeljebb megtépett jegyzetek néhány elvetemült kutatónak. De legalább sokáig alszom. És a számítógép mögötti ücsörgést is egyre inkább a csavargások váltják fel. A város mindennapi ritmusa érdekel elsősorban, a turisztikai nyalánkságokat egyelőre kerülöm. Ideiglenesen megelégszem azzal, amit az áttanulmányozott térképek, programok, katalógusok nyújtanak („Pécs Walks” és Gölcz Piroska angol nyelvű útikalauza). Néhány hét múlva – egy könyvesbolttal arrébb – Primožzsal felvásároljuk az egész angol részleget: keménykötés, bordó tábla, zsebformátum arany bemetszéssel. Én leginkább Jane Austin-t, de a legnagyobb fogás: Lewis Carolltól az Alice csoda országban az eredeti illusztrációkkal. Primož angolra fordított Dosztojevszkije számomra felér egy bűnnel. És a könyvek ára: elhanyagolható. Sőt, a magyar árak egyelőre elhanyagolhatónak tűnnek; olyannyira ár alatt kínálják a portékát, hogy az már egyenesen bosszantó. Hová tűnt az ember által elvégzett munka tisztelete – hisz az ilyen árak még a gyártási költségekre szükséges összeget sem képesek fedezni! Persze nekem ez most jól jöhetne, de inkább valamiféle perverz megszentségtelenítést érzek ezzel kapcsolatban. Mert nyilván én sem szeretném, hogy a könyveimet áron alul kínálják, még akkor sem, ha egy könyv ára legtöbb esetben csak szimbolikus.
*
De térjünk vissza a magányomhoz. Attrakciók helyett, inkább valami más: fodrászszalon fodrásznővel, tört angol és mutogatás, később amolyan időcsapdaként az Árkád Üzletház a Rákóczi úton, ahol teljesen eltévedek (egy ártatlan villanykörtével kezdődik minden), majd lámpabolt – lámpák különböző természetes anyagokból (bőr, spárga, fa, vesszőfonál, textil, papír stb.), amelyekkel Szlovéniában alig találkozni. Végül egy kis bolt ázsiai finomságokkal – valami, ami egyértelműen nekem és a mikrohullámú sütőmnek való. Szezámmal, karamellel és chilivel megbolondított csibehús, valódi ínyencfalat.
Várandós nő, oly
büszke; thai étekkel
tölti meg hasam.
Nosečnica in
njen ponos; s tajsko hrano
polni moj trebuh.
*
A lámpákat három körben veszem meg. A bolti eladónőkkel már összebarátkoztunk. (Kis női szövetségek vagy – minő kár! – gyűlölségek.) A zsákmány a következő: egy vesszőfonatos gömb, amely mint a diszkóban, villámokat szór a falra, két éjjeli lámpa narancsszínű háncsbéléssel, és mindenekelőtt az a meleg fény, amely belőlük árad, teremtve kellemes atmoszférát e borús téli tájban. Talán több fényre és melegségre van szükséged, állapítja meg valaki nagyon „viccesen”, ám annál lényegre törőbben. Meglehet. Mert berendezkedni valahol nem feltétlenül a mammonról szól, megesik, hogy olykor inkább a kiégettség, a magány története. A személytelenre való ráutaltságé. Amikor kénytelenek vagyunk pótlólagos érintéseknek örülni, a biztonságérzet egy másmilyen megtapasztalásának. Ezen gondolkodom, hogy talán egy novellára is futja mindebből. Egyszer majd megírom – hogyan beszélnek hozzám a tárgyak Szlovéniában. Hogyan és miért.
