PÉCS

Amikor befogadunk magunkba egy új várost, az mindig úgy tűnik fel, mint valamelyik általunk már megtapasztalt régebbi város elválaszthatatlan része – és megfordítva: a számunkra ismerős városok óhatatlanul hatnak mindarra, amit, és ahogyan egy újban látunk. S jellemző módon az új valóságból azt vesszük észre, ami nem esik egybe a régebbi mintáival, s ilyenkor kezdjük igazából átélni és felfedezni a magunk számára egy új város életének sajátosságát.

Elutazás Minszkből. Az európai normalitás kontextusa

Pécsről és Magyarországról szerzett első benyomásaimon nyomot hagyott egy apró eset, amely a minszki repülőtéren történt. A poggyászfeladásnál kígyózó sorban egy külföldi úr került elém. Kezében holland útlevél, ő maga angolul beszélt. A sor valamiért megrekedt –az egyik utas jegyében kellett tisztázni egy s mást. Alig telt el egy perc, és az előttem álló illető idegeskedni kezdett, majd kikelt magából. Ingerültsége ugyanakkor egyáltalán nem állt arányban a háborgásra okot adó esettel. Repülőtereken előfordulnak komolyabb bonyodalmak is – járatok késnek, járatokat törölnek, poggyászok kallódnak el, ezzel szemben a minszki repülőtéren egészen jelentéktelen fennakadás hátráltatott minket. A hollandus mégis fennhangon méltatlankodott, majd egyszercsak kitört belőle a konkrét címzett nélküli megjegyzés: „Különben is, furcsa egy ország ez!” Úgy éreztem, ez a mondat rávilágított viselkedésének okára: alig várta, hogy maga mögött hagyja azt az országot, amelyik nem fért bele az európai normalitásról alkotott elképzelésébe.
Könnyű megérteni, miért nem érezte otthonosan magát Belaruszban. Azt már alighanem nehezebb megmondani, hogy az itteni élet sajátosságai közül melyik zavarta a leginkább. Lehet, hogy a kifogásolható kiszolgálás a boltokban, vagy a szállodában, olyasmi, ami a helyi lakosok számára gyakorlatilag fel sem tűnik, de amit roppant nehezen viselnek a másfajta viselkedéshez szokott külföldiek. Vagy a nyugati polgár szemében megszokott hirdetőtáblák hiánya, amelyek helyén a köztereket az állami ideológia termékei töltik ki. Előfordulhat, hogy vállalkozást próbált indítani, s beleütközött a belarusz állam sajátosságaiba, amely az üzleti szférában egyedi játékszabályokat alkalmaz. Avagy újságíróként dolgozott itt, és kisiklott a belarusz tájékoztatási tér propagandisztikus sajátosságain. Az biztos, hogy a külföldinek rengeteg oka lehetett az elégedetlenségre… Belarusz, ha figyelembe vesszük földrajzi helyzetét – abban a pillanatban hazámat alkalmi útitársam szemével néztem –, az európai anomáliák jónéhány bélyegét viseli magán. S az európai normalitás eszméje, amely annyira hiányzott annak a külföldinek Belaruszban, kiindulópontja lett magyarországi utamnak, vezérmotívuma lett Péccsel kötött ismeretségemnek.

