Pécsi napló



Az ide jutásom nem volt problémamentes. A bécsi reptéren nem találtam meg a transzfer desket, és mivel viszonylag kevés időm volt, jól felment a vérnyomásom. Ilyen kényelmetlenségekkel sajnos számolni kell annak, aki rövid távú repülőutakra vállalkozik...Aztán megvettem a jegyemet a Mistral minibuszra. A kijáratnál senki sem várt rám, de erre fel voltam készülve (mivel elolvastam az tájékoztatót), türelmesen várakoztam. Az idő csak telt. Mikor másfél óra, amit maga a cég maximumként jelölt meg, letelt, kezdtem bepánikolni. Telefonáltam a vendéglátómnak Pécsre, hogy jóval később fogok érkezni. Mihelyst kinyomtam a telefonomat, a buszsofőr ott állt mögöttem, kezében egy papírt lobogtatott, amelyen az én nevem állt. Ekkor felvidultam, de mint kiderült, korai volt az öröm. Még negyven percig ott rostokoltunk, mert egy Kanadából érkező hölgyre kellett várnunk. A Budapest-Pécs út kezdetben nagyon kellemes volt, de félúton azt vettem észre, hogy az út kezd veszélyesen szűkülni.
Kellemes, kicsiny lakás a Felsőmalom utcában. Nagyon csendes környék. Csak az itt lakók jövés-menését hallani. Vagy a minap annyit, hogy a munkások nyírják a gyepet. Egy művésznek talán kevés, de egy íróembernek teljesen megfelelő.

Ugyanaznap este...

Első utam a helyi élelmiszerüzletbe. Először inkább a nemzetközi márkákat választom – biztos, ami biztos.
Közvetlenül a szomszédomban található a Feng Shui és a Szcientológia központ, nem is beszélve a különböző templomokról. Tehát azt mondhatom, “lélek étekkel” jól el vagyok látva.

Szinte a legelső dolog, amire felfigyeltem a Király utcán, a Santander Bank helyi fiókja volt. A bank azon kevés pénzügyi intézmény egyike, akik egész jól profitálnak a válság idején is, köszönhetően a óvatos hozzáállásuknak.

3-adika, péntek
Első ízben sikerült eltévednem séta közben (nagyon sok felé lehet/érdemes menni!). Sok széles út van a központ környékén, amelyek az újonnan érkezőnek kissé hasonlónak látszanak.
Az első benyomásom, ami megdöbbentett: nagyon is otthon érzem magam. Pécs arra a városra emlékeztet engem, ahol felnőttem. Tartu Észtország egyetemi városa, egy kicsit kisebb, mint Pécs. A XVI. század óta többször leégett és lebombázták, legutoljára a II. világháború alatt. De az óváros egy része megúszta a pusztulást. A városban található házak többsége a XIX. század közepéről való, két-három emeletesek, klasszicista stílusban épültek.

Az ember azonnal észreveszi, hogy Pécs egyetemi város. Aránylag sok fiatalt láthatunk az utcákon, aránylag értelmes ábrázattal.

4-edike, szombat
Berendezkedtem. Nagyon hideg van. Elképesztően szélsőséges hőmérsékletek vannak. Most például csak 7 fok. Benéztem az “Apollóba”. Miféle hely ez? Csak egy mozi, pub, ahova az ifjúság jár, vagy ennél sokkal több?
Az emberek, akikkel az utcán összefutok, a saját dolgukkal törődnek, nem agresszívak. Nem bámulnak meg, és nem tesznek megjegyzéseket az elhaladókra. Láttam egy-két koldust, de ők se voltak tolakodóak.

5-ödike, vasárnap
A színház épületét első látásra fel fogod ismerni. (Micsoda csodálatos ensemble/épületegyüttes!) Ugyanez igaz a vasútállomásra. Ott is voltam. Lenyűgöző, mint a korban épült többi hasonló állomás. Azonban egy kissé ütött-kopott, sok mindent megélt már. A szerelvények pedig pedig finom szólva elhanyagoltak. Nem ösztönöznek arra, hogy fellépjek valamelyikre, habár nagy vonatbolond vagyok.

Mihelyst az idő melegebbre fordult, hosszú sétát tettem az egyik kertvárosi részen. Azt hiszem, Budai Kertvárosnak hívják. Láttam sok pompás kertecskét, mindegyik gondozott volt. És micsoda csodálatos kilátás nyílik innét! Később megtudtam, hogy jómódú népek élnek errefelé.

