Köszönetemet szeretném kifejezni a „Writer in Residence” program csapatának és vezetőjének Méhes Károlynak, akik a „Writer in Residence” 2008 október havi ösztöndíja felajánlásával lehetővé tették számomra, hogy egy hónapot Pécsett, a 2010-es év Kulturális Fővárosában tölthessek.
Fontos volt számomra ez a lehetőség, amelynek révén hasznos és kellemes hónapot élhettem meg ebben a valóban gyönyörű városban.
Az elmúlt években hol turistaként, hol pedig hivatalos útjaim alkalmával (amikor egy kontaktlencséket importáló cégnél dolgoztam) lehetőségem volt egypár nyugat-európai ország meglátogatására. Ezek azonban általában rövid utazások voltak.
Európa keleti felében eddig még sohasem jártam. Természetesen jó néhány könyvet olvastam Magyarországgal kapcsolatosan, és elég sok információval rendelkeztem. Hiszen a történelmünk is sok közös ponton találkozik. De főként azóta, mióta elolvastam Hans Magnus Enzensberger „Ó, Európa” c. könyvét, nagyon szerettem volna Magyarországra utazni és Budapestet látni.
Régi vágyam volt az is, hogy úgy tölthessek el egy hosszabb időt egy országban, egy városban, mintha nem turista volnék, hanem mintha én is ott élő lenné.
Pécsett ez a vágyam is teljesült.

Pécs városával sűrűn találkozhatunk az oszmán történelemben, így a nevét jól ismertem. Azt is tudtam, hogy itt van Magyarország legrégebbi egyeteme.
Az itt eltöltött egy hónap során megtapasztaltam, hogy Pécs igazi egyetemváros. Volt alkalmam beszélgetni néhány Németországban született török nemzetiségű diákkal, akik orvostanhallgatóként tanulnak itt. Elmondták, hogy főként az orvosi és a közigazgatási karokon a képzés nagyon magas színvonalú. Ez a körülmény, no meg az, hogy a tandíj a nyugat-európai országokhoz vagy az USA-hoz képest alacsonyabb, a skandináv és a német diákok szempontjából fontos alternatív vonzerővel ruházzák fel a várost.
Pécs egyetemi városi mivoltával és a rendkívül jól megőrzött történelmi arculatával, múzeumaival, kávézóival, lüktető társadalmi életével valóban olyan entellektüel város, ahol az ember szabadnak érezheti magát.
Számomra a legfontosabb vonzereje azonban az volt, hogy nem túl népes és rengeteg zöldterülettel rendelkező kisváros.
Olyas valakiként, aki kénytelenségből hozzá van szokva a zsúfolt és zajos nagyvárosi léthez, Pécs tökéletes pihenőhely volt, ahol jó nagy lélegzetet vehettem. Ebben a kicsi, rendezett, nyugalmas és szép városban kipihentem magam, hosszú sétákat tettem, sokat elmélkedtem és kiélveztem minden pillanatát annak, hogy megszabadultam a napi rutintól és kötelezettségektől, megéltem az egyedüllét és a szabadság örömét.
A világ egyik legnépesebb nagyvárosában Isztambulban születtem, jelenleg pedig a 3 millió lakosú Izmirben élek.
Gyermekkoromban Isztambul nagyon szép város volt, de az utóbbi húsz-harminc évben hihetetlenül megnőtt, eltűnt a város régi arculata, zsúfolt és kaotikus nagyvárossá lett. Izmir, ahol az utóbbi 10 évben élek, hasonló sorsra jutott. Isztambulhoz képest Izmir ugyan kisebb, de Pécshez hasonlítva hatalmas város. Ráadásul Izmirben nem maradt semmi a régmúltból, a történelmi emlékeket könyörtelenül megsemmisítették.
Emiatt is nagy hatással volt rám Pécs történelmi hangulata. Ha eltekintünk az autóktól, a város néhány utcájában könnyedén elképzelhetjük, hogy 100 évvel korábban járunk.
A város építészete és műemlékei valóban rendkívüli élményt nyújtanak. Mielőtt az egyes épületek nevét megtanultam volna Pécs számomra a kék, piros, sárga tetőivel a mesékben szereplő házak városa volt.