Kelet-Európa álma

Kelet-Európa kisvárosain jóval határozottabban kiütköznek az európai átalakulás jegyei, mint a fővárosok megapoliszaiban. Ez a benyomásom keletkezett, miután számos utazást tettem Kelet-Európa több országában. A politikai rendszerváltással a politikai és kulturális szubjektum új minősége érkezik ide. Mindkettőben a városi világ különös európai öntörvényűsége jelenik meg. Ami abban jut érvényre, hogy alaposan, és egészen sajátos módon veszi gondozásba az adott terület népességének történelmi élményeit, nyomukat kellő körültekintéssel átalakítja idegenforgalmi látnivalókká. A látnivalók azután diákokat és turistákat vonzanak, az ő bevonásukkal pedig eseményekkel telítődik napjaink modern élete. Az átalakulásnak ez az algoritmusa az egyik jele annak, hogy Európa megérkezett erre a területre. Nemcsak arról van szó, hogy kiegészítő finanszírozásban részesül a műemlékvédelem, hanem emellett különösen alapos, és egyben pragmatikus viszony jön létre a történelemhez, amit az európai szabályok tartalmaznak. Az újszerűen megpillantott történelemben a különféle korszakok, amelyeket gyakran véres háborúk választottak el egymástól, megbékélnek egymással, egyenrangú státust szereznek a „történelmi örökség” terében. Az ékes narratívában, amelyet a potenciális turistáknak és az eljövendő nemzedékeknek címeznek, előtérbe állítják a történelmi drámákat és az éles fordulatokat a népek életében, míg a város azok illusztrációja lesz. Az efféle narratíva összeállítása a kelet-európai kisváros „europaizálásának” legelterjedtebb algoritmusa, a kisvárosénak, amely eseményekben bővelkedő történelemmel rendelkezik, míg mai bemutatásához csekély térrel. A városközpontokban elhelyezett tájékoztató táblák a legközelebbi látnivalók elhelyezkedéséről teljesebbé teszi a város hasonlóságát egy múzeumhoz… Restaurált, jól kiépített történelmi városmagja Pécset hasonlóvá tette a többi európai kisvároshoz. Minden városban van egy kisebb, ámde lakályos negyed, legtöbbször egy sétálóutca körül, temérdek apró bolttal, kávézóval, szállodával, és étteremmel, amelyeket bebarangolva az ember könnyen kerül a „topográfiai amnézia” állapotába, amelyről annak idején Paul Virilio írt a modernitás virtuális kontextusai kapcsán. Ezek az apró utcácskák olyannyira meghittek, mind arra van kihegyezve, hogy eltalálják a rajtuk sétáló emberek kedvét és vágyait, s ezzel a hangulatukkal olyannyira hasonlítanak egymásra, hogy az emberben paradox gondolatokat ébresztenek a globalizáció történeti aspektusáról (vajon azt jelentené ez, hogy az ilyen utcákon sétáló emberek vágyai szintén globalizáltak, azaz lényegüket tekintve „nemzetköziek?). A városok helyreállítása történetileg autentikus, ám az eredmény felülmúlja a várakozásokat. Vagy a restaurátorok által használt festékanyagok származnak ugyanazoktól a gyártóktól, vagy az óvárosok modern arculatát kialakító építészek jártak ugyanazokra az egyetemekre – mindenesetre a helyreállított kelet-európai város legtöbbje meglepően hasonlít egymásra, s együttvéve mind hasonlítanak nyugat-európai társaikra. Meglehet, épp ez Kelet-Európa egyik megvalósult álma – többé nem különbözik a földrész nyugati felétől.


A múlt rétegei mint a modernitás sajátossága

Pécs történelmének megvannak a maga sajátosságai is. Például, hogy a város itt előbb jelent meg, mint a ma benne élő nép. Valamint, hogy a magyar nép a honfoglalást követően kivételesen harmonikusan illeszkedett be a tartomány történelmébe. Néhány éve, Törökországban járva meggyőződhettem róla, hogy ez nem feltétlenül alakul mindig így. A török kultúra az ország területének keresztény múltját úgy éli meg, mint rosszul leplezett, habár az általános szekularizációnak köszönhetően tompított konfliktust. A keresztény kultúra összes emléke és központja (nagy számban találhatóak Törökországban), olyan jelentést hordoz rendelkeznek, amely nem aktuális sem az ország, se annak népe számára. A modern törökök élete úgy zajlik, hogy azokhoz a helyekhez és kulturális jelképekhez, amelyek értelme más népek számára fontos, a távolságtartás és az elidegenedettség intonációjával kapcsolódik. S egy Törökország történelméről szóló egyetemi, amelyet alkalmam volt végighallgatni, az ország múltját úgy mutatták be, hogy abból minden kimaradt, ami kitüremkedett az iszlám jelen kereteiből –, mintha semmi más soha nem is létezett volna ezen a földön.
Pécsett nincs jele ilyen konfliktusnak, a magyarok által épített székesegyház szinte ugyanott emelkedik, ahol az első keresztények temetkezési helyei voltak. S a vonat is, amelyen Budapestről Pécsre utaztam, azt a szimbolikus nevet viselte, hogy „SOPIANAE” – ahogyan Pécs városát nevezték a magyarok előtti korokban.