6-odika, hétfő
Elsétáltam a Székesegyházhoz. Lenyűgöző, csodálatos.
A tömegközlekedés, ahogy meg tudom ítélni, jól működik Pécsett. A városi buszok nagyon lendületesen robognak, határozottan, elszántan (vagy hívjam csak egyszerűen zajosnak őket?) Azonban egy kissé öregecskék, rájuk férne némi “update (modernizálás)”.

7-edike, kedd
A napi rutinom nagyon egyszerű. Írok a laptopomon, közben hosszabb és rövidebb sétákat teszek, általában napjában négyszer, ezek közül az egyiknek a célja mindig az élelmiszerbolt, a második utam pedig valami szerényebb étterembe visz, ahol megebédelek. Hallgatom a BBC World-öt s az észt híradót, és olvasom az internetes újságokat. Esténként általában bekapcsolom a tévét, nézem a CNN-t. Ezen kívül írom a naplómat vagy, gyakrabban, csiszolgatom a nyersszövegeimet. Az embernek akkor kéne leírni a visszaemlékezéseit, amikor az emlékezet még nem bicsaklik meg. Remélem, hogy be tudom fejezni az iskolai emlékeimről szóló összefoglalót, amíg itt leszek.

A meleg idő még kitart. Olyan, mint egy mediterrán országban. A Nap nagyon tűz, és a levegő délutánra rendesen felmelegszik.
“Hivatásomnál fogva” kocsmajáró vagyok, és természetesen benéztem sok barátságos kis sörözőbe és borozóba, ahol a helybeliek elhümmögetnek/eldiskurálnak a napi betevő Sopronijuk felett. A sör aránylag nagyon olcsónak mondható. És nem is rossz!

8-adika, szerda
Megfigyeltem néhány hajléktalant. Viszonylag kevéssel találkoztam itt, az egyszer biztos. Főleg ha gondolatban a tallini “kollégáikhoz” mérem őket. Köztük láttam olyat, aki az egyik kezével könyékig merült a szemetesbe, míg a másik kezében a mobilját tartotta és beszélt valakivel. Végeredményben Észtország IT ország, és a csövesek igen sokfélék!

Eddig nem találkoztam részeg emberekkel (úgy értve, hogy olyan részeggel, aki “úgy be van állva, mint a gerely”.) Már azt gondoltam, hogy itt nincsenek is ilyenek. Aztán egyik este láttam egy középkorú, nagydarab jóembert a Mária utca elején – az út közepén állt és hangosan magyarázott valamit, saját magának. Ha-ha-ha. Hirtelen eszembe jutott valami. Hiába, semmi sem olyan, mint amilyennek az ember azt hiszi. Aztán, ahogy közelebb értem, láttam, hogy a mobilján beszél. De, az biztos, hogy egy kissé spicces volt...

9-edike, csütörtök
Amikor elolvasom az utcatáblákat, mindig mosolygok magamban. Ugyanis nekem, mint mindenki másnak, aki a volt kommunista blokkban élt, oroszul kellett tanulnom. És oroszul az “utka” jelentése: kacsa. Tehát így olvasom őket: Lyceum kacsa, Múzeum kacsa, Bartók Béla kacsa, és így tovább.
Számomra nagyon furcsa, de rendkívül örömteli a pékségek oly nagy száma. Kora reggel a frissen sült fehér kenyér illatát mindenhonnét érzed. Nagyon sokan veszik a különféle zsemléket és egyéb pékárukat. Úgy tűnik, hogy az emberek napi betevőjének tetemes hányadát ezek teszik ki.
A boltban kapható húsok nagyon étvágygerjesztőek – összehasonlítva az aránylag kis méretű zöldségekkel, nem beszélve a halakról (végülis nem meglepő ez egy olyan országban, amelynek nincs tengere).