*
Egy lámpa – műszaki – a megkésett írónőnek, Teréz mamának, akinek első könyve helyi bestseller lett Szlovákiában. És még csak nem is azért, mert nem lehetett volna országos sikere, hiszen méltató recenziók még a Szlovák Tudományos Akadémiáról is érkeztek, hanem azért, mert nyelvjárásban írta, és így vallotta meg rajongását a Kis-Kárpátokon túli régió iránt. Sikerült megragadnia a gyerekkor lecsengő világát, a felnőtté válást, a falut, mint élő egészet, mint etnikai, kulturális, történelmi, de mint szellemi értéket is, a huncutságát és szépségét, de mindenek előtt az ott élő embereket – életüket, történeteiket, a győzelmeiket és vereségeiket egyaránt. Nagyon fontos, nagyon emberi könyv. Minden bizonnyal megérdemel egy lámpát, ha már az első honoráriumából vett egy notebookot, s végre berendezett magának egy olyan munkasarkot és szobát, amilyenről mindig is álmodott. (Christine de Pizan – „csak a férje halála után kezdett el írni”. És nincs ezzel egyedül.) Teréz mama írja tovább a dolgait, és megvalósítja önmagát, de már nem a konyhában a pácolt tölgyfaasztalon, hanem úgy, ahogy az ő korában egy kezdő írónőnek dukál, és ahogy egy bizonyos Virginia asszonyság súgott neki helyesen valamit a saját szobával kapcsolatban. (A férfiaknak »virginiájuk« van, nekünk Virginiánk!) Amikor felhívom Terézt, hogy megtudakoljam a véleményét, a kinyújtható nyakú (a praktikusok úgy mondanák, nyelű) fekete és a fehér asztali lámpa közül a fehéret választja. Ehhez a színhez tart, éjszaka is többnyire fehér hálóingben látom viszont. Amikor senki sem látja, lassan visszatér az angyalokhoz.
*
A püspöki dómban – négytornyú székesegyház – megörülök az életnagyságú jászolnak: egy helyi művészember készítette szalmából. Az összes alak, az állatkák, fölöttük az ég, lábuk alatt a föld, mindennek szalma, napfény és vidék illata van, és az altemplom keresztboltozata alatt fénybe vonja isten születését. Kár, hogy a január nem éppen az orgonakoncertek ideje – Pécs így jelképesen összekapcsolódna Varsóval és Varsó szellemi-zenei kínálatával, amit Primulával kiélveztünk. Kénytelen vagyok megelégedni azzal a harangjátékkal, amelyet a városháza toronyórájához installáltak, és amely, valami játékos kódot követve, kizárólag csak minden második órában hajlandó megszólalni. De ami ezalatt történik, az maga a csoda: a belső csengettyűink fokozott rendetlenkedése, az éjjeli trombiták elnyújtott szólamai, a világűr-visszhangok. És éjszakánként a hullócsillagok halk csilingelése, a repülő üstökös búgása, és a hold lassan kúszó kiflije az ablakban.
*
Emlékszem a Csontváry Múzeumban tett első látogatásomra. Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919) – nem szabad kihagyni. Naiv, expresszív, konceptuális, kalandor, hű önmagához. Leginkább egy lesoványodott eb maradt meg bennem valamelyik csoportképről – árnyékszerű, de mégis valósághű ábrázolása egy vidám kutyaszenvedésnek a jobb alsó sarokban. Három vonallal felskiccelt műremek, amelyen igencsak jól szórakoztam, talán Ludwig is hozzájárult varázspálcájával. A második találkozásból a kirobbanó drámára emlékszem – Primussal és a jungiánus Metával beszéltük meg, hogy mit látunk. E vizitnek köszönhetem, hogy egy időre szerencsésen összekeveredett bennem a lírai és a komikus szál. Az összes pszichikai bizonytalanság, az idő és a tér, de ugyanúgy a korszak és a topográfia. A perspektiva megháromszorozódott számomra – érdekes volt az „elmélyülés a vonalba“; felszereltük magunkat könyvekkel, katalógusokkal, naptárakkal, képeslapokkal. Hamarosan megadtuk magunkat; vettünk egy egérpadot, és lementünk egy emelettel lejjebb, a kávéházba. A harmadik látogatást az eltűnt idő keresése jellemezte, az emlékezés jelenléte. A harmadik alkalommal az eltűnt idő nyomába szegődtünk, és az emlékek felelevenítésével próbálkoztunk, de viszonylag hamar feladtuk. Inkább levonultunk a kávéházba, pilseni sört és whiskyt rendeltünk, s teleszívtuk magunkat a szebb napokat látott helyiség illatával. Később egy pohár itallal a kezemben a pódiumon eltáncoltam Primožnak a bukott sztárt, miközben a székesegyház előtti park késődélutáni fényárba borult, s a sugarak izgalmas ábrákat vetítettek az üres kávéház magas falaira. Mikor végre elindultunk hazafelé, a sötét felhőkből már kövér pihék potyogtak – egyenesen a szempilláinkra. Mi pedig vakon, süketen, boldogan, magunkba mélyedve. Bizony, kedves Tivadar.