Forma/tartalom

A különböző népek különbözőképpen rendezik az öröklés képtelenek kérdését történelmük során. Pécsett van erre egy érdekfeszítő példa: a mecset, amelyet keresztény székesegyházzá építettek át. A 13. században épített templomot a muzulmánok a 16. században lerombolták, de nem csupán lerombolták, hanem köveire szedték szét, amelyekből újonnan építettek egy mecsetet. Amikor másfél évszázad múlva a vidék ismét keresztények birtokába került, az új tulajdonosok – a jezsuita rend –, úgy döntöttek, hogy nem rombolják le az épületet, hanem kiegészítik és átépítik. Ezt az egész történetet én később olvastam le egy idegenforgalmi ismertetőlapról. A meglepő az, hogy megérkezésem napján megmutatták nekem ezt a székesegyházat, mondván: ez egy mecset. Valójában mindössze százötven évig volt mecset, és már csaknem négyszáz éve keresztény székesegyházként szolgál. De, mint kiderült, sok helyi lakos felfogásában megmaradt mecsetnek. Így győzi le néha a szimbolikus jelentések szintjén a forma a tartalmat.

A vizuális grammatikája. Ismerkedés a várossal a nyelv megkerülésével

Idegen nyelvű országban tartózkodni sajátos helyzetet teremt az ember számára. Tudatunkig nem hatolnak el a beszédfoszlányok, amelyek külön-külön mit sem jelentenek számunkra, de együttesen olyan hangulatot teremtenek szavakból és jelentésükből, amely életünk során tömör rétegként körülvesz bennünket. Az utcákon, a boltokban, a kávéházakban egymással beszélgető emberek vesznek körül minket, akik akaratlanul is tudtunkra adják életük eseményeit. Számunkra lényegtelen, miről beszélnek a körülöttünk lévők, soha nem hallgatunk bele abba, amit mondanak, nem gondolkodunk el a hallottakon. Csakhogy épp az idegen mondatoknak ezek az összefüggéstelen töredékei hozzák létre a bennünket övező világ nyelvi átjárhatóságának különös érzését. Minderre akkor jöttem rá, amikor szembesültem a magyar nyelv abszolút áthatolhatatlan függönyével, amely megfosztott az idegenek közötti érintkezés lényegtelen, de, mint kiderült, fontos töredékeitől.
Pécs városa személyes tapasztalataimban olyan várossá lett, amellyel „a nyelv megkerülésével” ismerkedtem meg. Információval szolgáltak róla az épületek homlokzatai, az utcák kanyarulatai, a múzeumok és a köztéri szobrok, az emberek ruházata és a városi élet eme nyelven kívüli grammatikájának számos egyéb eleme. Ugyanakkor szándékosan elzárkóztam attól, hogy elolvassam az idegenforgalmi prospektusok tömör és rendszerezett várostörténeti ismertetőit. Múltbeli tapasztalataim alapján tudom, hogy az ilyen turisztikai források ugyanolyan hamar elfelejtődnek, amilyen gyorsan hozzájuk jut az ember. Ezért azután képem a városról töredékes lett, és következetlenül alakult ki, viszont magán viselte a személyes, és már ennélfogva is autentikus felfedezés bélyegét.
Előfordul, hogy a nyelv ismerete sem garantálja a megértést. Egyszer úgy adódott, hogy vásároltam zöld teát, hazatérve elolvastam a dobozon – Green label tea. Kiderült, hogy fekete tea, a dobozon zöld színű labellel. Jó lenne tudni, vajon a marketingfogás kiötlői arra számítottak-e, hogy a zöld teát vásárolni szándékozó fogyasztó merő figyelmetlenségből megveszi majd a zöld „label” feliratú dobozt (a green szót hatalmas betűkkel nyomtatták, az összes többit apróval, futtában könnyű a zöld szót a tea jellemzőjének vélni), avagy mindez annak eredménye, hogy túlzott hiszékenységgel viszonyulok a nyelvhez? A tea finom volt, de a csalás mellékíze megmaradt utána.
Gyakorlati szempontból ahhoz, hogy eligazodjunk egy európai város utcáin a mindennapi életben, nem annyira az ország nyelvének ismeretére van szükség, mint inkább a világot betöltő kereskedelmi márkák ismeretére. Egy árva szót sem tudva magyarul a szupermarketben könnyedén rátaláltam a danon joghurtra, a colgate fogkrémre, az ariel mosóporra, és sok minden másra… Az elnevezések együttese a globalizáció sajátos nyelvezetét adja. Pécsett szerzett élettapasztalatom alátámasztotta, hogy a globalizáció nem csak a világgazdaságban végbemenő makrogazdasági folyamatokat fedi, hanem a mindennapi élet valóságát is.