10-edike, péntek
Igazi indián nyár! Méhes (a vendéglátóm, aki meghívott ide) körbevitt, megmutatta a várost. Az újonnan épült lakóövezetek mindenhol ugyanúgy néznek ki, különösen a volt szovjet blokkban. Én magam is nyolc évet lehúztam egy ilyen épületben, mint ezek. (Nemrég visszalátogattam. Egy kicsit barátságosabbnak tűnt. Hogy miért? A házak körüli fák megnőttek és részben eltakarták az építészet eme szörnyeinek a csúnyaságát.
A belvárosban nagyon kevés zöld terület van, nincsenek parkok, fasorok. Ennek oka persze nagyon egyszerű. A központ nagyon régen épült. Az embereket nem foglalkoztatta a zöld terület gondolata akkor, amikor ezeknek az utcáknak a labirintusa megépült. A kevés zöld terület egyike a székesegyház előtt található. Számos késő éjszakai sétám után tettem azt a “felfedezést”, hogy ez a helyi fiatalok egyik kedvenc gyülekezőhelye (a másik a McDonald’s, mint mindenütt a világon). Mindegyik padon fiatal párok ölelkeznek, vagy pedig baráti társaságok foglalják el, akik két padot egymással szemben raknak le, és folyik a móka, kacagás.
Bársonyos az éj...

11-edike, szombat
Az utcákon egy-két kutyába botlom, meg a gazdáikba, nem mondanám, hogy hemzseg tőlük a város. Nem láttam sehol olyan helyeket, ahol az állatok szabadon rohangálhatnának. Ugyan az utcákon van némi szemét (konkrétan a kutyagumira gondolok), de természetesen össze sem hasonlítható azzal, ami Párizsban van. A kutyák, amiket láttam, jobbára kis- vagy középméretűek voltak, ami nagyon praktikus tud lenni ezeken a szűk utcákon. Ugyanez igaz a kocsik méretére. (Az emberek, nos, ők már kissé más tészta). A kis utcácskák nagyon festőiek, de nem azért épültek, hogy járművek tucatjai haladjanak át rajtuk. A sofőrök nagyon türelmesek, habár még mindig felzaklat, amikor arra gondolok, hogy egy autó csak tíz centivel vétette el a bokámat.

12-edike, vasárnap
Megmásztam a TV-toronyhoz vezető dombot. Nem volt egyszerű gyakorlat, azt hiszem, túlbecsültem a képességeimet. De megérte! Nagyon romantikus volt. Ha lenne annyi pénzem, biztosan itt vennék magamnak valami házat. A város alattam úgy nézett ki, mintha ködbe vagy párába burkolózott volna, habár a Nap rendesen tűzött. Aztán arra figyeltem fel, hogy hirtelenjében a levegő mennyire tiszta lett. Pécsett viszonylag sok autó közlekedik, a városközpont néhány “artériája” (Felsőmalom!) nagyon vékony, és hogyha nincs semmi szélmozgás, akkor a levegő, különösen délutánonként, rendesen szennyezetté válhat. De a külvárosok jócskán messze vannak egymástól és nem mindenki mászhatja meg a hegyet akár minden nap, mint én.

14-edike, kedd
Kisétáltam a temetőbe. Nagyon különbözik a mi protestáns temetőinktől, amik inkább parkok, mint temetők. A sírok sokkal közelebb vannak egymáshoz, és nagyon sok a sírkő. Hatalmas területen terül és elég messze van a központtól. Régen az emberek vajon hogyan tudták megközelíteni?
Visszafelé szépen eltévedtem.

17-edike, péntek
Hirtelen cudar hidegre váltott az idő és elkezdett esni az eső. Tíz perc alatt ronggyá ázott a cipőm. Elképzelni sem tudom, mi lehet itt, ha egy zivatar csap le a városra – a víz pedig patakokban zúdul lefele az utcákon.
A parkban ma éjjel a legtöbb pad üres maradt.

18-adika, szombat
A belvárosi utcák este nyolc után igen kísértetiesen néznek ki. Emberek sehol, néha felbukkan egy-egy autó. Amikor megérkeztem, az első napokban egy kicsit féltem, de most már nem. Ha Tallinban próbálnám végigjárni az utcákat éjszaka, az nem lenne túl egészséges. Nagyon sok rablótámadás, sőt akár verés érheti az utca gyanútlan járókelőjét.

Pécsett a kedvenc utcáim a Ferencesek és a Felsővámház.
A legbarátságosabb (legemberibb) út, amelyen el lehet hagyni a központot, a Hársfa, a legbarátságtalanabb pedig a Siklósi.

19-edike, vasárnap
Érdekes mód egyetlen használtruha-boltot sem láttam – ami pedig Észtország új korszakának egyik jelképe a zálogosházakkal és a kaszinókkal egyetemben. Hol vannak az egykarú rablók? És a sztiptízbárok? Tallin központja hemzseg tőlük.
Az itteni emberek, úgy tűnik, nem hazárdíroznak, de határozottan lottóőrültek.