*
Mikor Primula eljött értem a vasparipán, Viktor Vasarely, az „optikai csalás művésze” már le volt tudva (Vasarely különben pécsi, és Szlovákiában nőtt fel). Annak ellenére, hogy nem vagyok annyira oda a geometriai formákért, néhány képet azért találtam. Sokatmondó foltok szürke-fehér megközelítésben, és szétszórva a végtelen Egybe – ez mindig is izgatott. És a zsiráf pár, no nem olyan, amilyet azóta Murkó hord a trikóján. Meg a sakk, amit Vida sem utasítana el, akivel pár hónappal később újra megnéztük a kiállítást. Egyébként az én befogadói mechanizmusomat leginkább a képek dekorativitása hozta helyzetbe, de hogy intim kapcsolat született volna, azt nem állítanám. Vagy talán egy rövid időre mégis, amikor az egyik idősebb múzeumi alkalmazott kedves és végtelen op-artos rajongásával elérte, hogy egyes alkotásokat különböző szögekből és különböző égtájak felé fordulva is megtekintsek. Udvarias volt, és rendkívül figyelmes, én pedig kénytelen voltam igazat adni Teréz mamának, aki a legjobb véleménnyel van a magyar férfiakról. A tenger helyett a szocializmus idején rendszeresen a Balatonra utazott (a családjával, természetesen), és ott győződött meg róla először, hogy nemcsak mulatni tudnak, hanem sármosak és lovagiasak is a magyar férfiak.
Egy kedves hölgynél, aki együttérzéssel fogadta összes fogyasztói dilemmámat, régi használati tárgyakat vásároltam, Pécs legszebb kapuiról és ablakairól készült képeslapokat szereztem be, könyvjelzőket és más apró ajándékokat … az angol nyelvű katalógusért még visszajövök! Hiszen nem Csontvárytól tudom, hogy a műalkotás megtekintése nem elegendő a recepciós esztétikában. Egyszer talán megpillantom magam ebben a geometrizált világban. (De biztos, hogy nem Vidácskával; talán inkább a szakállas Holenával?) A képeslap megírva, megcsókolva, elküldve. Halk utalás Santorinra és bizonyos halott naptárakra.
*
Múzeum: porcelán,
csak eleven ujjak
tapintják.
Muzej: porcelan,
ki se ga dotikajo
le živi prsti.
Viszont amikor Primula eljött értem, a Zsolnay Múzeum még hátra volt. Együtt indultunk hát el. És ez volt az igazi ellenpont Vasarelyhez képest: növényi dekoráció, visszatérő motívumok, üvegből készült használati tárgyak, padló- és falcsempe, szökőkutak, díszek, ékszerek… a városhoz kapcsolható történelem, tűz, szél, eső, és a gyár, mint egy nagy döglődő állat a huszadik század első felének viharos évtizedeiben.
A képen ott
a porcelángyár: tűz
eső foglyaként.
Na sliki vztraja
tovarna porcelana: ogenj
v precepu dežja.
Az aranyszínben, vagy olykor a szivárvány színeiben pompázó zöld glazúrt már ismertem. Pécsi patent, európai formátum. Már a Szent Sebestyén templom előtti „bikás” szökőkúton is megcsodáltam a májust idéző, tehát a bika jegyében és szellemében fogant árnyalatokat. De csak a múzeumban vettem észre azt a speciális vörös glazúrt, szintén a leleményes Zsolnayak találmánya, amely egy Thassoson látott, kézzel megmunkált, növényi motívumokkal díszített (nem farkasmák volt vajon?), aranyozott és zománccal bevont fülbevalóra emlékeztetett. Hagytam, hadd ragyogjanak – vagy haljanak – akkor ott, a kirakatban, pedig úgy passzoltunk egymáshoz, mint a jobb szemem a balhoz. (Vettem inkább Teréz mamának egy delfinpárral díszített medált az első magányos jubileumára.) De tudtam, hogy valamilyen módon előbb vagy utóbb újra kapcsolatba kerülök vele, és ő is velem. És most megtörtént, még ha csak szimbolikusan is. Az arany-piros kehely a vitrinben szintén elérte hatását, de egyben le is leplezte az átlagember (és a rejtőzködő bohém) fizetőképességét: úgy tűnik, a mély, királyi színek pompája valahogy nem „passzol” hozzám. Maradok inkább szelíd, és hűvösen pasztellszerű… mint akkor, amikor a bársonyos forradalom idején „Szelíd vagyok” feliratú pólót hordtam, és árultam Pozsonyban a „Nyilvánosság” szép nevére hallgató első független újság első példányait. Pontosan húsz év választ el az akkori szelídségtől.