A város és múzeumai

Miután eltöltöttem egy hetet Pécsett, elérkezett a pillanat, amikor a város utcáin tett séták elvesztették kezdeti informativitásukat, többé nem hoztak új benyomásokat. Úgy döntöttem, legfőbb ideje felkeresni a várostörténeti múzeumot.
Pécs várostörténeti múzeumában nagyon hideg volt – sokkal hidegebb, mint az utcán. A múzeum egyetlen munkatársnője hosszú ideig kereste a kiállítótermek villanykapcsolóját. Csak magyarul beszélt, és ezért nem értettem meg, mi az oka annak, hogy oly rosszul tájékozódik a saját munkahelyén. Így azután a kiállítást csaknem teljes sötétségben szemléltem meg, mintha a városra (vagy annak történelmére) egyszeriben leszállt volna az alkonyat, habár napsütéses tavaszi délelőtt volt éppen. Az, hogy minden felirat csak magyarul szerepelt, a múzeum kiállított tárgyainak egyfajta zártságot kölcsönzött, sajátos, önmaguknak való tárgyakká változtatta őket. Néhányszor körbejártam a múzeum termeit, követve Pécs fejlődésének időrendi vonalát a múltból a jövőbe, majd vissza. A város és egyes kellékeinek különböző korokból származó makettjei – a konyhaedényektől a villamosokig –, képet adtak az itteni lakosok mindennapi életéről az egyes korokban. Bevallom, ugyanilyen érdeklődéssel szemléltem volna a helybéliek mai életét bemutató kiállítást. Ám ilyen nem volt a múzeumban. Érdekes lett volna megtudni, mi „korszerűsödött” a magyar történelemből, és kapott új életre, és mi került a nemzeti hétköznapok archivumába. A múltban az emberek mindennapjai a nemzeti kultúra számos jegyét magukon viselték. Ma a hétköznapokat mindinkább elnyelik a globalizáció hullámai. Az Ikea bútorai ott állnak a holland, a lengyel, s (bizonyára) a magyar lakásokban.

A reklám és az idő. Az ideológiai rendek rejtett konfliktusai

Múzeumi menetelésemből leginkább az a sört hirdető plakát ragadt meg az emlékezetemben, amely a sztálini propaganda jegyében készült, és amely a 47-es évszámot viselte. Csupán első pillantásra tűnik egy korához tartozó, egyszerű reklámnak. Ha belegondolok, vizuális tartalmát teljesen áthatották a paradoxonok. Egyfelől a könnyű, mámorító ital életigenlő hirdetése a békés élethez való visszatérést jelentette. Másfelől az, hogy műfajában a sztálini korszakhoz tartozik, bizonyos ideológiai kontextust adott neki. A szocialista kor szuperhőse – a proletariátus képviselője, fizikai munkától fejlett izomzatával, intelligenciával nem terhelt arcával vizuális klisé. Csakhogy az adott esetben ez a kép nem egészen olyan ideológiai hatást kelt, ami tipikus lenne számára. Efféle hősöket korábban történelemkönyvek lapjain láttam, vagy pedig a korabeli, valamint az ama korról készült filmekben. Rendszerint a szocialista munkafegyelemért agitáltak, vagy a proletárforradalom világméretű győzelméért. Ugyanaz a hős, de már a sört reklámozva kiesett saját szocialista képéből. A reklám a fogyasztói társadalom velejárója, és mint ilyen, általában is gyengén kapcsolódik a szocialista kor tervszerű életstratégiájához, ráadásul teszi ezt a háborút követő nehéz esztendőkben… Úgyhogy ez az időtől megsárgult plakát a szememben két, egymással konfliktusban álló ideológiai rend vizuális szimbiózisának példája lett: a szocialista propagandáé és a reklámé, mint a társadalom fogyasztására ösztönző hirdetéseké.