Amit szintén nem láttam itt, az a sportpálya. A térképen ugyan felfedeztem néhányat, de épp elég messze vannak ahhoz, hogy ne kockáztassam meg azt, hogy gyalog közelítsem meg őket. Nem vagyok egy nagy sportember, de ha valaki teszem azt felhúzásokat akar csinálni, akkor igencsak gondban lenne vele Pécsett.
A három hét alatt, amióta itt vagyok, csak 5-7 kocogó emberrel találkoztam. Ez nagyon kevés, még egy posztkommunista országhoz képest is. Az emberek nem nagyon törődnek az egészségükkel. Ugyanakkor különösen sokat dohányoznak, és nagyon fiatal korban kezdik. Azt tudom, hogy a várható életkor itt ugyanannyi, mint Észtországban, ami annyit jelent, hogy a férfiaknál nagyon alacsony. Az emberek úgy tűnik, fatalisták, mindig csak a mának élnek, nem terveznek hosszútávra.

20-adika, hétfő
Ami az ide látogatót egy kicsit elképeszti, az a nyelvprobléma. Mindenki tudja, hogy a magyar mennyire egyedi. De a turizmus fejlesztése szempontjából ez így igen nagy hátrány. Már megértem, ha az épületekre az van kiírva, hogy “műemlék”, de azt, hogy mi van alá írva kisebb betűkkel, csak találgatni tudom. Pedig tényleg szeretném érteni, mivel a hely annyira gazdag történelmi emlékekben. De minden egynyelvű, az embereket is beleértve. Az idegen nyelvek ismerete, őszintén szólva, elégtelen. Szerencsére még Észtországban vettem egy zsebszótárat, aminek segítségével meg tudtam fejteni az élelmiszerboltban a címkéket, így nem történt az, hogy tejfölt vettem volna a kávémhoz. De általában véve kézzel-lábbal kellett magyaráznom, hogy megértessem magam. Ez szomorú, mert Pécs egy annyira helyes kis város, és sokkal több turistát is vonzhatna akár. Kérdem én: hogyan fogtok boldogulni 2010-ben Európa Kulturális Fővárosaként? Kevesebb, mint két év és itt van! Nagyon gyorsan kell cselekednetek, ez az én szívből jövő tanácsom.

21-edike, kedd
Végigsétáltam a Rákóczi úton. Az itteni házak kissé rosszabb állapotban vannak. Láttam néhány roma embert. Visszasétáltam. Egész itt-tartózkodásom során kísértett egy fura érzés. Az emberek állandóan azt figyelték, hogy mit csinálok, merre megyek. Mindenki. Férfiak is, nők is. Azt bizton tudom, hogy nem megyek túl lassan. Valami másról van itt szó. A pécsi emberek, számomra úgy tűnik, csak arra használják a két lábukat, hogy eljussanak A-ból B-be. Lendületesen közlekednek, gyakorlatias célokat valósítanak meg. (Míg én inkább olyan flaneur-féle lennék.) Ez teljesen érthető munkanapokon, de mi a helyzet a hétvégékkel? Határozottan kevés emberrel találkoztam (kivéve a kisgyerekes szülőket), akik a séta öröméért sétálnak, akik élvezik azt.

25-ödike, szombat

Mindig új helyet keresek magamnak, főleg azért, mert érdekelnek a helyi emberek. Vajon milyen életük van? Min gondolkodnak? Milyen dolgokat tartanak fontosnak? Mivel foglalják el magukat? És legfőképp: viszonylag boldogok, vagy viszonylag boldogtalanok? Mert az igaz, hogy a boldogság az idő és történelem függvényében egy bizonyos mértékben viszonylagos, ez a viszonylagosság azonban abszolút. Bárki mondhatja azt, hogy például egy rabigában szenvedő vagy megszállt ország gyermekei kevésbé boldog mint egy szabad országéi. És ha a gyermekhalandóság az orvosi ellátás hiányosságai miatt nagyon magas – ehhez vajon hozzá tudnak-e szokni az anyák? Vagy ahhoz, hogy kislány korukban “körülmetélték” őket? Mert én például nem tudnám. Ezekben az emberekben mindig van egyfajta elfojtott szomorúság; szenvednek, még ha tudat alatt is. Foucaultnak nincs igaza, aki azt akarja beadni nekünk, hogy azok, akiket a XVII. században fizikailag kínoztak, boldogabbak voltak, mint mi, akiket a “gyűlölt Nyugat” titkon represszív/elfojtó társadalma gyötör.