Porcelántál
csillog, mint én a
derékszög alatt.
Porcelanasta
skleda se sveti kot jaz
pod pravim kotom
Azon gondolkodom, vajon a hazai kerámiai tradíciónak köszönhető-e csupán, hogy Pécsett a városi házakon is felfedezni – régieken, újakon egyaránt – a művészi kivitelezés igényét. Nem csak a tetők vannak például díszítve, de az ajtók, ablakkeretek, a különböző díszrácsozatok, az utcaburkolat, a szökőkutak – talán ez is egy lehetőség a saját múlttal való élő kapcsolat fenntartására. A szecessziós posta kiemelkedik a maga impozáns, birodalmi jelenlétével. Manapság az efféle büszke paloták inkább a menő bankok vagy telefontársaságok központjait jellemzik, ahol a státusz a dizájn része, és a küllemnek reprezentálnia kell. Valaha az országot a posta kötötte össze, ma az autópályák és a mobil távközlés. A különbség csak annyi, hogy mára a technikai tényező megelőzte az emberit – így jöhetett létre az a faramuci helyzet, hogy most már az ember az, aki „feltartja” a gépeket a fejlődésben. Látni ezt Teréz mamán is, ahogy szenved a notebookjával, amely folyton meglepi őt valami alattomos kérdéssel. Mintha a masináink olykor túl okosak lennének… és ha elveszítik a kontrollt a helyzet fölött, legfeljebb lefagynak.
*
Befordulok egy másik udvarba. A súlyos emlékeket egy kis marcipánnal igyekszem enyhíteni. A marcipán a város egyik jellegzetessége, ideje hát, hogy megismerkedjünk vele. A dzsámi a kereszttel a tetején, a félhold ölelésében és a felújított harangtoronnyal, mint úgy általában, most is üdvözöl. Az ökumenizmus titka a hasában bújik meg. S ha már a marcipánnál tartunk, Taja Kramberger, és az ő Marcipán című verseskötete itt minden bizonnyal védjeggyel lenne ellátva. Csakhogy Taja marcipánja jobban megformált és gazdagabb. Mert amit a múzeum mögötti boltban találok, az többnyire giccs. Egyetlen mentségük, hogy ez nem befolyásolja az ízüket. Emlékszem arra a dalmát marcipánra, amely a desszert – egy mandulatorta – felszolgálásának a részét képezte a Vadászban. Díszítette a menüt, a tányért, az egész tematikus estét és a vendéglőt. Hogy hol? Szlovéniában: négy dalmát egy gitárral (a Tenger férfikvartett) daloltak lelkesen; főleg a tenor, mintha egy kalózhajóból lépett volna elő. Az a dal indított meg bennünket a legjobban, amelyben a férfi könyörög a nőnek, „vessen rá egy pillantást/ bacila bar oko”. A hallgatóság nem győzött csodálkozni, hogy honnét kerültek „barokk” elemek a dalmát halászok nótáiba. Viktóriával csak somolyogtunk a bajszunk alatt, s megpróbáltuk intonálni a forró szerelmi refréneket.
*
Harmonikája
legyőzte a fagyot, lefejezte
a Király utcát.
S harmoniko je
premagal mraz, obglavil
Király utco.
Mivel tehát nem alszom, nem főzök, és nem is dolgozom, e középkori város utcáin csavargok, kerülgetem a várfalat, és barátkozom a hideggel és a téllel. Kettősük a Pro Patria emlékművön is látványos munkát végez. Elég egy pici zúzmara, egy kevéske gránitra fagyott hó, és az ismeretlen hősök az obeliszkről egyenesen a mennybe léphetnek. Borokat kóstolgatok, kávéházakat, galériákat látogatok (időnként megiszom egy pohár Guinnes-t a Király utcában), egy napon azonban ott ragadok a tv és a pc előtt, és az új amerikai elnök beiktatását nézem a tévében egy magyar, egy szlovén, és egy szlovák csatornán egyszerre. Pár héttel később Niko barátom emilben egy teleobjektívvel készült felvételt küld: első látásra a washingtoni ünnepségen résztvevő arctalan tömeget ábrázolja, de olyannyira ráközelíthetünk bármely „foltjára” a képnek, hogy abból nem csak az ott álló személyt, de talán még a fogtömését is azonosíthatjuk. Ezt nevezem én nélkülözhetetlen biztonsági intézkedésnek!