Történelem és élet

Továbbá, mint kiderült, éppen ezzel a plakáttal, vagyis az 1947-es dátummal véget is ér Pécs múzeumban bemutatott története: időben ez az utolsó kiállítási tárgy. Korunkhoz időben közelebbi tárgyat Pécs múzeumában nem láttam. Közben pedig a kérdés, hogy mivel ér véget a múzeumban bemutatott történelem – korántsem meddő. Ez a kérdés azt firtatja, hogy a konkrét esetekben hogyan dől el a választóvonal kérdése a múzeumban bemutatni érdemes, „már-történelmi múlt”között, és a jelen folyó pillanata között, amely még nem ér el a múzeumi kiállítás státusáig. Vajon hogyan és ki határozza meg azt az időpontot, amellyel pontot tesznek a történelemre, és amely után megkezdődik a jelen, vagy mindenesetre ama bizonyos mának a közvetlen előtörténete, amely nem fér be a múzeumi terem keretei közé, mivel magába foglalja a zajló élet egész folyamatát?
Annak idején engem Amszterdamban meglepett, hogy a hétköznapiság – a még mindig aktuális, a város valós életéhez kapcsolódó mindennapiság –, elemei miként öltötték magukra a városi élet emlékeinek státusát. Amszterdam történeti múzeumában például kiállítási tárgyként felfedeztem egy kulcscsomót, a kulcsokon pontosan olyan műanyag rátétekkel, amilyen a zsebemben is lapult. Amikor először vettem a kezembe, feltűnt, milyen praktikus az esztétikája, a kulcsokat a színek különböztetik meg egymástól, lehetetlen őket összekeverni. Később ugyanilyeneket láttam számos ismerősömnél. A városi múzeumba kerülve ez a kulcscsomó két párhuzamos világban kezdett létezni – mint a gyakorlat elengedhetetlen kelléke, és mint a valóság parányi emlékműve, amely a múzeum területén már Amszterdam történelmévé vált. Ilyen múzeumi perspektívából a várost mintegy abból a jövőből látjuk, amikor az ilyen rátétek, s meglehet, maguk a kulcsok is ritkasággá válnak, s a múlt egy bizonyos korszakára fognak emlékeztetni. S a múzeumnak semmi köze hozzá, hogy ez a korszak még nem ért véget.

A kontextus dátuma. A befogadás logikájáról.

A közismert igazságról, miszerint a kulturális, ideológiai és történeti háttér, amelyben felnőttünk, dominál a másik világ befogadása fölött, egy másik múzeumban győződtem meg – a pécsi Modern Képtárban. A legnagyobb hatást ott nem a festmények, nem a szobrok gyakorolták rám, hanem – bármilyen furcsa is ez, a dátum: 1943 –, amely Martyn Ferenc egyik munkája alatt állt. Én olyan országban nőttem fel, ahol a II. világháború időszakát, amelyet az 1939 és 1945 évszámok határolnak, úgy fogták fel, mint az „életen kívüli” korszakot; az alapvető kérdés a megszállt területeken, így Belaruszban is az volt, hogy előbb hogyan éljék túl a világégést, majd pedig, hogy miként térjenek vissza az életbe (Belaruszban ezekben az években a köztársaság minden negyedik lakosa elpusztult). Martyn Ferenc munkájának dátuma, az 19443-as év számomra elsősorban olyan dátum volt, amelyre nagyszabású drámai kontextus pecsétjét ütött környezete. Egyben arra is emlékeztetett, hogy a világ sokrétű, s hogy minden tapasztalásnak határai vannak – közöttük az olyan szélsőségeseknek is, mint amilyen a háború.