Megpróbáltam értelmezni az itteni emberek arckifejezéseit. Úgy tűnik, hogy az öregek és fiatalok között igen nagy szakadék van ezen a téren. Az utóbbiak sokkal nevetnek és mosolyognak, a szüleik azonban nem. Nyiván ez mindenhol így van nagyjából, mert a gyerekek egyszerűen nem ismerik még az élet terheit. Azonban itt ez jobban szembetűnő, mint más európai országokban, amiket bejártam. Az emberek itt kissé lehangoltabbak. Úgy néz ki, az élet nem egyszerű számukra.

27-edik, kedd
reggel, a pékségbe menvén...
Micsoda meglepetés! És határozottan pozitív! Két munkás épp új tájékoztatókat rak fel a Király és Majorossy utca sarkára. Kimunkált vörösréz táblák – ékes angolsággal: “Early Christian cemetery” “Street of Museums”. Mintha csak valaki elolvasta volna egy előző bejegyzésemet. De, ahogy a régi latinok mondták, “una hirundo non facit ver” (Egy fecske nem csinál nyarat.)

Az emberek életstílusa valahogy az északi és déli országokénak a keveréke. Az egyik tendencia, ami a mediterránra emlékeztet, azon kívül, hogy például a kert mindig a ház és az udvar mögött van, a kocsmák és üzletek számának bősége. Szó szerint minden száz méteren belebotlasz legalább egybe, de néha még ennél is sűrűbben oszlanak el. És nagyon kicsik. Ami teljesen eltér, attól, ami Észak-Európában megszokott. Gondoljunk csak a német Bier Halle-kra, amelyekbe befér akár ezer sörözni vágyó is. Itt a közvetlenség a fontos. Úgy látom, hogy a legtöbb kocsmának megvannak a törzsvendégei. A csapossal való csevej az esti program része.

Az, hogy a középkorú és annál idősebb emberek elüldögélnek a borozókban és sörözőkben, nagyon szimpatikus számomra. Mit érne az élet, ha az ember nem mehetne el szórakozni és nem beszélgethetne a felebarátaival? Kibeszélni mindent, pletykálni egy kicsit, mókázni, és gyógyírt keresni “társadalmunk betegségeire”. Ez az, ami kell a mindennapi életben való boldoguláshoz.
Észtországban sajnos a kocsmák és pubok többsége fiatalokkal van tele. Nálunk minden relatíve drága és csak az ifjaknak van rá pénzük manapság. Itt a boltokban kapható élelmiszer és italok viszonylag drágábbak, mint Észtországban, de ha étterembe megy az ember, akkor sokkal jobban jön ki.
Nagyon bejönnek ezek a kis kocsmák a maguk állandó vendégeivel. Egészen családias tud lenni. Nem hagyják, hogy az emberek elidegenedjenek egymástól. A kis boltok és a kocsmák úgy működnek, mint civil szervezetek egyfajta közvetlen hálózata.
De jönnek a nehéz idők és a válság minden országra le fog sújtani. Tallinban azt jósolják, hogy következő tavaszra a bárok, éttermek, stb. egyharmadát be fogják zárni. Nem tudom, itt mi lesz a helyzet. Esti csavargásaim során nagyon sok helyet láttam, amik majdnem üresek voltak. Néha egy-egy fickó támasztotta a párpultot, csevegett a csaposlánnyal. Erős a gyanúm, hogy a hölgy barátja volt az illető. Manapság nagyon nem megy az üzlet.

29-edike, szerda
Mostanra gyakorlatikag a Sparban kapható összes édességet megkóstoltam. Az óváros majd összes hátsó udvarát ismerem. Benéztem a legtöbb kocsmába.
A naplómba az emlékeimet, egészen a diploma megszerzéséig, lejegyeztem. Úgy kapartam, mint egy kutya, vagy akár azt is mondhatjuk, hogy “sztahanovista” módon viselkedtem. Mindennel meg vagyok elégedve. Nagyon jól éreztem magam. Pécs – minden jót kívánok neked!


(Major Zoltán fordítása)