Törökországban nincsenek ilyen épületek. Nálunk a házak többségükben magas, egymásra hasonlító szociális bérlakások stílusában épülnek. Pedig az emberek az 50-es, 60-as és 70-es években még Törökországban is egy- vagy kétszintes, kertes házakban éltek. Később a népesség növekedésével az építőipar hatalmassá nőtt és az összes egy és kétemeletes, kertes házat lebontották, hogy helyükre sokemeletes soklakásos blokkok épüljenek.
Jelenleg szinte minden városunk ezekkel a szociális bérlakásra emlékeztető házakkal vannak teli.
Ami meg a városok történelmi arculatát illeti….. Isztambulban - a rengeteg bontás és rombolás ellenére – még mindig rengeteg műemléki épület található, de ezek közül sok a sorsára hagyva áll, mert nincs elég forrás a helyreállításukhoz.
Nagy reményeket fűztünk az EU csatlakozási folyamathoz, de manapság, vagyis (szerintem) most, hogy úgy tűnik, távolabb kerültünk ettől a folyamattól, a történelmi örökség megőrizhetőségébe vetett hitem alaposan megingott. Azt remélem, talán az a tény, hogy 2010-ben Péccsel együtt Isztambult is európai fővárossá választották, a kulturális és történelmi örökség védelme területén is hasznos lesz a város számára. Ez kivételesen nagy jelentőségű alkalom lehetne erre.
Pécs ezzel szemben szépen megőrzött város. Nem tudom, milyen volt Pécs az Európai Unióhoz való csatlakozás előtt, de jelen állapotában olyan város képét nyújtja, amely történelmi örökségét nagyon jól megóvta és valóban megérdemli, hogy a világ egyik kulturális fővárosa legyen.
A pezsgő művészeti élet volt az egyik, ami a legjobban megfogott. Főként az, hogy a koncerteken és a táncbemutatókon, amelyekre a fesztivál ideje alatt látogattam el, mindenfelé azt tapasztaltam, hogy a nagyszámú nézők és hallgatók között rengeteg volt a fiatal.
Kellemes véletlen volt, hogy pécsi tartózkodásom egybeesett a „Heritage Festival” napjaival.
A dóm előtt felállított koncertszínpad egyike lett az általam legkedveltebb helyeknek. Jó néhány jazz és népzenei koncerten és néptáncbemutatón vettem részt.
A fesztivál keretében az egyik legérdekesebb rendezvény egy „Challenges of Democracy” elnevezésű konferencia volt. Heller Ágnes „The Chances of Empires and of Democracy in Modernity” című előadását hallgattam meg, amit mivel szétosztottak egy angol nyelvű szöveget, nem volt nehéz nyomon követnem. Valóban inspriráló előadás volt.
Mivel még szeptember legelején érkeztem Pécsre, az egyetem még nem kezdődött el. Ezért az első napokban kihaltnak tűnt a város. Igaz, ez a „kihaltság” rendkívüli módon örömömre szolgált, de a nyelvi nehézségek szempontjából megnehezítette az életemet. A városban, ahová még nem érkeztek meg a diákok, nem nagyon beszéltek angolul. A szállásomon talált Pécs könyv magyarul íródott, a térképek magyarul voltak. Az utcákon, az épületeken a feliratok mind magyarul voltak. Ebből kifolyóan nehézségeim adódtak. Ekkor, az első napokban még nem fedeztem fel a főtéri dzsáminál lévő „2010 Pécs Kulturális Főváros” irodáját.
Így az első napokban csak céltalanul bolyongtam. Néztem az utcákon járó embereket a városban, amelyről még semmit sem tudtam és próbáltam megfejteni, hogyan élnek itt.
Az első amin elcsodálkoztam, hogy milyen csinosan öltözködnek a nők. Ebből is látszik, hogy a fejemben még a régi szocialista országokkal kapcsolatos előítélet volt. Azt hiszem sokkal kevésbé színes, fakóbb látványra számítottam. Pedig egyértelmű, hogy Magyarország a liberalizmusra való áttérés után komoly társadalmi változáson ment keresztül. Ugyanakkor úgy láttam, hogy ez a változás nem olyan éles, mint Oroszországban, vagy a többi volt szocialista országban. Vagyis nem alakult ki az ott tapasztalható eltúlzott fogyasztási hajlam az embereknél. Úgy gondolom, ez a helyzet azzal van összefüggésben, hogy (életmód szempontjából) Magyarország régebben is közelebb állt Európához, és a szocializmus itt egy sajátos módon alakult ki.