Vagy a technikai csoda egy másik példája: jó tudni, hogy mindannyian állandó felügyelet alatt vagyunk, pontosan beazonosítva, és teljesen mindegy, hogy éppen a kádban fekszünk, a számítógépünk előtt ülünk, vagy a Virág cukrászdában bámulunk a semmibe. Egyébként engem még a Primož szemei is figyelnek – a Skype-on keresztül küldjük egymásnak a legforróbb híreket. Hogy Fájrontka gyógyulgat, mondjuk, és nem hisz a saját testének. Hogy azt gondolja, álmodta az egészet, és az orvosok, a fiával és a tágabb rokonsággal együtt csak a bolondját akarják járatni vele, amikor megtiltják, hogy létrára másszon, vagy autót vezessen. Sőt, a bort, a nőket, és a dalolást sem engedélyezik. De ez a szerencsétlen történet talán mindnyájunkat meggyógyít majd, és ösztönözni fog, hogy egészségesen éljünk, és megbecsüljünk minden istenadta napot. A sors minden fenyegetését, minden símogatást, mindent újraéledést.
*
Primus utazni készül, de mielőtt eljutna hozzám, újra el kell haladnia majd a „Masarykův dům” feliratú terebélyes épület előtt Palešnikban, átvágnia a Terezino Polje-n és a Građino Lukačon, aztán az elhagyott gólyafészkek érintésével – amelyek később fiókákkal és gondos szülőkkel lesznek tele – sikeresen átjutnia a nyaranta mintha felfelé hömpölygő, de most még befagyott folyók fölött. Így ismételtük el, kétszer is újra. Sőt, Primula háromszor is, mert Pécs időközben újabb „látványossággal” gazdagodott. Arra a júliusi szélviharra gondolok, például, amely az álmainkon is keresztülsüvített. A csarnokok, a kávéházak teraszai megteltek sűrűn kavargó törökrózsaszirmokkal, napernyők röpködtek, és a roló, még ha ki is volt kötve a radiátorhoz, egész éjszaka feszített és csapkodott, minta vitorla, vagy az SOS-t morzézta szüntelen.
A kialvatlanságot reggel teával, tejjel és mézzel gyógyítottuk. És lemásoltuk az ókori kínai költőt (vagy költőnőt? – hisz honnan tudhatnánk, ki is volt valójában), aki oly szépen írt a teához fűződő szeretetéről. Egy Dilmah nevű cég díjazta is rögtön az erőfeszítéseit – és persze reklámstílusban a vallomást ráírta egyenesen a teáscsészére. Akkor meg miért ne gondolhatnám én is tovább az egészet, oly módon használva sorait, hogy az a városnak – amelyben már úgy otthon érezzük magunkat – legyen címezve. Reggel átérezzük a városlakóknak a polgármester halála fölötti megrendülését: mondják, túl korán ment el. Más alkalommal a nyári vendéglőnek és sörözőnek átalakított kerthelyiségnek örülünk, ahonnét új kilátás nyílott a városi panorámára. A boltokban pedig? Jobban értenek bennünket szlovénul, mint angolul – és természetesen horvátul válaszolnak.
Egyeseknek Babilon a poklot jelenthette, másoknak viszont maga volt a mennyország, gondolom. Csakhogy a sötét oldal győzött – és legyen ez figyelmeztetés mindannyiunk számára. Da, igen, áno, ja. Mert a nyelvek még mindig összekeveredhetnek, de az emberi beszédnek, mint a kristály, tisztának kell maradnia. S minden újabb kulturált és szabad nyelvi kortynak – gyöngéd, hűvös szellő – testet, lelket egyaránt boldogítania kell, mint abban a teás anonimben.
Pécs: kenyérsütő kemence, mely nem omlik le; mint a megélt területe és a kimondhatatlan titka.
(2009. január 5. – 31., etc.)
(Szlovákból fordította Norbert György
Haiku from Slovenian translated by Orsolya Gallos)