Posta és jelenlétes játék

A városhoz tartozás érzése bonyolult természetű. Előfordulhat, hogy valaki éveket él le egy városban, s mégis „kívülállónak”, idegennek érzi magát benne. S néha elegendő néhány nap, hogy megérezzük a városi élet lüktetését, bekapcsolódjunk eseményeinek áradatába… Mindeközben mindenkinek megvan a saját módszere arra, hogy megteremtse kapcsolatát az élettel itt és most – még akkor is, ha olyan városba kerül, ahol azelőtt sohasem járt. Számomra a város mindennapjaiba a „beavatást”, amelytől kezdve felébredt bennem az érzés, hogy közöm van a város „belső” életéhez, a postára vonulásom jelentette. Ez a városlakó egyik olyan rituális gesztusa, amely jelenlétét a városban felemeli a lakosok státusáig. Pécs főpostájára megérkezésem után körülbelül egy héttel mentem el. Álldogáltam a sorban, vettem borítékot és bélyeget, elküldtem Franciaországba egy réges-rég megígért lemezt, rajta egy belarusz dokumentumfilmmel, valamint néhány képeslapot… Pécs főpostájának épülete kívülről szép és nagy, ami belülről aránytalannak tűnt, a benne lévő apró helyiségekhez viszonyítva. A helyi lakosok közötti sorban állás a társadalmi mimikri szeánszára emlékeztetett – egy időre átváltoztam egyikükké… Azonkívül, levelek és képeslapok feladása egy számomra egyelőre még új városból az én érzékelésem szerint leginkább régi, jelenlétes játékra emlékeztet. Egyszer régen úgy adódott, hogy New York-ban ahhoz, hogy beiratkozhassak a városi könyvtárba, okmányokkal kellett igazolnom, hogy New York-ban van legális lakhelyem (Belaruszban ezt a rettegett lakcím-igazolással illetik, amelyet bejegyeznek a személyi igazolványba). Mekkora volt a meglepetésem, amikor kiderült, hogy New York-ban „dokumentumként” szolgálhat akár egy boríték, amelyiken ez a cím szerepel, s az én nevem. Egy másik alkalommal valahogy kéthetes konferenciára érkeztem Texasba, ahol ámulatomra egy levél várt egy holland barátomtól. A virtuális érintkezés korában ő rendületlen híve maradt a „hard mail”-nek. Emlékszem, mennyire megváltozott a közérzetem az otthonomtól távoli, texasi ranchón abban a pillanatban, amikor a borítékon a texasi postacím mellett leolvastam a saját nevemet. Ez a szimbolikus hozzábélyegzés a helyhez, ahova írnak neked, vagy ahonnan a levelezőlapjaidat küldöd, nemcsak visszaadja nekünk a fizikai tér valódiságának érzését a különböző városok és országok anyagszerűségének érzését. Azt is lehetővé teszi, hogy közünk legyen a világhoz, s ha időnként csaknem teljesen elmerülünk a virtuális világban, egyik lábunk mégis a reális talajon nyugodjék.

A város és a város megtapasztalása

A városnak, ahova csak egy időre érkezel, legfőbb megkülönböztető jegye, hogy kezdetben hiányzol belőle. A város élt, fejlődött, épült-szépült, emberi sorsok alakultak és mentek tönkre benne, eszmék kaptak lábra, cégeket alapítottak, kávéházakat és boltokat nyitottak, utak nyíltak, utakat újítottak fel, megvalósult milliárdnyi terv és elgondolás. Ám az első ízben felkeresett város eseményességének mindebből az egymásba torlódásának legfontosabb sajátossága, hogy nemrég még ott sem voltál. A kívülről frissen érkezett megfigyelő számára a város egy még nem olvasott könyvhöz hasonlít. Az első szakasz során még olvasóként sem vagy jelen benne, függetlenül attól, hogy a könyvnek egy egész fejezete a te életednek is része lesz. Mindabban, ami itt körülvesz, a még nem ismertség bélyegét láthatod. Egy városban élni egy ideig azt jelenti, hogy beépülsz a városi mindennapokba, bekapcsolódsz és „belül” eltöltöd életednek egy szakaszát. Első ízben lépsz be egy lépcsőházba, nyitsz ki egy ajtót, nézel ki egy ablakon – s nagyon hamar mindez mindennapi valóságod része lesz. Épp ez az ablak mögötti kép lesz a leggyakoribb eleme az „egy hónap Pécsett” elnevezésű hatalmas puzzle-nek.
Egy hónap alatt jut idő rá, hogy felfogd, mi történik itt, mi volt nemrég, mi lesz nemsokára. Eközben minden esemény vagy azok közé kerül, amelyek abban a fejezetben szerepelnek, amelyet itt élek meg, és azokra, amelyek már a távollétemben fognak bekövetkezni. A színházak és a mozik plakátjain, a hangversenyek reklámjain szereplő dátumok, amelyek szerint ezek az események már az én elutazásom után fognak megtörténni, lépten-nyomon emlékeztettek a városban tartózkodásom múlandóságára. De az ember és a város viszonya aszimmetrikus. Egy hónappal később, amikor felszálltam a Budapest felé tartó vonatra, nem csak elhagytam a várost, ahova nemrég érkeztem. Lezártam saját életem egyik lapját, amit ennek a városnak a ritmusában éltem, tereinek és utcáinak enteriőrjében, korszerűségbe beépített történelmi hangulatában töltöttem. Ez a város elválaszthatatlan része lett városi tapasztalataimnak. S minden város, amelyekben valaha is élni fogok, magán viseli majd ennek a tapasztalatnak a lenyomatát is.