A másik, amin elcsodálkoztam, hogy Pécsett szinte mindenki és rengeteget cigarettázik. Valahol olvastam, hogy a magyarok a legnagyobb dohányosok Európában. Bizonyára van benne igazság. Nálunk az utóbbi években az EU csatlakozási kritériumok okán nagyon szigorú törvényeket hoztak, amelyeket a már régóta EU tagországokban alkalmazott tilalomnál is erősebben érvényesítenek.
Ahogy láttam, Magyarországon nincsenek ilyen korlátozások. a kávéházakban, éttermekben nyugodtan lehet dohányozni. Főként a női dohányosok keltették fel a figyelmemet. Az utcán szinte minden elhaladó nőnek cigaretta volt a kezében. Ez a látvány a szabad akarat szempontjából bármennyire inspiráló is számomra, egészségügyi szempontból mégsem tartom olyan jónak.
Itt kell megjegyeznem, hogy megelégedéssel töltött el látni azt, hogy Magyarországon a nők és férfiak mennyire egyenlő feltételekkel élnek. Esténként, még késő éjszaka is láttam az utcákon nyugodtan egyedül közlekedő nőket.
Törökországban nehéz nőként élni. Isztambul és az olyan nagyvárosok központjai mint pl. Izmir kivételével a kisvárosokban és falvakban a nők nem szabadok. Nem járhatnak egyedül az utcákon. Főként éjszaka nem biztonságos. Az utóbbi időben nagyot nőtt a magukat fejkendővel eltakaró nők száma. A 30-40 évvel ezelőtti európaias Törökország egyre inkább elnyomó, vallási előírások szerint élő maradi társadalommá változott. Egy ilyen társadalomban legelőször a nők jogai csorbulnak. Ez számomra, mint a női jogoknak nagy jelentőséget tulajdonító nőnek, rendkívül elszomorító dolog.
Pécsett egyfajta egysíkúságot érzékeltem. Az emberek életmódja, az öltözködése, szokásai stb. nem mutatnak nagy eltéréseket. Én jobban szeretem az ilyen egyöntetűséget tükröző városokat, sokkal nyugodtabbnak érzem magamat bennük.
A mi nagyvárosainkban ugyanúgy, mint a latin-amerikai országokban az emberek között nagy különbségek vannak. A gazdagság és a szegénység egymás mellett él. Az emberek öltözködésében nagyok a különbségek. A teljesen európai módon öltözködő asszonyok mellett nagy számban vannak csadoros vagy fejkendős nők.
Lehet, hogy a külföldiek számára egy olyan város mint Isztambul színesnek és érdekesnek tűnik, de egy olyan ember számára, aki ott él, vagyis egy isztambuli számára az élet nehéz és többnyire nyomasztó.
Másrészről megtudtam, hogy Magyarországon a cigány népesség nagymértékű növekedése társadalmi problémává vált. Természetesen a város említett egyöntetű összképében lehetetlen volt nem észrevenni a főként esténként szemetet válogató és kolduló cigánygyerekeket. Bár kevesen voltak, de a kisvárosban mégis rögtön szemet szúrtak. Mindenesetre mivel napközben nem láttam sok cigányt, feltehetően másutt, saját zárt közösségeikben élnek.
A pécsiek az idegenekkel kissé kimérten viselkednek. Nem durván vagy ellenségesen, inkább nem törődnek velük túl sokat, érdektelenül viszonyulnak hozzájuk. A házban, ahol laktam, a kisboltban, ahol minden nap vásároltam, a kenyérboltban, az étteremben, ahol néha vacsoráztam láthatatlannak éreztem magamat. Senki nem kérdezte meg, hogy ki vagyok, vagy hogy honnan jöttem. Még mindig furcsa számomra, hogy a boltban, ahol majdnem egy egész hónapon keresztül minden nap vásároltam valamit (víz, ásványvíz, zacskós kávé, kenyér) az eladónő soha nem köszönt ha bementem, mindig úgy beszélt velem, hogy nem nézett rám, nem is mosolygott.
Törökországban ha külföldi vagy (főként egy kisvárosban!) és két nap egymás után ugyanabban a boltban vásárolsz vagy ugyanabban az étteremben étkezel, rögtön barátkozni kezdenek veled. Kíváncsiak rá, hogy ki vagy, miért jöttél a városba, mivel foglalkozol, van-e valamilyen problémád. Ha valami gondod akad, rögtön segíteni akarnak. Megmondják, hogy milyen látnivalókat keressél fel, éttermeket ajánlanak, ahol jól ehetsz és boltokat, ahol kedvező áron vásárolhatsz.
Pécs ebből a szempontból más volt. Be kell vallanom, hogy bár ideális hely volt számomra ahhoz, hogy egyedül lehessek és az írásra koncentráljak, ez az elidegenedettség számomra furcsa volt.
Hiszen Pécs nem csak egyetemi város, de idegenforgalmi nevezetességként is hasznára válna, ha ez a hozzáállás megváltozna. Nem az fontos, hogy az utca embere közönyös-e vagy távolságtartó, de a boltokban, éttermekben, a kávéházakban dolgozó eladóknak és pincéreknek a külföldiekkkel kapcsolatos hozzáállása, barátságosabb és érdeklődőbb viselkedése – már csak szakmai professzionalizmusból is – az idegenforgalom fejlődésének szempontjából nagyon fontos lenne.
Szeptember közepén a Király utcai templom előtt egy eredetileg pécsi születésű, de külföldön élő nővel ismerkedtem meg. Az ő általa elmondottak igazolták számomra, hogy a benyomásaim nem az egyedüllét okozta érzelmi felindulás okozta túlzásokból fakadnak. Annak ellenére, hogy pécsi volt, ő is ugyanezt gondolta.
Ez a nő volt az első ember az „utcáról”, aki megkérdezte, hogy melyik országból érkeztem. A kérdést hallva egy kicsit meglepődtem, de be kell vallanom, hogy nagyon örültem neki.
Elmondtam neki, hogy író vagyok és Törökországból érkeztem, majd beültünk egy kávézóba és egy kicsit beszélgettünk. Ő azon a véleményen volt, hogy a pécsiek nagyon depresszívek és azt kérdezte, hogy nem érzem-e nagyon magányosnak magamat a városban. A depresszív jelzőre rácsodálkoztam. Eddig arra gondoltam, hogy a pécsiek távolságtartóak és kissé hidegek, de az nem jutott eszembe, hogy ezt a depresszió szóval összefüggésbe hozzam.
A depresszív jelző számomra az Isztambulban élő emberekhez kapcsolódott. A kaotikus forgalomban egymással ordítozó, minden pillanatban dühös, haragos, egymást ki nem állható emberekre…
Törökországban az utca embere boldogtalan. Nem mosolyog és a legapróbb dolgok miatt is veszekedni kezd. Főként a tömegközlekedési járműveken ütközik ki, hogy az emberek mennyire türelmetlenek egymással szemben. Mindezt a megélhetés nehéz feltételei, a munkanélküliség, a jövőért való aggodalom és az iskolarendszer elégtelensége okozza.
Pécsett is látszik, hogy gazdasági értelemben sok probléma van. A munkanélküliség, az alacsony jövedelmek, a drágaság…. Mindez elégséges okot szolgáltat az emberek számára, hogy boldogtalannak érezzék magukat. Éppen ezért megértem, hogy az utcán nem túl vidám arccal járkálnak. Ugyanakkor az, hogy a nehéz gazdasági helyzet ellenére a kultúrára és a művészetre valamint a könyvekre mindig képesek áldozni, fontos és jelentős dolog. Úgy hiszem, hogy ennek megtartó, a társadalmi és kulturális elsivárosodást megelőző szerepe lehet.
Azok a barátaim, akik jó néhány évvel ezelőtt, még a szocializmus idején látogattak el Magyarországra, mind arról meséltek, hogy Budapest és Pécs milyen olcsó és hogy ajándékként különleges ruhákat és kiegészítőket lehet vásárolni.
Sajnálatos módon Pécs, mire én odalátogattam, már drága várossá változott. És nem találtam azokból a különleges ajándékokból sem, amit barátaimnak és a családomnak megvehettem volna.
Azt hiszem pontosan ez a globalizáció. Amikor minden országban ugyanazt árulják, eltűnnek a sajátságosan helyi termékek. A Magyarországra jellemző népművészeti ruhák, mellények, blúzok csak néhány üzletben voltak kaphatók és azok is nagyon drágán.
Pécsett a legnagyobb szerencse akkor ért, mikor megismerkedtem egy angol nyelvi szakon tanuló diáklánnyal, aki egyúttal a 2010-es projekt önkéntese is volt.
Ő mutatta meg nekem, hogy hová érdemes elmenni a városban, a fontosabb épületeket, a műemlékeket, a múzeumokat, a jó kávézókat és azokat az éttermeket, ahol olcsón és finomat lehet enni. Türelemmel megválaszolta a várossal kapcsolatos összes kérdésemet és velem tartott a fesztivál egész ideje alatt. Jó néhány előadásra együtt mentünk. Ő ismertetett meg a kütahyai testvérvárosból Erasmus ösztöndíjjal érkezett török diákokkal is. Értesített a vendéghallgatók számára szervezett mindkét kirándulásról, így szerencsém volt a várost idegenvezető kíséretében is bejárni.
Ugyancsak az ő révén adódott alkalmam az egyetemi újság számára riportot készíteni egy magyar újságíróval és egy zenésszel.
Bár Pécs városának egészét megkedveltem, mégis mint általában a külföldiek én is a város központjában éreztem magamat a legjobban.
A Gazi Kasim pasa dzsámit a Dómmal összekötő utca lett a kedvenc utcám. Szinte minden nap elsétáltam erre.
Mikor először pillantottam meg a lakatokkal teli falat, meglehetősen elcsodálkoztam. Még soha sem láttam ilyesmit és nem tudtam mit jelenthet. Mikor megtudtam, olyan nagy hatást tett rám, hogy írtam is róla egy cikket abba az internetes újságba, ahol az idő tájt egy rovatom volt.
Minden egyes alkalommal, amikor a „Lakatfal” előtt haladtam el, azon gondolkodtam, nem fog-e a fal összedőlni a lakatok súlya alatt? Az idegenvezető kíséretében tett túra során megtudtam, hogy a fal valóban kezdett megrogyni, ezért ugyanezen utcában egy másik falat is elkezdtek használni.
Az idegenvezető azt is elmesélte, hogy a szerelmesek a város legkülönbözőbb pontjain akasztanak ki ilyen lakatokat. Vannak olyanok is, akik éjszaka még a balkonokra is felmásznak.
Őszintén megtetszett ez a történet. Miután meghallottam, figyelmesebben kezdtem nézni az épületeket és kezdtem meglátni a lakatokat is. Észrevettem, hogy a Gazi Kasim Pasa dzsámi előtti kerítésen is van belőlük.
A Király utca volt a számomra legotthonosabb hely.
Minden városban vannak ilyen, a forgalomtól elzárt sétáló utcák, jobbra balra kávézókkal, éttermekkel, kulturális központokkal. Isztambulban a Beyoğlu, Izmirben a Kıbrıs Şehitleri, Budapesten a Váci utca…
A Király utca mindazzal együtt, hogy aprócska, de jól tükrözi a város szellemét. Az utcában gyönyörű házak vannak. Az első napokban legkedvesebb szórakozásom volt, hogy leültem a Nemzeti Színház előtti padra és figyeltem a teret és az ott elhaladó embereket.
Meg kell valljam, hogy a pécsi épületek építészeti stílusa nagyon megtetszett. Még az új épületekben is felfedezhető a régi korokra jellemző esztétikum.
Jó volt látni, hogy mindenütt a városban restaurálták és újrafestették a régi épületeket. Az embert örömmel tölti el mikor azt látja, hogy nemcsak a csodálatos műemlékeket, de az egyszerű stílusú régi házakat is karbantartják, megújítják. Rengeteg fényképet készítettem ezekről az épületekről.
Mind a városnézésen mind a Szigetváron tett kirándulásom alkalmával azt tapasztaltam, hogy az Oszmán uralom időszaka alaposan rányomta a bélyegét mindkét városra. Bár évszázadok teltek el azóta, a régi harcok nyomai szólások és anekdoták formájában azóta is továbbélnek és a hétköznapi élet részeivé váltak. Ez egyértelműen érződik.
A múzeumok és műemlékek, mint a Csontváry Múzeum, a Cella Septichora, a Modern Art Gallery, a Zsolnay Múzeum és a Barbakán is nagyon nagy hatással voltak rám.
A Pécsett töltött egy hónap során közelről kipróbálhattam a magyar konyhát is.
Földközi-tengeri gyökereim révén (a családom Kréta szigetéről származik) rajongója vagyok a mediterrán konyhának. Legszívesebben olívaolajjal készült ételeket, különféle zöld növényekből készült salátákat, halat, sok zöldséget és gyümölcsöt fogyasztok. Emiatt Pécsett az első napokban elég sok nehézséget okozott az étkezés.
Nem tudtam, hogy a magyarok ennyire oda vannak az erős paprikáért. Az olyan híres ételek, mint a magyar gulyás és a halászlé számomra túlságosan erős és fűszeres volt.
Pécsett az emberek (és azt hiszem ez egész Magyarországra érvényes) általában nehéz, zsíros és szószos ételekkel, kövér húsokkal és tésztafélékkel táplálkoznak. Az itteni orvosi egyetemen tanuló egyik hallgatótól tudtam meg, hogy Magyarországon ugyanannyi a cukorbetegek száma mint Németországban. Ha a két ország lakosságának számában meglévő különbségre gondolok, azaz, hogy Németország sokkal nagyobb mint Magyarország, a magyarországi cukorbetegek száma valóban félelmetesnek tűnik.
A legkellemesebb meglepetést számomra Pécsett az okozta, hogy szinte minden kávéházban és étteremben olcsó és jó minőségű borokat lehetett kapni. Szeretem a bort, és érdeklődöm a borkultúra iránt.
Törökországban nem sok bort fogyasztanak és ráadásul drága italnak számít. Az állam által kivetett rendkívül magas adók miatt alacsony a termelés és magas a az eladási ár. Elszomorító tény ez, ha belegondolunk, hogy egykor Anatólia-szerte milyen sok szőlőültetvény és kiterjedt bortermelés folyt.
Tulajdonképpen Pécsett nagyon kellemesen töltöttem az időt. Sokat gondolkoztam a regényeim és forgatókönyveim felett és sokat írtam is. Ahhoz, azonban, hogy az ember elég ismeretet és tapasztalatot szerezzen, egy hónap nem elegendő. Az első tíz nap elmegy arra, hogy megszokja a környezetet, igyekszik adaptálódni. Mikor már éppen ráhangolódik és elkezd valamit alkotni, esetleg kezdi megtanulni az idegen nyelvet, sajnos már el is jött a visszatérés ideje.
Ha tovább maradhattam volna, ha csak egy keveset is, de szívesen megtanultam volna magyarul. Mert ez a nyelv, ritmusával és hangzóinak a törökhöz való hasonlatosságával valóban felkeltette az érdeklődésemet.
Elhatároztam, hogy magyarországi tartózkodásom utolsó két napját Budapesten töltöm el, ezért szállást foglaltam egy hotelben.
Budapest valóban gyönyörű város, nagy hatással volt rám. A Duna partján végig húzódó vágányokat látva csodálkozva állapítottam meg, hogy ez a hatalmas vasalkotmány, amely más városban könnyen elcsúfíthatná a látványt, Budapesthez szinte hozzá „illik”. A városnak van valamilyen titokzatos, különös hangulata.
A folyó mentén sorakozó kávéházaival, gondozott utcáival, többségükben felújított házaival, történelmi tereivel, szobraival és hídjaival Budapest élő és lüktető város. Rendkívüli. Az általam látott városok közül egyike azoknak, amelyek a legmélyebben megérintettek.
A Pécsett töltött csodálatos hónapért és a ott tapasztalt élményekért még egyszer szeretném köszönetemet kifejezni a „Writer in Residence” csapatának.